Beleolvasó: Farkas Bíborka: Druidaösvény ( Az istenek arakata 1.) - (Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom. ")

Mai napon egy új beleolvasót hozok nektek, Farkas Bíborka: Druidaösvény ( Az istenek akarata 1.) című kötetéből.

 

Farkas Bíborka:
Druidaösvény
(Az istenek akarata 1.)

Tartalom:

Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom.
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés.
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében?
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

ENGEDÉLLYEL
BELEOLASÓ

 

A szöveg (részlet a Köpönyeg és vér című fejezetből):

 

– Azt kérdezed, tiszteletreméltó látó, hogyan élünk, a rómaiakkal a nyakunkon? – A Fák Népének klánfőnöke utálkozva köpött a porba. – Megmondom én neked! Cudarul, uram, cudarul! Láthatod, hiszen csak kását tudunk elétek tenni. Húst nem is láttunk Imbolc óta! Nem mintha ne lett volna szaporulat birkákból és sertésekből, csak éppen minden évben a rómaiaknak neveljük a nyájat! Amint elválasztjuk őket az anyjuktól, ezek már jönnek is az erődből és elviszik őket, adóba. Lughnasadh-kor meg a termést gyűjtik be, csak mutatóba hagynak nekünk valamit. Ilyen nyomorban még sosem voltunk! Gürcölünk, mint az igavonó barmok, de hiába...
– Miért nem próbáljátok meg elrejteni előlük? – kérdeztem. Fel nem tudtam fogni azt a tehetetlenséget, amivel a római provinciában élők viselik a sorsukat.
– Egyszer megpróbáltuk. Megtalálták.
– És mi történt?
A főnök arca elsötétedett.
– Megölték a gyermekeinket. Engem úgy megkorbácsoltak, hogy majdnem belehaltam. Megborzongtam, és nem kérdeztem többet. Inkább ettem tovább a híg kását, amit vacsorára kaptunk. Az egész napos gyaloglás után sajgott a talpam, de a sebem már nem éreztem többé. A helyén csak egy sötét folt árulkodott a kutyaharapásról.
– Mi lett a harcosaitokkal? – tette fel a kérdést Connor, és ivott a feléje nyújtott kupából.
– Már rég nincsenek harcosaink, be kellett lépniük a hadseregbe, és elvitték őket valahová a tengeren túlra. Azóta se hallottunk róluk. Keserves ez az élet, uram, hidd el, keserves és reménytelen…
Később, miután elláttuk a betegeket, én pedig énekeltem a tűz mellett, ledőltünk pihenni a gyűlésházban. A Mester elmélázva nézett a füsttől megfeketedett tető felé, és azt dünnyögte:
– Ezt kellett volna hallania Sötét Hollónak és a Bikaerejűnek! Előbb-utóbb ilyen sors vár rájuk is, ha nem látják be, ki az igazi ellenség...
Oda sem figyelve bólogattam. Túl nyugtalan voltam ahhoz, hogy másra tudjak gondolni, mint a holnapi napra. A Fák Népének faluján túl már Lucius Gratianus földjei terülnek el. A Mester úgy számolta, hogy másnap délutánra elérjük az udvarházat. Bár volt tervünk a bejutásra, a hideg futkosott a hátamon már a puszta gondolatától is. Tudtam, sok múlik rajtam, hiszen én leszek a csalétek, amivel tőrbe csaljuk Gratianus egyiptomi rabszolgafelügyelőjét, a kígyószemű Anicetost.
– Te reszketsz! – fordult hozzám a Mester. – Mi bánt?
– Félek, hogy nem leszek elég ügyes holnap... – ráztam meg a fejemet.
– Dehogynem. Az Istenek segítenek, a Vadak Ura és Avu Úrnő mellettünk állnak! Rád különösen odafigyelnek.
– Én nem is bennük kételkedem, hanem magamban.
– De hát Cygfa szekerén is jól alakítottad a rabszolgát! Holnap sem lesz másként. A többit meg csak bízd rám!
– És mi lesz, ha erőszakkal meg akar hágni az a szörnyeteg? – szepegtem, és most már az undortól is remegtem.

 Folyt.köv.

Ha tetszett ez a kis részlet a könyvet, itt tudod megrendelni:

 Pergamen Libro Kiadó