Hodász András:
Uram, te mindent tudsz
Egy pap története az egyházról, politikáról és a hit megőrzéséről
Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 384 oldal
Miről szól a könyv?
Hodász András jelentős médiavisszhang kíséretében távozott a papi szolgálatból 2023 elején. A média sokáig cikkezett tévesen a háttérben húzódó okokról, de most maga az érintett meséli el a saját történetét arról, hogyan tudta megőrizni hitét egy közegben, ami látszólag ellene dolgozott.
Miért aktuális most?
Az elmúlt években számos cikk jelent meg arról, miként fonódott össze politikai és egyház Magyarországon az elmúlt évtizedben, de eddig nem volt rá példa, hogy egy belülről jött ember tárja fel saját, olykor kifejezetten keserű tapasztalatait ezzel kapcsolatban.
Leírás
Egy pap története, aki végül saját hivatásával kerül szembe, és nem menekül el a kérdések elől, ahogy nem hagyja azt sem, hogy más mesélje el a saját történetét. Hodász András könyve személyes vallomás és kíméletlen önvizsgálat egyszerre: egy fiatal fiú hitre találásától a papi szolgálat évein át egészen a kiábrándulásig követi végig azt az utat, amelyet sokan kívülről csak idealizálni, vagy épp megvetni tudnak, és amiről mindenkinek volt véleménye.
A szöveg ereje a radikális őszinteségben rejlik: pánikrohamok, hitbéli kételyek, intézményi feszültségek és a magánéleti lemondások mind ugyanazzal a nyers, mégis irodalmi igényű hanggal szólalnak meg. Nem vádirat és nem önigazolás, hanem egy ember története, aki komolyan vette a hitét, és ezért nem tudta félvállról venni az egyházon esett repedéseket sem. Ritka, hogy egy ennyire belső nézőpontból megírt könyv egyszerre legyen spirituális, társadalmi és generációs látlelet.
Fülszöveg
Mi vezet el oda egy papot, aki élethosszig tartó szolgálatra esküdött fel, hogy belássa, egyszerűen nincs tovább?
2023 elején Hodász András, az ország egyik legismertebb katolikus papja, a Papifrankó Youtube-csatorna ismert arca több nyilvános konfliktus után végleg kilépett az egyház szolgálatából. Közel tíz év után fejezte be pályáját, a döntést saját maga hozta meg, de korántsem könnyen. A távozását hosszú ideig találgatások, félmondatok és spekulációk kísérték, egyértelmű indoklásra részéről azonban nem került sor.
Ebben a könyvben Hodász András most őszintén beszél mindarról, ami eddig a nyilvánosság elől rejtve maradt: belső küzdelmeiről, az egyházi eljárásrend visszásságairól, a kimondatlan elvárásokról és a váratlan politikai nyomásról.
Az Uram, te mindent tudsz kendőzetlen látlelet egyház és politika összefonódásáról, a hit intézményi és személyes határairól, valamint arról, hogyan lehet másokat támogatni és vigasztalni akkor, amikor az ember maga is a határaihoz érkezik. Hodász András első önéletrajzi könyvében tabuk nélkül osztja meg az olvasóval papi pályájának eddigi ismeretlen részleteit, önfeláldozó küzdelmét nála sokkal nagyobb erőkkel szemben, és hogy legnagyobb elkeseredettségében hogyan talált rá a reményre.
A szerzőről
Hodász András újságíró és párkapcsolati coach, egykori katolikus pap 1981-ben született Budapesten. Két diploma megszerzése után, huszonhat évesen döntött a papi hivatás mellett, és az Esztergomi Szeminárium elvégzését követően szentelték fel 2014-ben. Káplánként, majd lelkészként szolgált, később az Angyalföldi Szent Mihály Plébánia, valamint a Budapesti Karizmatikus Személyi Plébánia vezetője lett. A Papifrankó YouTube-csatorna alapítójaként rövid idő alatt az egyik legismertebb katolikus megszólalóvá vált Magyarországon. Nyilvános szerepléseiben rendszeresen foglalkozott a hit, közélet és társadalmi felelősség kérdéseivel, gyakran vállalva vitát kényes témákban is. Papi szolgálata alól 2023 februárjában, saját kérésére mentették fel, azóta coachként dolgozik.
Részlet a kötetből
„2023. február 10-én ballagtam lefelé a várból, és azon töprengtem, mi a fene is történt tulajdonképpen az elmúlt fél órában. Hoztam egy döntést, de én magam sem tudtam, vajon ezt egy hirtelen ötlet vezérelte, vagy a lelkem mélyén én magam is erre vágytam. Eltöltöttem fél órát Bíboros úr irodájában, de a beszélgetés egy része már akkor homályosnak tűnt, mintha füstüvegen át nézném, és még az sem volt világos, hogy végül ő döntött, vagy én. Vajon igazán ezt akarom? Addigi életem során tulajdonképpen hozzászokhattam volna már a kétség érzéséhez, de ebben a mostaniban volt valami végzetes, valami visszafordíthatatlan, és ennek súlyától minden egyes lépést nehéznek éreztem. Kerestem magamban a választ, ami talán békét hoz annyi év szorongás és keserűség után, de nem találtam, és csak reméltem, hogy ez idővel megváltozik.
Aztán persze megérkeztek a praktikus gondolatok, és a belőlük születő apró tervek: azt hiszem, elajándékozom a bokszzsákomat, az edzőfelszereléseimet, a könyveim nagyrészét. A teológiai tárgyúakat elküldöm az esztergomi szemináriumba, biztosan szívesen veszik, a papi ruháimat pedig a plébániának adományozom. Többé nem lesz szükségem rájuk. Eszembe jutott gyönyörű, hímzett reverendám, amit egyedileg készíttettem. Végig akartam simítani a tenyeremmel, hogy érezzem finom anyagát, hogy az ujjaimat még egyszer végigfuttathassam a minták rovátkáin. A gondolattól belém mart a hiány. Szerettem hordani azt a reverendát, és sokáig büszkén viseltem. Az, aki a reverendában voltam, a lehető legközelebb áll ahhoz a valakihez, akivé világéletemben válni akartam. Most mégis hátra kell hagynom, és csak reménykedhetem benne, hogy egy tisztességes paptestvér még hasznát veszi. Hiszem, hogy sok erőt rejt magában.
És aztán anélkül, hogy összegezni akartam volna a mögöttem álló kilencévnyi papi szolgálatot, az emlékek egyszer csak maguktól felbukkantak. Láttam a Faludy fordította Villon-verseskötetet, amivel a bátyáim ajándékoztak meg, amikor bejelentettem, hogy pap leszek, és amitől remélték, hogy megváltoztatja a döntésem. Láttam magamat, ahogy a személyiségteszt kérdéseit bámulom, és nem értem, ezeknek mi köze ahhoz, hogy alkalmas vagyok-e a választott pályára. Láttam apámat, ahogy a halálos ágyán fekszik, miközben a Bibliából olvasok fel neki. Láttam a koszos római macskaköveket, és a Peru Bár cégérét, ahol annyi estét töltöttünk a szeminárium alatt. Láttam a Bíboros urat, ahogy a pénztárcájába nyúl, hogy kisegítsen, mert észrevette, hogy rosszul mennek a dolgaim. Láttam magamat káplánként, plébánosként, a tévékamerák előtt ülve, csíptetős mikrofonnal az ingemen, mosolyogva, de felidéztem azt is, ahogy pózban heverek, zokogva a paplak konyhájának padlóján. Láttam az embert, aki küzd önmagával és az őt körülvevő elemekkel, és aki képes együtt örülni és ujjongani egy ifjúsági tábor lelkes fiataljaival, de hajlamos reményvesztettségében vágyakozva bámulni a lezárt vasúti sorompót.
Éreztem a római nekropolisz dohos levegőjét, a pszichológusnál álló kanapé szövetének durva tapintását, az első pánikroham fojtogató szorítását a római kollégiumi szobám magányában, de éreztem a megnyugtató csend simogatását is a magyarszéki kápolnában, ahol a lelki nyugalmamat kerestem. Éreztem az erőt, amivel egykor kész voltam egész lényemmel Jézus tanításai mellé állni, és az értetlenséget meg a dühöt is, amikor a politika kiforgatta a Megváltó szavait.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése