Híres magyar jövőkutató a transzhumanizmusról, és arról, hol és miért válik elavulttá az ember

 Kömlődi Ferenc: 

Öröklétek

Az emberiség útja a kreatív szuperintelligencia és a csillagok felé

Híres magyar jövőkutató a transzhumanizmusról, és arról, hol és miért válik elavulttá az ember

Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 464 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

Kömlődi Ferenc kötete azt vizsgálja, hogyan jutott el az emberiség oda, hogy már nem pusztán alkalmazkodik az evolúcióhoz, hanem aktívan alakítja azt. A mesterséges intelligencia, a biotechnológia és más, egymásba fonódó tudományterületek révén egy olyan korszak küszöbére érkeztünk, ahol az ember és a gép közötti határ egyre inkább elmosódik. A könyv nemcsak a technológiai áttörések hátterét tárja fel, hanem azt is, milyen új létformák, identitások és közösségek rajzolódnak ki ebből az átalakulásból.

 

Miért aktuális most?

Az utóbbi évek látványos technológiai fejlődése sokak számára hirtelen ugrásnak tűnik, valójában azonban egy régóta zajló folyamat fordulópontjához érkeztünk. A kérdés már nem az, hogy megváltoztatja-e az életünket a mesterséges intelligencia, hanem az, hogy milyen mértékben engedjük át neki a döntéseinket és a jövőnket. A könyv éppen ezért nemcsak jövőképet kínál, hanem értelmezési keretet is ad ahhoz, hogy a jelen bizonytalanságában eligazodjunk: miközben a technológia egyre nagyobb hatalmat ad a kezünkbe, egyre sürgetőbbé válik annak eldöntése, hogyan élünk vele.

 

Leírás

 

Az Öröklétek nem klasszikus jövőjóslat, hanem személyes hangú, mégis széles látókörű gondolkodási kísérlet arról, hogyan alakult át az elmúlt évtizedekben a világképünk, és vele együtt az emberről alkotott elképzelésünk. Kömlődi Ferenc saját élményein és kulturális referenciáin keresztül vezeti végig az olvasót Szingapúrtól Szöulon és Londonon át Latin-Amerikáig, miközben azt vizsgálja, milyen jelekből rajzolódik ki egy új, poszthumán korszak körvonala.

 

A könyv egyik legizgalmasabb rétege, hogy nem csupán technológiákról beszél, hanem arról a kulturális közegéről is, amelyben ezek megszületnek: elektronikus zenei szubkultúrák, kortárs képzőművészet, digitális nomád életformák és globális városok szolgálnak példaként arra, hogyan változik meg az érzékelésünk és a valósághoz való viszonyunk. A szerző szerint a jövő már nem egy távoli, egységes narratíva, hanem egymás mellett létező, egymást átfedő valóságok rendszere.

 

Az Öröklétek egyszerre kultúrtörténeti áttekintés és jövőfilozófiai útikalauz. A mesterséges intelligencia, a big data vagy a transzhumanizmus kérdéseit nem elvont szinten tárgyalja, hanem konkrét társadalmi és politikai folyamatokkal kapcsolja össze, a populizmus erősödésétől a technológiai óriáscégek hatalmáig. Így válik a könyv tétje világossá: nem az, hogy milyen lesz a jövő, hanem az, hogy képesek vagyunk-e értelmezni azt a jelenben, mielőtt végleg kicsúszik a kezünkből.

 

Fülszöveg

 

Az ember ma már nem az evolúció végterméke, hanem saját jövőjének tudatos tervezője. E képességünk a legjobbkor jön, ugyanis épp létezésünk legnagyobb kihívásával nézünk szembe.

 

Az olyan mindennapi technológiai szenzációk, mint a ChatGPT vagy a generatív képalkotók csupán a jéghegy csúcsa. Ami ma látványos áttörésnek tűnik, az valójában évtizedek óta zajló, mélyreható folyamatok következménye. A mesterséges intelligencia, a szintetikus biológia, a kvantum-számítástechnika és más technológiák összefonódásával az emberiség saját kezébe vette a fejlődését. Elindítottuk a gépi evolúciót, és megkezdtük a kísérletezést olyan hibrid létformákkal, amelyekben a szerves és a szervetlen már elválaszthatatlan egységet alkot.

 

Kömlődi Ferenc jövőkutató azt vizsgálja legújabb könyvében, hogyan lett képes az emberiség az irányított evolúcióra a technológia és a tudományok fejlődésével, a gépekkel való együttműködés által. Ez a könyv alapos látleletet ad a jelen hibrid valóságáról, ahol már a biológiai határokon túli létezés formáit kutatjuk. Nem csupán technikai leírást kapunk, hanem átfogó elemzést arról, miként válhatunk a mindenható adatok korában sokdimenziós személyiségekké és közösségekké.

 

Ez az „evolúciós útikönyv” a technológiai diadal bemutatása mellett megkerülhetetlen válaszokat keres a jelen káoszára is. Hogyan őrizhető meg a személyiség és a közösség szabadsága az orwelli technofeudalizmus árnyékában? Vajon képesek vagyunk felelősséggel kezelni azt a hatalmat, amellyel saját fajunkat és a gépi értelmet formáljuk újjá? Miként válhat a kreatív szuperintelligencia szövetségessé többek közt a klímaválság elleni harcban?

 

Az Öröklétek: Az emberiség útja a kreatív szuperintelligencia és a csillagok felé nélkülözhetetlen útmutató azoknak, akik érteni akarják a holnap utáni világot és az emberi faj következő nagy lépését.

 

A kötetről mondták

 

“Kömlődi Ferenc abba a jövőbe kalauzol bennünket, amely már jelen, és amelynek a megjelenését persze, mint oly sokszor, későn vettük észre: amikor már ijesztővé vált. Ijesztő, mert kontrollálhatatlan, ijesztő, mert ismeretlen, és mégis lenyűgöző: ebben fogunk élni. Mint a jó újságíró, végigkalauzol bennünket a poszthumanista univerzum előéletén, hogy végül felvesse a végső kérdéseket, milyen lesz vajon az élet az emberiség elavulása után?” - Babarczy Eszter

 

A szerzőről

 

Kömlődi Ferenc jövőkutató, író és képzőművész; világutazó, Latin-Amerika rajongó, gourmand, macskabarát és hollandfoci-drukker. Tibeti-magyar szakon végzett az ELTE-n 1985-ben, majd bő egy évtizedig Franciaországban élt. Dán filmiskolában filmes (1995), a prágai UNIDO tanfolyamon (2006) pedig jövőkutató-képesítést szerzett. Könyvei jelentek meg technokultúráról és zenéről, mesterséges intelligenciáról és az amerikai némafilmről, emellett több IT-témájú tanulmánykötet társszerzője.

 

Idézetek a kötetből

 

„Az 1990-es évek közepe, a technokultúrát bemutató, a Fénykatedrálishoz  végzett anyaggyűjtés óta foglalkozom a transzhumanizmussal. Akkor ismertem meg a jellegzetesen kaliforniai, jövőorientált eszmeáramlatot, és azonnal beszippantott. Teljesen azonosulni egyetlen gondolatrendszerrel sem lehet, mert az már hit, és nem racionális világkép, de a távolságot és a kritikus szemléletet megtartva, a mai napig transzhumanistának tartom magam.”

 

„Az ember-gép viszony a kései 1940-es évek, Norbert Wiener óta a számítástudomány egyik legtöbbet elemzett/vitatott kérdése. Hagyományos világképek dualista ellentétpárokkal (organikus-mechanikus, lélek-test) magyarázzák. Ha igazuk lenne, az emberi szervezet semmiféle mechanikus részt nem tartalmazna, és gépeknek sem lennének hozzánk hasonló tulajdonságaik. A biokémia rájuk cáfol: szöveteink, sejtjeink speciális funkciókkal rendelkező gépekből, riboszómákból, RNS-ből (ribonukleinsav) állnak. Agyunkban ötven-százmilliárd idegsejt lehet, ezeken kívül szinapszisok, neurotranszmitterek, szubatomikus részecskék dolgoznak serényen. Mind mozgásban lévő kvarkok vagyunk, szervezetünk működése számos gépi vonást mutat.”

 

„Elfogadom alapvetését, hogy az evolúció nem ér véget az emberrel, hogy mostani és közeljövőbeli csúcstechnológiákkal nemcsak beavatkozunk, hanem irányítani is tudjuk a folyamatot. Transzhumanista megoldásokkal (MI, ember-számítógép interfészek, szintetikus biológia, nanotech) szellemi és fizikai képességeink jelentősen feljavíthatók, az élettartam meghosszabbítható. Az emberi állapot nem végleges: Homo sapiens és high-tech közös fejlődésével új létformák alakulhatnak ki, miközben már útjára indítottuk a természetesnél gyorsabb gépi evolúciót. Ha megértjük őket, ezekkel a technológiákkal megakadályozható a klímakatasztrófa, és a világűrbe is kirajzhatunk.”

 

„Szöul, 2018. szeptember. Dél-Korea fővárosa kelet-ázsiai referenciapont, mint Szingapúr és Hongkong. Vagy Tokió. Ezekben a metropoliszokban formálják a jövőt, ami Szöulban egyelőre új kezdet nélküli „poszt”, mert ott még nem ért véget bizonyossággal egy korszak, egy világ, mint a sterilen tökéletes, hibátlanul jólfésült Szingapúrban. Az első jövősokk az Incshon reptér: poszt-cyberpunk és transzhumanizmus sokadszorra találkozik, ezúttal a kávéfőző és információs robotok, áttetsző humanoidfej és jégkrém ATM, cizellált fémszerkezetek és absztraktfehér üres felületek, csúcstechnológia- és csúcsdesign-bemutató, tompa színű objektumok mértani rendjében.”

Jön Hodász András memoárja - Feltárulnak politika és egyház összefonódásának titkai

 Hodász András: 

Uram, te mindent tudsz

Egy pap története az egyházról, politikáról és a hit megőrzéséről

Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 384 oldal

 

Miről szól a könyv?

Hodász András jelentős médiavisszhang kíséretében távozott a papi szolgálatból 2023 elején. A média sokáig cikkezett tévesen a háttérben húzódó okokról, de most maga az érintett meséli el a saját történetét arról, hogyan tudta megőrizni hitét egy közegben, ami látszólag ellene dolgozott.

 

Miért aktuális most?

Az elmúlt években számos cikk jelent meg arról, miként fonódott össze politikai és egyház Magyarországon az elmúlt évtizedben, de eddig nem volt rá példa, hogy egy belülről jött ember tárja fel saját, olykor kifejezetten keserű tapasztalatait ezzel kapcsolatban.

 

Leírás

 

Egy pap története, aki végül saját hivatásával kerül szembe, és nem menekül el a kérdések elől, ahogy nem hagyja azt sem, hogy más mesélje el a saját történetét. Hodász András könyve személyes vallomás és kíméletlen önvizsgálat egyszerre: egy fiatal fiú hitre találásától a papi szolgálat évein át egészen a kiábrándulásig követi végig azt az utat, amelyet sokan kívülről csak idealizálni, vagy épp megvetni tudnak, és amiről mindenkinek volt véleménye.

A szöveg ereje a radikális őszinteségben rejlik: pánikrohamok, hitbéli kételyek, intézményi feszültségek és a magánéleti lemondások mind ugyanazzal a nyers, mégis irodalmi igényű hanggal szólalnak meg. Nem vádirat és nem önigazolás, hanem egy ember története, aki komolyan vette a hitét, és ezért nem tudta félvállról venni az egyházon esett repedéseket sem. Ritka, hogy egy ennyire belső nézőpontból megírt könyv egyszerre legyen spirituális, társadalmi és generációs látlelet.

 

Fülszöveg

 

Mi vezet el oda egy papot, aki élethosszig tartó szolgálatra esküdött fel, hogy belássa, egyszerűen nincs tovább?

 

2023 elején Hodász András, az ország egyik legismertebb katolikus papja, a Papifrankó Youtube-csatorna ismert arca több nyilvános konfliktus után végleg kilépett az egyház szolgálatából. Közel tíz év után fejezte be pályáját, a döntést saját maga hozta meg, de korántsem könnyen. A távozását hosszú ideig találgatások, félmondatok és spekulációk kísérték, egyértelmű indoklásra részéről azonban nem került sor.

 

Ebben a könyvben Hodász András most őszintén beszél mindarról, ami eddig a nyilvánosság elől rejtve maradt: belső küzdelmeiről, az egyházi eljárásrend visszásságairól, a kimondatlan elvárásokról és a váratlan politikai nyomásról.

Az Uram, te mindent tudsz kendőzetlen látlelet egyház és politika összefonódásáról, a hit intézményi és személyes határairól, valamint arról, hogyan lehet másokat támogatni és vigasztalni akkor, amikor az ember maga is a határaihoz érkezik. Hodász András első önéletrajzi könyvében tabuk nélkül osztja meg az olvasóval papi pályájának eddigi ismeretlen részleteit, önfeláldozó küzdelmét nála sokkal nagyobb erőkkel szemben, és hogy legnagyobb elkeseredettségében hogyan talált rá a reményre.

 

A szerzőről

 

Hodász András újságíró és párkapcsolati coach, egykori katolikus pap 1981-ben született Budapesten. Két diploma megszerzése után, huszonhat évesen döntött a papi hivatás mellett, és az Esztergomi Szeminárium elvégzését követően szentelték fel 2014-ben. Káplánként, majd lelkészként szolgált, később az Angyalföldi Szent Mihály Plébánia, valamint a Budapesti Karizmatikus Személyi Plébánia vezetője lett. A Papifrankó YouTube-csatorna alapítójaként rövid idő alatt az egyik legismertebb katolikus megszólalóvá vált Magyarországon. Nyilvános szerepléseiben rendszeresen foglalkozott a hit, közélet és társadalmi felelősség kérdéseivel, gyakran vállalva vitát kényes témákban is. Papi szolgálata alól 2023 februárjában, saját kérésére mentették fel, azóta coachként dolgozik.

Részlet a kötetből

 

„2023. február 10-én ballagtam lefelé a várból, és azon töprengtem, mi a fene is történt tulajdonképpen az elmúlt fél órában. Hoztam egy döntést, de én magam sem tudtam, vajon ezt egy hirtelen ötlet vezérelte, vagy a lelkem mélyén én magam is erre vágytam. Eltöltöttem fél órát Bíboros úr irodájában, de a beszélgetés egy része már akkor homályosnak tűnt, mintha füstüvegen át nézném, és még az sem volt világos, hogy végül ő döntött, vagy én. Vajon igazán ezt akarom? Addigi életem során tulajdonképpen hozzászokhattam volna már a kétség érzéséhez, de ebben a mostaniban volt valami végzetes, valami visszafordíthatatlan, és ennek súlyától minden egyes lépést nehéznek éreztem. Kerestem magamban a választ, ami talán békét hoz annyi év szorongás és keserűség után, de nem találtam, és csak reméltem, hogy ez idővel megváltozik.

Aztán persze megérkeztek a praktikus gondolatok, és a belőlük születő apró tervek: azt hiszem, elajándékozom a bokszzsákomat, az edzőfelszereléseimet, a könyveim nagyrészét. A teológiai tárgyúakat elküldöm az esztergomi szemináriumba, biztosan szívesen veszik, a papi ruháimat pedig a plébániának adományozom. Többé nem lesz szükségem rájuk. Eszembe jutott gyönyörű, hímzett reverendám, amit egyedileg készíttettem. Végig akartam simítani a tenyeremmel, hogy érezzem finom anyagát, hogy az ujjaimat még egyszer végigfuttathassam a minták rovátkáin. A gondolattól belém mart a hiány. Szerettem hordani azt a reverendát, és sokáig büszkén viseltem. Az, aki a reverendában voltam, a lehető legközelebb áll ahhoz a valakihez, akivé világéletemben válni akartam. Most mégis hátra kell hagynom, és csak reménykedhetem benne, hogy egy tisztességes paptestvér még hasznát veszi. Hiszem, hogy sok erőt rejt magában.

És aztán anélkül, hogy összegezni akartam volna a mögöttem álló kilencévnyi papi szolgálatot, az emlékek egyszer csak maguktól felbukkantak. Láttam a Faludy fordította Villon-verseskötetet, amivel a bátyáim ajándékoztak meg, amikor bejelentettem, hogy pap leszek, és amitől remélték, hogy megváltoztatja a döntésem. Láttam magamat, ahogy a személyiségteszt kérdéseit bámulom, és nem értem, ezeknek mi köze ahhoz, hogy alkalmas vagyok-e a választott pályára. Láttam apámat, ahogy a halálos ágyán fekszik, miközben a Bibliából olvasok fel neki. Láttam a koszos római macskaköveket, és a Peru Bár cégérét, ahol annyi estét töltöttünk a szeminárium alatt. Láttam a Bíboros urat, ahogy a pénztárcájába nyúl, hogy kisegítsen, mert észrevette, hogy rosszul mennek a dolgaim. Láttam magamat káplánként, plébánosként, a tévékamerák előtt ülve, csíptetős mikrofonnal az ingemen, mosolyogva, de felidéztem azt is, ahogy pózban heverek, zokogva a paplak konyhájának padlóján. Láttam az embert, aki küzd önmagával és az őt körülvevő elemekkel, és aki képes együtt örülni és ujjongani egy ifjúsági tábor lelkes fiataljaival, de hajlamos reményvesztettségében vágyakozva bámulni a lezárt vasúti sorompót.

Éreztem a római nekropolisz dohos levegőjét, a pszichológusnál álló kanapé szövetének durva tapintását, az első pánikroham fojtogató szorítását a római kollégiumi szobám magányában, de éreztem a megnyugtató csend simogatását is a magyarszéki kápolnában, ahol a lelki nyugalmamat kerestem. Éreztem az erőt, amivel egykor kész voltam egész lényemmel Jézus tanításai mellé állni, és az értetlenséget meg a dühöt is, amikor a politika kiforgatta a Megváltó szavait.”

 

Agave Könyvek

Nyerges Gábor Ádám: Vasgyúrók – Az Ünnepi Könyvhétre megjelenik!

 „Felkínálkozunk a pusztulásra, és ez feneketlenül mulattat.”

Nyerges Gábor Ádám

Vasgyúrók

 

Megjelenik az Ünnepi Könyvhétre!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2024

Szerkesztette: Benedek Anna

A borítót Tarcsay Zoltán tervezte Munkácsy Mihály Rőzsehordó nő című festménye, valamint a Fortepan 94864-es képszámú fotójának felhasználásával.

Könyvbemutató és dedikálás a Kis Présházban június 13-án, csütörtökön 20 órától

Esemény

A szerzővel és a kötet szerkesztőjével, Benedek Annával Halmi Tibor költő, kritikus, szerkesztő beszélget.

A Vasgyúrók a helyszínen is megvásárolható, és átvehetők az előrendelt példányai.

 

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten a Prae Kiadó 70-es  standjánál, a Vörösmarty téren

Időpont: Június 15., szombat 14–15 óráig

„Ha találós kérdés lenne, így tehetnénk fel: hol és hogyan találkozhat a második világháború olasz frontja, a magyar űrprogram furcsán ismerős sci-fije, Micimackó és Soros György, tűzkárosultak, özvegyek, irodai dolgozók, sorozatgyilkosok és egyetemi professzorok, utolsó vérig rivalizáló traumacsoportok, kamaszos szerelembe eső középkorúak, elhagyni készülők és elhagyottak vagy a játszóterek indián szellemei?”

Fülszöveg

Egy kisiskolás gyereket – talán egy vasgyúrót – reggel halva talál az anyja, aki ezt hogyan is élheti túl. A külügyi szakértőnő szakmai hibát követ el, majd a metró alá akar ugrani, de véletlenül mást sikerül belöknie. Két régi barátnő addig átkozza egymás politikai táborát, míg kékülni nem kezd a fejük. A szerelmes fiút a nagybátyja részegen akarja kifaggatni a barátnőjéről.

Nyerges Gábor Ádám novelláinak ismerős környezetében köznapi emberek abszurd helyzetek részesei lesznek. Miközben szorongásaikat a groteszk félelmetessége is fokozza, történeteik mögött egymással való küzdelmeik sorstragédiája áll.

Egy férfi és egy nő megkésve találnak egymásra, amikor a hátralévő kis darab időben már nemcsak a szív dobog. Valaki a papjának meséli, hogy kiket ismert föl a migránsok vérengzéséről szóló rémálmaiban. A békés, kicsit rozzant faluban csak a plakáthely látszik, odavezető út nincsen. De hogyan készülnek a meg nem erősített hírek, vagyis mivel foglalkoznak a Hírbástyánál – mármint ténylegesen?

Ezek az elbeszélések a szatirikus próza hazai alkotóival és tárcaíróival vállalják a rokonságot. A szerző sokoldalúan tárja föl napjaink morális és egzisztenciális csapdahelyzeteit, mégsem ítélkezően ábrázolja figurái determinált észjárását, kiszolgáltatottságba ágyazott élethazugságát.

 

Závada Pál

A szerzőről

Nyerges Gábor Ádám másfél évtizede, a 2000-es évek végén kezdte pályáját. Bár elsősorban versek és regények szerzőjeként ismerjük, valójában ez idő alatt folyamatosan jelentette meg novelláit, elbeszéléseit, tárcáit, többek között a 2000, az Élet és Irodalom, a Kalligram, a Népszava, a Prae és a Tiszatáj hasábjain. E több mint évtizednyi anyagból válogatta a szerző első novelláskötetét, melyet 2024 Ünnepi Könyvhetére várhatnak az olvasók.

 

Részlet a kötetből

Vasgyúrók

1.

Amikor a Károly elhagyott, hallgattam a Fonográfot. Jöjj, kedvesem, odáig jutottam, sírtam, kikapcsoltam. Hallgattam a Zoránt. Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell. Idáig jutottam, sírtam, kikap­csoltam. Hallgattam a Sebőt. Rejtelmek, ha zengenek, csak idáig jutottam, olyan szomorú volt, sírtam, kikapcsoltam. Ha én szél lehetnék, egy lányt megkereshetnék, engem nem keresnek, kikapcsoltam és sírtam, egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt, egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett. Én is így lettem néma víztükör, mikor tőlem elmentél, kikapcsol­tam, két szoba közt a csend, de végtelen nagy távolság, s mi otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát. Kikapcsoltam, kikapcsoltam, mindent kikap­csoltam, magamat is kikapcsoltam, és csak akkor kapcsoltam újra be, amikor a Jankó elment az iskolába, én meg beértem az állomásra, és sírtam az irodá­ban, amikor nem jött vevő. Megtanultam ki- és bekapcsolni a sírást, ott tanul­tam meg, két vevő közt, ami jól jött a Jankóval, nyolcéves volt, és elment az apja, el se búcsúzott tőle, nem sírhat az anyja. És nem hallgattam már sem­mit, pedig sok szép zenénk volt otthon. Neki néha fölraktam, amitől nem sír­tam, nem volt sok olyan, a Régi csibészeket, de aztán attól is sírnom kellett, azt se raktam föl többet. Mert akkor már minden zene fájt. Tizenkét év házas­ság volt mögöttünk, ennyi idő alatt minden hangba belekerül a másik, abba is, amit sose hallgattunk együtt, minden róla szólt, a Hajnali óceán, de még a Léna is, ő volt a Gyöngyhajú lány, a Lökd ide a sört, de a Ha én zászló vol­nék is. Elvesztettem minden zenét, pedig a szüleimtől kaptam őket, sok más nem is maradt utánuk. De ott volt a Jankó. Sokáig féltettem, hogy mi lesz belőle a megbolondult, elhagyott anyja mellett, meg úgy egyébként is, ne legyen belőle valami vidéki tuskó, mint az a DISZNÓ apja. Értem én, meg­értettem. Fiatalabb volt az a másik, ahogy az lenni szokott, a nevét se tudom, sosem beszéltünk utána, csak a következő karácsonykor, akkor is csak rövi­den, felhívott, felvettem, hát beszéltünk, keményen tartottam magam, rideg voltam, de udvarias, nem sírtam, csak a gyereknek nem adtam oda a telefont, azt mondtam, már alszik. Ha akar vele beszélni, jöjjön el, nézzen a szemébe, mondtam. Jó, azt mondta, tudtam, sosem fog jönni, ilyen volt egyszerűen. Szóval fiatalabb volt, az is a benzinkútnál dolgozott, azt tudtam még. Nem csalt meg, azt mondta, mert ő olyan, hogy így tisztességes, azt mondta, tud­tam, megcsalt akkor már rég, ilyen volt egyszerűen. A gyereket nem értettem a dologban, engem nem szeretett akkor már rég, ezt utólag összeraktam, de a Jankót, azt elvben nagyon. Szeme fénye volt, játszott vele, vitte mindenhová, amikor már semmi pénzünk nem volt, akkor is vett neki minden héten valami kis játékot, nem is tudom, miből. Becézte, cirógatta, puszilgatta, nem is értem. Hogy aztán semmi, mintha elvágták volna, úgy hagyta el, ahogy engem, de hát az egy gyerek, még nyolc se volt, hát azt is megunta, abból is fiatalabb kellett? Az is lejárt, az sem jelentett semmit? Nem tudtam, hogy van az ilyen, nekem akkor nem nagyon voltak barátaim, nem volt időm barátkozni, munka, gyerek, háztartás, mikor barátkoztam volna, aki régről volt, az is mind elma­radozott, vagy hát én maradoztam el tőlük, mert hát mikor? Hogyan? Nem volt akkor nekem már senkim a Jankón kívül, csak a hallgathatatlan, régi lemezeim a halott szüleimtől, meg az a pindúr kis félárva, vagy mi, hát nem is tudom, hogy hívjam az ilyet, akit elhagy az apja, mint egy megunt felesé­get. Még nyolc se volt, még fel se fogta eleinte rendesen, csak aztán értette meg, pedig én nem mondtam neki, mert megfogadtam, hogy nem lesz bolond, síró anyja, még az kellett volna neki, aki elmondja fűnek-fának az apját, hogy abban nőjön fel, van meg lesz elég baja, de aztán valahogy utólag összerakta, mert okos volt és nagyon érzékeny, olyan csendben megértette a dolgokat, hogy az ember ránézett kedden, és semmi, és szerdán is ránézett, és már ott volt a szemében minden, hogy összerakta, hogy megértette, hogy tudja pon­tosan, akkor is, ha nem érti, de tudja, érzi, hogy mi történt, hogy neki nem lesz apja többet, mert az ilyen, ilyen volt egyszerűen. Hogy ránéz kedden, és szeretlek, kis picúr vasgyúró, kis lovag, te leszel, meglátod, az új Messi, te TRÓNÖRÖKÖS, ordította, és fölkapta, és forgott vele a szobában, én nem is láttam még embert, mármint férfit így szeretni a gyerekét, vagy hát így kimu­tatni, hogy ránézett kedden, és szeretlek, kis picúr vasgyúró, és ránéz szerdán is… És már nincs ott, nincs apja, elment köszönés nélkül, és azt se mondja, azt se hazudja, hogy hazajön, mert ilyen volt egyszerűen. És ezt a Jankó csendben és hiszti nélkül megértette, utólag egyszerűen összerakta, keddről szerdára ez mind ott lett a kis szemében, a nézésében, hogy ez így van, ez így történt, ezt ő felfogta, megérezte, tudomásul vette, bár nyilván nem értette. Én meg megtanultam ezt mind kikapcsolni, aztán a zenét már bekapcsoltam újra, meg vettem ki könyvet, mindig mást, valami régit, szépet, József Attilát, Szabó Lőrincet, miatta kezdtem olvasni, amíg volt még pénzem olvasójegyre, aztán kértem kölcsön könyvet, mindig valami szépet, mert már lettek újra barátaim, hogy halljon ilyen szépeket, legyen műveltebb, mint a szülei, és hallja, amiket a sosem ismert nagyszüleitől kapott, hogy ne legyen ilyen falusi tirpák bunkó, akinek többet ér a feleségénél és a kisfiánál egy ilyen névtelen KURVA, és csak olvastam neki, főleg az Altatót, azt nagyon szerette, meg én is, én talán még jobban is, lefekvés előtt olvastam neki a verseket, aztán adtam egy puszit, mindig úgy aludt el, hogy aludj el szépen, kis Jankó, picúr kis lovagom, és már aludt is, vagy ha nem is, úgy tudott tenni, talán öntudatlanul is, tapintatból, sosem tudtam. És aztán én még sokáig fennmaradtam sírni, mert aztán már csak olyankor tudtam, aztán már azt is – kikapcsoltam.

A kötet megvásárolható a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó

Megjelenés: Kollár Betti: Álmomban megleltelek - ( „Létezik egy kötelék. Nem látható, nem hallható és nem is tapintható. Csak érezni lehet. Már abban a pillanatban érzed, mikor először megpillantod azt a bizonyos valakit, és bizony onnantól kezdve érezni is fogod.” )

Kollár Betti, A vonzás törvénye-sorozat szerzője, első két kötetével,

A vonzás törvényével és A vonzás szépségével pillanatok alatt belopta magát az olvasók szívébe: hatalmas szakmai- és közönségsikert aratott.  Első regényéért elnyerte a Dugonics András Irodalmi Díjat.

Legújabb könyvében időutazásról és az új lehetőségek megragadásáról ír, a már jól ismert humoros és romantikus stílusában.

 „Betti könyvei húztak ki az olvasói válságomból. Mikor megtaláltam a könyveit, egyből el akartam olvasni őket. A könyvei csodálatosak, szeretni való szereplőkkel. Imádtam őket, és várom a többit.” – sipiisdead, moly.hu

 

Megjelenik június 7-én! 

Agave Könyvek Kiadó

Fülszöveg

Reverie Tempest élete totál csőd. Szülei válását követően két évet halasztott az egyetemen, megszakította baráti kapcsolatait, felhagyott a szenvedélyével, és most elbukta a mester védését. Egyre lejjebb csúszik azon a bizonyos lejtőn, és lassan teljesen elveszíti önmagát.
De mi van, ha tényleg létezik második esély?

Revy ugyanis álmában utazik az időben: véletlenszerűen visszatér gimnáziumi éveinek egy- egy napjára, melyet éjszaka, felnőttként a saját tinédzser testébe szorulva él újra át. Az már csak hab a tortán, hogy a jelek szerint gimis szerelme, Sawyer, szintén álom-időutazó.

Vajon sikerül Revynek ismét egyenesbe jönnie, vagy az időutazás csak még jobban összekuszál mindent?

Ajánlások 

„Amit a betűkkel művel, az valami tündérporral meghintett csoda. Remek szóhasználata van, kiváló humora és nagyon aranyos történetei. Minőségi kikapcsolódás, mindemellett mindig van egy kis apró – olykor nem is olyan kicsi – mondanivaló a könyvében.”
– Bethany, moly.hu

„Elképesztő stílusban ír, engem nagyon megfogott!”
– Detty77, moly.hu

„Amikor már azon gondolkodnál, hogy kire hasonlít az írása, egyszerűen nem tudsz senkit se mondani. Ő a fiatal, letehetetlen könyveket írni tudó, Kollár Betti. Nincs hozzá hasonló!”
– nemettamaraaa, moly.hu

„A szerző fantasztikusan ír, szuper gördülékeny, abszolút követhető és a legfontosabb, hogy élvezni is lehet, amit olvasunk.”
– amy_air_s_book, moly.hu 

A szerzőről

1998-ban született Budapesten, szociológiából szerzett diplomát. 2015-ben indította el blogját, melyen fiataloknak szóló romantikus történeteket tesz közzé mind a mai napig. Első regénye, A vonzás törvénye elnyerte a Dugonics András Irodalmi Díjat.

KOLLÁR BETTI WEBOLDALA

INSTAGRAM

TIKTOK

Kollár Betti az írásról

„Azt mondják, sokszor akkor talál ránk valami jó, mikor a legkevésbé számítunk rá. Én is így voltam az írással. 10 év versenyszerű kosarazás után megsérültem, és elveszítettem a legnagyobb szenvedélyemet. Akkoriban azt hittem, sosem találok másikat, de aztán elkezdtem írni. Először kíváncsiságból és öngyógyítás céljából, aztán egyre jobban megtaláltam önmagam ebben a tevékenységben. Az írás számomra egyszerre hobbi, szenvedély és munka. Segít lazítani, segít megbirkózni a nehéz helyzetekkel és folyamatosan fejlődésre sarkall.  Mindig erőt ad, ha írhatok az aktuális problémáimról, amikkel éppen küzdök, és ezek mind-mind helyet és szerepet kapnak az írásaimban, így minden történetemben ott vagyok én és egy darabka belőlem. A történeteimmel az a célom, hogy szórakoztassam az olvasóimat, segítsek nekik kikapcsolódni, illetve olyan problémákat jelenítsek meg, ami foglalkoztatja őket, hogy aztán találhassanak bennük olyan apró tanulságokat, ami a hasznukra válhat, vagy amit el tudnak raktározni és esetleg később alkalmazni.”

Idézetek a regényből 

 
„Mert annyi éven át övé volt a szívem, és még nem állok készen rá, hogy beismerjem, még mindig az övé, és soha nem is volt másé.”

„– Te mitől félsz, Szélvész? – emeli rám a tekintetét. Sebezhetőnek látszik, mint egy kisgyermek, aki megerősítésre vágyik, hogy tudja, nincs egyedül.
Szeretnék felhorkantani, és elütni a kérdést egy „mitől nem?” vállrándítással, de mégsem teszem.
– A kötődéstől. Az elválástól. A változástól. – És tőled.”

„De a valóság ennél sokkal szürkébb és csalódásokkal teli. Talán nem lehet mindig a miénk, akire a leginkább vágyunk. Talán mi sosem találkozunk össze, hiába haladunk ugyanazon az úton.”

„Ez nem lehet igaz.
Tényleg időutazunk?
Az időutazás tuti benne lenne a top hármas listámban arról, hogy mi az, ami tényleg soha, de soha nem történhet meg az emberrel. Ami egyszerűen nem létezik. Persze, mellé a vámpírrá változást és a szuperhősként öntudatra ébredést tenném, szóval nem mondanám, hogy komolyan gondolkodtam eddig a leghihetetlenebb természetfeletti átváltozásokról.
Ez nem lehet normális. Ez nem valóságos. Ilyen egyszerűen nincs.”

„Mindig is zavart, ha valaki a vesémbe lát. Nincs félelmetesebb és bosszantóbb annál, mint mikor valaki könnyedén átlát a viselkedésemen és simán, erőfeszítés nélkül kiismer. Mert ettől olyan lecsupaszítottnak, gyengének és törékenynek érzem magam. De hasonló helyzetben, azt hiszem, mindenki besokallna. Ha valami ennyire természetfelettiben lenne része… Mindenki, kivéve persze Sawyert. És a jelek szerint pont azzal hozott össze a sors egy kis természetfeletti kiruccanásra, aki nemcsak hogy nem retten meg tőle, de még a fejembe is belelát.”

„Megint arra gondolok, mennyire rosszul kezelem a változásokat és a konfliktusokat, hisz rendszerint csak menekülni akarok. És nem elég, hogy itt van ez az időutazás-dolog, ami elől nemcsak hogy megszökni sem tudok, de még egészen apró ráhatásom sincs. A hab a tortán pedig maga Sawyer. Ahányszor ránézek, ahányszor kiderít valami apróságot az életemből vagy rólam, süt a tekintetéből, hogy belém lát. Fokozatosan rakja össze a képet, hol csalódik bennem, amiért nem az vagyok, aki régen voltam, hol reménykedik, amiért felfedez valamit a gimis Szélvészből.
Nem akarom, hogy rájöjjön a gondolataimra és az érzéseimre. Ez egyszerűen nem fair. Az ember azért nem mondja el bizonyos érzéseit vagy titkait másoknak, mert nem akarja, hogy tudjanak róluk. Nem akarja, hogy sajnálják, szánják, vagy csak szomorúan tudomásul vegyék, hogy amit benne keresnek, az talán már nincs is ott. És főleg nem akarja, hogy pont azok szembesüljenek ezzel, akik szemében nem akar egyre kisebbnek és kisebbnek látszani.”

„– Tudod te, milyen nagy dolog, hogy utazunk az időben? Szerinted ez hány embernek adatik meg? – Rám pillant, de én csak összezavarodva meredek vissza rá.
– Erre most tudnom kéne a választ? Simán lehet, hogy mindenki tud utazni az időben, csak senki nem meri bevallani másoknak, mert attól fél, hogy elmebetegnek gondolnák! Azt kell hogy mondjam, néha saját magamat is kicsit annak gondolom.
– Kizárt, hogy mindenki tudna utazni az időben – jelenti ki Sawyer.
– Talán a jelenben is megkérdezgetted a barátaidat, hogy képesek-e rá? – érdeklődöm.
– Nem erről van szó. Egyszerűen csak szerintem ez nem olyasmi, ami mindenkinek jár, oké? Ez egy adottság. Egy esély.
– Esély? Ugyan mire? – horkantok fel.
– A változásra.”

Kedvezménnyel előrendelhető a kiadó webáruházában!

Kollár Betti: Álomban megleltelek

A szerző korábbi kötetei:

Vonzás törvénye

Vonzás szépsége