Nyerges Gábor Ádám: Vasgyúrók – Az Ünnepi Könyvhétre megjelenik!

 „Felkínálkozunk a pusztulásra, és ez feneketlenül mulattat.”

Nyerges Gábor Ádám

Vasgyúrók

 

Megjelenik az Ünnepi Könyvhétre!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2024

Szerkesztette: Benedek Anna

A borítót Tarcsay Zoltán tervezte Munkácsy Mihály Rőzsehordó nő című festménye, valamint a Fortepan 94864-es képszámú fotójának felhasználásával.

Könyvbemutató és dedikálás a Kis Présházban június 13-án, csütörtökön 20 órától

Esemény

A szerzővel és a kötet szerkesztőjével, Benedek Annával Halmi Tibor költő, kritikus, szerkesztő beszélget.

A Vasgyúrók a helyszínen is megvásárolható, és átvehetők az előrendelt példányai.

 

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten a Prae Kiadó 70-es  standjánál, a Vörösmarty téren

Időpont: Június 15., szombat 14–15 óráig

„Ha találós kérdés lenne, így tehetnénk fel: hol és hogyan találkozhat a második világháború olasz frontja, a magyar űrprogram furcsán ismerős sci-fije, Micimackó és Soros György, tűzkárosultak, özvegyek, irodai dolgozók, sorozatgyilkosok és egyetemi professzorok, utolsó vérig rivalizáló traumacsoportok, kamaszos szerelembe eső középkorúak, elhagyni készülők és elhagyottak vagy a játszóterek indián szellemei?”

Fülszöveg

Egy kisiskolás gyereket – talán egy vasgyúrót – reggel halva talál az anyja, aki ezt hogyan is élheti túl. A külügyi szakértőnő szakmai hibát követ el, majd a metró alá akar ugrani, de véletlenül mást sikerül belöknie. Két régi barátnő addig átkozza egymás politikai táborát, míg kékülni nem kezd a fejük. A szerelmes fiút a nagybátyja részegen akarja kifaggatni a barátnőjéről.

Nyerges Gábor Ádám novelláinak ismerős környezetében köznapi emberek abszurd helyzetek részesei lesznek. Miközben szorongásaikat a groteszk félelmetessége is fokozza, történeteik mögött egymással való küzdelmeik sorstragédiája áll.

Egy férfi és egy nő megkésve találnak egymásra, amikor a hátralévő kis darab időben már nemcsak a szív dobog. Valaki a papjának meséli, hogy kiket ismert föl a migránsok vérengzéséről szóló rémálmaiban. A békés, kicsit rozzant faluban csak a plakáthely látszik, odavezető út nincsen. De hogyan készülnek a meg nem erősített hírek, vagyis mivel foglalkoznak a Hírbástyánál – mármint ténylegesen?

Ezek az elbeszélések a szatirikus próza hazai alkotóival és tárcaíróival vállalják a rokonságot. A szerző sokoldalúan tárja föl napjaink morális és egzisztenciális csapdahelyzeteit, mégsem ítélkezően ábrázolja figurái determinált észjárását, kiszolgáltatottságba ágyazott élethazugságát.

 

Závada Pál

A szerzőről

Nyerges Gábor Ádám másfél évtizede, a 2000-es évek végén kezdte pályáját. Bár elsősorban versek és regények szerzőjeként ismerjük, valójában ez idő alatt folyamatosan jelentette meg novelláit, elbeszéléseit, tárcáit, többek között a 2000, az Élet és Irodalom, a Kalligram, a Népszava, a Prae és a Tiszatáj hasábjain. E több mint évtizednyi anyagból válogatta a szerző első novelláskötetét, melyet 2024 Ünnepi Könyvhetére várhatnak az olvasók.

 

Részlet a kötetből

Vasgyúrók

1.

Amikor a Károly elhagyott, hallgattam a Fonográfot. Jöjj, kedvesem, odáig jutottam, sírtam, kikapcsoltam. Hallgattam a Zoránt. Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell. Idáig jutottam, sírtam, kikap­csoltam. Hallgattam a Sebőt. Rejtelmek, ha zengenek, csak idáig jutottam, olyan szomorú volt, sírtam, kikapcsoltam. Ha én szél lehetnék, egy lányt megkereshetnék, engem nem keresnek, kikapcsoltam és sírtam, egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt, egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett. Én is így lettem néma víztükör, mikor tőlem elmentél, kikapcsol­tam, két szoba közt a csend, de végtelen nagy távolság, s mi otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát. Kikapcsoltam, kikapcsoltam, mindent kikap­csoltam, magamat is kikapcsoltam, és csak akkor kapcsoltam újra be, amikor a Jankó elment az iskolába, én meg beértem az állomásra, és sírtam az irodá­ban, amikor nem jött vevő. Megtanultam ki- és bekapcsolni a sírást, ott tanul­tam meg, két vevő közt, ami jól jött a Jankóval, nyolcéves volt, és elment az apja, el se búcsúzott tőle, nem sírhat az anyja. És nem hallgattam már sem­mit, pedig sok szép zenénk volt otthon. Neki néha fölraktam, amitől nem sír­tam, nem volt sok olyan, a Régi csibészeket, de aztán attól is sírnom kellett, azt se raktam föl többet. Mert akkor már minden zene fájt. Tizenkét év házas­ság volt mögöttünk, ennyi idő alatt minden hangba belekerül a másik, abba is, amit sose hallgattunk együtt, minden róla szólt, a Hajnali óceán, de még a Léna is, ő volt a Gyöngyhajú lány, a Lökd ide a sört, de a Ha én zászló vol­nék is. Elvesztettem minden zenét, pedig a szüleimtől kaptam őket, sok más nem is maradt utánuk. De ott volt a Jankó. Sokáig féltettem, hogy mi lesz belőle a megbolondult, elhagyott anyja mellett, meg úgy egyébként is, ne legyen belőle valami vidéki tuskó, mint az a DISZNÓ apja. Értem én, meg­értettem. Fiatalabb volt az a másik, ahogy az lenni szokott, a nevét se tudom, sosem beszéltünk utána, csak a következő karácsonykor, akkor is csak rövi­den, felhívott, felvettem, hát beszéltünk, keményen tartottam magam, rideg voltam, de udvarias, nem sírtam, csak a gyereknek nem adtam oda a telefont, azt mondtam, már alszik. Ha akar vele beszélni, jöjjön el, nézzen a szemébe, mondtam. Jó, azt mondta, tudtam, sosem fog jönni, ilyen volt egyszerűen. Szóval fiatalabb volt, az is a benzinkútnál dolgozott, azt tudtam még. Nem csalt meg, azt mondta, mert ő olyan, hogy így tisztességes, azt mondta, tud­tam, megcsalt akkor már rég, ilyen volt egyszerűen. A gyereket nem értettem a dologban, engem nem szeretett akkor már rég, ezt utólag összeraktam, de a Jankót, azt elvben nagyon. Szeme fénye volt, játszott vele, vitte mindenhová, amikor már semmi pénzünk nem volt, akkor is vett neki minden héten valami kis játékot, nem is tudom, miből. Becézte, cirógatta, puszilgatta, nem is értem. Hogy aztán semmi, mintha elvágták volna, úgy hagyta el, ahogy engem, de hát az egy gyerek, még nyolc se volt, hát azt is megunta, abból is fiatalabb kellett? Az is lejárt, az sem jelentett semmit? Nem tudtam, hogy van az ilyen, nekem akkor nem nagyon voltak barátaim, nem volt időm barátkozni, munka, gyerek, háztartás, mikor barátkoztam volna, aki régről volt, az is mind elma­radozott, vagy hát én maradoztam el tőlük, mert hát mikor? Hogyan? Nem volt akkor nekem már senkim a Jankón kívül, csak a hallgathatatlan, régi lemezeim a halott szüleimtől, meg az a pindúr kis félárva, vagy mi, hát nem is tudom, hogy hívjam az ilyet, akit elhagy az apja, mint egy megunt felesé­get. Még nyolc se volt, még fel se fogta eleinte rendesen, csak aztán értette meg, pedig én nem mondtam neki, mert megfogadtam, hogy nem lesz bolond, síró anyja, még az kellett volna neki, aki elmondja fűnek-fának az apját, hogy abban nőjön fel, van meg lesz elég baja, de aztán valahogy utólag összerakta, mert okos volt és nagyon érzékeny, olyan csendben megértette a dolgokat, hogy az ember ránézett kedden, és semmi, és szerdán is ránézett, és már ott volt a szemében minden, hogy összerakta, hogy megértette, hogy tudja pon­tosan, akkor is, ha nem érti, de tudja, érzi, hogy mi történt, hogy neki nem lesz apja többet, mert az ilyen, ilyen volt egyszerűen. Hogy ránéz kedden, és szeretlek, kis picúr vasgyúró, kis lovag, te leszel, meglátod, az új Messi, te TRÓNÖRÖKÖS, ordította, és fölkapta, és forgott vele a szobában, én nem is láttam még embert, mármint férfit így szeretni a gyerekét, vagy hát így kimu­tatni, hogy ránézett kedden, és szeretlek, kis picúr vasgyúró, és ránéz szerdán is… És már nincs ott, nincs apja, elment köszönés nélkül, és azt se mondja, azt se hazudja, hogy hazajön, mert ilyen volt egyszerűen. És ezt a Jankó csendben és hiszti nélkül megértette, utólag egyszerűen összerakta, keddről szerdára ez mind ott lett a kis szemében, a nézésében, hogy ez így van, ez így történt, ezt ő felfogta, megérezte, tudomásul vette, bár nyilván nem értette. Én meg megtanultam ezt mind kikapcsolni, aztán a zenét már bekapcsoltam újra, meg vettem ki könyvet, mindig mást, valami régit, szépet, József Attilát, Szabó Lőrincet, miatta kezdtem olvasni, amíg volt még pénzem olvasójegyre, aztán kértem kölcsön könyvet, mindig valami szépet, mert már lettek újra barátaim, hogy halljon ilyen szépeket, legyen műveltebb, mint a szülei, és hallja, amiket a sosem ismert nagyszüleitől kapott, hogy ne legyen ilyen falusi tirpák bunkó, akinek többet ér a feleségénél és a kisfiánál egy ilyen névtelen KURVA, és csak olvastam neki, főleg az Altatót, azt nagyon szerette, meg én is, én talán még jobban is, lefekvés előtt olvastam neki a verseket, aztán adtam egy puszit, mindig úgy aludt el, hogy aludj el szépen, kis Jankó, picúr kis lovagom, és már aludt is, vagy ha nem is, úgy tudott tenni, talán öntudatlanul is, tapintatból, sosem tudtam. És aztán én még sokáig fennmaradtam sírni, mert aztán már csak olyankor tudtam, aztán már azt is – kikapcsoltam.

A kötet megvásárolható a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó

Megjelenés: Kollár Betti: Álmomban megleltelek - ( „Létezik egy kötelék. Nem látható, nem hallható és nem is tapintható. Csak érezni lehet. Már abban a pillanatban érzed, mikor először megpillantod azt a bizonyos valakit, és bizony onnantól kezdve érezni is fogod.” )

Kollár Betti, A vonzás törvénye-sorozat szerzője, első két kötetével,

A vonzás törvényével és A vonzás szépségével pillanatok alatt belopta magát az olvasók szívébe: hatalmas szakmai- és közönségsikert aratott.  Első regényéért elnyerte a Dugonics András Irodalmi Díjat.

Legújabb könyvében időutazásról és az új lehetőségek megragadásáról ír, a már jól ismert humoros és romantikus stílusában.

 „Betti könyvei húztak ki az olvasói válságomból. Mikor megtaláltam a könyveit, egyből el akartam olvasni őket. A könyvei csodálatosak, szeretni való szereplőkkel. Imádtam őket, és várom a többit.” – sipiisdead, moly.hu

 

Megjelenik június 7-én! 

Agave Könyvek Kiadó

Fülszöveg

Reverie Tempest élete totál csőd. Szülei válását követően két évet halasztott az egyetemen, megszakította baráti kapcsolatait, felhagyott a szenvedélyével, és most elbukta a mester védését. Egyre lejjebb csúszik azon a bizonyos lejtőn, és lassan teljesen elveszíti önmagát.
De mi van, ha tényleg létezik második esély?

Revy ugyanis álmában utazik az időben: véletlenszerűen visszatér gimnáziumi éveinek egy- egy napjára, melyet éjszaka, felnőttként a saját tinédzser testébe szorulva él újra át. Az már csak hab a tortán, hogy a jelek szerint gimis szerelme, Sawyer, szintén álom-időutazó.

Vajon sikerül Revynek ismét egyenesbe jönnie, vagy az időutazás csak még jobban összekuszál mindent?

Ajánlások 

„Amit a betűkkel művel, az valami tündérporral meghintett csoda. Remek szóhasználata van, kiváló humora és nagyon aranyos történetei. Minőségi kikapcsolódás, mindemellett mindig van egy kis apró – olykor nem is olyan kicsi – mondanivaló a könyvében.”
– Bethany, moly.hu

„Elképesztő stílusban ír, engem nagyon megfogott!”
– Detty77, moly.hu

„Amikor már azon gondolkodnál, hogy kire hasonlít az írása, egyszerűen nem tudsz senkit se mondani. Ő a fiatal, letehetetlen könyveket írni tudó, Kollár Betti. Nincs hozzá hasonló!”
– nemettamaraaa, moly.hu

„A szerző fantasztikusan ír, szuper gördülékeny, abszolút követhető és a legfontosabb, hogy élvezni is lehet, amit olvasunk.”
– amy_air_s_book, moly.hu 

A szerzőről

1998-ban született Budapesten, szociológiából szerzett diplomát. 2015-ben indította el blogját, melyen fiataloknak szóló romantikus történeteket tesz közzé mind a mai napig. Első regénye, A vonzás törvénye elnyerte a Dugonics András Irodalmi Díjat.

KOLLÁR BETTI WEBOLDALA

INSTAGRAM

TIKTOK

Kollár Betti az írásról

„Azt mondják, sokszor akkor talál ránk valami jó, mikor a legkevésbé számítunk rá. Én is így voltam az írással. 10 év versenyszerű kosarazás után megsérültem, és elveszítettem a legnagyobb szenvedélyemet. Akkoriban azt hittem, sosem találok másikat, de aztán elkezdtem írni. Először kíváncsiságból és öngyógyítás céljából, aztán egyre jobban megtaláltam önmagam ebben a tevékenységben. Az írás számomra egyszerre hobbi, szenvedély és munka. Segít lazítani, segít megbirkózni a nehéz helyzetekkel és folyamatosan fejlődésre sarkall.  Mindig erőt ad, ha írhatok az aktuális problémáimról, amikkel éppen küzdök, és ezek mind-mind helyet és szerepet kapnak az írásaimban, így minden történetemben ott vagyok én és egy darabka belőlem. A történeteimmel az a célom, hogy szórakoztassam az olvasóimat, segítsek nekik kikapcsolódni, illetve olyan problémákat jelenítsek meg, ami foglalkoztatja őket, hogy aztán találhassanak bennük olyan apró tanulságokat, ami a hasznukra válhat, vagy amit el tudnak raktározni és esetleg később alkalmazni.”

Idézetek a regényből 

 
„Mert annyi éven át övé volt a szívem, és még nem állok készen rá, hogy beismerjem, még mindig az övé, és soha nem is volt másé.”

„– Te mitől félsz, Szélvész? – emeli rám a tekintetét. Sebezhetőnek látszik, mint egy kisgyermek, aki megerősítésre vágyik, hogy tudja, nincs egyedül.
Szeretnék felhorkantani, és elütni a kérdést egy „mitől nem?” vállrándítással, de mégsem teszem.
– A kötődéstől. Az elválástól. A változástól. – És tőled.”

„De a valóság ennél sokkal szürkébb és csalódásokkal teli. Talán nem lehet mindig a miénk, akire a leginkább vágyunk. Talán mi sosem találkozunk össze, hiába haladunk ugyanazon az úton.”

„Ez nem lehet igaz.
Tényleg időutazunk?
Az időutazás tuti benne lenne a top hármas listámban arról, hogy mi az, ami tényleg soha, de soha nem történhet meg az emberrel. Ami egyszerűen nem létezik. Persze, mellé a vámpírrá változást és a szuperhősként öntudatra ébredést tenném, szóval nem mondanám, hogy komolyan gondolkodtam eddig a leghihetetlenebb természetfeletti átváltozásokról.
Ez nem lehet normális. Ez nem valóságos. Ilyen egyszerűen nincs.”

„Mindig is zavart, ha valaki a vesémbe lát. Nincs félelmetesebb és bosszantóbb annál, mint mikor valaki könnyedén átlát a viselkedésemen és simán, erőfeszítés nélkül kiismer. Mert ettől olyan lecsupaszítottnak, gyengének és törékenynek érzem magam. De hasonló helyzetben, azt hiszem, mindenki besokallna. Ha valami ennyire természetfelettiben lenne része… Mindenki, kivéve persze Sawyert. És a jelek szerint pont azzal hozott össze a sors egy kis természetfeletti kiruccanásra, aki nemcsak hogy nem retten meg tőle, de még a fejembe is belelát.”

„Megint arra gondolok, mennyire rosszul kezelem a változásokat és a konfliktusokat, hisz rendszerint csak menekülni akarok. És nem elég, hogy itt van ez az időutazás-dolog, ami elől nemcsak hogy megszökni sem tudok, de még egészen apró ráhatásom sincs. A hab a tortán pedig maga Sawyer. Ahányszor ránézek, ahányszor kiderít valami apróságot az életemből vagy rólam, süt a tekintetéből, hogy belém lát. Fokozatosan rakja össze a képet, hol csalódik bennem, amiért nem az vagyok, aki régen voltam, hol reménykedik, amiért felfedez valamit a gimis Szélvészből.
Nem akarom, hogy rájöjjön a gondolataimra és az érzéseimre. Ez egyszerűen nem fair. Az ember azért nem mondja el bizonyos érzéseit vagy titkait másoknak, mert nem akarja, hogy tudjanak róluk. Nem akarja, hogy sajnálják, szánják, vagy csak szomorúan tudomásul vegyék, hogy amit benne keresnek, az talán már nincs is ott. És főleg nem akarja, hogy pont azok szembesüljenek ezzel, akik szemében nem akar egyre kisebbnek és kisebbnek látszani.”

„– Tudod te, milyen nagy dolog, hogy utazunk az időben? Szerinted ez hány embernek adatik meg? – Rám pillant, de én csak összezavarodva meredek vissza rá.
– Erre most tudnom kéne a választ? Simán lehet, hogy mindenki tud utazni az időben, csak senki nem meri bevallani másoknak, mert attól fél, hogy elmebetegnek gondolnák! Azt kell hogy mondjam, néha saját magamat is kicsit annak gondolom.
– Kizárt, hogy mindenki tudna utazni az időben – jelenti ki Sawyer.
– Talán a jelenben is megkérdezgetted a barátaidat, hogy képesek-e rá? – érdeklődöm.
– Nem erről van szó. Egyszerűen csak szerintem ez nem olyasmi, ami mindenkinek jár, oké? Ez egy adottság. Egy esély.
– Esély? Ugyan mire? – horkantok fel.
– A változásra.”

Kedvezménnyel előrendelhető a kiadó webáruházában!

Kollár Betti: Álomban megleltelek

A szerző korábbi kötetei:

Vonzás törvénye

Vonzás szépsége