Mit árulnak majd el az ügynökakták – és mi az, amit biztosan nem?

 Mit árulnak majd el az ügynökakták – és mi az, amit biztosan nem?

Az ügynökakták nyilvánosságra hozataláról szóló törvény újra a közbeszéd középpontjába állította a magyar történelem egyik legtovább feldolgozatlan kérdését. A döntés sokak számára régi adósság törlesztése, hiszen több mint három évtizeddel a rendszerváltás után még mindig olyan dokumentumokról beszélünk, amelyek emberek sorsát, kapcsolatokat és életutakat befolyásoltak.

 

Egy hónappal ezelőtt jelent meg Kovács Krisztián negyedik regénye, A fény magányossága, mely a hetvenes évek Magyarországán, egy csillagász történetén keresztül mutatja meg, hogyan fonódhat össze tudomány, hatalom és erkölcsi felelősség. A szerző az elmúlt időszakban számos interjúban hangsúlyozta: a regény nem kizárólag az ügynökökről, hanem hozzájuk kapcsolódóan az emberi döntésekről szól. Az aktuális fejlemény kapcsán az alábbi gondolatokat fogalmazta meg:

 

„A nyilvánosság fontos, de nem azonos a teljes igazsággal.”

 

„Mindig is szükségesnek tartottam, hogy ezek az anyagok nyilvánosságra kerüljenek. Szimbolikus jelentőségű lépésről beszélünk: egy régi adósság törlesztéséről, amely azt üzeni, hogy a magyar történelemnek vannak fejezetei, amelyeket nem lehet örökké lezáratlanul hagyni, traumák, melyekkel előbb vagy utóbbi muszáj szembenézni.

 

Ugyanakkor azt is fontos kimondani, hogy az akták nyilvánossága önmagában még nem jelenti a teljes igazságot. Egy jelentésből sokszor kiderül, hogy mi történt, az viszont jóval ritkábban, hogy az miért történt. Márpedig a történelem megértéséhez ez utóbbi legalább olyan fontos.”

 

„A legtöbb ember nem egyik napról a másikra hoz végzetes döntéseket.”

 

„Gyerekkorunkban szeretjük úgy elképzelni a múltat, hogy hősök és árulók állnak szemben egymással, és ez kényelmes gondolat épp az egyszerűségénél fogva. Csakhogy az élet ritkán ilyen egyszerű, különösen, ha a történelemről van szó.

 

A legtöbb ember ugyanis nem egyik napról a másikra hoz később végzetesnek bizonyuló döntéseket. Nem úgy kelünk fel reggel, hogy na, ma lesz a napja, amikor eláruljuk az elveinket. Minden nagy fordulatot kicsi, szinte láthatatlan kompromisszumok előznek meg. Egy hallgatás. Egy aláírás. Egy ki nem mondott gondolat.”

 

„És ez ijesztő.”

 

„Ijesztő, mert tudjuk, hogy léteznek rossz emberek, és ijesztő, hogy vélhetően mindenki belekényszeríthető egy olyan helyzetbe, amikor nem egyértelmű, mit kell tennie, és ha rosszul dönt, ő maga is rossz embernek tűnik majd. Mert mi történik, ha nemcsak a saját sorsunkról kell döntenünk, hanem a családunkról, hivatásunkról, egy egész élet munkájáról? Mi történik akkor, ha nincs is jó választás, mert mindegyik különböző súlyú veszteségekhez vezet?

 

Éppen ezért soha nem volt cél ítélőszéket állítani a regényben, és megmondani, ki volt hős, ki volt gyáva, ki volt bűnös. Egyszerűen csak érteni akartam, hogyan jut el valaki odáig, hogy meghozzon egy döntést, mely alapján az utókor könnyedén ítéli majd el. Hogy e döntésekre létezik-e feloldozás, az már egy másik kérdés.

 

A legtöbb, a könyv kapcsán adott interjúban előkerült az ügynökakták kérdése, ami nyilván a regény témáját és történetét tekintve elkerülhetetlen. Ott is elmondtam, szükségesnek tartom, hogy az anyagok nyilvánosságra kerüljenek. Szimbolikus lépés, mert régi tartozást törleszt, mert megmutatja, hogy vannak ígéretek, melyek igenis teljesíthetőek, mert a magyar kollektív emlékezetnek vannak pontjai, melyeket nem lehet örökké takargatni, és mert talán-talán közelebb visz hozzá, hogy történelmi múltunk egy részével végre őszintén szembenézzünk.”

 

„Azt azonban soha ne feledjük el, hogy a történelem nem fekete-fehér, ahogy az emberi sorsok sem, és hogy a nyilvánosság nem jelent egyet a teljes igazsággal.”

A regényről

 

A fény magányossága 1975-ben, az Apollo–Szojuz-program idején játszódik. Főhőse Kajetán Andor csillagász, a magyar tudományos élet ismert alakja, aki külföldi útjai során a katonai felderítés informátoraként is dolgozik. Egy új megbízatás azonban arra kényszeríti, hogy szembenézzen korábbi döntéseivel, és feltegye magának a kérdést: megőrizhető-e a szakmai és erkölcsi függetlenség egy olyan rendszerben, ahol a tehetség egyszerre jelent kiváltságot és kiszolgáltatottságot?

 

A regény történelmi háttérre épülő lélektani dráma, amely a tudomány, a hatalom és az emberi felelősség kapcsolatát vizsgálja.

Magnólia Kiadó

Mit ér a tehetség egy diktatúrában? – Kovács Krisztián új regénye tudomány és hatalom veszélyes kapcsolatáról

 Kovács Krisztián: 

A fény magányossága

A tehetség lehetőség és kísértés is – Kovács Krisztián új regénye a tudomány és a hatalom veszélyes kapcsolatáról

Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 336 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

A fény magányossága egy magyar csillagász története a hetvenes évek Budapestjén, az űrverseny utáni korszakban. A tudományos hírnév, a személyes lojalitás és a politikai elvárások között lavírozó főhősnek szembe kell néznie azzal a kérdéssel, meddig őrizhető meg a szakmai és erkölcsi függetlenség egy olyan rendszerben, ahol a tudásnak ára van.

 

Miért aktuális most?

A regény egy múltbeli történeten keresztül vizsgálja a tehetség és a hatalom viszonyát: mit kezd a rendszer azokkal, akik kiemelkednek, és milyen kompromisszumokra kényszerül az, aki érvényesülni akar. A kérdés ma sem veszített aktualitásából.

 

Leírás

 

A fény magányossága a magyar tudományos élet egy különös korszakába vezet vissza: a hetvenes évek közepére, amikor az űrverseny láza már csillapodóban volt, a hidegháború mégis minden szakmai kapcsolat fölé árnyékot vetett. Ebben a világban a tudomány nem csupán kutatás és felfedezés kérdése volt, hanem intézményi érdekek, politikai elvárások és személyes kompromisszumok bonyolult hálója.

 

Kovács Krisztián regénye egy csillagász életén keresztül vizsgálja ezt a közeget. A történet középpontjában egy olyan tudós áll, aki a nyilvánosság előtt a tudomány lelkes népszerűsítője, miközben a háttérben folyamatosan mérlegelnie kell, milyen árat hajlandó fizetni a szakmai előrejutásért. A múlt eseményei, egy elveszett barát kutatása és a hatalom felől érkező elvárások egyaránt arra kényszerítik, hogy újragondolja saját döntéseit.

 

A fény magányossága egyszerre történelmi regény és lélektani dráma. A budapesti tudományos élet, az űrkutatás hőskora és a hidegháború hétköznapjai egy olyan történet hátterét adják, amely a tudományos kíváncsiság, a személyes lojalitás és az erkölcsi felelősség határterületeit vizsgálja. A regény végső kérdése egyszerűnek tűnik, mégis nehéz válaszolni rá: vajon megőrizhető-e a függetlenség egy olyan világban, ahol a tehetség gyakran nemcsak lehetőség, hanem kísértés is.

 

Fülszöveg

 

1975, Budapest, az űrverseny végén. A hidegháború enyhülni látszik, az Apollo–Szojuz-korszak a technológiai együttműködés illúzióját kínálja, a hétköznapokat mégis az alkalmazkodás, a hallgatás és a kimondatlan határok szabják meg.

 

Kajetán Andor csillagász a magyar tudományos élet egyik legismertebb arca: a Csillagvizsgáló Intézet büszkesége, a televízió kedvence. A felszín alatt ugyanakkor gyász és depresszió gyötri, rossz döntések és kétes alkuk következménye, melyek mélyen a múltjába nyúlnak. És hamarosan ismét útelágazáshoz érkezik, egy újabb rossz döntés pedig már az egész hátralévő életére és szakmai munkájára végzetes kihatással lehet.

 

Andor ugyanis a munkáján túl a katonai felderítés informátora, aki külföldi útjairól hazatérve beszámol a történésekről, és jelentéseket ír kinti kollégáiról. Egyik este a tartótisztje megkeresi azzal, hogy a rendszer meghálálná eddigi tetteit, és arra kérik, fejezze be volt kollégája és barátja, Kemenesi György tanulmányát, mely jelentős tudományos felfedezést ígér a Végső Sors-elmélet kutatásában, ami az univerzum tágulását vizsgálja.

 

Kovács Krisztián valós eseményeken alapuló történelmi regénye lélektani tanulmány tudományos kíváncsiságról és lojalitásról, apaságról és elhallgatásról, nagyívű története Budapest második világháborús bombázásától a Szputnyik fellövésén át egészen a holdra szállásig, majd még annál is tovább vezet. A fény magányossága ugyanakkor feszült thriller arról, hogyan válik erkölcsi csapdává a határok feszegetése, és milyen árat fizet az, aki áruba bocsátja tehetségét a politikai hatalom számára.

 

A fény ugyanis nem válogat: nemcsak megvilágít, hanem le is leplez.

 

A regényről mondták

 

„Kovács Krisztián briliáns regénye nyugtalanítóan pontosan rezonál a jelenre, és hogy a kezdetben jelentéktelennek tűnő, apró kompromisszumok idővel hogyan ejtik csapdába az embert a hatalom, az ambíciók és a lelkiismeret útvesztőiben.” - Al Ghaoui Hesna

 

“A fény magányossága a döntések könyve. De dönthetünk-e valaki helyett, aki már nincs? Mit kezdünk a másik munkájával, emlékével, a közös idővel? Kovács Krisztián regénye megmutatja, hogy az igaz barátság ereje akár kozmikus távolságokat is áthidalhat.” - Juhász Anna

 

„Kérem, ne féljenek a sötétségtől. A sötétség csak annyit kér, figyeljenek rá.” – kéri Kovács Krisztián csillagász főhőse a pódiumon állva a közönségtől, és voltaképp a szerző is ezt kéri tőlünk, olvasóktól a legújabb könyvével. A fény magányossága ugyanis leginkább a sötétségről szól. A sötétségről, ami úgy borul barátság, tudomány, hűség és kétség fölé, hogy néha lehetetlennek tűnik kitérni előle, pedig a sötétségtől nem szabad félni. De figyelni mindig muszáj rá.” - Szlavicsek Judit

 

A szerzőről

 

Kovács Krisztián 1987-ben született Zalaegerszegen, főiskolai tanulmányait Szombathelyen végezte. 2018-ban megalapította az Ectopolis Magazin online kulturális portált, melynek 2022-ig főszerkesztője volt. Ugyanebben az évben jelent meg az első regénye Hiányzó történetek címmel, amit azóta további három követett. A 2024-es Ablakok az ébrenlétben bekerült a Nők Lapja Irodalmi Díj döntőjébe. Feleségével, kislányával és tacskójukkal Gyömrőn él.

Idézetek a kötetből

 

„1956 októbere van, Andor huszonnégy éves. Már közel két éve nem diák, de a kollektív hevület miatt annak érzi magát. Bár tudja, hogy egzisztenciája az államtól függ, mégis húzza a lába, a szíve, menne, ha tehetné, ki a közterekre, a Műegyetemhez, vagy meghallgatni Sinkovits Imrét a Nemzeti lépcsőjén. Mindig is tartózkodott a politikai vitáktól, de most érzi, hogy történelmi pillanatot él át. Érti a forradalom célját, hisz abban, hogy a tudomány fejlődését csupán annak függetlensége és teljes szabadsága képes biztosítani. Bűntudatot érez, amiért cserben hagyja a fiatalságot, ha nem indul el, de ha elindul, ugyanezt érezné a kollégái miatt. Ifjonti idealizmusa és szakmai lojalitása vív harcot egymással szüntelenül azokban a napokban, kívülről azonban nyugodtnak tűnik, mint aki pontosan tudja, mit csinál. A forradalom már zajlik, de ő továbbra is végzi a munkáját. Fotólemezeket hív elő a laborban, katalogizál, pályaszámításokat végez, jelentéseket ír, és azzal, hogy nem változtat a napi rutinján, hiába az elvágyódás, tulajdonképpen állást is foglal. Ezt persze sosem ismerné be. Fiatal még, nem hisz a balsorsban, ahhoz kell még pár év.”

 

„Egy Münchenből Washingtonba tartó repülőgépen ül. Már az első pillanattól úgy érzi, barátok közé csöppent, pedig a velük utazó pártmegbízott mást se csinál, csak az információk adagolásáról szóló óvintézkedéseket sorolja. Andornak sokszor az az érzése támad, hogy ellenséges vonalak mögé készülnek, és hogy ez túlzás. Járt ő már hasonló úton, nem is egyszer. Alig egy évvel a diplomaosztó után Innsbruckban Wernher von Braunt hallgatta egy közel ezer férőhelyes ovális teremben, ahogy az amerikai rakétatechnológiát ecseteli. Rá egy évre Amszterdamban Kármán Tódor beszélt a lamináris áramlás stabilitásának szerepéről. Újabb egy évvel később Londonban megállt mellette egy ismerős, erősen kopaszodó, szemüveges férfi a piszoárnál, és megkérdezte, hogy tetszik neki a kongresszus. Az előadások az űrjog és a nemzetközi együttműködés kérdései körül forogtak, különös tekintettel a világűr békés felhasználásának lehetőségeire. Andor nem igazán élvezte, és ennek hangot is adott.

– Érthető, amit mond, no de ha nincs jogi szabályozás, akkor nem lennénk többek, mint Victor Frankenstein és Dr. Moreau szerelemgyerekei, nem gondolja? – kérdezte a kopaszodó férfi kimért angolsággal. Andor eltöprengett, miközben Arthur C. Clarke felhúzta a cipzárját, kezet mosott, és távozott.”

 

„A fogadáson mégis kénytelen szóba elegyedni a megjelentekkel. Egy Knoll Gyula nevű férfi különösen lelkes a társaságában. Elmeséli, hogy tulajdonképpen merő véletlenségből keveredett oda: két hónappal korábban még veterán repülőezredesként MiG–21-esekkel repült Taszáron. Romló látására hivatkozva kérvényezte az áthelyezését. Így került a Híradó Csoportfőnökséghez. Feladata a rádióelektronikai felderítés lett, felettesei úgy vélték, jó hasznát veszik a tapasztalatainak. Első hivatali megjelenése az a nap, erre összehozza a véletlen Kajetán Andorral. Ismeri az érdeklődési körét, mondja, és ez Andornak úgy hangzik, mint egy fenyegetés. Olvasta a cikkeit a földönkívüli élet kutatásáról meg a Fermi-paradoxon cáfolatáról. Még az egyik Mázlis Virgo-regényt is dicséri. Andor érzi rajta, a férfi vágyott rá, hogy találkozzanak, anélkül, hogy tudta volna, megtörténik-e valaha. Figyelmet színlel, de valójában ő vágyik figyelemre. Minden tagja vibrál, szavai keresik a kiutat.”

Magnólia Kiadó