A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A háromfa hölgye. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A háromfa hölgye. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. június 14., kedd

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Gráczer L. Tamás - ("Mindig szerettem olvasni és sokszor megfordult a fejemben, hogy olyan könyvet én is tudnék írni, mint amit éppen a kezemben tartok. A húszas éveimben kezdtem írogatni, magamnak, főleg krimi novellákat, amiket aztán annak rendje-módja szerint vissza is dobtak a kiadók, ahová beküldtem őket próba-szerencse alapon.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Gráczer L. Tamás írót, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak A háromfa hölgye című könyve az elmúlt hetekben jelent meg a Prae Kiadó gondozásában, megvásárolható a kiadó weboldalán. Íme az interjú, fogadjátok szeretettel!

Prae Kiadó

Kérem, meséljen magáról, mivel foglalkozik, amikor nem regényeket ír?

Korábban történelemtanárként dolgoztam, jelenleg egy vidéki gimnáziumban vagyok iskolai könyvtáros, bár a történelem iránti érdeklődésem töretlen (mint a megjelent könyv is tanúsítja). Székesfehérváron élek, 1978-ban születtem, de ennél többet nem szeretnék mondani magamról.

A háromfa hölgye című könyve sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Nagyjából egy évet vett igénybe a teljes folyamat, az ötlet születésétől a kézirat befejezéséig. „Besegítettek” a Covid miatti lezásársok, mert így több időm volt foglalkozni vele. Nem sokkal azután futottam bele a „Krimi ma” pályázatba, amikor nekifogtam az írásnak, és mivel oda első körben nagyjából egy fejezetnyi anyagot kellett beküldeni, leginkább arra koncentráltam. Aztán amikor kiderült, hogy tovább jutottam, bele kellett húznom, hogy az egész könyv elkészüljön időre.

Magával a korszakkal kapcsolatban bőven voltak előismereteim, de az interneten hatalmas mennyiségű forrásmunka található (akár 100+ évesek, de igen frissek is). Csak tudni kell keresni, és aki keres, könnyen talál. Természetesen a könyvtári kutatást így sem úsztam meg, sok mindennek kellett ott utánanéznem. Összességében olyan 60-70 cikket, tanulmányt, könyvet olvastam át. A kutatómunka és az írás jórészt párhuzamosan folyt. Ez felgyorsította a folyamatot.

Prae Kiadó

Történeteiben hogyan kapcsolódik a fantázia és a valóság?

Igyekszem létező, vagy egykor létezett környezetben játszódó történeteket írni. Ezért törekszem a minél pontosabb történelmi-földrajzi háttér megteremtésére, néha talán túlzottan is. Ahol fehér foltok vannak (nincs valamiről hiteles leírás, feljegyzés, dokumentum) ott a korabeli analógiák alapján a fantáziámra hagyatkozom, akárcsak a cselekmény esetében – akkor is, ha beemelek oda valós elemeket (történelmi személyeket, eseményeket).

Mikor kezdett el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Mindig szerettem olvasni és sokszor megfordult a fejemben, hogy olyan könyvet én is tudnék írni, mint amit éppen a kezemben tartok. A húszas éveimben kezdtem írogatni, magamnak, főleg krimi novellákat, amiket aztán annak rendje-módja szerint vissza is dobtak a kiadók, ahová beküldtem őket próba-szerencse alapon. 2013-ban jelent meg álnéven az első könyvem, ami szintén pályázatra született (Germánia, Kossuth Kiadó). Itt több regényem is kiadásra került (szintén álnév alatt), aztán pár évig (több okból kifolyólag) nem írtam semmit. Egészen A háromfa hölgyéig. Mondhatni ekkor talált meg újra az ihlet.

Más műfajok is érdeklik, vagy inkább a krimit kedveli?

A történelmi szakirodalom és a krimi minden fajtája (könnyedebb, véresebb) mellett kedvelem a horrort (Lovecraft, King), és az alternatív történelmi regényeket is, ahol a mi lett volna, ha… kérdését járják körül. A Germánia is egy ilyen világban játszódik (győztek a nácik). Történelmi regényeket is olvasok hébe-hóba, de azok, érdekes módon, kevésbé kötnek le, hacsak nincs bennük krimis szál.

Milyen érzés Ön számára, amikor befejezi valamelyik kéziratát, vagy egy könyve megjelenik?

Szomorú és örömteli egyszerre. Örülök, mert kész van, kézbe vehetem. Szomorú, mert véget ért számomra egy kaland. Ilyenkor egy darabig nem is tudok nekifogni semmi újnak.  


Tervezett és tudatos folyamat Ön számára az írás, vagy impulzív?

Mindkettő egyszerre. Van egy történetváz, egyfajta sorvezető, ami mentén elkezdek írni, de menet közben rengeteg minden változik: akár mert egy korábbi ötletről kiderül, hogy hülyeség, vagy bizonyos szereplők fontossága nő vagy csökken a tervezetthez képest. Vagy éppen olvasok valami új információt, ami beépíthető a történetbe. Nincs tehát előre megírva semmi: a kezdő meg a végpont között leginkább „önmagát alakítja” a történet, és ezt nekem is izgalmas végigkövetnem. Sokszor változnak a nevek, helyszínek, míg elégedett nem leszek velük. Alkalmasint egészen máshogy jutok el a sztori végére, mint azt eredetileg elképzeltem.

A háromfa hölgyénél maradva Marcus itt eredetileg mellékszereplő lett volna – fontos mellékszereplő, de csak az. Próbáltam olyan főhőst találni, akinek hihető motivációi és lehetőségei vannak arra, hogy az igazság nyomába eredjen, míg rá nem jöttem, hogy a hóhérnál izgalmasabb alakot keresve sem találhatnék erre a feladatra. Így lett Marcus a történet központi alakja, aki hivatásból öl, múltja és munkája miatt többet tud az emberi testről másoknál, és nem csak az emberi, hanem az isteni törvényt is képviseli – ami a korszakban igen fontos volt mindenki számára. Sokkal fontosabb, mint manapság.

A köteteiben vannak kedvenc jelenetei? Van közöttük olyan, amelyet nehéz volt megírni?

Ebben a könyvben Marcus és Regina összes közös jelenete kedvenc. A leíró részek azok, amikkel sokat vacakolok (gondolok itt városrészekre, épületekre, szokásokra), mert itt amennyire lehet, igyekszem ragaszkodni a valósághoz, és részletekbe menően bemutatni ezeket – a korfestő hangulat miatt is, meg hogy a lehető leghitelesebb, színes-szagos (jelen esetben szó szerint) legyen az események hátteréül szolgáló világ.

Hogyan születik meg egy-egy történet? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúl?

Ez teljesen változó. Időnként megragadja egy-egy téma a figyelmemet, amiről hallok-olvasok, és amitől beindul a fantáziám, hogy milyen könyvet lehetne írni erről.  Persze jó, ha tíz ilyen elképzelésből egy megvalósul. De ihletet jelenthetnek személyek is, akiket aztán valamilyen szinten beleírok az adott könyvbe, vagy egyenesen köréje kanyarítok történetet (pl. Regina vagy Marcus alakjában is sok a valós elem).

Mielőtt A háromfa hölgyét írni kezdtem, sokat olvasgattam Mátyás uralkodásának első éveiről (akkor éppen ez iránt érdeklődtem jobban). Ennek kapcsán ötlött fel bennem, hogy milyen jó színtere lenne ez az időszak (magyar helyszín, magyar szereplőkkel) egy történelmi kriminek, ahol a korszak ismert személyiségei kissé más oldalukról mutatkoznak be, mint ahogy azt ismerjük-tanultuk; a főbb szerepeket pedig olyanok játsszák, akik társadalmi helyzetük miatt kitaszítottak, lenézettek, megvetettek, de szükség van rájuk, hisz szó szerint a piszkos munkát végzik nap mint nap Budán. A felakasztott nő rejtélyének ötlete született meg elsőként, aztán már „csak” köré kellett írni a történetet, hóhérostól, Reginástól, mindenestől.   

 
Kik láthatják először a kéziratát? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít? Van olyan segítsége, aki beleszólhat a szöveg, történet alakulásába?

A kész kéziratot most először mutattam meg másoknak, mielőtt beküldtem a kiadóhoz. Három ismerősnek küldtem el, közülük egy olvasta végig és véleményezte, olvasói szemszögből (ezer köszönet innen is érte, Emese!). Egyébként egyedül dolgozom, nem szoktam írás közben bevonni másokat a munkába. Zavarna. Amikor kész van, elfogadják, és szerkesztésre kerül, akkor az már természetesen más. Olyankor sor kerül javításokra, bizonyos részek törlésére, átírására, pontosításra, stb. De maga a történet marad olyan, amilyennek kitaláltam. 

A családja miként fogadta a hírt, hogy könyvet ír, sőt meg is jelent?

Nem igazán reklámoztam a dolgot, már csak babonából sem. Akkor szóltam róla, amikor nyertem, ami őszintén szólva engem is meglepett. Természetesen nagy volt az öröm.

Mit üzen az olvasóinak: számíthatnak újabb regényre a közeli jövőben Öntől?

Ahogy az időm és a munkám engedi, a sorozat következő kötetén dolgozom, de még nagyon az elején járok. Ha sikeres lesz az első rész, Marcus és Regina kalandjai biztosan folytatódnak. A középkori, fénykorát élő Budának még sok bemutatásra váró helyszíne van, ahol megfordulhatnak, és sok híres személyisége, akivel találkozhatnak.


 A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Prae Kiadó

Libri 

Líra

2022. május 10., kedd

Prae Kiadónál május közepén jelenik meg Gráczer L. Tamás: A háromfa hölgye c.kötete - ("A háromfa hölgye a Prae Kiadó krimipályázatának első díját nyerte el 2021-ben. A regény A budai hóhér sorozat első kötete.")

Gráczer L. Tamás: A háromfa hölgye

Krimi

Az izgalmas történelmi krimiben kín és gyönyör, bűn és bűnhődés kéz a kézben jár. Gráczer L. Tamás regényében a Mátyás koronázására készülő, középkor végi Buda elevenedik meg zsibongó piacaival és utcáival, ragyogásával és nyomorával, bűnre csábító nőivel, ügyeskedő politikusaival, a társadalom megannyi kitaszítottjával és a korszak számos, közismert alakjával.

 

A háromfa hölgye a Prae Kiadó krimipályázatának első díját nyerte el 2021-ben. A regény A budai hóhér sorozat első kötete.

Előrendelhető a kiadó webáruházában!

Prae Kiadó

Megjelenik május közepén!

 

 Prae Kiadó, Budakeszi, 2022

412 oldal, 3890 Ft

Szerkesztette: Péczely Dóra


Fülszöveg

1464, Buda. Fiatal nő holtteste függ a vesztőhelyen emelkedő háromfán. Külseje előkelő származást sejtet, kilétét és halálának körülményeit azonban homály fedi. Öngyilkos lett? Megölték? Ha az utóbbi, akkor miért tették közszemlére az ismeretlen szépséget, felakasztva a háromfára? Miért nem ásták el, vagy hagyták vadak prédájának? Marcus, a kíváncsi hóhér minden kérdésre tudni szeretné a választ, ezért napi teendői közepette, saját szakállára nyomozni kezd. Minél mélyebbre ássa magát az ügyben, annál több lesz a halott, annál jobban összekuszálódnak a szálak. Ám a hóhért sem Isten, sem ember nem tántoríthatja el céljától: eltökélt szándéka, hogy megtalálja a bűnöst, és vérpadra juttassa, igazságot szolgáltatva ezzel a háromfa hölgyének.

Az izgalmas történelmi krimiben kín és gyönyör, bűn és bűnhődés kéz a kézben jár. Gráczer L. Tamás regényében a Mátyás koronázására készülő, középkor végi Buda elevenedik meg zsibongó piacaival és utcáival, ragyogásával és nyomorával, bűnre csábító nőivel, ügyeskedő politikusaival, a társadalom megannyi kitaszítottjával és a korszak számos, közismert alakjával.

A háromfa hölgye a Prae Kiadó krimipályázatának első díját nyerte el 2021-ben. A regény A budai hóhér sorozat első kötete.

Részlet a kötetből


2. Elvarratlan szálak
1464. február 29. szerda

Marcus kutyaugatásra ébredt. Odakint már pirkadt. Az asztalra borulva nyomta el az álom, de túl sokat nem alhatott. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd átment a hálószobájába. Valamelyik segédje befűtötte estére a kandallót, mert a kancsóban lévő víz nem fagyott be. Hideg volt, de ez most pont jól jött, hogy magához térjen. Megmosta az arcát, testét is átdörzsölte egy vizes szivaccsal, majd újra felöltözött.
– Jó reggelt, Mester! – köszöntötte Balthasar a konyhában. Egyedül volt.
– A többiek? – kérdezte Marcus nagyot ásítva.
– Caspar a kutyákat eteti, és felkészíti a lovakat. Menyhért most ment le a pincébe, hogy összeszedje a szerszámokat. Te pedig tartozol egy történettel, Mester – emlékeztette Balthasar. – Caspar mutogatását nem értettük meg teljesen.
– Mielőtt elmegyünk, beszélek róla. Úgyis lesz emiatt még egy feladatotok.
– Mintha nem lenne elég így is – forgatta Balthasar a szemét.
Marcus elmosolyodott, de nem válaszolt. Sarkon fordulva elindult a pince felé.

*

A pincében volt egy szerszámoskamrának nevezett, lekerített helyiség. Marcus itt végezte a boncolásokat, és itt tárolták a munkájukhoz szükséges szerszámokat, a kínzóeszközöket is. A falon ott függött a majd négy láb hosszú (ebből három láb a penge) pallos fekete bőrrel bevont hüvelyébe dugva, fenyegető jelenlétével uralva a teret. Keresztvasán hetvennégy rovátka: elődei tevékenységének summázata. Egy vonás, egy halál. Hetvennégy vonás, ugyanannyi levágott fej.

A pallos hüvelyének két oldalán négy kisebb tokban kések sorakoztak, egy ötödikben fenőkő a pengéhez. A különböző formájú és nagyságú kések alkották a Henkerbestecket, a hóhérkészletet. Ezek csak akkor kerültek elő, ha meg kellett kínozni a vérpadon az elítéltet, vagy nem alakult megfelelően a kivégzés: bőrt, ínakat, húst kellett átvágni, félig lifegő végtagot, ujjat amputálni. Egyébként a tokban pihentek. A pallos maga csaknem öt fontot[1] nyomott, mindkét oldalán megélezett pengéje Solingenben készült. Lekerekített végén három apró nyílás sorakozott egymás mellett: ezekbe, a sújtóképességet növelendő, ólomgolyókat préseltek.

Pallosból akadt a városházán is, de az csupán ceremoniális célokat szolgált. Az évenkénti bíróválasztás alkalmával azt hordozták a megválasztott bíró előtt, hatalma jelképeként, azt függesztették ki a piacnapokon, ott pihent párnákon az ítélkezések alkalmával, de azt vitték akkor is, amikor új bitófát ácsoltak a múlt évben.
Mintha csak tegnap lett volna az a júliusi, verőfényes nyári nap, amikor a város apraja-nagyja elindult a városházától a Galgenberghez. Ő maga vezette a menetet vörös palástjában, lóháton, a pallossal a vállán. Három segédje háromlábú bitót formázó, vörös szövettel fedett baldachint tartott föléje. Néhány lépéssel lemaradva következett a jegyző a város címeres zászlajával, utána a céhek vonultak jelvényükkel és zászlójukkal, mögöttük csendben, ünnepélyes komolysággal a városi tanács tagjai kocsikon, majd Buda kíváncsi lakói következtek.
A Galgenbergnél Münzer bíró rövid beszédet mondott jogról és igazságról, hogy aztán átadja helyét az ácsoknak, akik zeneszó és a tömeg üdvrivalgása közepette fejszékkel-kötelekkel ledöntötték a régi akasztófát. Recsegés-ropogás helyett inkább halk, sóhajoknak tetsző nyikorgások közepette adták meg magukat a napszítta, esőverte, megfeketedett oszlopok, mintha a rajtuk meghaltak lelkei szabadultak volna ki fogságukból. S míg tartott a népünnepély, a dobok és trombiták harsogása, és kiosztották a céhek tagjai között az elvégzendő munkákat, a jegyző a város címerével díszített zászlót meglobogtatta a négy égtáj felé, majd megérintette vele mind a már kidöntött, mind a jó előre odakészített új oszlopokat. Ezzel a szertartással jelképesen megtisztította a vesztőhelyet, és az iparosok becsületét is megóvta a bitóépítés jelentette gyalázattól.
A munka három napig tartott, és ezalatt a város ingyen kosztoltatta a céhtagokat. Mindhárom nap sok százan voltak kíváncsiak az építkezésre, melynek végén ünnepélyes szertartás keretében rozmaringból font koszorút vontak fel az elkészült háromfa keresztgerendájára. Oszlopai erősek és vaskosak voltak, egy férfiember kevés lett volna ahhoz, hogy átkarolja őket, és fél öllel magasabbra nyúltak, mint a régi bitó oszlopai. Elegyengették körülötte a talajt, az előbukkanó régi csontokat és egyéb maradványokat a háromkirályok földelték el kicsit távolabb, jeltelen tömegsírban. Az építkezés hatalmas lakomával zárult, az új akasztófát pedig két héttel később avatták fel, amikor három zsidó meg a velük együtt felakasztott kutyák ismerkedhettek meg szakértelmével és a fentről nyíló kilátással.
Mit nem adtak volna, hogy inkább ez a pallos vessen véget életüknek! Rajta és segédein kívül senki nem érinthette – miként a többi eszközt sem. Kések, nyársak, kalapácsok, ostorok, botok, peckek, szégyenmaszkok, ujjszorítók sorakoztak a polcokon, ahogy egy tisztes mesterember is rendben tartja az eszközeit. Az egyik sarokban serpenyők, néhány zsákban faszén volt felhalmozva. A köteleket, deszkákat, létrákat az istállóban tartották. Ott könnyebben hozzáfértek.
– Jó reggelt, Mester! – üdvözölte Menyhért Marcust. Kalapács, korbács, csomókba kötött vesszők, botok, ollók, kések sorakoztak előtte az asztalon. – Kell még valami? – mutatott végig széles ívben elhúzva karját a kínzóeszközök felett, mint egy áruját kínáló kereskedő.
– Lesz egy csaló kockásunk, két nőt megvesszőzünk, és ha a kofák megint hajba kapnak, körberugdossuk őket a piac körül.
– Karlevágás? Vagy ujjak?
– Tudtommal nem lesz. De készíts oda egy bárdot. Biztos, ami biztos.
– Serpenyő és szén kell, hogy kiégethessük a szerencsejátékosunk sebét – tűnődött hangosan Menyhért, rövid szakállát simogatva. – Neki itt van a kocka, a nőknek még odakészítem a szalmakoszorúkat, a maszkokat, a szégyentáblákat, és akkor megvagyunk. Casparral beszéltem, összeszedi a köteleket és láncokat. Gyolcsot szokás szerint kapunk a városházától, a sebek bekötéséhez.

Marcus bólintott. Menyhérttel sokat vesztett a mészáros céh. De ami az egyik félnek veszteség, a másiknak nyereség. Remek hóhérsegéd volt. A legjobb a háromkirályok közül.
– Régen használtad a pallost – vetett egy pillantást Menyhért a súlyos fegyver felé. Olyan vágyakozás látszott a szemében, mintha csak egy kívánatos nőszemélyt méregetne.
– A tolvajunk felakasztása, úgy látszik, elég elrettentő erővel bírt másokra.
– Ó, igen – szakította el tekintetét Menyhért a pallostól, és Marcus felé fordult. – A mi kis tolvajunk. Szép pénzt hoztak az ujjai. De mi van a társával, Mester? Akit eltemettetek tegnap Casparral?
– De kíváncsi vagy.
– Lásd be, nem minden nap történik ilyen.
– Végeztél tegnap a csontfőzéssel?
– Ügyes elterelés – csettintett az ujjával Menyhért, jelezve, nem ostoba, viszont kötelességtudó, mert válaszol. – Egy darabka sem maradt egészben. Formákba öntöttem a löttyöt az utolsó cseppig.
– Helyes. Ha végeztél, gyere fel! Akkor mesélek.
– Remélem, izgalmas történet lesz.
– Csak amennyire a halál izgalmas lehet.

'[1]Egy budai font kb. 0,5 kg.'