A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A kanizsai Hidegház. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A kanizsai Hidegház. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. január 13., szombat

Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház – Megjelent!

 Mohai V. Lajos

A kanizsai Hidegház

Megjelent!

Prae Kiadó



Prae Kiadó, 2023

Szerkesztette: Balogh Endre

Borítóterv: Fábián István

A kötetről

 Sziszifuszi munkával összerakható egy város múltja a régészeti ásatások, levéltári anyagok, anyakönyvi kivonatok, privát levelek, családi Bibliára vagy más könyvekre írott széljegyzetek segítségével. Ugyanilyen óriási vállalás a saját múltunk tárnájába lemenni, emlékeink, családi legendáriumaink, régi térélményeink, illatok, hangok, izomemlékek megidézésével. Felmutatni az utcabeli boltost, egy renitens családtagot, egy könyvesbódét, egy zsinagógát, az iskolák világát, és még rengeteg olyan egyedit, amire, ha más is ráismer, máris általánossá változik.

A kanizsai Hidegház egy szegény család másodszülött fiának története. De ne gondoljunk arra, hogy majd király, vagy kőgazdag mágnás lesz belőle. Esterházy Péterrel szólva a főszereplő „egy ürge”, egy egyszerű ember – és éppen ez az izgalmas benne: akármelyikőnk lehetne. Talán csak a fokozott érzékenysége és irodalmi tájékozottsága különbözteti meg a szomszéd munkástól. De nem hordja magasan az orrát, egy a kanizsaiak közül. Mert a könyv Nagykanizsán játszódik, a második világháború után. Sokan ráismernek majd a város különböző részeire, még ha olyanok is vannak benne, melyekre csak régi térképeken, vagy nagyon idős emberek emlékeiben bukkanhatnánk.

A múlt nem puzzle, sosem lehet minden darabját kirakni. Minél többet tudunk, annál jobban látjuk a hiányokat. Egy irodalmi mű sem kirakós. Mohai V. Lajos a szubjektív kép intenzitásán dolgozik. Tekeredjen csak az az emlékkígyó. Összetéveszthetetlen melankóliájú sorai maguk is több irányba nyitható időkapszulák.

A szerzőről

Mohai V. Lajos, születési neve: (Venszl Lajosként Nagykanizsa, 1956. július 21.–) József Attila-díjas költő, író, esszéíró, irodalomtörténész. 2006 óta irodalmi munkáinak él; óraadó volt a Károli Gáspár Református egyetemen. Az art7.hu művészeti portál főszerkesztő-helyettese.

Wikipédia oldala

Részlet a kötetből

Nem így történt, azóta is áll az épület, ahová olykor elzarándokoltam én is, mert Nusi néném ott jutott szükséglakáshoz. Minden alkalommal ünnepélyesen készülődtem, és, utólag visszapillantva, elárulhatom, hogy a látogatásaim nem merültek ki a családi kapcsolat kötelességszerű ápolásában, amire pedig adtak a népek Kanizsán, mi is, tehát könnyű dolgom volt, magamra vállaltam a feladatot. (Én hálásnak éreztem, a szüleim kevésbé.)

Már a ház hangulata magával ragadott.

Kifeszített dróton villanykörték pislákoltak, az ereszek alól kocsonyás, szürke köd ereszkedett alá az udvarra. Az épület, a szájhagyomány szerint, Ferenc József uralkodása idején és később is sokcsillagos bordélyként szolgált; közönsége válogatott urakból állt, halk szavúakból és harsányakból, többnyire családosokból. A diszkréció háziszabály volt, elpirulni nem volt szabad, megkövetelte az intimitás. Köd előttem, köd utánam. Jó időtöltés volt ott lenni, amit ékesen bizonyított, hogy ide, a messze földön híres kanizsai kurvákhoz a Muravidékről és a régi vármegye legtávolabbi csücskéből is jöttek úrfélék, jobb módú kuncsaftok.

A könnyű vérű lányok utódai, fittyet hányva a szocialista erkölcs szabályaira, a hatvanas években ott tanyáztak délutánonként a Fölsőtemplom előtti korzón, ahol munkaidő után nyüzsgött a város. A taxik is ott várakoztak a bazaltkockás szervizúton. A kifestett nőkhöz hasonlóan ők is a város látványosságai közé tartoztak, mert az a kis oszlopra szerelt telefon, amellyel fuvarra hívták őket, időnként felberregett, ilyenkor a járókelők odasandítottak, mielőtt folytatták volna az útjukat, ahogy azokra a mutatós lányokra is odasandítottak.

Mindenki biztonságban érezhette magát.

Ló és lovas hegyre hágnak.

Hittanra menet városunknak ezen a részén láttam a legszebb körömcipőt. A nő, akinek a lábán volt, a Jézus Szíve-plébániatemplom előtti tér ékszerdobozának számító Muskátli cukrászda teraszán ült, finoman keresztbe vetett lábbal. Arcomba szaladt a vér. A cukrászdában olasz kamionsofőrök az asztal alatt árultak női harisnyát, nyugati cigarettát és a slágernek számító négerbarna orkánkabátot. Szép pénzt hozott ez a feketézőknek, az orkánkabát bizonyos presztízst jelentett.

Szeles és esős időben négerbarna színbe öltözött a város.

Visszatérve a régi bordélyvilághoz: a megyei urak állítólag rengeteg harisnyapénzt áldoztak az erotika azon mutatványaira, amelyekben részesültek. A város alsóbb köreinek megtépázott gazdasági helyzetén némileg javítottak ezzel. Mint később tudomásomra jutott, az élete egy szakaszát bordélyházi bentlakóként élő Krúdy Gyula bordélyszótára is tanúsítja, hogy az örömházi hálapénzt az elégedett ügyfelek harisnyapénzként folyósították. A boldog békeidők e dekadens nyoma élt és virult Kanizsán.

Ahogy az épület is a háborús viszontagságok ellenére megőrzött a külsejében valamennyit egykori rendeltetéséből: homályba vesző kapualjon lehetett bejutni egy jobbra és balra is elágazó, hosszanti folyosóra; a folyosók fölkövezett udvart fogtak közre, ahol az elmaradhatatlan, cserepekbe ültetett muskátlik nyíltak. Az udvar diszkrét árnyékba borult, akárcsak a lakások ablakai; a helyiségekben nappal is égett a villany. A sárgás hajópallóval lerakott kapualjban festett domborművek maradványai indázó virágminták nyomait őrizték.

A falak erotikus párát leheltek ki magukból. Tetszhetett volna Krúdynak is. Az írásaiból tudom, hogy a bordély az élet és a halál „regényes” metaforájává változott át az elmúlásra fogékony íróemberek számára. A bordélynak saját mítosza alakult ki, akárcsak a korán sötétedő őszi estéknek, amelyek a melankolikus hajlamúakat öngyilkosságba kergették.

„Megpohonyállak, ha valami rosszat hallok rólad!” – fenyegetett meg fölemelt mutatóujjával szelíden Anyám.

Kapható a Prae Kiadó webáruházában:

Prae Kiadó