Pier Vittorio Tondelli
És más szabadelvűek
(Altri libertini)
Megjelent!
És más szabadelvűek [előrendelhető]
Libri
Figura Könyvkiadó, 2025
Fordította: Katona-Gombos Luca
Szerkesztette: Dr. Dávid Gyula
Borítóterv: Kiss Barnabás
A borító Gwizdala Dáriusz La Fête című festményének felhasználásával készült.
A kötetről
Pier Vittorio Tondelli (1955. szeptember 14. – 1991. december 16.) olasz író számos nagy hatású művet írt, az olasz posztmodern és neo-minimalista irodalom egyik legnagyobb képviselőjeként tartják számon. 1980-ban egy hosszú és zaklatott munkafolyamat után a LaFeltrinelli kiadta első regényét, epizódgyűjteményét, az Altri libertinit.
A vulgáris nyelvezetű, káromkodásokkal, a szex és erőszak nyílt ábrázolásával teli könyvet, amely Bologna nyolcvanas évekbeli lepusztult külvárosainak merész portréját adja, egy magánszemély feljelentése (istenkáromlás vétsége) miatt mindössze húsz nappal a megjelenés után egy évre lefoglalta L’Aquila főügyésze. Addigra a példátlan sikerének köszönhetően már a harmadik kiadás is elfogyott a könyvesboltokból.
A könyv főszereplői a hetvenes évek fiataljai, akiket kivet magából az olasz társadalom, a kommunisták és a kereszténydemokraták hallgatólagos együttműködésére irányuló „történelmi kompromisszuma”. Ezek a fiatalok saját nyomorúságukra a kábítószerben keresik és találják meg a csodaszert. Vagy elmenekülnek minden és mindenki elől, még önmaguk elől is. Az elbeszélés középpontjában a hétköznapi dolgok, mindennapos események állnak, amelyek leírása összetett és izgalmas.
Tondelli erős hatást gyakorolt a következő írónemzedékre. Írásait a kritikusok gyakran hasonlítják Borroughs, Céline vagy éppen Charles Bukowski alkotásaihoz.
Művének magyar nyelvű megjelenésével a magyar könyvkiadás több évtizedes adósságát törleszti a Figura Könyvkiadó.
Részlet a kötetből
A Bisztró
(Részlet)
„Napok óta csak esik és esik, a jeges szél éjszakára a
Bisztró asztalai mellé kényszerít mindenkit a hideg
és tompa fények, szétrozsdásodott neonlámpák, a
jellegzetes vasúti szag és a sárgásvörös por közé, ami
megül az ablaküvegeken, a bárszékeken és a levegő-
ben, mi meg együtt szívjuk közönyösen; átkozott tél,
átkozottnál is átkozottabb várótermi éjszakák, tár-
salgások, kártyapartik, színültig töltött poharak és
lerobbant barátok, akik valahogy kihúzzák a decem-
bert, csak az üveg legyen mindig tele, meg a dohány
legyen elég.
Ilyenkor, amikor az állomástér már délután mély-
kék, némi világoskék beütéssel ott, ahol a buszok
lámpái átvágják a ködöt, ahogy lepakolják a diáko-
kat – ilyenkor korán érkeznek, már délután öt körül.
De ha az időjárás kellemes, a szél végigsöpör a vágá-
nyokon, meglengeti a kartonokat a járdán, és nappal
szemben látszanak a hegyek ott lent, dél felé – akkor
későn jönnek: már csak a sorkatonák járkálnak az elő-
csarnokban, meg néhány részeg prosti, és nem a szo-
kásos zajos tömeg a kissrácokkal meg a varrónőkkel,
akik képregények felett vitatkoznak, és az ujjaik már
bőrkeményedésesek a ruhadarabok javításával töltött
sok szombat és vasárnap délutántól.
De ma este az előcsarnokban kitartóan zúg az ék-
telen ricsaj, mintha csak egy színház előterébe csöp-
pentünk volna.
Giusy minden nap jön: pontos, mint a halál, ug-
rándozik, és hosszú lófarkát birizgálja, amelyet aztán
a füles sapkájába rejt. Villámgyors pillantásokat vet a
körülötte állókra, miközben fürgén kerülgeti a patta-
násos vidéki diákcsoportokat, akik ide járnak be a vá-
rosi szakiskolákba. Tömzsi O-lábuk és széles csípőjük
van, de feszes és kerek fenék is tartozik hozzájuk, és a
combjukhoz szoruló kemény izmok mintha ki akarná-
nak robbanni a ködtől dermedt kék farmerból.
Mint a buszokban, amelyek vasárnaponként a vi-
déket járják szórakozóhelyektől szórakozóhelyekig –
bár ezeket azóta felfüggesztették, mert éjszakánként
hazafelé már repkedtek a bugyik és a melltartók is, és
a busz hátuljában a hátradöntött üléseken dugás- és
szopásmaratonok indultak, a srácok között is…
Giusy átvág köztük, és a váróteremhez vezető
folyosóhoz ér, amely végül a Bisztróba torkollik. Az
ablaksoron keresztül a vágányokat fürkészi. Kiszúr
néhány srácot, akik a peronon várják a Reggiane sze-
mélyvonatot, hol az egyik, hol a másik lábukon ugrál-
va, mintha valami kocogógyűlés lenne, egymást lök-
dösik és röhögnek az arcuk köré tekert sál mögött.
Megáll, rágyújt. Megszokásból bekukkant a váró-
terembe. Nem egy embert szedett már fel azokon a pa-
dokon. Azok a repedt falak tudnának mesélni: talajré-
szeg estékről, erőszakról, verekedésekről és napokig
tartó paranoiáról evés és hugyozás nélkül… Ahogy a
sarokban kuporgott, a kabátját szorosan összehúzva,
és a folyosó ablakain keresztül az emberek mintha
repkedtek volna. A vonatok villámként hasították fel
a trip csendjét, a falak megnyúltak körülötte … Az
asszisztens rikoltozása, aki azért jött, hogy elvitesse
onnan, mer’ meg tudod csinálni, élni fogsz, fiatal vagy,
győzni fogsz, megtalálod az utat, ennyi baromságot
egy rakáson, törődj a magad dolgával, bazmeg.
A padon egy magányos hajléktalan egy sajtszélet
rágcsál kenyérrel, óvatosan, nehogy egy morzsa is
kárba menjen a vacsorájából. Giusy nézi. A hajléktalan
lenyalja az ujjait és becsomagolja a maradékot egy kis
alufóliába, aztán egy cigisdobozba, majd az egészet el-
süllyeszti fekete nagykabátja zsebében.
Giusy otthagyja, és a Bisztró felé veszi az irányt: a
fénye átsejlik az üvegajtón. Belépve megtörli a szemét
és kér egy kávét a baloldali pultnál. A pultos vigyorog-
va jóreggeltet köszön, Giusy egykedvűen visszaköszön.
– Járt erre valaki?
– Ma csak az a magas. Az előbb még itt volt… –
Körbenéz, nem látja. – Na mindegy, majd visszajön.
Megtekeri a tejgőzölőt, a tej bugyog és párologni
kezd.
– Ne tűzforrón! – morogja Giusy. – Óvatosan, baz-
meg!
A pultos elveszi a tejet, a bögrébe tölti. Giusy iszik
egy kortyot, letörli a habot a szakálláról.
– Egyedül volt?
– Mittudomén. Téged keresett, elment körülnézni.
– Megint fölnéz. – Itt is van.
Giusy a szemközti tükörben megpillantja Bibót.
Megfordul. A másik odaér, a vállára teszi a kezét.
– Giusy bazmeg, egy órája várok, hogy a rosseb
egyen meg. Itt az ötven rongy, szóval gyerünk, add
már ide, mert szétrobbanok. – Nézi, várja a választ.
Giusy meg se mukkan.
– Megvan az ötven rongy, az Istenért, nehogy már
rám rohadjon… Gyerünk, mire vársz még?
Giusy megszorítja a karját.
– Figyelj, ne csináld már itt a balhét mindenki
előtt. Várd meg, amíg ezt befejezem…
– Jó, de itt van, elhoztad, ugye? Faszom, én itt vá-
rok, már nem bírom tovább, te meg még a végén átba-
szol és nincs is nálad cucc. Ki vele, elhoztad? Ha nem,
én felszállok a vonatra és elhúztam, keresek mást,
magasról leszarom, érted. De nálad itt helyben meg-
kapom, ugye?
– Várjál már! Megállsz még a lábadon?
Bibo megáll, elkerekednek a szemei. Röhögcsélve
a Bisztró közepe felé fordul.
– Jézusom, hát persze, hogy meg, nézz már rám!
Nincs semmi bajom, mit gondolsz, hogy eldőlök, mint
egy szarzsák? Pénz van nálam, az ördögbe, olyan még
nem fordult elő, hogy pénzzel a zsebemben szétcsap-
tam magam.
Giusy elmosolyodik. Na azért.
Elindulnak a régen bezárt önkiszolgáló vécéi felé,
ami a büfé mellett található, szóval át kell szelni hozzá
az egész helyiséget. Ez pedig azt jelenti, hogy embe-
rekkel kell találkozni, méghozzá szararcokkal is. És
lám, a Molly, még az előző éjszaka hatása alatt, kipré-
sel magából egy részeg csát, és kunyerál tőlük száz
lírát. Ők elküldik a picsába, és rendelnek két camparis
kávét meg két croissant-t, hogy összeszedjék magukat.
A Molly hatvanéves és a sarokban ül az aszta-
lok vonalában. Mellette megpergamenült bőröndje
madzaggal átkötve, a tetején egy öntapadós képeslap
Luganóból, de benne nem tart semmit, mert fél, hogy
ellopják, amikor beáll és elalszik. Úgyhogy magán
hordja a teljes ruhatárát, pulcsikat, bugyikat egymás
hegyén-hátán, és amikor ül fekete selyemkabátjába
süppedve és a kifakult kendőjében, ami a homlokát
takarja, úgy néz ki, mint egy hatalmas hájpacni. Fogai
nincsenek, csücsörítő ajkai közül csak egy kis töredék
lóg ki, még akkor is, ha a szája csukva van, így olyan,
mintha mindig dohányozna. Fekete bőrcipője van sár-
ga cipőfűzővel, a talpa teljesen elkopott, és egyébként
is felér a bokájáig, mert pár számmal nagyobbat vett,
így elfér benne a legalább négy pár zokni. Most mint-
ha el is szundított volna a folonaris pohár és a foltos
újságpapír előtt. Az álla a mellkasára lóg, épphogy
nem horkol. Néha megmozdul, vakaródzik, de nem al-
szik – virraszt; egyik keze, ahogy mindig, a bőröndöt
szorítja, a másik végigterül az asztalon, és várja, hogy
valami kis alamizsna belepottyanjon.
A Molly és a Giusy nincsenek jóban, mer’ van va-
lami kibogozatlan afférjuk száz rugóval, amiről Giusy
állítja, hogy a Molly nyúlta le, amikor eltűnt tíz teljes
napra, és senki nem tudta, hova lett. Még az is ben-
ne volt, hogy a Via Bassa pincéjében fekszik valahol
holtan, aztán amikor visszajött a Bisztróba, a városba,
a hülye is látta, hogy meglógott Luganóba, mer’ a ké-
peslap a bőröndön ragasztós volt és vadonatúj, a Molly
meg ostoba.
És akkor elég nagy balhé lett belőle, mer’ a Giusy
rendesen elagyabugyálta, meg az arcába köpött, de
aztán megjött Johnny és elrendezte a dolgokat azzal,
hogy adott 100 rongyot Giusynak, aki viszont most
már úgy érezte, hogy a lopás mellett igazságtalanság
áldozata is lett, úgyhogy nem volt kibékülve ezzel a
megoldással. Molly meg persze tagadta az egész ab-
szurd sztorit, egy szó se igaz belőle, magyarázta a maga
sajátos mantovai-carpi dialektusában, amely még ki-
vehetetlenebb, mert nincsenek fogai, és amikor be-
szél, olyan, mint egy kloáka: mondja a magáét a száz
líráról, amit valami kis tetves kamaszok tanítottak
neki, mielőtt meglopták volna.
Úgyhogy a rossz szájíz megmaradt, bár a Bisztró-
ban előbb-utóbb minden feledésbe merül, mert az élet
az élet a javából, vagyis az egyik szarság jön a másik
után, és ha elég ideig döntöd magadba, elfelejted, hogy
gusztustalan, sőt, talán még az étvágyad is megjön
hozzá.
Giusy és Bibo a budiban füstölnek, és lehajtják az
italt.
– Figyelj, Giusy, itt a pénz, legalább két pakkot ad-
jál már! Minél előbb adod, annál előbb tiéd a dohány,
én utána eltűnök, és többet nem látsz, oké? Na, elő a
cuccal!
Giusy a szemébe néz.
– Most nincs nálam. – Nyugi.
– Mivan? Azt akarod mondani, hogy csak így itt
hagysz lógva, és nem dobsz semmit, egy grammot se?
– Most nincs nálam semmi, de éjfél körül meg-
kapsz mindent, amit akarsz. Várj egy kicsit.
Bibo átkozódik, egy hajtásra lehúzza, ami még a
poharában maradt.
– No, akkor még egyszer – mondja, miközben fel-
áll – menj a picsába, mondtad volna rögtön, és ennyi
volt.
A másik cigarettára gyújt.
– Épp azon voltam, várjál már. Ötven rugóért
kapsz hármat.
Megáll, felmutatja három ujját.
– Biztos, hogy nem vágsz át?
– Most mér’, Bibo, átvágtalak én valaha? Faszom,
együtt kezdtük ezt az egészet, hát átvágtalak én akár
csak egyszer is? Na gyerünk, ki vele, ha csak egyszer
is koszos anyagot kaptál tőlem! Ennél drágább nekem
a bőröd! Azért egy barát az nem akármi! – Nevetgél.
Okés, mondja Bibo, de akkor ő most keres vala-
ki mást, mert pénzzel a zsebében ő nem fog várni, de
holnap találkoznak és akkor megveszi a cuccot. Hogy
milyen pénzből, na, az majd holnap kiderül.
Giusy követi a szemével, ahogy kimegy. A folyo-
só végén feltűnik egy esőkabát világos foltja. Megáll
Bibóval cseverészni. Giusy átkozódik, feláll a budiról.
Az esőkabátos már a Bisztróban, kitárt karokkal kö-
zeledik, hellóka, Giusy! Egy újabb lenyelt káromkodás. A
francba.
– Csá, Johnny! Mizújs?
– Ülj csak le! Üljünk le, rendben?
Giusy bólint. Leülnek egy asztalhoz, nem messze
Mollytól.
– Mit szólsz egy cigihez? – mondja Giusynak. Elő-
húz egy doboz Lucky Strike-ot, egyet felé nyújt. Oda-
nyújtja Mollynak is, aki összekuporodva ül, amióta
meglátta belépni, majd belefejel a poharába, úgy haj-
long. De Giusy kiveszi a cigit Johnny kezéből.
– Annak a tehénnek ne adjál te semmit.
Johnny nevet.
– Térjünk a lényegre, okés? Hogy állsz a cuccal
mostanság? Jól? Rosszul? Na gyerünk, ki vele!
– Hmm. Johnny, most jól figyelj. Vagy egy hónapja
nem láttunk egy pakkot sem ebben a disznóólban, és
ezt te nagyon jól tudod, mert az összes kártya a te
kezedben van, és nekünk nem jut, ez van, nincs mit
tenni. Ha meg akarod szorongatni a délieket, a te dol-
god, de akárki jön is ki nyertesen a dologból, az eddigi
körből addigra itt nem lesz senki, kuka, mind eltűn-
nek! Szóval mi a francot akarsz tudni, hogy kinyúva-
dunk-e a száraz időszakban? Mondd meg te, hogy mit
akarsz!
Egy füstkarika repül a magasba.
– Más. Emlékszel még a kis üzletünkre? Emlék-
szel, hogy mennyivel jössz?
Giusy fújtat.
– Ötszázzal, Johnny. Minden áldott alkalommal
emlékeztetsz rá, amikor összefutunk.
– Így legalább emlékszel. – Elnyomja a cigit. – Mit
gondolsz, ma vissza tudnád adni?
– Ha lenne ötszáz rugóm, már itt se lennék! – Egy
percig se várnék.
Johnny elhúzza a száját, mosolyt mímel.
– Mint a Molly, mi?
Átkozódás. Talált, süllyedt, a Johnnyval nem le-
het játszani, a kurva életbe. Giusy a szakállát tépke-
di, megértette ő, hogy más pénzével nem lépünk meg
soha, vagy ha igen, hát nem jövünk vissza utána, és ő
akármilyen messze is mehetne, most nem tudna meg-
válni a Bisztrótól, az első gikszernél visszatérne.”
Előkészületben
Pier Vittorio Tondelli
Camere separate
– Fordító: Katona-Gombos Luca
A könyvből Léa Seydoux és Josh O’Connor főszereplésével Luca Guadagnino (Szólíts a neveden, Csontok meg minden, Queer) készít játékfilmet.
Várható megjelenés: 2026
Az És más szabadelvűek című kötet megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:
És más szabadelvűek [előrendelhet ő]
Libri
.jpeg)
.jpeg)