David Safier: A szerelem szobát keres – MEGJELENT!

 Szerelem vagy szabadság?

Mire a függöny legördül, dönteni kell…

David Safier

A szerelem szobát keres

 

Megjelent!

Libri

Lira

Figura Könyvkiadó, 2026

 

Fordította: Radics Viktória

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borítóterv: Győrfi Judit

A kötetről 

1942-ben a varsói gettóban egy kis mellékutcából nevetés és taps hallatszik – egy zenés vígjáték premierje zajlik éppen, amelynek címe A szerelem szobát keres. A fiatal színésznő, Sara izgatottan készül élete első főszerepére. Rajongással figyeli nagy szerelmét, Edmundot, aki elvarázsolja a közönséget, hogy a nézők rövid időre megfeledkezzenek szenvedéseikről. Michal, a színház igazgatója, Sara korábbi kedvese csábító ajánlattal érkezik: az előadás után szökjenek el együtt a gettóból. Meg akarja menteni őt – a náciktól, a járványoktól és az éhségtől. De ha vele menekülne, az azt jelentené, hogy Edmundot hátra hagyná, és valószínűleg soha többé nem látnák egymást. A lánynak választania kell – szerelem vagy a túlélés.

Csak kilencven perce van. Mire legördül a függöny, döntenie kell.

A könyvben bemutatott vígjáték valójában az egyetlen fennmaradt színdarab a varsói gettóból. David Safier az eredeti részeket is beépíti a regényébe, amellyel nemcsak a történelmi hitelességet növeli, hanem felveti a kérdést: egyáltalán hogyan engedhették előadni? Egyben megmutatja a művészet erejét, amely a borzalom közepette is lehetővé teszi a gondtalan nevetést.

 

Részlet a regényből

 

Zylberman elvette a kezét a lány arcáról, és hátralépett. Sara továbbra is remegett. Most még erőteljesebben, mert váratlanul rádöbbent, hogy Zylbermannak sajnos mindenben igaza van: ha a gettóban marad és megfogadja a tanácsát, jobb életet tud­na biztosítani azoknak, akiket szeret. Nem a Zylberman-féle fickók kurvájaként, hanem mint Fajerman szeretője, aki leg­alább elhalmozná őt pénzzel meg élelemmel.

   Sara elképzelte, milyen lenne, ha ma az előadás után hagy­ná, hogy a feketézők főnöke megcsodálja. Hogy meghívja őt a házába. Ott olyan lakomával kínálnák, amilyenről csak álmo­dozni tud: sonka, sajt, hal. Istenem, hal! Mikor is evett utol­jára halat? Az elkövetkező hetekben ravasz játékkal annyira magába bolondíthatná, hogy hajlandó lenne érte elhagyni a feleségét, és őt venné magához. Még ha a gettóban tilos is a házasságkötés, az alvilág főnökének ez nem jelenthet problé­mát. Fajermanné asszony válhatna belőle. Egy Edmund nevű szeretővel, akinek a húga jóltáplált lehetne, és magánórákat kaphatna a gettó legjobb tanáraitól, jóllehet ez is be van tilt­va. Fajerman olyan készségesen együttműködik a németekkel, hogy szemet hunynának a szabálytalanságok fölött. Egy jobb élet mindannak fejében, hogy kellőképpen gyöngéd az új hites urával…

   Sara megrázta a fejét és undorodott saját magától, hogy egyáltalán képes ilyesmiről fantáziálni. Ennyire megváltoztat­ta a körülötte lévő világ. A szükség olyan emberré tette, ami­lyen sosem szeretett volna lenni.

   Sara nem tudta, kit utáljon jobban, Zylbermant vagy saját magát.

– Gyerünk, jelenésünk van – szólalt meg Zylberman és elin­dult a színpad felé.

   Sarának szüksége volt egy kis időre ahhoz, hogy leküzdje hányingerét és követni tudja őt. A színpad mögötti folyosón Rachel jött velük szembe. Bár most nem volt elkenődve a rúzsa, Sara visszataszítónak találta a nőt.

– Neked meg mi bajod? – kérdezte Rachel.

– Úgy látszik – vigyorogta el magát Zylberman –, Sara nem tűri a konkurenciát.

   Csöndben lépdelt Zylberman mögött. Amint a férfi kinyi­totta az ajtót, újfent széles mosolyt kellett erőltetnie az arcára. Mindketten beléptek a színpadra. Zylberman, a ravasz róka a házbizottsági elnököt alakította, aki egy adománygyűjtő hang­versenyt szervez. És Sara azt csicseregte neki:

– Természetesen eleget teszek a kívánságának, énekelni fo­gok a koncerten.

– Nagyszerű! – örvendezett Zylberman. – De tudja, az a nagy helyzet, hogy a hármas számú lakásban lakik Feinmesser. A legtehetősebb bérlő, és ő fizeti a legtöbb pénzt a házbizott­ságnak. Ez itt a bibi.

– Az a baj, hogy fizet? – lepődött meg Sara.

– Nem, nem az a baj. Hanem ennek a Feinmessernek van egy Esther nevű lánya. És itt van a kutya elásva.

– Kutyája is van neki?

– Nem, nem, lánya van!

– Ó – szörnyülködött Sara – a lánya van elásva?

   A közönség a térdét csapkodva nevetett.

   A morbid humor mindig talált.

– Ugyan már! – folytatta a buzgó adománygyűjtő. – A lány énekel!

– És mit énekel?

– Egyáltalán nem hétköznapian énekel. A hangjával azt csi­nálja, hogy… Tudja, mintha egyszerre énekelne meg csuklana. Kolektu… Kolafu… Kollo…

– A koloratúrára gondol?

– Igen, igen, pontosan! A kolo… kora…kuku… szóval az a do­log. Arról lenne szó, hogy magácska szakvéleményezze, alkal­mas-e a kislány arra, hogy fellépjen ezen az ünnepségen. Én nem értek ehhez a kolovalamitúrához, én csak a manufaktúrá­hoz értek. Pedig valamikor paraszt voltam.

Ezzel sokan voltak így a teremben. A németek műhelyeiben kellett kényszermunkát végezniük, függetlenül attól, mi volt korábban a foglalkozásuk.

– Szóval hallgassam meg a kislányt? Örömmel!

– Köszönöm. Meglehet, hogy tényleg jól énekel. De az is lehet, hogy bebeszéli magának, hogy a tüdeje a mája…

– A tüdeje a mája?

– Bebeszéli magának, hogy a tüdeje a mája… Elnézést, az a helyzet, hogy jiddisül jobban ki tudnám magam fejezni.

   Zylberman számos színháznál úgy adta el magát, mint aki jiddis anyanyelvű, és ez most sokkal jobban ingerelte Sarát, mint korábban. Mert ellentétben vele, aki tényleg születésétől fogva jiddisül beszél, Zylberman csak betanulta adott szerepé­nek a szövegét. Népszerűségének köszönhetően azonban meg­engedhette magának, hogy tájszólásban, de akár orrhangon is beszéljen, pedig nazális hangok egyáltalán nincsenek a jiddis­ben. Ellenben neki senki nem bocsátaná meg, ha hibás lenne a lengyel kiejtése.

– De kérem – csiripelte Sara –, beszéljen nyugodtan jiddisül. Én mindent értek.

– Valóban? – lepődött meg Zylberman.

Wesby zenekara rákezdett egy lendületes foxtrottra.

– Mi több, beszélem is!

   És Sara dalra fakadt:

   Zitst schabes, a mekhaye,

   Metsieh, shvartse soß,

   Cholent mit kishkeh,

   Meshugener, mazel tov!

   Sarának rosszul esett, és már a próbák soron szóvá tette, hogy Michal utasítása értelmében éppen neki kell hibásan ar­tikulálnia a dalszöveget. A rendező elmagyarázta neki, hogy ezzel a geggel azokat a lengyelül beszélő zsidókat figurázza ki, akik ezáltal magasabb rendűnek képzelik magukat. Most vi­szont az volt a benyomása, hogy a teremben ülő emberek azért derülnek, mert azt hiszik, hogy éppen a jiddist teszi nevetség tárgyává.

   Eztán Zylberman vette át az éneklést:

   Ez remek, bár a szókincse szánalmas,

   Eszembe jut erről egy vidám adoma,

   Mit tesz majd, hogy mondja el,

   Ha egy hivatalba szólítja a dolga?

   Sara erre elismételte az előbbi badarságot:

   Zitst schabes, a mekhaye,

   Metsieh, shvartse soß,

   Cholent mit kishkeh,

   Meshugener, mazel tov!

   Zylberman erre táncra perdült vele és azt harsogta:

   Ez remekül cseng, de mi a következő lépés?

   Az egyik forgásnál a kezét Sara fenekére tette, és ott is felej­tette.

   A lány legszívesebben felképelte volna.

   A közönség nem veheti észre, mennyire visszataszítónak ta­lálja ezt a figurát; folytatnia    kellett a táncot, mintha mi sem történt volna. „Szedd össze magad!”

   A szíved választottja ott ül melletted, s te mit teszel?

   Zylberman most belecsípett a fenekébe.

   „Szedd össze magad!”

   Ha rád süt a hold, és elcsavarja a fejed…

   Önfegyelem ide, önfegyelem oda, muszáj megvédenie magát!

   Sara alaposan belemarkolt a férfi fenekébe.

   A nézőtéren a nők felvisítottak.

   Zylberman azonban kihívásnak értékelte a dolgot.

   Mit mondasz neki, ha a szíved vadul ver?

   Tánc közben az eddiginél is szorosabban húzta magához Sa­rát.

   Efrajim!

   A lány üvölteni tudott volna.

   Önfegyelem!

   De nem!

   Jöjjön hát a Gólema!

   Sara lelkében olyan hatalmas düh tombolt, mint az életre kelt agyagteremtményében, amikor széttépte láncait. Ellökte magától Zylbermant és elkezdett táncolni körülötte, mint egy fékevesztett dervis, közben fenyegető hangon énekelte:

   Zitst schabes, a mekhaye,

   Metsieh, shvartse soß…

   Zylberman elbizonytalanodva tekintgetett körbe.

   Gólema!

   Igenis féljen tőle!

   Minden férfi!

   Cholent mit kishkeh…

   Belőle többé nem lesz áldozat!

   Zylberman megragadta a csuklóját, búcsúzásképpen heve­sen kézen csókolta, menekülőre fogta, és az ajtó felé sietett.

De Sara utána futott, és…

   Meshugener, mazel tov!

   … jó nagyot rúgott a hátsójába!

   Zylberman vöröslő képpel fordult vissza.

   A publikum a hasát fogta nevettében. A kacagást a terem akusztikája tomboló lármává erősítette fel.

   Zylberman felfogta, hogy a jelenet hatalmas tetszést aratott. Meghajolt. Élvezte a bekiabálásokat:

– Brávó! Éljen!

   Zylberman még egyszer meghajolt, és elhagyta a színpadot.

Jóllehet Sara mosolygott, belül azonban Gólema tombolt. Meg fogja kérdezni Michalt, hogy honnan szerezte a pénzt, és esetleg volna-e ott még valamennyi?

 

Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:  

Libri

Bookline

Lira

A Küszöb – Megjelent Szántó Áron első regénye! Könyvbemutató a Tavaszi Margón!

 Szántó Áron

A Küszöb

 

Megjelent!

Líra

 

Figura Könyvkiadó, 2026

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borítóterv és grafika: Szántó Áron

 

A kötetről

A frissen elárvult, érettségi előtt álló Kriszti gyámjával, alkoholista nagybátyjával a Bakony egyik eldugott kis falujában kezd új életet nagyszüleinek régi házában. Szomszédjuk magának való, de kedves, békés öregember, aki a pincéjében egy idegen eredetű tárgyat rejteget. A régi majorsági épületben, a „Kastélyban” egy zavaros ideológiájú new age szekta jelenléte borzolja a kedélyeket, amelynek vezetője nem nézi jó szemmel a frissen érkezetteket. Nagyon úgy tűnik, a helyi boszorkányhistóriák is többnek bizonyulnak egyszerű mendemondánál.

Spotify

Könyvbemutató a Tavaszi Margón

ESEMÉNY

Időpont: április 10. péntek, 19:30-20:15

Helyszín: Margitsziget, Kristály, Hajó Színpad

 

A szerzővel Bánhidi Lilla író, riporter beszélget. 

Könyvbemutató Veszprémben, a Terem bárban

ESEMÉNY

Időpont: április 17., péntek 18 óra

Helyszín: Veszprém, Szabadság tér 1.

 

A szerzővel Varga Richárd költő, zenész beszélget.

 

Szántó Áronról

1989-ben született Veszprémben. Gyermekkora a város legendás lakótelepén, a Haszkovón telt anyagilag szerény, de érzelmileg kiegyensúlyozott és biztonságos, kulturálisan pedig kifejezetten pezsgő környezetben. Iskolái után – amelyekért nem igazán rajongott –, újságíróként dolgozott. Kreatív energiáit elsősorban a zene és képzőművészet terén kamatoztatta. A Küszöb az első regénye.

A szerző portréját Szántó Nikolett Vivien készítette.

 

Részlet a regényből

 

„Félelmetes villám hasított a Hártyás csúcsába, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna – ahogy mondani szokás. Péntek volt, már besötétedett, este kilenc felé járt az idő. A falu egyetlen temetőjét szokatlan módon a hegy oldalában létesítették, a jó ég tudja, hány évszázaddal ezelőtt. A hegy tetejére épült ravatalozó kápolna villámhárítóját érte a csapás. Óriási dörrenés hallatszott, egy-két modernebb autó riasztója is bekapcsolt. A hirtelen kékes fényben egy pillanatra megvillantak a meredek lejtőn sorakozó gránit sírkövek, márvány obeliszkek és azok az öreg, szúette fejfák, amelyeken már a neveket is csak bajosan lehetett kiolvasni. A temető bejárata a falu központjából nyílt, két házzal odébb a közkedvelt Szivárvány presszótól. A kocsma kerthelyisé­gét ponyva fedte. Két öreg fröccsözött és cigizett alatta.

– Nem mondod, hogy ott hagytad a gázon, bazmeg!

– Dehogynem. Most mi van? Tudod mennyi idő, amíg a csülök meg az a lóbaszó csótánybab megfől? Három óra minimum! Mér’ kéne ott üddögélnem mellette? – értekezett a hobbiszakács már kicsit kapatosan.

– Hát te tudod…

– Jaj, ne károgj már Józsikám! Faszt érdekli! Gyere, igyunk in­kább még egy szilvát! Én fizetek!

– Oké.

Elnyomták a csikkeket a hamusban és bementek. Az ajtó fölött egy elnyűtt szivárvány neonlámpa ívelt. Hét csík formált egy félkört, amelyek a hét szín kissé megfakult árnyalataiban világítottak: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. A cit­romsárga és a legalsó, az ibolya folyamatosan, kiszámíthatatlan ritmusban pislákolt.

Bent a tévében egy mulatós műsor ment, épp egy csinos, barna hajú nő énekelt egy közhelyes számot, minden bizonnyal a szerelemről, szakításról vagy valami ilyesmiről. Senkit nem érdekelt, de háttérzajnak oké volt. Az emberek csak ültek és beszélgettek az életről. Orsi, a kocsmáros lány kilépett a pultból, hogy dobjon pár fahasábot a kályhába. A régi, nagy cserépkályha tavaly kiégett, a lángok majdnem a kocsmát is elpusztították. Ennek a drámának a nyomait láthatták a vendégek a plafon kiterjedt koromszigetein. Egy sokkal kisebb, hordozható vaskályha állt a tönkrement régi előtt, amelybe képtelen módon illeszkedett a füstelvezető cső. Ormótlan látványt nyújtott, a célnak mindenesetre megfelelt. November eleje volt, pont fizetésnap után, és már épp elég hideg ahhoz, hogy bedurrantsanak a kályhába. Viszonylag sokan, úgy húszan gyűltek össze a falusiak, ráadásul a kint tomboló felhőszakadás miatt még hazajutni is bonyolultnak tűnt. Nem volt más választásuk, inni kellett.

Jani a pultnál ült és egy ötven év körüli cigány formával, Bovdennel beszélgetett felszínes dolgokról. Valójában Bogdánnak hívták, Bogdán Ferenc, de mivel mindenhova állandóan a Csepel kempingbiciklijével járt, ez a találó becenév ragadt rá. A biliárd­asztalnál huszonévesek lökdösték a golyókat. Páran söröztek, de akadt, aki csak üdítőt ivott. A jobb sarokban, egy hosszúkás asztalnál ült a falu krémje: Karcsi (a hentes), Jóska (gyári munkás Móron), Misi (munkanélküli), Pista és Jácint (mindketten villanyszerelők közös vállalkozással), illetve Bandi (aki pásztorként került fel a Bakonyba). A bal oldalon négy öreg kártyázott a fröccseik felett. Középen egy kancsó, amelyből újra meg újra töltögették a kiürült poharakat. A tévé előtt hárman szotyiztak csendesen.

– Feles jöhet, Fecó? – kérdezte Jani Bovdentől.

– Pe’.

– Két kis Unicumot, lécci – mondta a pultos csajnak. – Meg egy Kőbányait.

Orsi haja hátul tüsire volt nyírva, Judy Jetsonosan. Bal kézfején egy nagyon béna, feltehetőleg már ezerszer megbánt nonfiguratív tetkó éktelenkedett. Töltöttgalamb testalkattal bírt, amely egyébként abszolút jól állt neki, de a kisugárzásában volt valami kimondottan maszkulin. Régóta pletykálták róla, hogy leszbikus és hogy Győrben van a nője, akit sose hoz le Csólyányosra, egyébként teljesen érthető okokból. Csávóval sosem látták. A népek imádtak ilyesmin csámcsogni, főleg egy ilyen ingerszegény környezetben, de mivel Orsi mindenkivel kedves volt és alapvetően jó természetű, nem nagyon baszogatták ezzel. Egy-két nincstelen, részeg fasz néha megpróbálta bekóstolni, de mivel még agya is volt, simán felmosta velük a padlót. Egy szó, mint száz, tisztelték őt.

– Ezerkétszáz lesz – töltötte ki az italokat.

– Ezernégyből, lécci.

Újabb villám csapott be a közelben. Az ajtó, mintha csak ennek következtében, hirtelen kivágódott. Egy magas, enyhén kopaszodó esőkabátos alak lépett be.

– Jó estét kívánok! – köszönt kicsit túl illedelmesen.

Valamit visszamorogtak rá, senki nem ismerte. Egy ideig méregették a gyüttmentet, aztán mindenki visszatért bokros teendői­hez. Három bárszék állt a pultnál, az egyik még szabadon. Az idegen felakasztotta az esőkabátját a fogasra, leült Bovden mellé és kért egy sört. Szépen, egyenletesen duruzsolt a kályha. Barna, re­cés lambéria futott végig a kocsma falán, amelyre évtizedes zsír és retek tapadt. Közvetlenül a söntés mellett egy plakátot szúrtak rá egy rajzszöggel:

 

Márton-napi bál

– November 11, péntek, 20h –

Helyszín: Bakonycsólyányos, kultúrház

– Fergeteges party! – Tombola! – Libacomb párolt káposztával! (korlátozott mennyiségben) –

Zenél: Seriff Junior és Gömbi.”

 

Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:

Líra

Libri

Bookline

Pszichokanyar – Terápiás tévedések – Megjelent a Pszichosztriptíz szerzőjének új könyve! (Könyvbemutató)

 A Pszichosztriptíz szerzőjének új könyve

 

Szigeti Ildikó

Pszichokanyar – Terápiás tévedések

Megjelent!

Multiverzum Kiadó

Multiverzum Kiadó, 2026

 

Szerkesztette: Tegyi Timea

Borítóterv: Győrfi Judit

 

A kötetről

 

Ezt a könyvet azoknak szánjuk, akik szerették a Pszichosztriptízt, vagy érdeklődnek az önismereti írások iránt, kedvelik a self-help irodalmat, de a megszokott esetleírásoknál, önértelmezési „kisokosoknál” többre vágynak.

Főhőse a szakmai kiégés határán egyensúlyozó Bokros Hanna pszichoterapeuta, akit a kliensekhez és az elbeszéléseikhez fűződő kapcsolatában ismerünk meg. Hanna és a páciensei személyes történeteiben is ott bujkál a nem várt fordulat, minden fejezet fontos motívuma a titok, az elhallgatás. Pokoli játszmáknak lehetünk tanúi, miközben rádöbbenünk, milyen szélsőséges megoldásokra képes az ember, ha igazán küzd valamiért.

 

A szerző olyan tabutémákat döntöget, mint a pedofília, az aszexualitás, a családon belüli homofóbia, az ivarsejt-donáció, a BDSM, az öngyilkosság vagy a poliamória. Szót ejt a poszttraumás stressz zavarról, a no contactról, az autizmusról, a rákról, az ikerlétről és a cancel culture jelenségről.

 

A terápia nem varázslat. A pszichológus olykor azzal segít a legtöbbet, ha a kliens mellé szegődik útitársként az élete nehéz szakaszán, ám az érdemi munkát maga a kliens végzi, a terapeuta legfeljebb felgyorsítja a folyamatot.

A pszichológus nem egy mindentudó, megmondó vajákos, hanem sérülékeny, olykor tévedő átlagember, akit az különböztet meg a laikusoktól, hogy – a tanultakból és a rutinjából merítve – globálisan nézi a kliensei fejlődését és néhány jelenségnek még a nevét is tudja.

 

Dedikálás a Láng Tékában április 15-én, szerdán 16.30-tól

ESEMÉNY

Helyszín: 1137 Budapest, Pozsonyi út 5.

A kötet a helyszínen is megvásárolható.

Könyvbemutató és dedikálás április 28-án, kedden 18 órától a KULT7-ben

ESEMÉNY

Helyszín: 1075 Budapest, Király u. 11.

A szerző beszélgetőtársa Oláh Andrea újságíró.

A kötet a bemutatón kedvezménnyel kapható.

Beszélgetés a poliamóriáról május 13-án, szerdán 18 órától az Eötvös 10-ben

Helyszín: 1067 Budapest, Eötvös u. 10.

Résztvevők: Rekvényi Katalin és Szigeti Ildikó pszichoterapeuták

Moderátor: Teszári Nóra

 

Jegyár: 1000 Ft

A kötet a bemutatón kedvezménnyel kapható.

 

Ajánlások

 

Szigeti Ildikó könyve olvasmányosan megírt életképeket tár elénk, amelyek a rendelő rejtélyes hangulatába repítenek, és az önmagunkról való gondolkodásra késztetnek. Történeteivel több szempontból is megvilágít egy-egy élethelyzetet, segítve bennünket, hogy objektívebben vizsgáljuk elfogultságainkat, sztereotip ítéleteinket.

– Almási Kitti pszichológus, író

 

Ezek a történetek egyszerre éltetik bennünk a reményt, hogy a saját elakadásainkra léteznek megoldások, és engednek bepillantást egy pszichológus mindennapjaiba, aki ugyanolyan esendő, kétkedő és emberi, mint bárki más. Ettől válik ez a kötet sodró, reflexív élménnyé. Ajánlom mindazoknak, akik szeretnek nevetve tanulni és közben közelebb kerülni önmagukhoz.

– Gönczi Dorka mediátor, a Válótársas és a Munkatársas című produkciók ötletgazdája

Idézetek a kötetből

 

„Hanna tudomásul veszi és tiszteli az egyéni különbségeket. Különösen, ha túlélőkről van szó. A koncentrációs tábort megjárt családtagjai mellett volt alkalma megtapasztalni a traumafeldolgozás szélsőséges módjait. Míg a nagynénje szinte mindenről képes volt a lágerekben történtekre asszociálni, addig az apja soha nem beszélt róla. Pedig ugyanott voltak, ugyanazt élték át, és csupán pár évnyi korkülönbség volt köztük. Hanna figyelte őket, és nagyon hamar, jóval a pszichológiai tanulmányai megkezdése előtt megértette: a hallgatásnak és az állandó kibeszélésnek ugyanaz a funkciója: lehasítani magukról a borzalmakat és a borzalmakhoz tapadó, elviselhetetlenül fájó érzéseket.”

 

* * *

„Aznap Farkas Doktor mellé osztották be. Nem kedvelte az idős főorvost, jóllehet, a többiek istenítették őt, áhítattal figyelték, ahogy a betegeivel beszél. Mégis. Volt benne valami zavaró. Talán a negédes modorossága. Talán a túlzott magabiztossága. Hanna még a keresztnevét sem tudta, mert soha senki nem szólította azon, ő mindenki számára csak a tiszteletre méltó Farkas Doktor volt. Hanna megcsúszott a teendőivel, túlóráznia kellett. A kartonokat rendezgette, amikor Farkas Doktor váratlanul mellé lépett, és teljes erejével a falhoz nyomta, száját a szájára tapasz­totta, vastag, redős nyelvét pedig Hanna torkáig erőszakolta. Ekkor lépett be a takarítónő. Ugyan mindent látott, elfordította a fejét.”

* * *

„Hanna mindig vékony jégre téved, amikor a megbocsátás a téma. Márpedig manapság gyakran ez a téma. Indokolatlanul gyakran. A terápiás térben is kezd egyre nagyobb helyet követelni magának. A megbocsátás képességét immár nem eszközként, hanem célként határozzák meg a pszichológu­sok. Mindegy, mit tett a veled a másik, mindegy, mennyire fáj, a lényeg, hogy bocsáss meg neki. Akár egy ördögűző szeánszon: ha a kliens végre nagy nehezen kipasszírozza magából a mágikus „megbocsátok” szót, a küldetés teljesült, mehet isten hírével.

      Hanna hadilábon áll a megbocsátással. Számára tagadást és elfojtást jelent. Hogyan kell, hogyan lehet megbocsátani? Hol van bennünk az irgalom gombja, amit benyomhatnánk? – töpreng minden alkalommal, ahányszor ez szóba kerül.”

 

* * *

„A parentifikált szó szerinti jelentése: szülősítés, vagyis az, amikor a családon belüli szerepek kissé összegubancolódnak, és a gyerek felnőttes feladatok ellátására kényszerül ahelyett, hogy a saját korának megfelelő dolgokkal foglalkozna. Ez lehet bármilyen könnyű házimunka, de lehet komoly, érzelmileg erő­sen megterhelő elvárás is. Ahány család, annyi feladat. A lényeg, hogy valamiért nem adatik meg a felhőtlen gyermekkor. Ennek az utóhatása aztán a későbbiekben a legkülönbözőbb formában jelentkezhet, akár a párkapcsolatra, akár a saját családban való működésre is rányomhatja a bélyegét. (…) Nincs az a tökéletesen jól működő család, nincs az a kipárnázott gyermekkor, ahol ne lehetne tetten érni a generáci­ókon átívelő hatásokat, vagyis a transzgenerációs lábnyomokat. Egyszerűen törvényszerű, hogy így legyen.”

 

* * *

„A válókereset és a hozzá kapcsolódó vagyonmegosztás való­jában a házasságban eltöltött évek pszichológiai lenyomata, jogi nyelven megfogalmazott, vastag betűvel kiemelt mérföldkövek, játszmák, alá-fölérendeltségek esszenciája. E pár oldalas doku­mentum a nosztalgia és a sértettség fura elegye, amit lehetetlen szorongás nélkül elolvasni, értelmezni. (…)

A bontóperre készülők többsége mielőbb szeretne túllenni ezen a hercehurcán, ezért túl hamar szentesíti az aláírásával. Már­pedig ez hiba. Nagy hiba. Nem csupán saját magával szemben vét, aki ebben a helyzetben a kisebb ellenállás felé hajlik, de ezzel a gyerekeinek is azt üzeni, hogy képtelen volt küzdeni. Itt csak egyetlen töltény van a tárban, amit, ha elsietve, hanyagul, nem az akaratának megfelelően lő ki, annak életre szóló következ­ményei lehetnek. És nem csupán anyagilag. A kudarc billogként

világít a homlokán, torzítva minden későbbi lépést és döntést. Éppen ezért korántsem mindegy, hogyan zárul a jogi eljárás. A válófeleknek Hanna általában azt javasolja, hogy addig olvassák el újra és újra a dokumentumokat, amíg az abban leírtakat már nem érzik, hanem értik. Ehhez viszont idő kell. Elég idő.”

 

* * *

„Hanna az öngyilkosokra gondol. És arra, hogy általában mérgesek rájuk az emberek. Haragudnak, mert nem értik őket. Hogyan is érthetnék? Egy befejezett szuicid kísérlet elkövetőjét utólag nem kérdezhetik a motivációjáról, arról, hogy miért tette. És ha csak a kérdések maradnak, beindul a fantázia. Ha valamilyen, számunkra érthetetlen viselkedésre akarunk magyarázatot adni, kézenfekvő a mentális probléma. Naná! Jókedvében az ember ritkán csekkol ki az életből. De miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy az öngyilkosság hátterében csakis pszichés zavar állhat? Miért nem jut eszünkbe, hogy az illető tudatosan, hosszú és kínzó mérlegelés után dön­tött a befejezés mellett? Talán, mert haragudni akarunk. Ha ismernénk és értenénk az okot, meglehet, nem tudnánk rájuk haragudni. Ez végképp összezavarna minket, a kognitív disszonancia pedig kínzó érzést, szorongást keltene bennünk. Haragudni egyszerűbb. És fájdalommentesebb. Az itt maradottak számára.”

 

* * *

„A poliamóriának túlságosan szép a csengése. Túlságosan szép ahhoz, hogy igaz legyen. A célnak ugyan megfelel: a szóhasználatában legitim keretet biztosít ennek az igencsak összetett és nehéz helyzetnek, de maga a fogalom is hibádzik. Ha ugyanis hinni lehet a kutatásoknak, a szerelem, mint olyan, egy beszűkült tudatállapot, az agyunk leginkább a pszichózishoz hasonló hullámokat produkál közben. Az pedig, hogy egy időben több irányba is képes lenne beszűkülni a tudatunk, teljességgel lehetetlen Hanna szerint.

Ugyanakkor ismer olyan poliamor párokat, akik esetében igenis működik a nyitás. Csakhogy ezek a párok nemcsak egyszerűen őszinték egymáshoz, de időről időre át is beszélik, hogy éppen hol kéne szűkíteni vagy tágítani az egyéni és a páros határaikat. Ha úgy tetszik, igazodnak egymáshoz, és folyamatosan frissítik a megállapodásuk kereteit.”

 

* * *

„A cancel culture lényege pont a kiszámíthatatlanság. Elég egy-egy félreértelmezhető, kimondott vagy leírt szó, máris megjelenhet a vérszomjas közösség, a falka, aminek tagjai kérdés nélkül, a vakhit elementáris erejével vetik rá magukat a célszemélyre. És a célszemélyből pillanatok tört része alatt bántalmazó lesz. Függetlenül attól, hogy valaha valamikor bántott-e valakit vagy sem.

Nem tudja, és jelen pillanatban nem is nagyon érdekli, hogy Martinát mikor és ki bántotta, de a sérülése nyilvánvaló. A trau­ma átírja az ember személyiségét, megváltoztatja az identitását.

Martina Áldozat. És mint ilyen, erős késztetést érezhet arra, hogy bárkiből bántalmazót kreáljon. Hogy miért? Mert szüksége van az otthonosság érzésére, a hazai pálya ismerős biztonságára. Az Áldozat számára kizárólag a bántalmazó közeg adja meg mindezt. Itt élheti ki igazán magát, itt vetheti be a jól begyakorolt működési módokat. Itt lehet igazán önmaga.”

 

A szerzőről

A szerző portréját Szabó Virág készítette.

Szigeti Ildikó tanácsadó szakpszichológus, újságíró. 25 éven át dolgozott a sajtóban a Népszabadság, az MTI és a Napi Gazdaság munkatársaként. A Nők Lapja Psziché egykori szerzője.

 

A Gyermekálmok, a Patchwork család és a Testvérviszály című könyvek szaklektora.

 

Pszichológusként krízistanácsadással foglalkozik, szakterületei a poszttraumás stressz, a lombikkezelés és az örökbefogadás pszichés támogatása, a szerelmi háromszögek és a bántalmazó kapcsolatok.

 

Korábbi kötetei: Pszichobiznisz – A segítők hálójában (Kossuth Kiadó, 2018); Pszichosztriptíz – Terápiás valóságok (21. Század Kiadó, 2023).

 

Beleolvasó

PROLÓGUS

Aznap Marika az első kliens. Tagbaszakadt, ötvenes nő. Havonta egyszer jár Hannához, többre nincs pénze. Olyan régen kezdték a terápiát, hogy egyikük sem emlékszik, a nő mi­ért kereste fel annak idején. Beszélgetnek. Vagyis jellemzően Marika beszél. Csokorba gyűjti az aktuális hónap történéseit, és megosztja Hannával. Beszámol neki, hogy mi történt a könyvelő-irodában, ahol dolgozik, pletykál az iszákos szomszédjáról, és nagy ritkán említést tesz a Londonban élő fiáról. Hanna többnyire csak bólint, néha hümmög, olykor visszakérdez valami apró, jelentéktelen részletre. Marikának ez bőven elég. És Hanna gyűlöli, hogy Marikának ez bőven elég.

Kár szépíteni, Marika a legunalmasabb kliense, ugyanakkor a legőszintébb mind közül. És ezzel az őszinteségével tükröt tart elé, amiben Hanna – ha akarja, ha nem – tisztán és élesen látja saját fásultságát, érdektelenségét és végtelen kimerültségét.

Ilyenkor bűntudata támad. Meggyőződése, hogy a fásultsága, érdektelensége és végtelen kimerültsége nem mentség, legfeljebb magyarázat arra, hogy az utóbbi időben miért érzi magát oly gyakran cinkosnak, tettestársnak. Még szerencse, hogy az előre megfontolt szándékkal elkövetett áltatás nem tekintendő jogsértésnek, így, ha a pokolra jutást nem is, a dutyiba vonulást megússza. Nem kisebb a bűne, mint hogy elhiteti a hozzá fordulóval, hogy ha átbeszélnek, megválaszolnak, rávilágítanak, megértenek, helyre illesztenek, meg úgy általában és konkrétan is mindent megtesznek, amit megkövetel tőlük a terápiás szerződés, akkor majd minden jobb lesz.

Hát egy frászt! Semmi garancia nincs arra, hogy jobb lesz.

Marikának nincsenek elvárásai. Mintha tudná, hogy a terápiában sokszor csak a felszínt simogatják, fényesítik, néha gyengéden karcolgatják. Azzal is tisztában van, hogy miközben a felszín polírozásával töltik ki a terápiás időt és teret, addig a mélyben, hangos csikorgások közepette, bármikor összedől­het a rendszer. Furcsamód ez a közös tudás láthatatlan szállal köti össze őket.

Hannát régóta kínozza a kiégés. De a kliensei a tökéletes terapeutát akarják látni benne. Kivéve Marikát. Ő egyszerűen csak beszélni akar. Semmi többet. Semmi mást. És pont ettől olyan fájón egyszerű és bűntudatkeltő a munka vele.

Pályakezdő pszichológusként Hanna kötelességtudóan eljárt egy esetmegbeszélő csoportba. Nemcsak azért, mert mu­száj volt, hanem azért is, mert abban bízott, hogy a többiek majd ügyesen és szakszerűen átlendítik a holtpontokon, ha elakadna vagy túlságosan beszippantaná egy-egy történet. Ám azok a péntek délutánok egészen másról szóltak: a pogácsáról, a teasüteményekről és a szakmai köntösbe bújtatott, végtelen és céltalan fecsegésről. Manapság, hatvankét évesen már nem esetmegbeszélőkre, hanem a Lehel piacra jár. Voltaképpen már igénye sincs arra, hogy átlendítsék őt a holtpontokon. Nem mint­ha nem volnának holtpontjai. De per pillanat nincs szüksége „külső szemekre”, mint ahogy mentorra se vágyik. Egy ügyes pedikűrösre annál inkább.

Hanna mostanában egyre gyakrabban megengedi magának a szétesés luxusát: hadd guruljanak azok a fránya üveggolyók! Hétszentség, hogy előbb vagy utóbb képes lesz összeszedni őket és velük együtt önmagát is. Ez lenne a kiégés elleni titkos fegyvere?

Egy biztos: megöregedett.

Könnyen meglehet, hogy amit ő kiégésnek hisz, az nem más, mint a korosodás természetes velejárója. Évtizedek óta rója ugyan­azokat a köröket, és mint a sárba ragadt autó, minél intenzívebben forgatja a kerekeket, annál mélyebbre süpped a dagonyában. Megtanult hát nem küzdeni.

Egy szokatlanul forró június nyolcadikán szembesült azzal, hogy baj van. Azóta is neonlilával karikázza be a június nyolca­dikákat, jó előre, mintegy figyelmeztetve magát, hogy ha máskor nem, legalább e lidércnyomásos emlékeket idéző jeles dátum közeledtével vegye észre és vegye komolyan az intő jeleket.

Sose felejti el azt a szerda délutánt: három kliensnek is ugyan­azt az időpontot adta. Mindhárman türelmesen vártak a sorukra, nem kérdezték a másikat, hogy kihez jött és hány órára, mint ahogy azt sem furcsállották, hogy az amúgy egyetlen szobából álló rendelő előterében egyszerre hárman is várnak bebocsátásra. Sokkoló volt a látvány. Végül rögtönözni kényszerült: sorshúzással döntötték el, ki marad, ki megy. A veszteseknek ingyenes ülést ajánlott vigaszdíjként.

A kliensek látszólag nem csináltak nagy ügyet a fiaskóból, sztoikus nyugalommal vették tudomásul a szórakozottságát, Hanna hátán viszont még most is végigfut a hideg veríték, ha eszébe jut az a rettenetes nap. Tudta, hogy ez a totális csőd csalhatatlan előjele. Azóta évről évre próbálja kitalálni, hogy pillanatnyilag a szakadék mely pontján tartózkodik, amint felbukkan határidőnaplójában a neonlilával bekarikázott dátum. Nagyon nem mindegy ám, hogy a tetején egyensúlyozik épp, vagy a legalján kapkod levegőért! Persze azzal is tisztában van, hogy a kiégés paradox jellegéből adódóan minél lejjebb csúszik a szakadékba, annál kisebb az esélye arra, hogy segítségért kiáltson. Onnan, a mélyből aligha hallaná meg bárki a jajveszékelését. És különben is, koránt­sem biztos, hogy egyáltalán kiabálna. Ilyenkor türelmesen vár. A megmentőre, vagyis saját magára. Ahogy eddig oly sokszor.

Miközben kiszellőzteti Marika olcsó parfümjének illatát, arra gondol, szinte nem telik el úgy nap, hogy ne történne csoda az általa bérelt, aprócska újlipótvárosi rendelőben. Na jó, ha nem is az az eget rengető, de azért csoda a javából. Hirtelen és váratlanul megmoccan valami, a szanaszét heverő darabkák lassan és óvatosan közeledni kezdenek egymáshoz, és elindul az egy­ségbe rendeződés, ami visszavonhatatlanul berúgja a változás motorját. Nem tudja az okát. A terápiás munka vagy a csillagok optimális együttállása? Mindegy. Akármi is legyen a változás oka és elindítója, a világért nem hagyná ki ezt az élményt. Részese akar lenni ezeknek a csodáknak, látni, hallani, érezni akarja, hogy megtörténik. Még úgy is, hogy akkor és ott nem mindig veszi észre a varázslatot. Akárcsak Marika esetében. Ugyan mi más oka volna annak, hogy Marika minden hónap első szerdáján eljön hozzá? És mi más oka van annak, hogy ő minden egyes alkalommal reménnyel telve várja? Titkon abban bízik, hogy aznap talán ő is tanúja lesz a változás csodájának.

Még úgy is, hogy Hanna alapvetően nem hisz a csodákban.

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában

Multiverzum Kiadó