Beleolvasó: Ria Anne Donovan: Aline & David - ("Mindannyian próbálják elkerülni azt, amit egyikük sem akar. Felnőni az élethez, önmagukhoz, és rettegnek attól, hogy az élet elszakítja őket egymástól. Megpróbáltatásaik néha fájóak, de épp ettől lesznek ők olyanok, amilyenné válni szerettek volna.")

Újabb beleolvasót hoztam nektek, ezúttal Ria Anne Donovan írónő küldött be részletet a nemrég megjelenő könyvéből, mely Helma Kiadó gondozásában jelent meg.

Ria Anne Donovan:

Aline & David

Tartalom:

A romantikus regény egy fiatal lányokból álló baráti társaság mindennapjairól, a tinédzserekkel megtörtént eseményekről, és az átélt történetek lélektani feldolgozásáról szól. Alina felismeri, hogy az érettségi után gyökeresen megváltozik az élete. A főszereplő természetesen kíváncsi az újra, a jövő kihívásaira, ugyanakkor lelkében aggódik a régi, majdhogynem gondtalan gyermekkora elvesztése, és a baráti társaság – iskolaváltás miatt törvényszerűen bekövetkező – felbomlása miatt. Alina megtalálja a szerelmet Davidben, de a lány még nem tudja bizonyosan, hogy vajon az egyetemi évek alatt is kitart-e a szerelmük ereje?

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

Prológus

Ki ne álmodna parányi sorházakról egy amerikai városban, ahol az emberek szinte soha nem alszanak. Alina és három barátnője tinédzser éveibe pillanthatunk bele. Életüket az iskolai nehézségek töltik ki, mígnem eljön a nap, amikor néhány főiskolás fiú felforgatja az életüket.

Alina Losas az édesanyjával él egy piciny házban, parányi kis kerttel. Ő az, aki soha nincs tisztában azzal, hogy mit akar, és mindenre fejet hajt, amit kitalálnak a barátnői. Pola az, aki hűvös egyszerűséggel mindenkit visszarángat a földre. Katherine, aki mindig tudja, mit szeretne, és mindent meg is tesz, hogy elérje azt. Mia mind közül a legszeleburdibb, ő az, aki mindenáron imponálni akar, még ha nem is sül ki belőle semmi jó.

Mindannyian próbálják elkerülni azt, amit egyikük sem akar. Felnőni az élethez, önmagukhoz, és rettegnek attól, hogy az élet elszakítja őket egymástól. Megpróbáltatásaik néha fájóak, de épp ettől lesznek ők olyanok, amilyenné válni szerettek volna.

 

1. fejezet

Kedves Naplóm!

Ma van a születésnapom, és anyukámtól kaptalak, mert szerinte a kamaszkorra emlékezni kell. Alina Losas vagyok, és Bostonban élek. Ma új tanév kezdődik, és megfogadtam, hogy az idei évben nem az leszek, aki egész életemben voltam, aki alig mer megszólalni, aki átesik a saját lábán, és akinek még nincs fiúja.

– Alina, elkésel a suliból – hangzott fel egy kiáltás a konyhából.

–Megyek anya – kiáltottam vissza. – Mennem kell, különben tényleg el fogok késni.

– Alina, itt van Pola, Katherine, és Mia is – szólt újra anya.

– Megyek – vetettem oda, és leszaladtam a konyhába. A barátnőimre szinte rá sem ismertem: úgy látszik, idén ők is ki akarnak tűnni.

– Sziasztok – öleltem meg őket.

– Szia! Boldog Születésnapot kívánunk! – köszöntöttek kórusban.

Pola így is kitűnt a vörös hajával, de most fekete vékony blúzt, és hozzá feszes farmert viselt, kiegészítésként pedig egy magas sarkú cipőt húzott. Mia is változott, mert már nem viselte a kinyúlt kardigánjait, hanem lecserélte azokat blézerekre, és a hosszú szoknyáit pedig rövidebbekre. Hát, Katherine túltett rajtunk, mert fekete egyrészes ruha volt rajta, fekete szandállal és hozzá feltűnő sminkkel.

– Csak ügyesen – vetette oda anya, mikor indulni készültünk.

– Igen, anya – hagytam rá.

– Oh, Alina, majd elfelejtettem. Apáddal együtt szerettünk volna adni egy kis ajándékot– ezzel elővett egy díszes fehér dobozt, kék masnival. A dobozban két könyv lapult. Az egyik Jane Austen volt: A meggyőző érvek. A másik Thomas Hardy Egy tiszta nő című könyve.

Boldogan ugrottam anyám nyakába.

– Köszönöm, anya. De, hogy értetted, hogy te és apa? – néztem rá meglepetten.

– Pár évvel ezelőtt apáddal beleírtunk ebbe a két könyvbe – motyogta anya meghatottan.

Remegő kezekkel lapoztam fel az első oldalt. „Drága kislányunknak, hogy találja meg a neki  kirendelt utat. Szerető szüleid, apa és anya.” Apa írta bele. Anyámat könnyes szemmel öleltem újra magamhoz. Mind intettünk felé, és elindultunk Pola autójához, ami egy Volkswagen volt. A tanulmányi eredményeiért kapta.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Lana V. Asol:A folyó túloldalán - ("– Hát igen, abból van elég – mosolyodott el. – Mivel foglalkoztál Tibordban? Bólintottam, majd mosolyogva felhúztam a szemöldökömet. Ez biztosan nem lesz ínyére az öreg elvinnek. – Zsebes voltam.")

Lana V.Asol következő beleolvasó részét kérlek hozom nektek. Ezúttal is hosszabb részlet kerül fel a blogomra. Ha tetszett nektek a részlet,hagyj nyomott. Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok róla.

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az ​Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.
Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat.

Részlet

Engedéllyel

– Mit beszélnek az emberek? – kérdezett vissza.

Tétováztam, mielőtt válaszoltam volna.

– Gyilkosoknak tartanak, veszélyesnek az emberekre.

– Lám, rád a te fajtád is veszélyes. Nemde? – bökött a vállam felé.

– Nem válaszolt – emlékeztettem.

– Mi igyekszünk távolságot tartani, nem véletlenül húztuk meg a határt. A legtöbb, amit hallhatsz, csak mese, de persze a meséknek is van valami igazság alapja. Megvédjük magunkat, ha szükséges.

– Az emberek ellen? Gondolom nem a szabás-varrásban merül ki a mágiájuk. Miért az elvineknek kellene megvédeni magukat?

– Az embereknek épp úgy van fegyverük ellenünk. Csak így működik az egyensúly. Ezért határolódtunk el.

– Mire jó a határ? – tettem fel az újabb kérdésemet, mert muszáj volt, hogy minél tisztábban lássam a helyzetemet.

– Kívül tartja a betolakodókat.

– Én mégis itt vagyok. Ezt, hogy magyarázza?

Emerald elgondolkozott, de nem tűnt tanácstalannak.

– Úgy tűnik, te nem vagy az – a szavai egészen könnyedek voltak, én mégsem találtam bennük megnyugvást.

– Ezt nem értem – szögeztem le. Minden olyan zavaros volt.

– Teljesen még én sem. Most pihenj! Később visszajövök.

– Elmehetek innen?

– A palotából? Igen. De én, a te helyedben még várnék vele.

– Ha elmegyek, veszélyben leszek?

– Razel oltalma alatt állsz, senki nem fog bántani. Nem mernék megkockáztatni a haragját.

– Razel veszélyes? – faggatóztam tovább szemérmetlenül, nem törődve vele, hogy kínos-e a kérdés.

– Nagyon is az, de, ha nem adsz rá alapos okot, nem fog bántani.

Az már nem derült ki, hogy mi számított alapos oknak, mert az elvin ágyba parancsolt.

– Nagyon fázom... – mondtam, mielőtt elment volna.

– Küldetek fel még fát a kandallóba. Kaphatsz több takarót is – mondta, azután magamra hagyott.

Próbáltam ráncba szedni a gondolataimat, de nagyon nehezen ment. Elvinek, mágia, a folyó, nem térhetek vissza... Ez túl sok volt egyszerre. Mielőtt álomba zuhantam volna, megelégedtem annyival, hogy többé-kevésbé biztonságban vagyok.

*

Emerald többször is rám nézett, a kötést nem bolygatta, de hozott fel ételt. A kis asztalhoz ültem a tűz mellé, ott fogyasztottam a vacsorámat. Fogolysült volt gyümölcsökkel, sosem láttam még ennyire szép ételt. Szinte nehezemre esett megenni. Nem is igazán voltam éhes, de azért nekiláttam. Az idős elvin elborzadva nézte, hogyan eszem, pedig használtam evőeszközt. Elképzelni se tudtam, mi baja lehet.

– Azt hiszem, holnap néhány dolgot elkezdek oktatni neked. Többek között az illemet – morogta.

Beleegyezve bólintottam. Szerettem tanulni, mert minden új tudás a pajzsom lehet. Most pedig igazán rászorulok, hiszen semmit sem tudok róluk, és nagyon úgy tűnik, hogy még jó darabig maradok.

– Láttam pár könyvet a polcon, elolvashatom?

– Megtehetnéd, de attól tartok, nem fog menni. Előbb a nyelvünket is el kell sajátítanod.

– Megtanulom! – mondtam elszántan.

Emerald ajka gyenge mosolyra húzódott. Most először.

– Csak szépen sorjában. Lesz időd mindenre. Mondhatni végtelen idő áll a rendelkezésedre.

– Ezt meg, hogy érti?

– Úgy Stella, hogy itt a te óráid is másképp peregnek.

– Mit jelent az, hogy másképp? – ráncoltam a homlokomat.

– Azt, hogy sokkalta lassabban.

– Értem – feleltem elmélázva a hallottakon.

– Azt erősen kétlem, leányom, de majd megérted.

– Mesélne nekem a birodalomról?

– Úgy érted, a négy birodalomról?

Bólintottam, de ezt sem egészen értettem. Emerald az ujjával vonalakat kezdett húzni az asztal lapjára, ami után izzó fény maradt vissza. Először egy nagyjából kör alakú vonalat.

– Ez az Urvi, a mágia, ami elzárja tőlünk a halandó világot. – Majd húzott még két vonalat, ami a kört többé-kevésbé azonos négy szeletre vágta. – Ez a négy birodalom – ujjával a szeletekre bökött. Ez Midha, Gloroth, Daen és Fiedal.

– Mi hol vagyunk most?

– Midhában.

– És ez mekkora terület? Mondjuk a mi birodalmunkhoz képest? – feltételeztem, ha a nyelvünket ismeri, a területeinket is.

– Midha nagyjából akkora, mint az Alsó és Felső Birodalom együtt véve.

– Egek... Akkor az elvinek birodalma hatalmas... – gondoltam.– És... Akkor Razel, Midha uralkodója? – kérdeztem zavarodottan.

– Nem figyelsz, te leány! Razel a négy birodalom uralkodója.

– Mind a négyé? De, akkor miért van felosztva? Miért nem egy birodalom az egész?

– Azért Stella, mert ahogy ti, emberek mások vagytok, úgy az elvinek is különbözőek. Glorothban élnek a kerubok, Daenben az alakváltók, Fiedalban a természeti lények.

– Mik azok a természeti lények?

– Fa, és más növény, vagy kő tündérek.

Bólintottam, de nehezen tudtam elképzelni.

– És Midhában?

– Itt a mágiát használó elvinek élnek.

– A többiek nem tudnak használni varázslatot?

– Ez így nem teljesen igaz, inkább azt mondanám, hogy nem úgy, ahogyan mi. De, ha majd kicsit több időt eltöltesz itt, te is meglátod. Az emberi világban volt gyermeked vagy családod, vagy akit szerettél?

– Istenekre! Dehogy! – nevettem fel. Az én életemben ez egy viccnek hangzott. De eszembe juttatta Bent, és a szívem összeszorult. – Csak barátaim – tettem hozzá szomorúan. – Jó barátaim.

– Sajnálom, de még így is ez a könnyebb út. Barátokat könnyebb hátrahagyni, mintha a gyermekedet, vagy a szerelmedet kellett volna.

– Akinek csak ez van, annak ezt is nehéz! – mondtam halkan.

Emerald megérintette a kezemet, reméltem tőle egy kis melegséget, de az ujjai épp olyan hidegek voltak, mint a sajátjaim.

– Tudom, de idővel majd jobb lesz.

– Úgy látom, itt mindenre az időt kínálják megoldásként.

– Hát igen, abból van elég – mosolyodott el. – Mivel foglalkoztál Tibordban?

Bólintottam, majd mosolyogva felhúztam a szemöldökömet. Ez biztosan nem lesz ínyére az öreg elvinnek.

– Zsebes voltam.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Lana V.Asol: A folyó túloldalán - ("– Maguk emberek? Ezen felnevetett. – Közel sem! – Akkor mik? – Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz!")

Lana V. Asol: A folyó túloldalán című könyvéből is hozok nektek beleolvasót, szintén az ünnepekre való tekintettel dupla részt lehet elolvasni, nemrég megjelent könyvből. A könyvet a Helma kiadónál lehet beszerezni.

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.

Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni. 

ENGEDÉLLYEL

Egy szürkébe öltözött férfi vonult el előttünk a kíséretével, néhány jól öltözött hivatalnokkal, ha jól sejtettem. A kapálózásommal magamra vonhattam a figyelmét, mert megállt és egyenesen felém fordult.

– Ő lenne az uralkodó? – csodálkoztam rá arra a fiatal férfire, akit láttam. Egészen biztosan nem őt raboltam ki.

A tekintete, az arca dermesztően hűvös, az íriszének kékje pedig olyan eleven volt, hogy azt hittem, káprázik a szemem. Sötét, vállára omló haj keretezte rideg, szigorú arcát. Nálam talán, ha tíz évvel idősebb lehetett, de nem tudtam pontosan megbecsülni, mert az arca szinte merev maradt.

Végigmért, majd egy cseppet sem hízelgő kifejezést öltött magára. Dühös lettem, és álltam a tekintetét. Nem szólt egy szót sem, de a pillantása elidőzött a sérülésemen, majd újra az arcomat vizslatta. Aztán hátat fordított és ott hagyott, nem törődött többet velem.

A nő visszataszigált a szobába, levette a ruhámat, és a vállamat vizsgálta.

– Hoznom kell kötszert, de ha elmozdulsz, kulcsra zárom az ajtót.

– Felőlem! – vontam vállat. Úgyis az ablakon keresztül mennék, ha újból szökni kívánnék. De most nem kívántam. Elfáradtam, fájt a hátam és a fejem az eséstől, és a vállam is kezdett szörnyen lüktetni.

Míg magamra maradtam, elővettem a gyümölcsöt és beleharaptam. Sajnos csak egy maradt épen, a többi összenyomódott. Nem féltem, hogy mérgező, ki termesztene otthon mérgező gyümölcsöket? Az ízével kapcsolatban elég vegyes érzéseim lettek. A külseje szörnyen keserű volt és csípte a nyelvem, talán meg kellett volna hámoznom, mielőtt beleharapok. A belseje viszont lédús volt és édes. Az íze pedig nagyon karakteres, semmihez sem tudtam hasonlítani.

– Csodálatosan finom! – állapítottam meg magamban.

Mire kiettem a gyümölcsöt a héjából, az öreg nő is visszatért egy tálcával. Amikor észrevette a kezemben a gyümölcs héját, megint nagyon dühös lett.

– Te ostoba, ostoba leány! Hát senki nem mondta még neked, hogy a mi oldalunkon semmilyen ételt nem ildomos megenni!? – förmedt rám, majd újra elviharzott.

A szavai gondolkodóba ejtettek.

– Mégis, milyen oldalról beszél? Csak nem... Nem... Az nem lehetséges!

Míg vártam, beburkolóztam a takaróba, mert szörnyen fáztam. A hideg beette magát a csontjaimba, és ezen a takaró melege sem változtatott sokat.

A nő nagyon feldúltan érkezett vissza, a szájának vékony vonala és a szemei ideges rángatózása biztosított afelől, hogy most rossz fát tettem a tűzre.

De most már én is szerettem volna rájönni, hol vagyok. Kezdtem sejteni, hogy nem azok találtak rám, akik kerestek, és az sem biztos, hogy ők tudnak róla, hogy bajban vagyok. Csak ki kell derítenem, hol vagyok, és minél előbb meglépnem.

– Tibordban vagyok? – kérdeztem.

Válaszul csak egy kemény pillantást kaptam, közben a nő elkezdte letekerni a kötésemet. De nem adtam fel.

– Vagy Gerbonban? – próbálkoztam tovább, ha esetleg lejjebb sodort a víz.

A nő idegesen felszisszent.

– Fel sem fogod, hogy mekkora bajba sodortad magad, igaz? – kérdezett vissza nyersen.

– Itt ülök, átlőtt vállal, szóval azért van elképzelésem róla – feleltem neki vissza.

– Erről beszélek, te lány! – fogta meg a gyümölcs héját, majd visszadobta az ágyra.

– Mérgező? – néztem rá elhűlve.

Szemügyre vette a sebet, én pedig szemérmesen eltakartam addig magamat.

– Hogy jutottál ki a Palotából?

– Maga sem válaszolt egy kérdésemre se – mutattam rá, hogy így nem leszünk rendben.

Villogtatta a zöld szemeit, de közben mérlegelt.

– Túl fogod élni, de most már nem mehetsz vissza.

– Hova vissza? – csaptam le rá.

– Hogy jutottál ki a Palotából? Őrök voltak a folyosón. Hogy lehet, hogy nem láttak?

– Nem arra mentem – feleltem egyszerűen. – Miért vigyáznak rám őrök?

– Nem rád, hanem az uralkodóra vigyáznak. Merre mentél akkor?

– Az ablakon át.

A nő megállt a mozdulatban, és hitetlenkedve nézett rám.

– Magasságos Marine! Elment az eszed?! – hüledezett, amikor rájött, hogy nem viccelek.

– Mi ez a hely? Milyen uralkodóról beszél? Az Alsó Birodalom királya egy vénséges vén pacák. Akivel én találkoztam, alig lehetett harminc.

– Ez nem az Alsó Birodalom. Mi IrHiernek hívjuk.

– Sosem hallottam róla...

– A túloldalon vagy, fogd már fel! – szólt rám indulatosan.

– Minek a túloldalán? – kérdeztem félve, de már tudtam a választ.

– Az Urvi túloldalán.

Mintha nem fáztam volna így is eléggé, most még a vér is megfagyott bennem. Megszédültem. és a gyomromban eszeveszett idegesség kezdett rángatózni.

– Meghaltam? – kérdeztem rémülten, mire a nő kicsit erősebben fogta meg a vállamat. Belém nyilallt a fájdalom, és dühösen pillantottam rá.

– Ha meghaltál volna, ezt éreznéd? – vonta fel a szemöldökét.

– Nem valószínű... – ismertem el.

Valami növénypépet tett a sebre, majd ügyes és gyors mozdulatokkal áttekerte.

– Nézd meg, tönkretetted ezt a szép ruhát, pedig igazán jól állt... – bosszankodott magában.

– Túl nagy volt – dünnyögtem. – Hogy jutok vissza? – kérdeztem.

– Nem figyelsz, leányom?! Nem mehetsz vissza! Ettél a napgyümölcsből, az most már ideköt.

– Hogy, hogy ideköt? – értetlenkedtem. De nem vethette a szememre senki, a folyó túloldaláról csak mesék keringtek. Senki sem tudott semmi biztosat.

A nő megdörgölte a homlokát.

– A mi birodalmunkban nem halandóknak való ételek vannak. Ha egy halandó eszik belőlük, többé a halandó ételek nem fogják táplálni, de ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott. – Nem kellett volna... De, mindent szépen, sorjában. Mi a neved leányom?

– Stella – feleltem. És közben erősen foglalkoztatott, hogy értette azt, hogy halandó.

Erre a nő szemei elkerekedtek, elhátrált egy lépést és csendben megjegyezte:

– Csillag...

– Igen, azt jelenti – vontam meg a vállam. – Magát, hogy hívják?

– Emerald. Én felelek ezért a palotáért, benne érted is. Vendég vagy, nem fogoly, viselkedj is úgy! Többé meg ne lássalak az ablakban vagy fákon lógni! Értsd meg, a régi életednek vége, ha sikerülne is visszajutnod, nem maradnál életben. Most már itt a helyed.

– Mit fogok én itt csinálni?

– Egyelőre felépülsz, addig kitaláljuk. Figyelmeztetlek, az uralkodót semmi szín alatt ne zavard!

– Morcos fickónak tűnt – jegyeztem meg, visszagondolva arra a szoborszerű arcra.

– Razel négy birodalomért felel, súlyos terhek nyomják a vállát! Újra mondom, ne merészeld zavarni, mert megjárod!

– Jól van, jól van! Meghúzom magam! Kérdezhetek még valamit?

– Ki vele!

– Maguk emberek?

Ezen felnevetett.

– Közel sem!

– Akkor mik?

– Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz! – dobott egy másik ruhát az ágyra, egy égszínkéket. A másik jobban tetszett, de belebújtam, eddig se nagyon volt lehetőségem válogatni. Ez is túl nagy volt rám.

– Démonok? – nyögtem. A név olyan baljóslatú volt, és kezdtek bennem felelevenedni a rémmesék, amikben a démonok egyáltalán nem kötötték be egy idegen ember sebeit.

– Mi elvineknek hívjuk magunkat. Állj fel! – utasított. – Túl vékony vagy.

Fintorogtam, szerintem nem volt semmi baj az alakommal. Voltak nálam sokkal vékonyabb zsebesek is.

Emerald végighúzta az ujját mindkét oldalamon, és a ruha mintha összeugrott volna. Eltátottam a szám. Ez tényleg mágia.

Kérdések hada tolongott a fejemben, és most, hogy ezt láttam, a következőt fel is kellett tennem.

– Az elvinek és az emberek milyen viszonyban vannak?

– Mágia választ el tőletek, te mit gondolsz? – nézett rám élesen.

– Tényleg csinálnak az elvinek olyasmit, amiket az emberek beszélnek?

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma kiadó

 

Beleolvasó: Lana V. Asol: A folyó túloldalán - ("– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan. – Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm. A nő pedig újra lenyomta a fejemet. – Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.")

Ma egy beleolvasót hozok nektek Helma Kiadó oldalán lehet beszerezni Lana V. Asol: A folyó túloldalán c. kötet, mely nemrég jelent meg. Ebből a kötetből fogok hozni egy kis részletet, kedvcsinálónak. Igyekszem folyamatosan hozni részleteket belőle.

Jó olvasást!

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.

Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni. 

ENGEDÉLLYEL

1. fejezet

A palota

Ágyban ébredtem, és egy pillanatra már azt hittem, hogy a sajátomban. Ahogy megmozdultam, éreztem a húzódást a jobb vállamban. Hirtelen öntött el az emlékezés, az utolsó kép, hogy a folyóba esem. Felültem, szemrevételeztem a környezetem. Nagyon nem a saját, koszos kis szobámban voltam. Ez egy tágas, díszes szoba volt.

– Istenekre! – A kandallóban ropogott a tűz. A vállamból már nem állt ki nyílvessző, és a saját ruháimat sem találtam. Kicsúsztam az egyébként nagyon kényelmes baldachinos ágyból, és óvatos mozdulatokkal belebújtam abba a köpenybe, ami az ágyam mellé volt készítve. Sohasem viseltem még ennyire finom anyagot. Puha volt és kellemes, de fáztam.

– Hol a fenében lehetek? – gondoltam.

Az ablakhoz rohantam, amikor rossz érzés kezdett erőt venni rajtam.

Valami kastélyban lehettem, a kilátás parkra vagy inkább egy kertre nyílt. Undok, borús volt kint az idő.

– Ne, ne, ne... Kihalásztak, és most idehoztak, aztán felelhetek a bűneimért...

Csak azt nem értettem, hogy miért fektettek puha ágyba, és látták el a sérülésem? Nem állt össze a kép. De sürgetőnek éreztem, hogy lelépjek.

Először is, valami ruhát kellett kerítsek. Gyorsan körbenéztem, és az egyik faragott fa ruhásszekrényben találtam párat. A szürkét választottam, abban tudok majd a legkönnyebben kilógni innen. A szívem már a torkomban dobogott, hogy vajon mikor nyitnak rám.

Elképesztő, nem a saját fehérneműm volt rajtam. Ettől dühös lettem, és kétségkívül zavarba is jöttem. De volt most annál nagyobb bajom is, hogy került rám másik alsónemű.

Gyorsan öltöztem, a ruha egy kicsit nagy volt, de nem érdekelt túlzottan. Kilestem még egyszer az ablakon. Pont olyan volt az idő, hogy a francnak se volt kedve kimenni a szabadba, főleg nem az épület párkányán csoszogni. De a folyosó rizikós volt. Minél előbb jutok ki a kertbe, annál előbb vagyok szabad.

A hideg kőpárkány szinte égette a talpamat, és a vállam is fájt, ahogy a karomat mozgattam. De azt is el tudtam viselni, hogy a mászáshoz majd a jobb kezemet is használnom kell. Gyorsan csúsztattam a lábaimat a torony felé igyekezve, közben próbáltam nem tudomást venni az alattam lévő mélységről. Hálát adtam magamban, hogy a csúnya idő ellenére nem fúj a szél. Nem féltem a magasban, de, ha arra gondoltam, hogy egy palota csúszós kőpárkányán sétáljak végig úgy, hogy bármikor rám szakadhat az eső, hát nem voltam éppenséggel nyugodt. A torony úgy csatlakozott a palota falához, hogy a kettő között volt egy kis rés. A hátam a falnak vetettem, a lábaimat pedig a toronynak, és nekinyomva magam araszoltam lefelé.

A kezeimre szinte nem is volt szükség, csak annyira, hogy visszanyomjam magam, ha túlságosan oldalra billennék. Az utolsó métereket ugrottam, és amikor földet értem, elmormoltam egy fohászt az istenekhez.

Mászás közben túlságosan koncentráltam, nem tudtam körbenézni, ezért aszerint tájékozódtam, amit az ablakból láttam. A kertet céloztam meg, s úgy sejtettem, onnan valahogy csak el jutok valami kerítésig. Timoth ezért nagyon szorulni fog. Aztán belém hasított, hogy remélem, Bennek nem lett baja belőle.

Szitkozódtam, majd körbekémleltem, aztán bevettem magam valami gyümölcsösbe. Szaladtam a fák között, de olyan ismeretlen illat csapta meg az orromat, hogy megtorpantam. Finom volt, és aromás, és abból a gyümölcsből áradt, ami a mellettem lévő fákon függött.

Nem lettem volna igazi tolvaj, ha nem szakítottam volna le egy párat. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Körülbelül akkora volt, mint egy tojás, a külseje olyan színű, mint a sárgarépa, az alakja meg nagyjából olyan, mint egy paradicsomé. A ruha zsebébe mélyesztettem, azután rohantam tovább. Már láttam a falat, és nem lettem tőle boldog. Magas kőfal húzódott végig, előtte meg vastag, sűrű, szúrós növény. Közelebb érve megállapítottam, hogy ezen nem tudok átjutni. A sövény tele volt tüskékkel, ezért nem tudtam volna eljutni a falig, de nem szerettem volna rázuhanni se.

– Jól van, csak kijutok valahol... – gondoltam.

Továbbszaladtam, közben pedig egyre jobban fáztam. Cipő nélkül egyszerűbb volt a falmászás, de most azért nagyon jól jött volna egy. Aztán megpillantottam a szabadulásomhoz vezető utat. Egy évezredes tölgy nyújtogatta az ágait a kerítés felé. Onnan már át tudok ugrani.

A sebem miatt nem volt könnyű felkapaszkodni rá, az egész karomba kisugárzott a fájdalom. De nem érdekelt, csak már kint legyek! Reméltem, az ág nem törik el alattam, míg eljutok addig, ahonnan ugorhatom.

– Lyxre, te leány! Jössz le, de azonnal onnan! – rivallt rám egy hang, én meg annyira meglepődtem, hogy lecsúszott a talpam. Kemény volt a becsapódás.

Oldalra fordultam a földön, hátha könnyebben tudok levegőt venni, de egyelőre még nem sikerült a művelet. Az eséstől kegyetlenül megütöttem a hátam, és a tüdőm is összeszorult.

– Magasságos! – sápítozott a nő, akinek a nyomorúságos sorsomat köszönhettem.

– A rohadt életbe... – nyögtem. Fájt mindenem, ráadásul lefüleltek.

A nő segített talpra állni, majd tüzetesen végigmért olyan szúrós szemekkel, hogy már csak dacból is utánoztam. A nő idősnek tűnt, de valahogy még sem volt az. Barna, kissé vöröses haját szoros kontyba fogta, és sötétzöld, remekül szabott ruhát viselt. A szemei elképesztő zöldje szépen harmonizált az öltözettel. De mielőtt elbűvölhetett volna, ki kellett találnom, mit csináljak.

– Mi a fészkes frászt kerestél te azon a fán? Hogy jöttél ki egyáltalán a Palotából? – kérdezte dühösen, közben keményen karon ragadott, és kezdett visszahúzni a Palota irányába. – Nézd meg! A sebed is újra felszakadt! – mutatott a vállamra, ahol most egy nagy vörös folt árulkodott.

– Miért vagyok itt? – kérdeztem nyersen.

– Miért? Hagytunk volna az Urvi partján?

– Urvi? A folyó lenne? Miért hívja így? – töprengtem.

– Jóságos... Még cipő sincs rajtad... – sopánkodott, közben egyre csak húzott befelé. Kíváncsi voltam, mit szól a nyanya, ha lát a Palota falán mászni.

Egész végig dünnyögött, mígnem újra ott találtam magam a palotában.

– Csodálatos... – sóhajtottam.

Nem láttam értelmét elfutni, így már nem szökhettem meg. Inkább mindent megfigyeltem, rögzítettem, ki tudja mi az, ami még a segítségemre lesz.

A Palota hemzsegett a személyzettől, akik úgy néztek rám, mintha valami különlegesség lennék. Biztos nem szoktak hozzá az olyan leharcolt külsejű egyénekhez, mint amilyen most én voltam. Hirtelen mindenki abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és lehajtott fejjel várt. Nem értettem, mi bajuk, de az öreg szolgáló erőszakosan lehajtotta a fejemet, amire szinte vicsorogtam. Utáltam, ha valaki kényszerít, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.

Amikor égő tekintettel néztem felé, szigorú, megrovó szemeket meresztgetett rám.

– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan.

– Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm.

A nő pedig újra lenyomta a fejemet.

– Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Zara Zhavon: Shalini-A pokol vízén élni - ("Lehet, hogy ott kellett volna hagynom a roncsba szorulva cápaeledelnek, ha már a figyelmeztetésem ellenére beúszott. Miközben felkelt, hogy lekapcsolja a villanyt, a családjára gondolt, akik sosem értették meg, miért utazik távoli országokba, miért foglalkozik extrém sportokkal, és miért hajtja, űzi az adrenalint.")

Smaragd Kiadó engedélyével megosztom veletek egy beleolvasó részletet a kiadó egyik könyvéből. A könyv hamarosan megjelenik kiadó gondozásában Zara Zhavin: Shalini (A pokol vízén élni) címmel, ebből hozok részletet belőle.

Zara Zhavon:

Shalini

A pokol vízén élni

Tartalom

Egy ​szebb jövőért, a múltad démonjaival kell megküzdj.

Veled is megtörtént már, hogy zavaros rémálomból riadva nem tudtad hol vagy? Agyad zakatolva kergette az emlékeket, vajon hol hajtottad párnára a fejed?

Szemed megakad valamin, derengeni kezd, hogy nyaraláson vagy egy idegen apartmanban, egy barátodnál aludtál egy görbe este után, esetleg a TV zajára nyomott el az álom a kanapén.

Sára hiába keresi az ismerős tárgyakat, hiába kutat elméje legmélyebb bugyraiban, minden idegen a szobában, ahol ébredt. Barátságtalan, idegen férfiak törnek rá, és ráncigálják főnökük elé.

Miért hozták ide? Ki ez a férfi és mit akar egy átlagos sorsú lánytól? Megszabadulhat-e a luxus fogságából? Kibír-e újabb és újabb pofonokat? Ki Shalini, és hogyan nyom pecsétet Sára életére?

Egy feszített tempójú, izgalmas kalandsorozat nyomán megismerhetjük egy lány kivételes akaraterejét és elszántságát. Végig kísérhetjük élete legnehezebb időszakán, és izgulhatunk, hogy elég erős legyen legyőzni a belé vert rettegést, egy rendkívüli férfi szerelméért.

 

ENGEDÉLLYEL

BELEOLVASÓ

1

Alig lépett ki Sára a zuhany alól, azonnal megjelentek az első izzadságcseppek a homlokán. Csak néhány napja érkezett Thaiföld ezen parányi szigetére, még fojtogatta a párás hőség. Megállt a fürdőhelyiségnek nevezett betonmélyedés küszöbén. Nagyot sóhajtva engedte le fenekéig érő, dús, fekete haját. Élvezte, ahogy a bambuszházikó hézagos falain átfúj a langyos esti szél, elviselhetővé téve a trópusi éjszakát. Eszébe jutott aznapi vendége, hogy milyen kevésen múlott az élete. Megborzongott.

A matracon elnyújtózva, mosolyogva hallgatta a sűrűsödő esőcseppek kopogását a födémet jelentő bambuszleveleken. A résekben gazdag falakon enyhén átszitált a nedvesség. Jólesett neki, lehűtötte adrenalintól fűtött testét. Megrongált búvármellényére esett pillantása.

– Most vehetek újat amiatt a hülye miatt – tette homlokára a kezét. – De legalább túlélte. Lehet, hogy ott kellett volna hagynom a roncsba szorulva cápaeledelnek, ha már a figyelmeztetésem ellenére beúszott.

Miközben felkelt, hogy lekapcsolja a villanyt, a családjára gondolt, akik sosem értették meg, miért utazik távoli országokba, miért foglalkozik extrém sportokkal, és miért hajtja, űzi az adrenalint.

– Unalmas lenne az élet ezek nélkül a megmentendő majmok nélkül – ölelte át párnáját.

Halk neszre ébredt.

Ideje sem maradt körbenézni. Erős kezek szorították az ágyhoz. A vaksötétben nem látott semmi mást, csak gyorsan mozgó árnyakat a bambuszház falán keresztül beszűrődő enyhe holdfényben. Próbált volna felkelni vagy védekezni, de esélye sem volt a túlerővel szemben.

Idegenül csengő suttogást hallott maga körül és szívének őrült ütemben dübörgő zakatolását. Szorították kezét, lábát, moccanni sem bírt, befogták a száját. Erős ütés érte a fejét, minden elsötétült.

Könyörtelenül sajgó halántékához emelte a kezét. Homályosan látott, és csak fényeket. Mikor kitisztult a kép annyira égő szeme előtt, hogy azt már látásnak lehetett nevezni, egyszerű, tiszta kis szobában találta magát egy ócska fémágyon.

Kórházban vagyok? – nézett körbe zavartan.

Semmilyen berendezés nem utalt arra, hogy egészségügyi ellátásra szolgáló helyiségben lenne.

Bizonytalan léptekkel az ággyal szemben lévő ajtó felé indult. Lenyomta a kilincset, de az akkor se mozdult, mikor vállával nekifeszült. Dühöngve rángatta, de hasztalan. Hátával az ajtónak dőlt. Észrevett baloldalt egy másik, furcsán keskeny ajtót. Egy kis ablaktalan fürdőszoba volt mögötte. Újra körbenézett a szobában, ott sem voltak ablakok. Nem volt más kijárat, csak a kulcsra zárt ajtó. Jeges rémület futott végig a csontjain. Két kézzel kapaszkodott meg az imbolyogva közeledő ágy szélébe. Szeme megakadt a csavarokon, amelyek az ágyat rögzítették a padlóhoz. Felemelte a matracot, benézett a szekrény fiókjaiba, leemelte a WC műanyag fedelét.

Túl puha, – hajtogatta meg két kezében – egy pudingot se tudnék megsérteni vele – csapta vissza a helyére.

Rögtönzött önvédelmi fegyver nélkül huppant vissza az ágyra. Ruhájára esett a pillantása. Ugyanaz volt rajta, amiben az utolsó este, ott a bambusz házikóban lefeküdt, egy szürke sportbugyi, aminek a fenekén vidáman táncolt három duci egér, és egy fekete, a sok viselettől már megkopott sportmelltartó.

Egy cseppet sem fázom – nézett körül fűtőtest után kutatva. – Tehát meleg helyen vagyok. Biztosan valahol Thaiföldön.

Kívülről beszűrődő neszre kapta fel a fejét. Minden idegszálával a zajra koncentrált. Bámulta az idegen ajtót, amely a külvilágtól és a megértéstől zárta el. A dübörgő, hosszú léptek egyre közelebb értek.

– Most legalább minden kiderül – biztatta magát félhangos szavakkal.

Kulcs zöreje hallatszott a zárban, kattanva fordult a kilincs. A belépő, marcona képű férfi hosszú, fekete nadrágot és rövid ujjú, fekete pólót viselt. Tagbaszakadt ember volt, minden barátságos vonást mellőző alak. Az éjjeliszekrényre dobta a kezében tartott tányért. A hanyag tálalástól a benne lévő leves nagy része kiborult. Odalépett a lányhoz, és bemutatkozás helyett ököllel az arcába vágott. Az ütéstől feje a mögötte lévő falnak verődött. A férfi minden további információ átadása nélkül távozott. A lány az erős fülzúgás mellett is hallotta az elfordított kulcs kattanását.

Falnak csapódott fejét dörzsölgetve, pillantása a félig kiömlött levesre vetődött, amelyet a gravitáció lustán elnyúló cseppekben húzott le a bútor szélén, egészen a padlóig. Hányinger fogta el.

Nem próbáltak megölni vagy megkínozni. Enni hoztak – figyelte, ahogy a leves apró zöldségdarabokkal felbástyázva kis tócsát képez, és egyre nagyobb teret hódít el a tisztaságtól. – Tehát azt akarják, hogy éljek.

Pillanatnyi megnyugvása helyére görcsös rémület tolakodott. A lepedő redőivel összegabalyodott hajába folyton beleakadva tapogatta magát végig remegő kezével. Vágást, heget vagy sebet keresett élő hűtőszekrényként működő testén, amely frissen tartja közkincsnek tekinthető szerveit. Semmi újat, szokatlant nem talált a sok mozgástól edzett testen.

Az ágy sarkában kuporogva egyre mélyebbre zuhant a kétségbeesés és az önsajnálat bugyraiban. Patakokban folytak könnyei, míg az oly távoli és jelen helyzetében elérhetetlen szeretteire gondolt. Az idő megszűnt körülötte, nem tudta, hogy percek vagy órák óta gubbaszt a rideg fémkeretnek dőlve.

Arra kapta fel a fejét, hogy egy pillanatra elaludt. Minden erejével próbálta nyitva tartani szemét, hogy semmi ne érhesse váratlanul, de a sok megpróbáltatás teljesen kimerítette.

Folyt.Köv...

A könyvet itt tudjátok előjegyezni:

Smaragd Kiadó

Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: Az Istenek játéka - ("A táborban maradt összes pillantás Lunára siklott, aki a legnagyobb érzelemmentességgel mesélte el a tóbéli kalandot. A többiek hüledezve, álmélkodva hallgatták őt. Amire a végére ért, már mind meg is reggeliztek. ")

Mai naptól Aurora Lewis Turner: Az istenek játéka c. kötetéből fogok hozni részletet, mely minden héten fog kikerülni belőle. Bízom benne, hogy tetszeni fog, és kedveteket meghozza, hogy még több részt olvashassatok. Én mindenesetre beszerzem a könyvet. Mert nagyon kíváncsi vagyok Aurora könyvére.

Jó olvasást kívánok!

 Aurora Lewis Turner:
Az istenek játéka

Tartalom:

Hol ​vérontás készül, ott szerelem születik…
A világjárványok kora lezárult, amikor az emberek városokba tömörültek, érzéketlenek lettek, tartották egymástól a három lépés távolságot. Se érintés, se szeretet, se öröm, se bánat. Csak a közöny.
Luna-33-03-30 egyike egy ilyen város lakosainak. Kiválasztották: fel kell áldoznia magát az istenekért. Az Áldozati Eseményen kő kerül a gépezetbe: életben marad.
Hunter, egy isten színre lépése mindent megváltoztat. Luna és csapata útra kél az Istenek Városa felé. Útközben váratlan dolgok törnek Lunára: érzelmek, a külvilág veszélyei és maga a sötétség.
Vajon rájön, ki ő valójában? Legyőzi a sötétséget, vagy megadja magát neki? Vajon mennyire tartható fenn az új világrend, mely emberek kiontott vérén nyugszik? És a legfontosabb: létezhet-e szerelem ember és isten között?

ENGEDÉLLYEL
BELEOLVASÓ

 

Luna elmerült a vízben. Tüdejéből kiszökött az oxigén, amint a mélybe rántották, és elengedték őt. Tehetetlen volt. Megpróbált visszajutni a tó felszínére, de nem járt sikerrel. A sötétben csak egy szempár világított zölden, meredten bámult rá. A lény óriási halra hasonlított a páncélszerű bőre, és több sorban ülő fogai miatt. Viszont úgy mozgatta a rajta lévő, hínárszerű kitüremkedéseket, mint polip a csápjait.

Luna felkészült arra, hogy gyors harapás után mindennek vége, amikor belemarkoltak a karjába, s elhúzták a szörnyalak tátott szája elől. Nem telt bele sok időbe, és a vízfelszínre ért. Tekintete az őket ölelő sötétség ellenére találkozott Hunter kék-arany pillantásával.

A férfi újra alámerült, Luna egyedül maradt. Kétségbeesetten pásztázta a vizet, de nem látott semmi szokatlant. A víz tükrén játszó fehér fény is eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Ismét megjelent Hunter alakja.

– Mi volt ez? – kérdezte a lány.

– Valaha egy egyszerű ragadozó, mára már mutáns szörnyeteg – jött a rövid válasz.

– És a fények a vízen? – kérdezte, de Hunter összevonta szemöldökét.

– Miféle fények?

– Láttam... – Luna persze nem volt biztos abban, amit látott, ezért az ajkába harapott. – Nem fontos. A szörny már nem jön vissza, ugye?

– Nem – mosolyodott el a férfi. A lány mozgását látva elbizonytalanodott.

– Tudsz úszni egyáltalán? –Luna csak a fejét csóválta. A férfi ezért közelebb vonta magához.

 

Hunter a karjába zárva vitte ki Lunát a vízből. A lány egy ideig még belecsimpaszkodott a férfi nyakába, de – amint leért a lába –, azonnal lekecmergett a biztonságot nyújtó ölelésből. Zavarba hozta őt az isten forró érintése, ami átsütött ruháján. Amikor már a puha homokon egyensúlyozott, túlságosan közel került hozzá.

Hunter eltűrt Luna arcából egy rátapadt hajtincset, amitől a lány ösztönösen hátrált. Az isten csak a fejét csóválta.

– Nagyon szívesen.

– Senki nem kérte, hogy segíts – vetette oda a lány. Lefeküdt a homokra, a békésen alvó társaság közé, mintha mi se történt volna. Hunter óvatosan megrugdosta Luna bakancsának talpát.

– Öltözz át! Így meg fogsz fázni.

– Jól vagyok – ellenkezett, de az isten addig nem hagyta őt békén, amíg el nem vonult a környező fák közé, hogy átvegye ruháit. Vizes haját párnaként gyűrve maga alá lefeküdt, és újra álomba merült.

 

***

 

Napos reggel fogadta a csapatot. Robin arra ébredt, hogy cserbenhagyta őt a teste, és olyasmit érzett, amit előtte még soha. Maya közelsége felébresztette benne a szunnyadó férfit. Először megijedt, felpattant, majd – amilyen gyorsan csak tudott –, a fák közé veszett. A többiek értetlenül bámultak utána. Maya felállt a homokról, hogy Robin után induljon, de Hunter szavai megállították őt.

– Hagyd most kicsit!

– Mi történt vele? Talán baja esett? – kérdezte aggodalmaskodva.

– Minden a legnagyobb rendben. Csak egy kis magányra van szüksége – vonta meg a vállát.

– Talán nem ártana megbizonyosodni… – kezdett volna vitatkozni vele Maya, mire Hunter felsóhajtott.

– Jól van! Utánamegyek. – Erre kék-arany tekintete megtalálta Luna arcát. A lány a homokban ült, és látványosan nem törődött az eseményekkel.

– Addig meséld el a többieknek az éjszakai akciódat, tökmag! – szólította fel. Luna zöld pillantása az isten felé siklott. Hunter mintha egy csipetnyi dühöt érzett volna benne, amitől elmosolyodott. De ez nem tartott soká, ezért újabb utasítást adott, a maradék halra mutatva:

– Reggelizzetek meg!

A táborban maradt összes pillantás Lunára siklott, aki a legnagyobb érzelemmentességgel mesélte el a tóbéli kalandot. A többiek hüledezve, álmélkodva hallgatták őt. Amire a végére ért, már mind meg is reggeliztek.

A bokorban egyszer csak megmozdult valami. Feszült csend telepedett a társaságra. Csak akkor enyhültek meg, amikor felismerték a mosómedvét. Luna elmosolyodott a furcsa, szőrös lény láttán, letette a maradék halat, és ellépett onnan. Az állat kirohant a bokorból, megszimatolta a halat, majd apró mancsába vette, megforgatta benne, és meg is ízlelte. A társaság tagjai csodálkozva bámulták a jelenetet. Lunának is vissza kellett fognia magát, nehogy elmosolyodjon.

Itt szerezheted be:

Aurora Lewis Turner írói oldala

Libri

Líra

Beleolvasó: Garajszki Rozika: Aminah - A szokás hatalma- ("Üveges tekintettel bámul maga elé. Nincs igazán képben, hogy miről is szól az előadás. Ki is tartja? Sőt, azt se tudja igazán, hol is van most.")

Köszönöm Garajszki Rozika írónőnek, hogy Beleolvasó rovatomban néhány részletet megoszthatok Aminah – A szokás hatalma című könyvéből. Hetente két részt fogok majd hozni. Ha tetszett a részlet, és egyben olvasnád el a lenti bejegyzés alatt, fogod megtalálni a linket. A könyv Holnap Magazin gondozásában jelent meg.

Garajszki Rozika:
Aminah- A szokás hatalma

Tartalom:

A befolyásos gazdag arab édesapa, Amir megerősített biztonsági kísérettel küldi Aminát vissza a Budapesti Orvosi egyetemre. A lánnyal a nyár folyamán olyan szörnyű dolog történt, ami ezt az őrzést megköveteli. Fényes nappal lőtték le a magyar édesanyját, aki pont a lány társaságában tartózkodott. Ez annyira megviseli Aminát, hogy képtelen a tanulásra. Vissza kell szereznie előző évi tanulótársát, akit az apa egy csók miatt máshová helyeztetett. Nehezen, de eléri édesapjánál, hogy Csaba ismét korrepetálja. Ám Amir olyan szerződést varr a férfi nyakába, ami még a lány érintését is megakadályozza, pedig a közöttük szárba szökkenő érzés nem múlt el. Kamerák hadával ellenőrzi az előírásainak betartását. A szerződés megszegése szigorú büntetéssel jár. Olyan szokás betartását követeli meg a lányától, ami elől maga is Európába menekült. Vajon képesek betartani az arab édesapa által előírt feltételeket? Mi lesz a szerelmükkel? És ki adott kilövési parancsot az édesanyára, Violára? Tud még boldog lenni Aminah, aki úgy kénytelen élni, mint egy kalitkába zárt Madár?

 

BELEOLVASÓ
ENGEDÉLLYEL

 Aminah – A szokás hatalma
 
Az egyetemen

A gyönyörű barna bőrű, karakteres arcú, modellalkatú lány farmerben és fekete pulóverben fásultan ül a székében. Hosszú fekete haja összefogva, lazán a feje tetejére csavarva. Üveges tekintettel bámul maga elé. Nincs igazán képben, hogy miről is szól az előadás. Ki is tartja? Sőt, azt se tudja igazán, hol is van most. Meg talán még azt se, hogy a fenébe került ide. Ő jött magától, vagy úgy hozták. Miért kell itt lennie? Csak azért van itt, mert az a két kétajtós szekrény méretű fazon, aki minden lépését számon tartja, ide vezette, és ebbe a terembe ültette le. Sőt, most is itt ülnek mögötte. Egyetlen pillanatra sem téveszthetik a szemük elől. Ez a parancsuk. De magát Aminát nem igazán érdekli hol van. Nem is tudja, mit is gondolt édesapja. Hogy tudna ő most ilyen állapotban tanulni, amikor még az odafigyelésre is képtelen. Tavaly se ment neki igazán, pedig akkor még minden rendben volt körülötte. Igaz akkor egész más oka volt a nem tanulásra. Egyszerűen a barátnők, a vásárlás és a csavargás érdekelte jobban. A tanulástól legalábbis sokkal jobban. Elvégre csak tizenkilenc múlt akkor. Még nem érezte a súlyát, hiába tudta, hogy mindenképp orvos szeretne lenni. Úgy volt, ráér még. Majd úgyis behozza, hiszen, ha kicsit jobban ráfekszik, akkor minden oké. Könnyen kúsznak a fejébe a megjegyzendő példák. Most pedig, hogy minden, illetve csak egyvalami, de az nagyon összeomlott körülötte, hát nem érdekli semmi. Még önmaga sem, nemhogy a környezete! Mi van, ha az a golyó nem is az édesanyját, hanem őt akarta eltalálni. Ha mégis

neki szánták. Ezt még a saját apja sem tudta kizárni. Akkor még tutira nem. Most már talán. De még mindig sok a kétely. És az édesanyját is! Ki lőhetett rá? Miért kellett meghalnia? Ki a fenének árthatott annyira, hogy az életére törjön? Csak azért, hogy ő most teljesen egyedül legyen ebben a rohadt világban? Ebben a francos városban? Ez csak akkor volt gyönyörű számára, amikor mind a négyen itt voltak! A szülei, a bátyja, és ő maga. A család. Akkor még nagyon szeretett itt lenni. Tetszettek az éjszakai fényei, a nappali zsibongása, a hangulata, a forgataga, és minden, ami körülötte volt. Egészen más, mint London. Mikor a villájuk ablakából éjjel a Duna-partra nézett, hát, az mindig megfogta. Gyönyörű látványt nyújtott.

Eljátszott a gondolattal, hogy egyszer majd ő is ott sétálgathat kézen fogva, vagy esetleg derekánál átölelve Csabával az esti fényben lent a Dunánál. Csak néznék a fodrozódó vizet, meg egymást. Milyen gyönyörű lenne. Még a gondolattól is boldogabb lett. Vagy ha a kivilágított országházra tévedt a tekintete. No, az is meseszép tudott lenni. Most viszont. Ebből semmit nem érzékel. Egyszerűen nem képes felfogni, mi zajlik körülötte. Most aztán tök mindegy neki, hol van. Nincs olyan belső gondolat, ami felvidítaná. Mindenütt csak fásultan ülne. Eddig is őrizték minden lépését, de ezután, amíg teljesen ki nem derül minden, addig kétszer akkora a biztonsági kockázat, így az őrség is körülötte. Hogy is mondta apa? Ha az ő saját családja volt, akkor csak az anyja volt a célpont, ő mint a nagyszülők egyik kedvenc unokája nincs veszélyben. Hiszen őt és a bátyját nagyon szeretik. De ha valamelyik kiebrudalt üzleti ügyfél tette, akkor sajnos nem múlt el a nyomás. Akkor még bármi előfordulhat. Továbbra is megduplázott őrzést fog kapni. De ez most a legkevesebb, ami érdekli. Az egyedüllét sokkal jobban nyomasztja. Legalább a bátyját engedné ide az apja. De azt mondta, rá most otthon, Londonban van szüksége. Be kell segítenie a cégek irányításába. Akkor ő miért nem maradhatott Londonban? Ott legalább nem lenne olyan egyedül. Úgyse tud tanulni. Ez most magányosan nem megy. Talán még segítséggel se! Akkor miért kellett visszajönnie Budapestre? Igaz, legalább itt a temetőbe ki tud menni. Ez az egyetlen olyan dolog, ami most fontos neki. Édesanyját itt temették el, mert ő itt van otthon. Ő magyar volt. A nagyszüleihez közel sikerült édesapjának a sírhelyet megszerezni. Legalább ott ők együtt vannak. Megragad valami az előadásból. … Nézzenek utána a neten. … Ugyan minek? Ő semmiről nem akar tudni. Még a netről sem. Tök fölösleges. Jön egy újabb pontosan célzott lövés, és mindennek vége. Addig meg minek hajtsa magát? Nem is képes a figyelemre. Kár itt lennie. A laptopja az ölében, de halvány fogalma sincs, mit is kellene jegyzetelnie. Még ki se nyitotta. Nem tud az előadásra figyelni. Biztos, hogy ilyen állapotban az idén is segítségre lesz szüksége. Ebből egyedül nem fog tudni kimászni. Erről beugrik neki valami. Illetve valaki. Körülnéz hát a teremben. Üveges tekintete a tavalyi tanulótársát, Csabát keresi, aki talán a lelkét is ápolni tudná a tanulás mellett, de hiába, nem látja sehol. Pedig ha ő itt lenne! Talán ösztönzőleg tudna rá hatni.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni (Ekönyv)

Holnap Magazin