A Küszöb – Pódiumbeszélgetés Szántó Áron első regényéről az egri Bródy Sándor Könyvtárban szeptember 11-én!

 A Küszöb – Pódiumbeszélgetés Szántó Áron első regényéről az egri Bródy Sándor Könyvtárban szeptember 11-én

 

Időpont: szeptember 11., péntek 16.30 óra

Helyszín: Helyszín: Bródy Sándor Könyvtár, Bródy Szalon – Eger, Kossuth Lajos u. 16.

 

A szerzővel beszélget: Molnár Dávid levéltáros (MNL)

Facebook

A kötetről

A frissen elárvult, érettségi előtt álló Kriszti gyámjával, alkoholista nagybátyjával a Bakony egyik eldugott kis falujában kezd új életet nagyszüleinek régi házában. Szomszédjuk magának való, de kedves, békés öregember, aki a pincéjében egy idegen eredetű tárgyat rejteget. A régi majorsági épületben, a „Kastélyban” egy zavaros ideológiájú new age szekta jelenléte borzolja a kedélyeket, amelynek vezetője nem nézi jó szemmel a frissen érkezetteket. Nagyon úgy tűnik, a helyi boszorkányhistóriák is többnek bizonyulnak egyszerű mendemondánál.

 

Spotify

Figura Könyvkiadó, 2026

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borítóterv és grafika: Szántó Áron

Szerző oldal Libri

 

Szántó Áronról 

A szerző portréját Szántó Nikolett Vivien készítette.

 

1989-ben született Veszprémben. Gyermekkora a város legendás lakótelepén, a Haszkovón telt anyagilag szerény, de érzelmileg kiegyensúlyozott és biztonságos, kulturálisan pedig kifejezetten pezsgő környezetben. Iskolái után – amelyekért nem igazán rajongott –, újságíróként dolgozott. Kreatív energiáit elsősorban a zene és képzőművészet terén kamatoztatta. A Küszöb az első regénye.

Részlet a regényből

„Félelmetes villám hasított a Hártyás csúcsába, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna – ahogy mondani szokás. Péntek volt, már besötétedett, este kilenc felé járt az idő. A falu egyetlen temetőjét szokatlan módon a hegy oldalában létesítették, a jó ég tudja, hány évszázaddal ezelőtt. A hegy tetejére épült ravatalozó kápolna villámhárítóját érte a csapás. Óriási dörrenés hallatszott, egy-két modernebb autó riasztója is bekapcsolt. A hirtelen kékes fényben egy pillanatra megvillantak a meredek lejtőn sorakozó gránit sírkövek, márvány obeliszkek és azok az öreg, szúette fejfák, amelyeken már a neveket is csak bajosan lehetett kiolvasni. A temető bejárata a falu központjából nyílt, két házzal odébb a közkedvelt Szivárvány presszótól. A kocsma kerthelyisé­gét ponyva fedte. Két öreg fröccsözött és cigizett alatta.

– Nem mondod, hogy ott hagytad a gázon, bazmeg!

– Dehogynem. Most mi van? Tudod mennyi idő, amíg a csülök meg az a lóbaszó csótánybab megfől? Három óra minimum! Mér’ kéne ott üddögélnem mellette? – értekezett a hobbiszakács már kicsit kapatosan.

– Hát te tudod…

– Jaj, ne károgj már Józsikám! Faszt érdekli! Gyere, igyunk in­kább még egy szilvát! Én fizetek!

– Oké.

Elnyomták a csikkeket a hamusban és bementek. Az ajtó fölött egy elnyűtt szivárvány neonlámpa ívelt. Hét csík formált egy félkört, amelyek a hét szín kissé megfakult árnyalataiban világítottak: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. A cit­romsárga és a legalsó, az ibolya folyamatosan, kiszámíthatatlan ritmusban pislákolt.

Bent a tévében egy mulatós műsor ment, épp egy csinos, barna hajú nő énekelt egy közhelyes számot, minden bizonnyal a szerelemről, szakításról vagy valami ilyesmiről. Senkit nem érdekelt, de háttérzajnak oké volt. Az emberek csak ültek és beszélgettek az életről. Orsi, a kocsmáros lány kilépett a pultból, hogy dobjon pár fahasábot a kályhába. A régi, nagy cserépkályha tavaly kiégett, a lángok majdnem a kocsmát is elpusztították. Ennek a drámának a nyomait láthatták a vendégek a plafon kiterjedt koromszigetein. Egy sokkal kisebb, hordozható vaskályha állt a tönkrement régi előtt, amelybe képtelen módon illeszkedett a füstelvezető cső. Ormótlan látványt nyújtott, a célnak mindenesetre megfelelt. November eleje volt, pont fizetésnap után, és már épp elég hideg ahhoz, hogy bedurrantsanak a kályhába. Viszonylag sokan, úgy húszan gyűltek össze a falusiak, ráadásul a kint tomboló felhőszakadás miatt még hazajutni is bonyolultnak tűnt. Nem volt más választásuk, inni kellett.

Jani a pultnál ült és egy ötven év körüli cigány formával, Bovdennel beszélgetett felszínes dolgokról. Valójában Bogdánnak hívták, Bogdán Ferenc, de mivel mindenhova állandóan a Csepel kempingbiciklijével járt, ez a találó becenév ragadt rá. A biliárd­asztalnál huszonévesek lökdösték a golyókat. Páran söröztek, de akadt, aki csak üdítőt ivott. A jobb sarokban, egy hosszúkás asztalnál ült a falu krémje: Karcsi (a hentes), Jóska (gyári munkás Móron), Misi (munkanélküli), Pista és Jácint (mindketten villanyszerelők közös vállalkozással), illetve Bandi (aki pásztorként került fel a Bakonyba). A bal oldalon négy öreg kártyázott a fröccseik felett. Középen egy kancsó, amelyből újra meg újra töltögették a kiürült poharakat. A tévé előtt hárman szotyiztak csendesen.

– Feles jöhet, Fecó? – kérdezte Jani Bovdentől.

– Pe’.

– Két kis Unicumot, lécci – mondta a pultos csajnak. – Meg egy Kőbányait.

Orsi haja hátul tüsire volt nyírva, Judy Jetsonosan. Bal kézfején egy nagyon béna, feltehetőleg már ezerszer megbánt nonfiguratív tetkó éktelenkedett. Töltöttgalamb testalkattal bírt, amely egyébként abszolút jól állt neki, de a kisugárzásában volt valami kimondottan maszkulin. Régóta pletykálták róla, hogy leszbikus és hogy Győrben van a nője, akit sose hoz le Csólyányosra, egyébként teljesen érthető okokból. Csávóval sosem látták. A népek imádtak ilyesmin csámcsogni, főleg egy ilyen ingerszegény környezetben, de mivel Orsi mindenkivel kedves volt és alapvetően jó természetű, nem nagyon baszogatták ezzel. Egy-két nincstelen, részeg fasz néha megpróbálta bekóstolni, de mivel még agya is volt, simán felmosta velük a padlót. Egy szó, mint száz, tisztelték őt.

– Ezerkétszáz lesz – töltötte ki az italokat.

– Ezernégyből, lécci.

Újabb villám csapott be a közelben. Az ajtó, mintha csak ennek következtében, hirtelen kivágódott. Egy magas, enyhén kopaszodó esőkabátos alak lépett be.

– Jó estét kívánok! – köszönt kicsit túl illedelmesen.

Valamit visszamorogtak rá, senki nem ismerte. Egy ideig méregették a gyüttmentet, aztán mindenki visszatért bokros teendői­hez. Három bárszék állt a pultnál, az egyik még szabadon. Az idegen felakasztotta az esőkabátját a fogasra, leült Bovden mellé és kért egy sört. Szépen, egyenletesen duruzsolt a kályha. Barna, re­cés lambéria futott végig a kocsma falán, amelyre évtizedes zsír és retek tapadt. Közvetlenül a söntés mellett egy plakátot szúrtak rá egy rajzszöggel:

Márton-napi bál

– November 11, péntek, 20h –

Helyszín: Bakonycsólyányos, kultúrház

– Fergeteges party! – Tombola! – Libacomb párolt káposztával! (korlátozott mennyiségben) –

Zenél: Seriff Junior és Gömbi.”

 

Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban, többek közt a Líra webáruházában

Lira

Libri

Bookline

Pier Vittorio Tondelli: Külön szoba – Megjelent!

 Pier Vittorio Tondelli

Külön szoba

(Camere separate)

 

Megjelent!

Libri

Lira

 

Figura Könyvkiadó, 2026

 

Fordította: Katona-Gombos Luca

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borító- és kötésterv: Kiss Barnabás

A borító Végh Júlia Empty wall című festményének felhasználásával készült.

Fülszöveg

Leo (Tondelli alteregója) partnere, egy fiatal német zenész, Thomas elvesztésének óriási fájdalmával küszködik. Az olvasó visszaemlékezéseken keresztül ismeri meg Leo és Thomas életének különböző momentumait, akik szinte véletlenül találkoztak egy este egy párizsi buliban. Leo sikeres író, gyakran utazik konferenciákra, Milánó, Párizs, London és Firenze között ingázva él. Thomas Münchenből származik, de nemrégiben Nyugat-Berlinbe költözött. A két szerelmes gyakran találkozik Európa-szerte, együtt nyaralnak, hosszú utakra indulnak, de Leo ügyel arra, hogy mindig hagyjon magának kiutat. Kapcsolatukat pontosan leírja a regény címe: két szobában laknak, egymástól kétezer kilométerre. Így lehetőségük van arra, hogy lássák egymást, amikor akarják, de arra is, hogy visszavonuljanak magányukba, amikor szükséges.

Thomas azonban nem bírja elviselni az egyedüllétet, megismerkedik egy lánnyal, akit bevallása szerint úgy szeret, ahogy Leót is. Ennek a furcsa hármas kapcsolatnak, amely kezdetben valódi féltékenységi kríziseket ébreszt Leóban, hamarosan Thomas gyógyíthatatlan betegsége vet véget, aki alig több mint huszonöt évesen hal meg egy müncheni kórházban.

Leo, hogy megbirkózzék hatalmas fájdalmával, visszatér szülővárosába, ahol a húsvéti ünnepeket tölti. Részt vesz a nagypénteki ünnepségeken, majd elindul megkeresni első barátját, Hermannt, akit évekkel azelőtt elhagyott, kilépve a drogokból, veszekedésekből és árulásokból álló kapcsolatból.

Leo özvegynek érzi magát, örökre megfosztva a szerelemtől. Egy egyesült államokbeli útja során először hajlandó fizetni azért, hogy élvezze a világ örömeit.

A regény végén Leo Kanadába indul, ahol konferenciát tart Jack Kerouacról. Az utolsó sorokban olvashatjuk, hogy Leónak gyógyíthatatlan betegsége van (a regény írásának idején Tondelli AIDS-ben szenvedett).

A könyv mindenekelőtt a szeretetről, az Én kutatásáról és újjáépítéséről való elmélkedés is: milyen, amikor ez a szeretet hiányzik, és minden összeomlani látszik. Már a harmadik oldalon megjelenik ez a hiány: Thomas már nem él, meghalt AIDS-ben, Leo pedig, bár túléli ezt az űrt, még magányosabbnak érzi magát.

A könyvből Léa Seydoux főszereplésével Luca Guadagnino (Szólíts a neveden, Csontok meg minden) készít játékfilmet.

Beleolvasó

 

Leo három hétig marad New Yorkban. Egy kislakásban él a Fifth Avenue-n, a Kilencvenkettedik környékén. Reggelente a Central Parkban sétálgat vagy biciklit bérel, vagy kölcsönkéri valamelyik srácét és versenyre hívja őket. Délutánonként alszik, olvas, tanul, esténként pedig egy kicsit európai nagyvilági életet él: néhány olasz levelezőtárs, egy csapat irodalomtanár a Columbia Universityről. Éjszaka lemegy a Village-be vagy a St. Mark’s Place-be és jó pár sört magába dönt a kocsmákban. Videókat néz, vagy transzvesztita csoportok előadásait, senkihez nem szól, csak a bárpultosokhoz, akiket lenyűgöz az olasz akcentusa, és ezért még romlatlannak és egészségesnek tartják. A fejében akár egy teljes órán keresztül is jegyzetel, vagy még tovább, elképzeli, milyen lehet az élete annak a bizonyos embernek, akihez vonzódik, vajon mi lehet a foglalkozása, milyen szexpózt kedvelhet. De ezek mind butaságok, és a legmeghatározóbb érzése az, hogy húszévesen kellett volna New Yorkba jönnie, rengeteg energiával, még ép gyomorral és hajlandósággal arra, hogy reggelig bulizzon.

Úgy dönt, hazatér Milánóba. Néhány órával az indulás előtt megérzése támad. Egy kép, ami idegesíti és zavarja. Ugyanaznap reggel a kukába dobott egy pár régi, fekete Paraboot cipőt, amit Párizsban vett. Egész egyszerűen azért, mert meg akart szabadulni minden többletsúlytól, és a pár viharvert cipő volt az első, ami szembeötlött. Nem is gondolt rá többet, egészen addig, amíg a portás nem értesítette a szobatelefonon keresztül, hogy a taxija készen áll, és amíg ellenőrizte, hogy elzárta-e a gázt, a vizet, becsukta-e az ablakokat, lekukucskált a belső kertbe, és meglátta a takarítófiút, ahogy egy hatalmas konténerbe önti a kukászsákok tartalmát. Bár a tizedik emeleten volt, tisztán ki tudta venni, ahogy a cipője a szemét közé esik, kivillan egy pillanatra, aztán eltemeti egy újabb adag, majd elviszi egy kis furgon.

Szorongva érkezett a terminálba. Úgy képzelte, tele lesz a gép, és az utasfelvételi pulton ezt meg is erősítették. Nem tudott a kijáratok melletti helyet szerezni, ahol kinyújthatta volna a lábát, csak a folyosó mellett talált helyet. Amíg várakozott, meglátott úgy harminc kislányt, és bízott benne, hogy nem ugyanarra a járatra várnak. Egy toszkán társaságot is észrevett, és itt is reménykedett, hogy másik légitársasággal utaznak, de egy órával később mind együtt ültek a repülőgép belsejében.

Míg a csomagjait rendezgette, egy nagyon magas, sötétkék zakós férfi, ritkás, ősz hajjal és pirospozsgás, foltos arccal, kétségtelenül jóképű férfi és nagyon igényes is – hatalmas aranygyűrűt viselt a kisujján, gyöngyszínű selyem nyakkendőt és egy legalább harmincéves Rolexet –, éppen Leo előtt foglalt helyet. Amint felszálltak, a férfi egy hirtelen mozdulattal hátradöntötte az ülését. Leo, aki a termete miatt nehezen fért el, telibe kapta az ütést, és szitkozódni kezdett. Odahívta a stewardesst és megkérte, szóljon az előtte ülőnek, hogy nem hajthatja hátra a támlát, mert így nem tudja hova tenni a lábát. A stewardess beszélt a férfival, és utóbbi bocsánatot kért tőle, majd megkérdezte, milyen magas. Leo kedvesen válaszolt. A szemébe nézett. Úgy gondolta, nem lehetett több hatvan évesnél.

Néhány percig beszélgettek, Leo óvatosabban, a másik égető szükségben, hogy válthasson valakivel pár szót. A téma a magasságuk volt, a kényelmetlenségek, amelyeket ez okozott, hogy milyen nehéz megfelelő ágyat találni a szállodákban és főleg megfelelő ülést a repülőkön. De Leo tudta, hogy van itt más is. Minden másodpercben azt várta, mikor kerül elő. Néhány perc után történt meg, miközben Leo az elsőt kortyolgatta a gin-tonikok megszakítatlan sorából, amelyet a leszállásig elpusztított.

A férfi ezt mondta, szó szerint, anélkül, hogy a beszélgetés akár csak távolról is érintette volna ezt a kegyetlen és különös témát. Így szólt:

– A fiamat hozom magammal, ott lent.

És ökölbe szorított jobb keze mutatóujjával a padló felé bökött. Leo majd’ elájult, mert rögtön megértette. Sőt, magában azt mondta: Aha, hát erről van szó.

 – A halott fiam van a raktérben – kezdte újra a férfi, és kétségbeesett tekintettel bámult rá. – Azért jöttem, hogy hazahozzam.

A motor tompa zúgása mély zümmögésként hatolt be az utastérbe. A férfi sírt és az arcát törölgette egy fehér zsebkendővel. Leo képtelen volt bármit mondani, néha annyit motyogott:

– Ez szörnyű, nem akarom elhinni.

A férfi meg se hallotta. Tovább mesélt a fiáról, akinek a szenvedését végig kellett néznie az utolsó hónapban. Elmondta, hogy minisztériumi tisztviselő volt, ötven éves, és a rák mindössze három hónap alatt elvitte. Leo alig állt a lábán. Folyamatosan az utaskísérőt hívogatta, gin-tonikot rendelt, egyik cigarettát szívta a másik után, és remélte, hogy elég hamar lerészegedik, hogy az álmosságtól és fáradtságtól kimerülten az ülésébe dől, de minden hiába. A férfi tökéletesen illedelmesen és visszafogottan könnyezett, és Leónak is kedve támadt sírni. A gondolat, hogy tizenkétezer méter magasan repülve a lába alatt egy koporsó feküdjön egy holttesttel, teljesen padlóra küldte. Majdnem elengedte magát, de tudta, hogy semmi haszna nem lenne: a repülő nem váltott volna irányt, nem rakták volna ki, nem nyomták volna tele nyugtatóval és nem ültették volna át az első osztály fotelágyaiba. Így tartotta magát, remélve, hogy az öreg előbb összeomlik. De az öreg egy nyugdíjas tábornok volt, nyolcvankét éves, és könnyen talpon maradt. Azt mondta:

– Maga házas? Akkor soha ne nemzzen gyereket. Nem értheti, milyen fájdalom ez. Az ember az életét is odaadná, csak ne jusson el eddig. Én nem hiszek Istenben, de esküszöm magának, hajlandó lettem volna alkut kötni vele: én és a feleségem cserébe ennek a fiúnak az életéért.

Leo továbbra is hallgatott, inkább hagyta kitombolni magát. Néha kénytelenek voltak visszaülni az üléseikbe, mert az iskoláslányok egymást kergették. A toszkánok a repülő végében énekeltek és nevettek. Pezsgőt bontottak. Ők ketten ösztönösen odafordították a fejüket a pukkanásra, aztán folytatták a beszélgetést, mintha egyszerűen egy dongót láttak volna arra repülni.

– Nyolcvankét éves vagyok, és soha egyetlen cigarettát nem szívtam el életemben. Soha nem ittam alkoholt, mindig egészséges életmódot éltem, bár Európában, az Egyesült Államokban és Brazíliában is szolgáltam. Mindig teniszeztem és sportoltam. És mire volt jó mindez? Hogy egy nap magammal hozzam a fiam odalent. Erre volt jó.

Leo megérintette a karját, de nem nézett a szemébe. Érezte magán a tekintetét, tágra nyílt, vörös, könnyekkel és rettenettel teli szemét. Thomas apjára gondolt, és Thomasra, természetesen. És amikor az öreg, aki ilyen atletikus, ilyen egészséges, ilyen robusztus, végre kimerülten az ülésre rogyott és zsebkendőt szorított a szemére, elmehetett a toalettre megmosni az arcát és kisírni magát. Ivott még, megpróbált enni valamit, ledöntött néhány doboz sört, és végre egy kicsit jobban érezte magát. Becsukta a szemét, de nem tudott elaludni. A repülőn filmet vetítettek, sötét volt, de vele szemben ott volt a férfi tarkója hófehér hajával és rózsaszín szeplőivel. Meg akarta simogatni, mondani neki valamit. De dühös is volt. A férfi, aki soha nem ivott és nem dohányzott, azért tartotta magát karban, hogy eltemethesse a fiát. A természetellenes ebben az egészben nem a fiatalabb férfi halála volt, sokkal inkább az idősebb erőltetett túlélése. És akkor arra gondolt, hogy bizonyos értelemben ő is eltemette Thomast. És hogy az öreg és ő is gyilkosok voltak, akik valamilyen módon a végsőkig kontrollálták annak az embernek az életét, akit a legjobban szerettek. Amíg a sírgödörbe nem tették az általuk kreált testet.

És akkor Leo megérzi, hogy a szado-mazochizmusra való igény nem egy idegen impulzus, hanem a perverzió legtisztább formája, amit valaha átélt, és a legőszintébb is. Mert ő a kínzó, és ő az áldozata is az elnyomónak, aki az ő nevét viseli. Hermann, Thomas és bárki más csak eszközei a gyötrelemnek, amelyben önmagát részesíti, amióta csak az eszét tudja: vagyis hogy az igénynek, hogy megsemmisüljön és meghaljon. Az ő boldogság és szerelem iránti igénye megölte a többieket, ő nem volt képes sem magában tartani, sem eltéríteni, sem ügyesen terelgetni. Thomasszal nemcsak a szerelme halt meg, hanem az ő személyes szerelmi stratégiája. Ami most rá vár, az nem több egy erkölcsös kurvapecér életénél. Konkrét szükségletek kielégítése, amit csak idegenekkel képes megélni.

Az álmos utastér sötétjében az iskoláslányok összegömbölyödve alszanak az ülésükön, a turistacsoport részegen motyog, a fehér szervizlámpák csak két álmatlan, fájdalmas alakot világítanak meg. Két férfi, akinek a fájdalma olyan természetesen abszurd, hogy egyetlen szó sem képes ezt leírni, sőt, ha megpróbálnánk, a használható kifejezések ellentmondásnak tűnnének. A repülőgépen, a régi kontinens nyomain egy „árva apa” és egy „özvegy szerető” utaznak. És ha Leónak meg kéne mondania, mi lesz a gép sorsa, arra se merne fogadni, hogy földet fog érni valahol. Mert holttesteikkel a talpuk alatt mind az öreg, mind a fiatal afelé a hűs hely felé igyekszik, ahonnan az élet csupán űrnek tűnik, amelyet egy örökre elrontott és elveszett paradicsom hagy maga után.

 

 

Megvásárolható a kereskedelmi hálózatokban: 

Lira

Libri

Bookline

Book24