Pier Vittorio Tondelli: És más szabadelvűek – Megjelenik októberben!

Pier Vittorio Tondelli

És más szabadelvűek

(Altri libertini)

 

Megjelenik októberben!

És más szabadelvűek [előrendelhető]

Libri

 

Figura Könyvkiadó, 2025

 

Fordította: Katona-Gombos Luca

Szerkesztette: Dr. Dávid Gyula

Borítóterv: Kiss Barnabás

A borító Gwizdala Dáriusz La Fête című festményének felhasználásával készült.

 

A kötetről

Pier Vittorio Tondelli (1955. szeptember 14. – 1991. december 16.) olasz író számos nagy hatású művet írt, az olasz posztmodern és neo-minimalista irodalom egyik legnagyobb képviselőjeként tartják számon. 1980-ban egy hosszú és zaklatott munkafolyamat után a LaFeltrinelli kiadta első regényét, epizódgyűjteményét, az Altri libertinit.

 

A vulgáris nyelvezetű, káromkodásokkal, a szex és erőszak nyílt ábrázolásával teli könyvet, amely Bologna nyolcvanas évekbeli lepusztult külvárosainak merész portréját adja, egy magánszemély feljelentése (istenkáromlás vétsége) miatt mindössze húsz nappal a megjelenés után egy évre lefoglalta L’Aquila főügyésze. Addigra a példátlan sikerének köszönhetően már a harmadik kiadás is elfogyott a könyvesboltokból.

 

A könyv főszereplői a hetvenes évek fiataljai, akiket kivet magából az olasz társadalom, a kommunisták és a kereszténydemokraták hallgatólagos együttműködésére irányuló „történelmi kompromisszuma”. Ezek a fiatalok saját nyomorúságukra a kábítószerben keresik és találják meg a csodaszert. Vagy elmenekülnek minden és mindenki elől, még önmaguk elől is. Az elbeszélés középpontjában a hétköznapi dolgok, mindennapos események állnak, amelyek leírása összetett és izgalmas.

 

Tondelli erős hatást gyakorolt a következő írónemzedékre. Írásait a kritikusok gyakran hasonlítják Borroughs, Céline vagy éppen Charles Bukowski alkotásaihoz.

 

Művének magyar nyelvű megjelenésével a magyar könyvkiadás több évtizedes adósságát törleszti a Figura Könyvkiadó.

Részlet a kötetből

 

A Bisztró

(Részlet)

 

„Napok óta csak esik és esik, a jeges szél éjszakára a

Bisztró asztalai mellé kényszerít mindenkit a hideg

és tompa fények, szétrozsdásodott neonlámpák, a

jellegzetes vasúti szag és a sárgásvörös por közé, ami

megül az ablaküvegeken, a bárszékeken és a levegő-

ben, mi meg együtt szívjuk közönyösen; átkozott tél,

átkozottnál is átkozottabb várótermi éjszakák, tár-

salgások, kártyapartik, színültig töltött poharak és

lerobbant barátok, akik valahogy kihúzzák a decem-

bert, csak az üveg legyen mindig tele, meg a dohány

legyen elég.

Ilyenkor, amikor az állomástér már délután mély-

kék, némi világoskék beütéssel ott, ahol a buszok

lámpái átvágják a ködöt, ahogy lepakolják a diáko-

kat – ilyenkor korán érkeznek, már délután öt körül.

De ha az időjárás kellemes, a szél végigsöpör a vágá-

nyokon, meglengeti a kartonokat a járdán, és nappal

szemben látszanak a hegyek ott lent, dél felé – akkor

későn jönnek: már csak a sorkatonák járkálnak az elő-

csarnokban, meg néhány részeg prosti, és nem a szo-

kásos zajos tömeg a kissrácokkal meg a varrónőkkel,

akik képregények felett vitatkoznak, és az ujjaik már

bőrkeményedésesek a ruhadarabok javításával töltött

sok szombat és vasárnap délutántól.

De ma este az előcsarnokban kitartóan zúg az ék-

telen ricsaj, mintha csak egy színház előterébe csöp-

pentünk volna.

Giusy minden nap jön: pontos, mint a halál, ug-

rándozik, és hosszú lófarkát birizgálja, amelyet aztán

a füles sapkájába rejt. Villámgyors pillantásokat vet a

körülötte állókra, miközben fürgén kerülgeti a patta-

násos vidéki diákcsoportokat, akik ide járnak be a vá-

rosi szakiskolákba. Tömzsi O-lábuk és széles csípőjük

van, de feszes és kerek fenék is tartozik hozzájuk, és a

combjukhoz szoruló kemény izmok mintha ki akarná-

nak robbanni a ködtől dermedt kék farmerból.

Mint a buszokban, amelyek vasárnaponként a vi-

déket járják szórakozóhelyektől szórakozóhelyekig –

bár ezeket azóta felfüggesztették, mert éjszakánként

hazafelé már repkedtek a bugyik és a melltartók is, és

a busz hátuljában a hátradöntött üléseken dugás- és

szopásmaratonok indultak, a srácok között is…

Giusy átvág köztük, és a váróteremhez vezető

folyosóhoz ér, amely végül a Bisztróba torkollik. Az

ablaksoron keresztül a vágányokat fürkészi. Kiszúr

néhány srácot, akik a peronon várják a Reggiane sze-

mélyvonatot, hol az egyik, hol a másik lábukon ugrál-

va, mintha valami kocogógyűlés lenne, egymást lök-

dösik és röhögnek az arcuk köré tekert sál mögött.

Megáll, rágyújt. Megszokásból bekukkant a váró-

terembe. Nem egy embert szedett már fel azokon a pa-

dokon. Azok a repedt falak tudnának mesélni: talajré-

szeg estékről, erőszakról, verekedésekről és napokig

tartó paranoiáról evés és hugyozás nélkül… Ahogy a

sarokban kuporgott, a kabátját szorosan összehúzva,

és a folyosó ablakain keresztül az emberek mintha

repkedtek volna. A vonatok villámként hasították fel

a trip csendjét, a falak megnyúltak körülötte … Az

asszisztens rikoltozása, aki azért jött, hogy elvitesse

onnan, mer’ meg tudod csinálni, élni fogsz, fiatal vagy,

győzni fogsz, megtalálod az utat, ennyi baromságot

egy rakáson, törődj a magad dolgával, bazmeg.

A padon egy magányos hajléktalan egy sajtszélet

rágcsál kenyérrel, óvatosan, nehogy egy morzsa is

kárba menjen a vacsorájából. Giusy nézi. A hajléktalan

lenyalja az ujjait és becsomagolja a maradékot egy kis

alufóliába, aztán egy cigisdobozba, majd az egészet el-

süllyeszti fekete nagykabátja zsebében.

Giusy otthagyja, és a Bisztró felé veszi az irányt: a

fénye átsejlik az üvegajtón. Belépve megtörli a szemét

és kér egy kávét a baloldali pultnál. A pultos vigyorog-

va jóreggeltet köszön, Giusy egykedvűen visszaköszön.

– Járt erre valaki?

– Ma csak az a magas. Az előbb még itt volt… –

Körbenéz, nem látja. – Na mindegy, majd visszajön.

Megtekeri a tejgőzölőt, a tej bugyog és párologni

kezd.

– Ne tűzforrón! – morogja Giusy. – Óvatosan, baz-

meg!

A pultos elveszi a tejet, a bögrébe tölti. Giusy iszik

egy kortyot, letörli a habot a szakálláról.

– Egyedül volt?

– Mittudomén. Téged keresett, elment körülnézni.

– Megint fölnéz. – Itt is van.

Giusy a szemközti tükörben megpillantja Bibót.

Megfordul. A másik odaér, a vállára teszi a kezét.

– Giusy bazmeg, egy órája várok, hogy a rosseb

egyen meg. Itt az ötven rongy, szóval gyerünk, add

már ide, mert szétrobbanok. – Nézi, várja a választ.

Giusy meg se mukkan.

– Megvan az ötven rongy, az Istenért, nehogy már

rám rohadjon… Gyerünk, mire vársz még?

Giusy megszorítja a karját.

– Figyelj, ne csináld már itt a balhét mindenki

előtt. Várd meg, amíg ezt befejezem…

– Jó, de itt van, elhoztad, ugye? Faszom, én itt vá-

rok, már nem bírom tovább, te meg még a végén átba-

szol és nincs is nálad cucc. Ki vele, elhoztad? Ha nem,

én felszállok a vonatra és elhúztam, keresek mást,

magasról leszarom, érted. De nálad itt helyben meg-

kapom, ugye?

– Várjál már! Megállsz még a lábadon?

Bibo megáll, elkerekednek a szemei. Röhögcsélve

a Bisztró közepe felé fordul.

– Jézusom, hát persze, hogy meg, nézz már rám!

Nincs semmi bajom, mit gondolsz, hogy eldőlök, mint

egy szarzsák? Pénz van nálam, az ördögbe, olyan még

nem fordult elő, hogy pénzzel a zsebemben szétcsap-

tam magam.

Giusy elmosolyodik. Na azért.

Elindulnak a régen bezárt önkiszolgáló vécéi felé,

ami a büfé mellett található, szóval át kell szelni hozzá

az egész helyiséget. Ez pedig azt jelenti, hogy embe-

rekkel kell találkozni, méghozzá szararcokkal is. És

lám, a Molly, még az előző éjszaka hatása alatt, kipré-

sel magából egy részeg csát, és kunyerál tőlük száz

lírát. Ők elküldik a picsába, és rendelnek két camparis

kávét meg két croissant-t, hogy összeszedjék magukat.

A Molly hatvanéves és a sarokban ül az aszta-

lok vonalában. Mellette megpergamenült bőröndje

madzaggal átkötve, a tetején egy öntapadós képeslap

Luganóból, de benne nem tart semmit, mert fél, hogy

ellopják, amikor beáll és elalszik. Úgyhogy magán

hordja a teljes ruhatárát, pulcsikat, bugyikat egymás

hegyén-hátán, és amikor ül fekete selyemkabátjába

süppedve és a kifakult kendőjében, ami a homlokát

takarja, úgy néz ki, mint egy hatalmas hájpacni. Fogai

nincsenek, csücsörítő ajkai közül csak egy kis töredék

lóg ki, még akkor is, ha a szája csukva van, így olyan,

mintha mindig dohányozna. Fekete bőrcipője van sár-

ga cipőfűzővel, a talpa teljesen elkopott, és egyébként

is felér a bokájáig, mert pár számmal nagyobbat vett,

így elfér benne a legalább négy pár zokni. Most mint-

ha el is szundított volna a folonaris pohár és a foltos

újságpapír előtt. Az álla a mellkasára lóg, épphogy

nem horkol. Néha megmozdul, vakaródzik, de nem al-

szik – virraszt; egyik keze, ahogy mindig, a bőröndöt

szorítja, a másik végigterül az asztalon, és várja, hogy

valami kis alamizsna belepottyanjon.

A Molly és a Giusy nincsenek jóban, mer’ van va-

lami kibogozatlan afférjuk száz rugóval, amiről Giusy

állítja, hogy a Molly nyúlta le, amikor eltűnt tíz teljes

napra, és senki nem tudta, hova lett. Még az is ben-

ne volt, hogy a Via Bassa pincéjében fekszik valahol

holtan, aztán amikor visszajött a Bisztróba, a városba,

a hülye is látta, hogy meglógott Luganóba, mer’ a ké-

peslap a bőröndön ragasztós volt és vadonatúj, a Molly

meg ostoba.

És akkor elég nagy balhé lett belőle, mer’ a Giusy

rendesen elagyabugyálta, meg az arcába köpött, de

aztán megjött Johnny és elrendezte a dolgokat azzal,

hogy adott 100 rongyot Giusynak, aki viszont most

már úgy érezte, hogy a lopás mellett igazságtalanság

áldozata is lett, úgyhogy nem volt kibékülve ezzel a

megoldással. Molly meg persze tagadta az egész ab-

szurd sztorit, egy szó se igaz belőle, magyarázta a maga

sajátos mantovai-carpi dialektusában, amely még ki-

vehetetlenebb, mert nincsenek fogai, és amikor be-

szél, olyan, mint egy kloáka: mondja a magáét a száz

líráról, amit valami kis tetves kamaszok tanítottak

neki, mielőtt meglopták volna.

Úgyhogy a rossz szájíz megmaradt, bár a Bisztró-

ban előbb-utóbb minden feledésbe merül, mert az élet

az élet a javából, vagyis az egyik szarság jön a másik

után, és ha elég ideig döntöd magadba, elfelejted, hogy

gusztustalan, sőt, talán még az étvágyad is megjön

hozzá.

Giusy és Bibo a budiban füstölnek, és lehajtják az

italt.

– Figyelj, Giusy, itt a pénz, legalább két pakkot ad-

jál már! Minél előbb adod, annál előbb tiéd a dohány,

én utána eltűnök, és többet nem látsz, oké? Na, elő a

cuccal!

Giusy a szemébe néz.

– Most nincs nálam. – Nyugi.

– Mivan? Azt akarod mondani, hogy csak így itt

hagysz lógva, és nem dobsz semmit, egy grammot se?

– Most nincs nálam semmi, de éjfél körül meg-

kapsz mindent, amit akarsz. Várj egy kicsit.

Bibo átkozódik, egy hajtásra lehúzza, ami még a

poharában maradt.

– No, akkor még egyszer – mondja, miközben fel-

áll – menj a picsába, mondtad volna rögtön, és ennyi

volt.

A másik cigarettára gyújt.

– Épp azon voltam, várjál már. Ötven rugóért

kapsz hármat.

Megáll, felmutatja három ujját.

– Biztos, hogy nem vágsz át?

– Most mér’, Bibo, átvágtalak én valaha? Faszom,

együtt kezdtük ezt az egészet, hát átvágtalak én akár

csak egyszer is? Na gyerünk, ki vele, ha csak egyszer

is koszos anyagot kaptál tőlem! Ennél drágább nekem

a bőröd! Azért egy barát az nem akármi! – Nevetgél.

Okés, mondja Bibo, de akkor ő most keres vala-

ki mást, mert pénzzel a zsebében ő nem fog várni, de

holnap találkoznak és akkor megveszi a cuccot. Hogy

milyen pénzből, na, az majd holnap kiderül.

Giusy követi a szemével, ahogy kimegy. A folyo-

só végén feltűnik egy esőkabát világos foltja. Megáll

Bibóval cseverészni. Giusy átkozódik, feláll a budiról.

Az esőkabátos már a Bisztróban, kitárt karokkal kö-

zeledik, hellóka, Giusy! Egy újabb lenyelt káromkodás. A

francba.

– Csá, Johnny! Mizújs?

– Ülj csak le! Üljünk le, rendben?

Giusy bólint. Leülnek egy asztalhoz, nem messze

Mollytól.

– Mit szólsz egy cigihez? – mondja Giusynak. Elő-

húz egy doboz Lucky Strike-ot, egyet felé nyújt. Oda-

nyújtja Mollynak is, aki összekuporodva ül, amióta

meglátta belépni, majd belefejel a poharába, úgy haj-

long. De Giusy kiveszi a cigit Johnny kezéből.

– Annak a tehénnek ne adjál te semmit.

Johnny nevet.

– Térjünk a lényegre, okés? Hogy állsz a cuccal

mostanság? Jól? Rosszul? Na gyerünk, ki vele!

– Hmm. Johnny, most jól figyelj. Vagy egy hónapja

nem láttunk egy pakkot sem ebben a disznóólban, és

ezt te nagyon jól tudod, mert az összes kártya a te

kezedben van, és nekünk nem jut, ez van, nincs mit

tenni. Ha meg akarod szorongatni a délieket, a te dol-

god, de akárki jön is ki nyertesen a dologból, az eddigi

körből addigra itt nem lesz senki, kuka, mind eltűn-

nek! Szóval mi a francot akarsz tudni, hogy kinyúva-

dunk-e a száraz időszakban? Mondd meg te, hogy mit

akarsz!

Egy füstkarika repül a magasba.

– Más. Emlékszel még a kis üzletünkre? Emlék-

szel, hogy mennyivel jössz?

Giusy fújtat.

– Ötszázzal, Johnny. Minden áldott alkalommal

emlékeztetsz rá, amikor összefutunk.

– Így legalább emlékszel. – Elnyomja a cigit. – Mit

gondolsz, ma vissza tudnád adni?

– Ha lenne ötszáz rugóm, már itt se lennék! – Egy

percig se várnék.

Johnny elhúzza a száját, mosolyt mímel.

– Mint a Molly, mi?

Átkozódás. Talált, süllyedt, a Johnnyval nem le-

het játszani, a kurva életbe. Giusy a szakállát tépke-

di, megértette ő, hogy más pénzével nem lépünk meg

soha, vagy ha igen, hát nem jövünk vissza utána, és ő

akármilyen messze is mehetne, most nem tudna meg-

válni a Bisztrótól, az első gikszernél visszatérne.”

 

Előkészületben  

Pier Vittorio Tondelli

Camere separate 

– Fordító: Katona-Gombos Luca

 

A könyvből Léa Seydoux és Josh O’Connor főszereplésével Luca Guadagnino (Szólíts a neveden, Csontok meg minden, Queer) készít játékfilmet.

 Várható megjelenés: 2026

 

Az És más szabadelvűek című kötet előrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:

És más szabadelvűek [előrendelhet ő]

Libri

Gunnar Helgason: Anya megkattant – Megjelenik augusztus végén!

 Gunnar Helgason

Anya megkattant

 

Megjelenik augusztus végén!

Líra

Figura Könyvkiadó, 2025.

 

Fordította: Patat Bence

Borítóterv és illusztráció: Rán Flygenring

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

 

A kötetről

 

Eredetileg 2015-ben jelent meg. Az izlandi gyerekolvasók az év legjobb könyvének választották, elnyerte az Izlandi Könyvkereskedők Gyerekkönyvdíját, az Izlandi Irodalmi Díjat, jelölték a Nyugat-skandináv Irodalmi Díjra, és az IBBY beválogatta az „Outstanding Books for Young People with Disabilities” kategóriába. Azóta több különálló folytatását szintén az év legjobb könyvének választották.

Ifjúsági regény, leginkább a 10 év fölöttieknek (kb. 14-16 éves korig) ajánljuk.

 

A történet elején a 12 éves Stella a konyhában (gondolatban) vallatja az anyját, akinek a száját előzetesen betömte egy konyharuhával. Anyja ugyanis mindenkinek elmondta, hogy Stellának megjött a menstruációja, amin ő joggal felháborodott. Az ötfős család rajta kívül egy egyetemi oktató apából, egy csak kis szerepekhez jutó operaénekes anyából, fociőrült kisöccséből és a tizenhat éves bátyjából áll.

 

Stella úgy érzi, anyja „megkattant”. (Való igaz, hogy anyja mindenről nyíltan beszél, szétszórt, kelekótya, de végtelenül szereti a gyerekeit.) Stella elhatározza, hogy megváltoztatja az anyját. Erre három hete van a 13. születésnapjáig, ha el akarja kerülni, hogy „leégesse” őt a barátai előtt.

Anyja bocsánatot kér Stellától a pletykálkodásért, engesztelésül ruhákat szeretne venni a lányának. Az üzletben – és amúgy állandóan – énekel, Stella folyamatosan kellemetlenül érzi magát a társaságában lehengerlő és szókimondó stílusa miatt. Az anya lehengerlő stílusa mindenkinek szól, legyen az a szomszéd, akit egy kerti medencéről igyekszik meggyőzni, egy flegma üzleti eladó, vagy az anyósa, akinek azért olvas be, mert Stellát még egyszer sem hívta át magához, hogy ott aludjon nála.

 

Stella mindvégig kínosnak találja az anyja által okozott jeleneteket (pl. a bátyja általában félmeztelenül mászkál otthon, mire az anyja azzal veszi rá, hogy öltözzön fel az étkezéshez, hogy maga is levetkőzik félmeztelenre), ugyanakkor érzi a belőle áradó jóindulatot, szeretetet, és hogy mindig védelmébe veszi őt.

 

A regény egyik visszatérő motívuma a sport: kiderül, hogy Stella korábban edzett, és ahhoz, hogy folytassa, szüksége lenne egy drága felszerelésre. A végkifejletben az addig szívtelennek ítélt és Stellát valamiért szégyellő nagymama eladja a gyűrűjét, és megveszi Stella születésnapjára a vágyott felszerelést. Az anyát beugrónak felkérik Carmen szerepére. Az előadás után felhívja magához Stellát a színpadra, és a közönség előtt is elmondja, mennyire büszke rá és jövőbeli sporteredményeire. Ez itt a lányom, 13 éves, és képzeljék: megjött neki!

 

A regényt abszurd, mulatságos helyzetei, fura, ellentmondásos, de épp ezért életszerű szereplői, eredeti humora, valamint laza, könnyed, a mai tizenévesekhez illő nyelvezete teszi szerethetővé. A tini olvasók könnyen azonosulhatnak az én-elbeszélő Stellával.

 

Végig ott lebegnek előttünk ezek a kérdések: Ki normális? Ki nem az? Milyen korlátokat állítunk magunk elé? Vállaljuk-e magunkat? Kell-e (egyáltalán: lehet-e) bárkit megváltoztatni? Vajon mindenki bolond egy kicsit? A könyv bohókás, ugyanakkor szeretetteljes és elfogadó hangvétele és légköre önmagában is például szolgálhat sok gyerek és felnőtt olvasó számára.

 

Gunnar Helgason

1965-ban született Izlandon. Színész, színházi és televíziós rendező, produkciós menedzser, műsorvezető, író. Két független színház alapítója. Nem hétköznapi, jópofa, extravagáns figura. 1992 óta ír gyerekkönyveket, Izlandon újabb műveivel 2011 óta a gyerekkönyv-bestsellerlisták élén. 2013-ban az izlandi gyermekkultúráért végzett munkájáért neki ítélték az IBBY Spring Awardot.

 

Részletes bemutatkozás izlandiul és angolul LINK

Részlet a kötetből

1. A  kihallgatás

 

Anya megkötözve és betömött szájjal ült a konyha-

széken, és tágra nyílt, rémült szemmel kérdőn meredt

rám. Úgy tűnt, nem érti, mi történik. Úgy tűnt, fo-

galma sincs, miért kötöztem meg, és miért világítok

az arcába a lámpával, mint egy kihallgatáson.

– Megígéred, hogy nem kiabálsz, ha kiveszem a

szádból a konyharuhát? – kérdeztem jéghideg han-

gon.

Bólintott, és a szeme megtelt könnyel. Láttam,

hogy mindjárt elsírja magát. Remek. Három héten

át én bőgtem miatta, most rá került a sor. Egy hét

volt hátra a születésnapomig, és azt akartam, hogy

tökéletesen sikerüljön. Addig le kellett zárnom ezt az

ügyet.

Kioldottam a tarkóján a csomót, és amint kikerült

a konyharuha a szájából, szipogva megkérdezte:

– Stella drágám, mit csinálsz? Miért viselkedsz í…

– Pszt! Itt most én kérdezek! – kiáltottam. Nem

akartam kiabálni. Nyugodt és higgadt akartam ma-

radni, és választ akartam kapni a kattant anyámtól.

Választ arra, hogyan volt képes így elárulni.

Ekkor lépett be Palli bátyám a konyhába.

– Pszt! Itt most én kérdezek! – kiáltottam. Nem

akartam kiabálni. Nyugodt és higgadt akartam ma-

radni, és választ akartam kapni a kattant anyámtól.

Választ arra, hogyan volt képes így elárulni.

 

Ekkor lépett be Palli bátyám a konyhába.

2. Anya, a kattann

 

– Még mindig a konfirmációs vacsoráról beszéltek? – kérdezte

Palli. Felkapcsolta a lámpát a konyhában, majd a hűtőszekrény-

hez lépett, hogy tejet vegyen elő. Félmeztelenül, mint mindig.

– Jaj, Palli, egyszer az életben vegyél fel valamit! – szólt rá

Anya fáradtan, és felállt. Palli nem válaszolt. Anya nyugodtan

odajött hozzám, a fejemet finoman a két kezébe vette, és azt

mondta:

– Drága Stella, ne haragudj. Csak nagyon büszke vagyok a

kislányomra. Nem magától értetődő, hogy ez problémamen-

tes, és nagyon boldog vagyok. Érted?

– Mi a gond? – kérdezte Palli tejbajuszosan. Amint haza-

ért az iskolából vagy a kézilabdaedzésről, mindig rövidnadrá-

got vett fel. CSAK rövidnadrágot. Aztán kifosztotta a hűtőt.

– Tulajdonképpen mi történt azon a konfirmációs vacsorán?

Mert hát, Stella, már három hete emiatt őrjöngsz!

– Mindenkinek elmondta, hogy… hogy… á, semmi!

– Mélt oldibálsz mindig Anyával? – kérdezte Siggi, aki

egy barna, barcelonás pólóban szintén megjelent a konyhá-

ban. Ugyanolyan koszos volt, mint mindig. Mintha minden-

nap sárban hemperegne iskola után. Vagy talán az iskolában?

Néha azt is nehéz volt észrevenni, hogy szőke a haja. Amikor

Siggi reggel felvette a barcelonás pólót, az még rendesen kék

és vörös volt, mostanra viszont barna lett. Odahúzott egy szé-

ket a szekrényhez, ahol a kekszet tartjuk, és felmászott rá.

– EGYÁLTALÁN NEM ORDIBÁLOK MINDIG! –

ordítottam.

– Pontosan! – hümmögött Palli. Hallottam, hogy Apa lép

be a bejárati ajtón.

– Most nincs keksz – közölte Anya. – És Palli, ezredszerre

kérlek, vegyél fel egy pólót! Mindjárt vacsorázunk.

Megfordultam, és legszívesebben eltűntem volna, el ebből

az értetlen családból, de Apába botlottam, aki éppen a konyha

felé tartott.

– Csak lassan, lassan – mondta, és megdörzsölte a kordbár-

sony nadrágja alatt a sípcsontját, ahol nekiütköztem, és köz-

ben letette a bevásárlószatyrokat a padlóra. Annyit se mond-

tam, hogy bocsánat, csak megpróbáltam elsuhanni mellette.

– Anya, Stella mélt ilyen mélges? – kérdezte Siggi, és becsuk-

ta a szekrényke ajtaját. Letettem arról, hogy kimenjek a kony-

hából, Anya felé fordultam, és keresztbe fontam a karomat.

– Na, Anya, miért vagyok ilyen mérges? – kérdeztem vádoló

hangon, és szúrós tekintettel Anyára meredtem. Gondoltam,

hogy most majd megtörik. Térdre rogy, és zokogva kér bocsá-

natot. A két fiú meg Apa mind Anyára nézett.

– Jaj, Stella drágám, már mondtam, hogy ne haragudj – só-

hajtott. Oké, bocsánatot kért, de az nem elég. Nem rogyott

térdre előttem.

– Nem érdekel! Egyáltalán nem lett volna szabad elmonda-

nod, és ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Most már

mindenki tudja!

– Nem, nem, dehogy, csak a nők. Tudod, hogy mi, nők bi-

zalmasan kezeljük egymás titkait, és… – tiltakozott Anya, és

úgy kacsintott rám, mintha valami titkos klub tagjai lennénk.

Pedig egyáltalán nem, így félbeszakítottam:

– Bizalmasan!? Haha!!! Bizalmasan elmondtam neked, te

pedig… nem mindenkivel akartam közölni. Csak veled!

– Micsodát? – kérdezte Siggi és Palli kórusban.

– Megjött a vérzése! – bökte ki Anya, mielőtt még leállít-

hattam volna.

– ANYA!!!

– Oké! Akkor gratulálok, vagy… nem kéne? – mondta Palli

bizonytalanul. A bátyám tizenhat éves, és általában az önbi-

zalom szobra. De most nem az.

– Vélzés!? Kélsz egy tapaszt? Hozok egy tapaszt! – mondta

Siggi. Leugrott a székről, és a kacatosfiók felé vette az irányt,

ahol a sebtapaszokat tartjuk.

– Nem, nem kell tapasz! – mordultam Siggire.

– Nem, Siggi, nem olyan vérzés. Tudod, hogy honnan jön

az a vérzés, ami Stellának most megjött? Hát a…

– ANYA! – hörögtem, hogy leállítsam, mielőtt túlságosan

belelendülne. Kérdő tekintettel nézett rám. Siggi forgatta a

szemét. Elege lett abból, hogy kiabálok.

– Stella drágám, ez az élet természetes része. Miért ne le-

hetne róla beszélni?

– Kata, szívem… – kezdte Apa, de Anya csak nyomta to-

vább:

– Elvégre én is szoktam vérezni. Minden nő szokott, ez ter-

mészetes dolog.

– Stella most mál nő lett? – kérdezte Siggi meglepetten.

Nem is csoda. Hisz csak tizenkét éves voltam. Nála hat év-

vel idősebb. Illetve már majdnem tizenhárom, hogy pontos

legyek.

– Kata, szívem, nyilvánvalóan kellemetlen ez neki – mondta

Apa nyugodt hangon. Köszi, Apa. Apám, az egyetemi tanár

megszokta, hogy akkor is higgadtan beszéljen a dolgokról,

amikor mások már jól felhúzták magukat.

– Jódehát, Erlingur, muszáj, hogy… szóval muszáj, hogy

meg tudjuk beszélni a dolgokat a családban, nem? És Stella,

drágám, ne légy ennyire érzékeny és öntudatos. Te sem vagy

más, mint a többi lány – mondta Anya fáradtan.

– Nem vagyok más? NEM VAGYOK MÁS? – kiabáltam,

de eszembe jutott, hogy igaza van Sigginek, hogy örökké or-

dibálok. Dacosan a családomra pillantottam. Palli és Siggi

meg sem mert szólalni.

– Hát persze, hogy ebben a tekintetben olyan vagy, mint

minden más lány, és örüljünk neki. Így értettem – magyaráz-

ta Anya olyan nyugodtan és kedvesen, amennyire csak bírta.

Mintha szögesdrótot húzogattak volna át a fülemen.

– Ó, máj gád!!! – mondtam, és úgy értettem: Képtelenség

veled beszélni!

– Figyelj csak, szívem – szólalt meg Anya, és szavait Apá-

hoz intézte. – Beszéltél a szomszéd Hannival a jakuzziról?

Hát persze, válts csak témát, mintha mi sem történt volna.

Anya ebben zseniális.

– Nem, de.… holnap beszélek vele – hümmögte Apa, és fe-

lém fordult.

Lehajolt, átfogta a vállamat, szürkéskék szemével a szürkés-

kék szemembe nézett, és nyugodtan azt mondta: – Természe-

tesen átlagos lány vagy, Stella drágám, ugyanakkor egészen

egyedi is. Ez a legjobb kombináció, nem? – Azzal megpuszilt,

felállt, a hűtőhöz lépett, és azt kérdezte: – Ki kér hamburgert?

– Én! – kiáltotta Siggi. Az iménti beszélgetés nyilvánvalóan

véget ért.

– Addig nincs vacsora, amíg mindenki fel nem öltözik eb-

ben a házban! – közölte Anya. Palli a fejét csóválta, fürtjei

körbetáncoltak az arca körül. Anya csüggedten nézett Apára,

segítséget remélt tőle, de Apa éppen a bevásárlószatyrokból

pakolt ki, és úgy tűnt, hogy nem hallja. Anya rám pillantott.

Gyűlöletteli szemmel néztem rá, ő pedig olyan tekintettel

nézett vissza, amit nem tudtam mire vélni. Vagy bocsánatot

kért a szemével, vagy úgy nézett rám, mintha teljesen megkat-

tantam volna. Pedig nem én kattantam meg.

Ő volt a kattant.

A kattant Anya.

 

Előrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:

Lira