A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyar Serző. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyar Serző. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 19., szombat

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Nora Vale - ("Nem mondom, hogy könnyű volt,hisz sok olyan dolog tört elő újra bennem,amit nehezen éltem át.Nehéz volt, mert mélységeket és régi sebeket tépett fel bennem.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban Nora Vale írónővel beszélgettem, akinek nemrég jelent meg az első könyve Két élet között címmel, igaz történet alapján. A könyvet Publio Kiadó gondozásában jelen e-könyvként.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Mivel a könyvemet teljes anonimitásban, a Nora Vale írói álnév mögé bújva jelentettem meg, így a klasszikus életrajzi adatokkal, a valódi nevemmel vagy a lakhelyemmel nem szolgálhatok – ez a titoktartás az én és a családom biztonsági hálója. Amit viszont emberileg és lelkileg tudni kell rólam, az az, hogy egy alapvetően nagyon kedves, mosolygós, csinos nő vagyok, aki mindig tisztelettel és empátiával fordult a környezete felé. Hosszú évekig masszőrként dolgoztam. Amikor a válásom után elindultam ezen a pályán, azt hittem, a masszázs a tiszta segítségnyújtásról és a gyógyításról szól majd. A valóság azonban a zárt ajtók mögött egészen más terheket mért rám. Húsz évig éltem két élet között: kifelé a professzionális, mindig pozitív szakember arcát mutattam, miközben belül nap mint nap meg kellett küzdenem a határaimért és a túlélésemért. Ez a kettősség és a kényszerű mosolyok világa határoz meg engem, mint szerzőt.

Két élet között című regényed sok kutatómunkát igényelt?
Meddig tartott az írás folyamata?

Semmilyen kutatómunkát nem igényelt, mert a könyv minden egyes szava a saját, kőkemény valóságom. Húsz év masszázságy mellett eltöltött tapasztalatot, elfojtott szorongást és megélt helyzetet sűrítettem bele a kötetbe. Több mint fél évig írtam a könyvet, és egyáltalán nem volt egyszerű folyamat.
Mennyire nehéz volt ezeket a sorokat megírni? Főleg, hogy nem fikciós történetről van szó?

Nem mondom, hogy könnyű volt,hisz sok olyan dolog tört elő újra bennem,amit nehezen éltem át.Nehéz volt, mert mélységeket és régi sebeket tépett fel bennem. Amikor fikciót ír az ember, távolságot tarthat a karakterektől. Nekem viszont újra át kellett élnem a kiszolgáltatottságot, a manipulációt és azokat a pillanatokat, amikor a zárt ajtók mögött egyedül maradtam a félelmeimmel.
De ugyanakkor az írás során újra átéltem azokat a jó dolgokat is, amik az évek alatt történtek velem, hiszen ez a húsz év nem csak a rosszról szólt.

Tervezed folytatni a történetet vagy más történetet fogsz írni?

Húsz év masszőrség tapasztalata alatt annyi sorsot, annyi elhallgatott titkot és emberi drámát láttam, amit fizikai képtelenség lett volna egyetlen kötetbe sűríteni. A fejemben már él a folytatás gondolata, mert a történetnek nincs vége...

Miről és kiknek szól a történet?

Ez a történet a masszázsszobák elhallgatott, sötét kulisszatitkairól szól. Arról a kíméletlen tényről, hogy a vendégeim 98%-a nem a masszázs, a gyógyulás vagy a relaxáció miatt járt hozzám. Sokkal többet akartak.Sokszor olyan határokat akartak átlépni, amiket egy tisztességes nő nem engedhet meg. Ez a könyv a túlélésről szól: arról, hogy miért kell egy nőnek kényszerűen mosolyognia a zárt ajtók mögött a megélhetésért, miközben a lelke darabokra törik. Szól minden nőnek, aki valaha kényszerült álarcok mögé, és mindenkinek, aki mer a csillogó felszín alá nézni.

Miért pont e-könyv?
 Gondolkodtál-e azon, hogy nyomtatottan is megjelenjen?

Az e-könyv formátum gyors és közvetlen elérést biztosít az olvasókhoz, emellett tökéletesen illeszkedik a mai digitális világhoz. Természetesen, mint minden írónak, nekem is nagy álmom, hogy a Két élet között egyszer fizikai formában, nyomtatott könyvként is ott pihessen az olvasók éjjeliszekrényén.😊 Remélem, a digitális siker elhozza majd ezt a lehetőséget is.


 Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Kisiskolás koromban kis novellákat írtam...aztán az Élet elsodort másfelé. 
Aztán az írás nálam egyfajta terápia lett egy belső kényszer ... húsz év elfojtott szorongása, a zárt ajtók mögött átélt nehéz szituációk és a kényszerű mosolyok terhe egyszerűen túl nehézzé vált. Ki kellett írnom magamból, hogy túléljem a múltat és le tudjam zárni. Nem a szépírás vágya, hanem a tiszta igazság kimondása vezetett a könyv megírásához.

Más zsánerben is tervezted már kipróbálni magad?

Jelenleg egyáltalán nem gondolkodom más zsánerben. A Két élet között egy tiszta, kendőzetlen igaz történet, egy memoár. Nem azért írtam, hogy szórakoztassak, vagy hogy kitalált világokat építsek fel. Az életem valósága önmagában is felér egy kőkemény lélektani drámával. Most az a legfontosabb számomra, hogy ez a hang és ez az elhallgatott valóság eljusson a célközönségéhez, a fikciós írás egyelőre távol áll tőlem.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Amikor a végére értem, olyan volt, mintha letettem volna egy hatalmas, mázsás terhet, amit évtizedekig egyedül cipeltem. Elképesztően jó, felszabadító érzés volt – egy korszak végleges lezárása és egyben  megkönnyebbülés.

Miért pont ezt az írói álneved?

Ez érdekes dolog...
A névválasztás nem véletlen, mély jelentése van számomra. A „Nora” a fény hordozóját jelenti, a „Vale” pedig latinul búcsút, vagy völgyet jelent. Számomra ez az álnév szimbolizálja azt, hogy fényt hozok a múltból. 

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Egyszerre volt felemelő és végtelenül félelmetes. Amikor a Publio Kiadó áruházában megjelent a könyvetm úgy éreztem, mintha teljesen meztelenül állnék a világ előtt – még úgy is, hogy az anonimitás megvéd a közvetlen "lebukástól". Húsz év eltitkolt élete hirtelen bárki számára olvashatóvá vált. De amikor megérkeztek az legelső vásárlók, és az  eladott könyvekből több olvasó azonnal csodálatos, mélyen megrendült visszajelzést küldött... a félelmet felváltotta a bizonyosság: megérte beszélni a tabukról.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Teljesen impulzív volt. Nem ültem vázlatok és tervek felett, nem építettem fel előre a fejezeteket. Mivel a saját életemről és a velem megtörtént valóságról írtam, a szavak egyszerűen feltörtek belőlem. Sokszor egy-egy emlék, egy elhangzott mondat vagy egy régi érzés indította el a az írást.

A kötetedben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Nem egy klasszikus regényként tekintek rá, hanem úgy, mintha a lelkemből szakítottam volna ki egy darabot. Kedvenc jelenetről nem tudok beszélni, hiszen a saját sebeimet írtam le. A legkedvesebb pont számomra az, amikor a karakteremben elindul az a belső lázadás, ahol elhatározza, hogy nem engedi tovább tiporni a határait. Ennek a pontos részleteit és a végét nem szeretném elárulni az interjúban, nehogy lelőjem a poént a leendő olvasóknak, de nőként az a pillanat a legfontosabb, amikor a túlélő álarc mögül előlép a saját sorsát irányító harcos.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Az én ihletem maga a megélt valóság és az emlékezetem. Nem kellett inspiráció után kutatnom, mert a masszázsszoba zárt ajtói mögött eltöltött húsz év minden egyes napja beleégett a lelkembe. Az ihletem a szabadságvágy volt: az a cél, hogy többé ne kelljen álarcokat viselnem.

 Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Senki sem láthatta előre, és senki sem szólhatott bele a szöveg alakulásába. Mivel ez egy mélyen személyes, anonim memoár, a legelső pillanattól kezdve tudtam, hogy ezt a terhet teljesen egyedül kell cipelnem és leírnom. Nem akartam, hogy bárki külső vélemény vagy félelem miatt tompítsa a valóság élét. Az első igazi olvasóim maguk a vásárlók voltak.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

A családom semmit sem tud róla, és ez így van biztonságban. Pontosan emiatt a kérdés miatt volt életbevágóan fontos számomra a teljes anonimitás és a Nora Vale álnév használata. A masszázsszoba zárt ajtói mögötti valóság és az engem ért helyzetek olyan sebek, amelyekgől meg akarom óvni a szeretteimet. Ez az én harcom, miközben a családomat szeretettel megvédem a részletektől.

Mit üzensz az olvasóidnak?

Azt üzenem mindenkinek, hogy amíg nem késő, merjék értékelni és a kezükbe venni a saját életüket. Ne éljenek úgy, ahogy azt mások elvárják tőlük, és ne ragadjanak bele olyan helyzetekbe, amiket csak a „muszáj” miatt tesznek meg nap mint nap. Én húsz évig viseltem a kényszerű mosoly álarcát a megélhetésért, és tudom, milyen, amikor a lelkünk lassan darabokra törik a zárt ajtók mögött. A legkiszolgáltatottabb helyzetből is van kiút. Ha úgy érzitek, ti is két élet között őrlődtök, olvassátok el a történetemet – bízom benne, hogy erőt és bátorságot ad a változtatáshoz.

Villámkérdések

Kedvenc étel: Mindenféle húsétel és a finom édességek.
Kedvenc ital: Tiszta víz és a jéghideg kóla.
Kedvenc film: Életrevalók (Intouchables).
Kedvenc könyv: Az izgalmas orvosi krimik és a mély, érzelmes romantikus könyvek.

2026. július 5., vasárnap

Megjelent! Judy Thorne: A lányok nem káromkodnak

Napokban megjelent Judy Thorne legújabb regénye a Lányok nem káromkodnak címmel. A könyvet e-book formátumban lehet megvásárolni az alábbi linkeken.


MEGJELENT


Judy Thoorne
Lányok nem káromkodnak


Tartalom

A 2020-as években fiatal nőnek lenni kimerítő. A folyamatos krízisek, a pénzügyi bizonytalanság és a társadalmi elvárások között a huszonéves Pandora egyre kevésbé tudja, hogyan kellene „normálisan” élni. Pedig valahol mélyen ő is ugyanarra vágyik, mint mindenki más: szeretetre, biztonságra és arra, hogy végre ne csak túlélje a mindennapokat.
Miközben próbálja kitalálni, mit is jelent a „rendes felnőtt élet”, inkább csak a laptopja előtt ül a kedvenc kopott melegítőnadrágjában, és olyan emberek életét nézegeti az interneten, akiknek látszólag minden sikerül.
De hogyan legyen boldog, miközben a világ körülötte porig ég?

A lányok nem káromkodnak szókimondó generációs regény szorongásról, nőiségről, kiégésről és arról, hogyan próbálunk embernek maradni egy széteső világban.


RENDELHETŐ

EBOOK





2025. október 27., hétfő

Dr. Zacher Gábor nyugdíjba megy, és vadonatúj könyvével búcsúzik a mentőszolgálattól

 Dr. Zacher Gábor & Kálmán Norbert

Zacher 3.0 –

Az én mentőszolgálatom

„Az ember értékét az adja, mennyit tud tenni másokért.”

Dr. Zacher Gábor nyugdíjba megy, és vadonatúj könyvével búcsúzik a mentőszolgálattól

Megjelenés: november 28.
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás, 320 oldal

Leírás

Mi tartja fogva az egészségügyi dolgozó lelkét? Az érzet, hogy életmentő segítséget nyújthat annak, aki erejét vesztve támaszra szorul. A néma készenlét feszülő csendje, amit sokszor a kék villogó hangosít fel, miközben mindenki próbál kitérni az útjából – ez az, ami megbabonázza a mentősök szívét is.

Az átlagember, ha szerencsés, akkor csak messziről szemléli, ahogy elsuhan mellette a vibráló fényjelzés, de ha igazán szerencsés valaki, akkor minél hamarabb ott villog mellette az életmentő segítség. Nagyvonalakban talán ez minden, amit a legtöbben tudnak az életmentőkről, akik a nagyvárosok átsuhanó mentőangyalai: jönnek, ha baj van, csak a páciensre figyelnek, és már mennek is tovább. Villanásnyit vannak jelen a hétköznap forgatagában, az a villanás viszont sokszor az életet jelenti.

De vajon kik ezek az emberek, hogy működnek és mit látnak a vészhelyzetek, tragédiák és megdöbbentő emberi sorsok mélyére utazva, és hogyan tudnak józanok maradni, annyi traumatikus élményt látva naponta, amennyi másoknak egy egész életre nem jut.

Ez a könyv azért született, hogy bemutassa az élet és halál határán dolgozókat, és azt a rendszert, ami az utolsó pillanatokban nyújt kapaszkodót az elesett embernek. Mindezt az ország legismertebb orvosa, Dr. Zacher Gábor megélt tapasztalatain keresztül, aki több mint negyven év után zár le egy korszakot és lassan elköszön élete nagy szerelmétől, a mentőorvosi hivatástól, amely egész szakmai életét végig kísérte. Az ország toxikológusa évtizedek óta a magyar egészségügy meghatározó arca, akit valószínűleg mindenki látott már híradókban, újságokban, podcastokban, aki képes szót érteni a huszonévesekkel és akinek neve garancia a szakmai hitelességre.

Zacher Gábor mellett megszólalnak közvetlen kollégák is – többek közt Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője is –, történeteikből pedig kiviláglik, hogy mentősnek lenni nem munka, hanem küldetés, életforma, ahol nincsenek kollégák. Bajtársak vannak, és ahogy ők mondják: „ha a bajtársammal leülök az asztalhoz, és nekem van egy kiflim, akkor kettőnknek van egy-egy fél kiflije.”

Fülszöveg

Dr. Zacher Gábor neve a legtöbbek számára összeforrt a sürgősségi ellátással, a toxikológiával és a közéleti szereplésekkel. Kevesebben tudják azonban, hogy több mint négy évtizeden át rohammentősként is szolgált – csendben, rendületlenül, amolyan zacheresen. Nyugdíjas korba lépve elérkezettnek látta az időt, hogy őszintén meséljen erről.

Ebben a kötetben a tőle megszokott könnyedséggel és humorral teli, ugyanakkor kőkemény életigazságoktól sem mentes történeteket idéz fel az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött idejéből az 1980-as évek elejétől a rendszerváltáson és ezredfordulón át egészen a mai napig. A különböző visszaemlékezésekben olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyekről ritkán beszélünk nyíltan: mi történik akkor, amikor emberélet a tét? Hogyan lehet együtt élni a halál napi közelségével? Milyen arcát mutatja a budapesti éjszaka, ha kék villogóval érkezik az ember? És mi köze mindennek a függőségekhez, a kiégéshez, a túléléshez?

A kötet nemcsak Zacher életének fontos pillanataiból épül, hanem megszólalnak benne egykori és máig aktív bajtársak és kollégák, akik velőig ható történeteikkel adnak képet arról, mit is jelent mentősnek lenni – nem hivatásként, hanem életformaként.

A szerzőkről

Dr. Zacher Gábor főorvos, oxyológus, mentőorvos, címzetes egyetemi docens. A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán szerzett diplomát 1986-ban. 1998-ban került a Korányi Intézetbe, ahonnan megszervezte az országos toxikológiai ellátást és 2013-ig a Péterfy Sándor Utcai Kórház klinikai toxikológiai osztályának főorvosa volt. 2014 és 2018 között a Honvédkórház Sürgősségi Betegellátó Centrumának vezetője. Klinikai toxikológiát oktat a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi és a Pécsi Tudományegyetemen, 2002 óta orvosi toxikológus igazságügyi szakértőként tevékenykedik. Több mint négy évtizeden át szolgált mentőorvosként.

Kálmán Norbert újságíró, rádiós szerkesztő. A Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát, tizenöt éve a Szlovák Közszolgálati Rádió magyar adásának munkatársa. Pályafutása során az egészségügyi ellátórendszer és a szociográfiai valóság kérdéseire összpontosít, a frontvonalban dolgozók terheit és tapasztalatait állítva vizsgálódása középpontjába.

Idézetek a kötetből

„Előbb-utóbb minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell engedni bizonyos dolgokat. Ha csak megnézzük az alapellátásban dolgozó orvosok átlagéletkorát, gyakorlatilag a hatvanat közelíti. Én magam is gyakran találkozom olyan háziorvossal, aki már a nyolcvanas éveit tapossa. Ilyenkor mindig elgondolkodom: kell-e ennyi idősen még dolgozni? Előttem van édesapám példája. Háziorvos volt, és hetvennégy–hetvenöt évesen még praktizált – igaz, már nem körzetben, hanem magánpraxisban, lent Dömsödön. A bátyámmal, aki szintén orvos, ekkoriban már mondogattuk neki: ebben a korban talán nem kellene erőltetni. Ilyenkor az ember agya már nem feltétlenül jár olyan gyorsan, és nincs szükség arra, hogy – ne adj’ Isten – hibázzon, mert ha hibázik, a végén még meghurcolják miatta. Próbáltunk hatni rá, kértük, hogy inkább pihenjen. Végül elfogadta, és abbahagyta a munkát. Fél év múlva meghalt. Nem volt komoly betegsége, nem vitte el szívinfarktus, tüdőembólia, daganat – semmi olyan, amire az ember azt mondaná, hogy abba bele lehet halni. Egyszerűen csak… elfogyott belőle az életerő. Lemerültek a tartalékai, és elment.”

„A mentőknél határt kell szabni. El kell érni a falig. Ha egészségileg rendben maradok, ha nem történik velem semmi különös – szóval ha minden jól alakul –, lehet, hogy még egy évre meghosszabbítom. Igen, én is érzem, hogy itt már egyre több a „ha”. De ha úgy érzem majd, hogy még rendben vagyok, akkor talán még egy év belefér, azt viszont már nem mondom biztosra. Azonban, ha mégis, és eljutok oda, hogy betöltöm a 67-et, leteszem a lantot. A mentőzés… akkorra már nem való. Az, hogy felmegyünk egy lakásba, megnézek valakit, megvizsgálom, tanácsot adok – az még rendben van. Ez már inkább háziorvosi jellegű. Sok esetben tulajdonképpen az is: megnézed a beteget, adsz egy javaslatot, vagy beviszed a kórházba. Elkíséred, tolókocsin leviszitek. De hogy bemászni egy roncsba? Egy vonat alá? Egy metrószerelvény alá? Sötét pincében botladozni? Na, azt már nem kell csinálni ebben a korban. Jöjjenek a fiatalok – övék a jövő.”

Előrendelhető

Agave Könyvek