Tabuk nélkül a nyitott kapcsolatokról 16+ – Könyvbemutató beszélgetés Szigeti Ildikó Pszichokanyar és Rekvényi Katalin Poliamoria című kötetéről május 13-án!

 Tabuk nélkül a nyitott kapcsolatokról 16+

Könyvbemutató beszélgetés Szigeti Ildikó Pszichokanyar – Terápiás tévedések és Rekvényi Katalin Poliamoria című kötetéről május 13-án, szerdán 18 órától az Eötvös 10-ben

Esemény

Helyszín: 1067 Budapest, Eötvös u. 10.

Résztvevők: Rekvényi Katalin és Szigeti Ildikó pszichológusok

Moderátor: Teszári Nóra

Örökbefogadás, családon belüli homofóbia, traumák, bántalmazó kapcsolatok, szerelmi háromszögek és más tabutémák egy ülésben.

A Pszichokanyar szerzőjével, Szigeti Ildikóval és Rekvényi Katalin szexuálpszichológussal, a Poliamoria írójával Teszári Nóra beszélget.

Jegyár: 1000 Ft

Kedvezményes jegyár: 600 Ft

JEGY

A kötet a bemutatón kedvezménnyel kapható.

 

Pszichokanyar – Terápiás tévedések

 

Ezt a könyvet azoknak szánjuk, akik szerették a Pszichosztriptízt, vagy érdeklődnek az önismereti írások iránt, kedvelik a self-help irodalmat, de a megszokott esetleírásoknál, önértelmezési „kisokosoknál” többre vágynak.

Főhőse a szakmai kiégés határán egyensúlyozó Bokros Hanna pszichoterapeuta, akit a kliensekhez és az elbeszéléseikhez fűződő kapcsolatában ismerünk meg. Hanna és a páciensei személyes történeteiben is ott bujkál a nem várt fordulat, minden fejezet fontos motívuma a titok, az elhallgatás. Pokoli játszmáknak lehetünk tanúi, miközben rádöbbenünk, milyen szélsőséges megoldásokra képes az ember, ha igazán küzd valamiért.

 

A szerző olyan tabutémákat döntöget, mint a pedofília, az aszexualitás, a családon belüli homofóbia, az ivarsejt-donáció, a BDSM, az öngyilkosság vagy a poliamória. Szót ejt a poszttraumás stressz zavarról, a no contactról, az autizmusról, a rákról, az ikerlétről és a cancel culture jelenségről.

 

A terápia nem varázslat. A pszichológus olykor azzal segít a legtöbbet, ha a kliens mellé szegődik útitársként az élete nehéz szakaszán, ám az érdemi munkát maga a kliens végzi, a terapeuta legfeljebb felgyorsítja a folyamatot.

A pszichológus nem egy mindentudó, megmondó vajákos, hanem sérülékeny, olykor tévedő átlagember, akit az különböztet meg a laikusoktól, hogy – a tanultakból és a rutinjából merítve – globálisan nézi a kliensei fejlődését és néhány jelenségnek még a nevét is tudja.

Multiverzum Kiadó, 2026

Multiverzum Kiadó

 

Szerkesztette: Tegyi Timea

Borítóterv: Győrfi Judit

Ajánlások

Szigeti Ildikó könyve olvasmányosan megírt életképeket tár elénk, amelyek a rendelő rejtélyes hangulatába repítenek, és az önmagunkról való gondolkodásra késztetnek. Történeteivel több szempontból is megvilágít egy-egy élethelyzetet, segítve bennünket, hogy objektívebben vizsgáljuk elfogultságainkat, sztereotip ítéleteinket.

– Almási Kitti pszichológus, író

 

Ezek a történetek egyszerre éltetik bennünk a reményt, hogy a saját elakadásainkra léteznek megoldások, és engednek bepillantást egy pszichológus mindennapjaiba, aki ugyanolyan esendő, kétkedő és emberi, mint bárki más. Ettől válik ez a kötet sodró, reflexív élménnyé. Ajánlom mindazoknak, akik szeretnek nevetve tanulni és közben közelebb kerülni önmagukhoz.

– Gönczi Dorka mediátor, a Válótársas és a Munkatársas című produkciók ötletgazdája

 

Idézetek a kötetből

 

„Hanna tudomásul veszi és tiszteli az egyéni különbségeket. Különösen, ha túlélőkről van szó. A koncentrációs tábort megjárt családtagjai mellett volt alkalma megtapasztalni a traumafeldolgozás szélsőséges módjait. Míg a nagynénje szinte mindenről képes volt a lágerekben történtekre asszociálni, addig az apja soha nem beszélt róla. Pedig ugyanott voltak, ugyanazt élték át, és csupán pár évnyi korkülönbség volt köztük. Hanna figyelte őket, és nagyon hamar, jóval a pszichológiai tanulmányai megkezdése előtt megértette: a hallgatásnak és az állandó kibeszélésnek ugyanaz a funkciója: lehasítani magukról a borzalmakat és a borzalmakhoz tapadó, elviselhetetlenül fájó érzéseket.”

 

„Aznap Farkas Doktor mellé osztották be. Nem kedvelte az idős főorvost, jóllehet, a többiek istenítették őt, áhítattal figyelték, ahogy a betegeivel beszél. Mégis. Volt benne valami zavaró. Talán a negédes modorossága. Talán a túlzott magabiztossága. Hanna még a keresztnevét sem tudta, mert soha senki nem szólította azon, ő mindenki számára csak a tiszteletre méltó Farkas Doktor volt. Hanna megcsúszott a teendőivel, túlóráznia kellett. A kartonokat rendezgette, amikor Farkas Doktor váratlanul mellé lépett, és teljes erejével a falhoz nyomta, száját a szájára tapasz­totta, vastag, redős nyelvét pedig Hanna torkáig erőszakolta. Ekkor lépett be a takarítónő. Ugyan mindent látott, elfordította a fejét.”

„Hanna mindig vékony jégre téved, amikor a megbocsátás a téma. Márpedig manapság gyakran ez a téma. Indokolatlanul gyakran. A terápiás térben is kezd egyre nagyobb helyet követelni magának. A megbocsátás képességét immár nem eszközként, hanem célként határozzák meg a pszichológu­sok. Mindegy, mit tett a veled a másik, mindegy, mennyire fáj, a lényeg, hogy bocsáss meg neki. Akár egy ördögűző szeánszon: ha a kliens végre nagy nehezen kipasszírozza magából a mágikus „megbocsátok” szót, a küldetés teljesült, mehet isten hírével.

      Hanna hadilábon áll a megbocsátással. Számára tagadást és elfojtást jelent. Hogyan kell, hogyan lehet megbocsátani? Hol van bennünk az irgalom gombja, amit benyomhatnánk? – töpreng minden alkalommal, ahányszor ez szóba kerül.”

„A parentifikált szó szerinti jelentése: szülősítés, vagyis az, amikor a családon belüli szerepek kissé összegubancolódnak, és a gyerek felnőttes feladatok ellátására kényszerül ahelyett, hogy a saját korának megfelelő dolgokkal foglalkozna. Ez lehet bármilyen könnyű házimunka, de lehet komoly, érzelmileg erő­sen megterhelő elvárás is. Ahány család, annyi feladat. A lényeg, hogy valamiért nem adatik meg a felhőtlen gyermekkor. Ennek az utóhatása aztán a későbbiekben a legkülönbözőbb formában jelentkezhet, akár a párkapcsolatra, akár a saját családban való működésre is rányomhatja a bélyegét. (…) Nincs az a tökéletesen jól működő család, nincs az a kipárnázott gyermekkor, ahol ne lehetne tetten érni a generáci­ókon átívelő hatásokat, vagyis a transzgenerációs lábnyomokat. Egyszerűen törvényszerű, hogy így legyen.”

„A válókereset és a hozzá kapcsolódó vagyonmegosztás valójában a házasságban eltöltött évek pszichológiai lenyomata, jogi nyelven megfogalmazott, vastag betűvel kiemelt mérföldkövek, játszmák, alá-fölérendeltségek esszenciája. E pár oldalas doku­mentum a nosztalgia és a sértettség fura elegye, amit lehetetlen szorongás nélkül elolvasni, értelmezni. (…)

A bontóperre készülők többsége mielőbb szeretne túllenni ezen a hercehurcán, ezért túl hamar szentesíti az aláírásával. Márpedig ez hiba. Nagy hiba. Nem csupán saját magával szemben vét, aki ebben a helyzetben a kisebb ellenállás felé hajlik, de ezzel a gyerekeinek is azt üzeni, hogy képtelen volt küzdeni. Itt csak egyetlen töltény van a tárban, amit, ha elsietve, hanyagul, nem az akaratának megfelelően lő ki, annak életre szóló következ­ményei lehetnek. És nem csupán anyagilag. A kudarc billogként

világít a homlokán, torzítva minden későbbi lépést és döntést. Éppen ezért korántsem mindegy, hogyan zárul a jogi eljárás. A válófeleknek Hanna általában azt javasolja, hogy addig olvassák el újra és újra a dokumentumokat, amíg az abban leírtakat már nem érzik, hanem értik. Ehhez viszont idő kell. Elég idő.”

„Hanna az öngyilkosokra gondol. És arra, hogy általában mérgesek rájuk az emberek. Haragudnak, mert nem értik őket. Hogyan is érthetnék? Egy befejezett szuicid kísérlet elkövetőjét utólag nem kérdezhetik a motivációjáról, arról, hogy miért tette. És ha csak a kérdések maradnak, beindul a fantázia. Ha valamilyen, számunkra érthetetlen viselkedésre akarunk magyarázatot adni, kézenfekvő a mentális probléma. Naná! Jókedvében az ember ritkán csekkol ki az életből. De miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy az öngyilkosság hátterében csakis pszichés zavar állhat? Miért nem jut eszünkbe, hogy az illető tudatosan, hosszú és kínzó mérlegelés után döntött a befejezés mellett? Talán, mert haragudni akarunk. Ha ismernénk és értenénk az okot, meglehet, nem tudnánk rájuk haragudni. Ez végképp összezavarna minket, a kognitív disszonancia pedig kínzó érzést, szorongást keltene bennünk. Haragudni egyszerűbb. És fájdalommentesebb. Az itt maradottak számára.”

„A poliamóriának túlságosan szép a csengése. Túlságosan szép ahhoz, hogy igaz legyen. A célnak ugyan megfelel: a szóhasználatában legitim keretet biztosít ennek az igencsak összetett és nehéz helyzetnek, de maga a fogalom is hibádzik. Ha ugyanis hinni lehet a kutatásoknak, a szerelem, mint olyan, egy beszűkült tudatállapot, az agyunk leginkább a pszichózishoz hasonló hullámokat produkál közben. Az pedig, hogy egy időben több irányba is képes lenne beszűkülni a tudatunk, teljességgel lehetetlen Hanna szerint.

Ugyanakkor ismer olyan poliamor párokat, akik esetében igenis működik a nyitás. Csakhogy ezek a párok nemcsak egyszerűen őszinték egymáshoz, de időről időre át is beszélik, hogy éppen hol kéne szűkíteni vagy tágítani az egyéni és a páros határaikat. Ha úgy tetszik, igazodnak egymáshoz, és folyamatosan frissítik a megállapodásuk kereteit.”

„A cancel culture lényege pont a kiszámíthatatlanság. Elég egy-egy félreértelmezhető, kimondott vagy leírt szó, máris megjelenhet a vérszomjas közösség, a falka, aminek tagjai kérdés nélkül, a vakhit elementáris erejével vetik rá magukat a célszemélyre. És a célszemélyből pillanatok tört része alatt bántalmazó lesz. Függetlenül attól, hogy valaha valamikor bántott-e valakit vagy sem.

Nem tudja, és jelen pillanatban nem is nagyon érdekli, hogy Martinát mikor és ki bántotta, de a sérülése nyilvánvaló. A trau­ma átírja az ember személyiségét, megváltoztatja az identitását.

Martina Áldozat. És mint ilyen, erős késztetést érezhet arra, hogy bárkiből bántalmazót kreáljon. Hogy miért? Mert szüksége van az otthonosság érzésére, a hazai pálya ismerős biztonságára. Az Áldozat számára kizárólag a bántalmazó közeg adja meg mindezt. Itt élheti ki igazán magát, itt vetheti be a jól begyakorolt működési módokat. Itt lehet igazán önmaga.”

 

A szerzőről

 

Szigeti Ildikó tanácsadó szakpszichológus, újságíró. 25 éven át dolgozott a sajtóban a Népszabadság, az MTI és a Napi Gazdaság munkatársaként. A Nők Lapja Psziché egykori szerzője.

 

A Gyermekálmok, a Patchwork család és a Testvérviszály című könyvek szaklektora.

A szerző portréját Szabó Virág készítette.

 

Pszichológusként krízistanácsadással foglalkozik, szakterületei a poszttraumás stressz, a lombikkezelés és az örökbefogadás pszichés támogatása, a szerelmi háromszögek és a bántalmazó kapcsolatok.

 

Korábbi kötetei: Pszichobiznisz – A segítők hálójában (Kossuth Kiadó, 2018); Pszichosztriptíz – Terápiás valóságok (21. Század Kiadó, 2023).

Beleolvasó

PROLÓGUS

Aznap Marika az első kliens. Tagbaszakadt, ötvenes nő. Havonta egyszer jár Hannához, többre nincs pénze. Olyan régen kezdték a terápiát, hogy egyikük sem emlékszik, a nő mi­ért kereste fel annak idején. Beszélgetnek. Vagyis jellemzően Marika beszél. Csokorba gyűjti az aktuális hónap történéseit, és megosztja Hannával. Beszámol neki, hogy mi történt a könyvelő-irodában, ahol dolgozik, pletykál az iszákos szomszédjáról, és nagy ritkán említést tesz a Londonban élő fiáról. Hanna többnyire csak bólint, néha hümmög, olykor visszakérdez valami apró, jelentéktelen részletre. Marikának ez bőven elég. És Hanna gyűlöli, hogy Marikának ez bőven elég.

Kár szépíteni, Marika a legunalmasabb kliense, ugyanakkor a legőszintébb mind közül. És ezzel az őszinteségével tükröt tart elé, amiben Hanna – ha akarja, ha nem – tisztán és élesen látja saját fásultságát, érdektelenségét és végtelen kimerültségét.

Ilyenkor bűntudata támad. Meggyőződése, hogy a fásultsága, érdektelensége és végtelen kimerültsége nem mentség, legfeljebb magyarázat arra, hogy az utóbbi időben miért érzi magát oly gyakran cinkosnak, tettestársnak. Még szerencse, hogy az előre megfontolt szándékkal elkövetett áltatás nem tekintendő jogsértésnek, így, ha a pokolra jutást nem is, a dutyiba vonulást megússza. Nem kisebb a bűne, mint hogy elhiteti a hozzá fordulóval, hogy ha átbeszélnek, megválaszolnak, rávilágítanak, megértenek, helyre illesztenek, meg úgy általában és konkrétan is mindent megtesznek, amit megkövetel tőlük a terápiás szerződés, akkor majd minden jobb lesz.

Hát egy frászt! Semmi garancia nincs arra, hogy jobb lesz.

Marikának nincsenek elvárásai. Mintha tudná, hogy a terápiában sokszor csak a felszínt simogatják, fényesítik, néha gyengéden karcolgatják. Azzal is tisztában van, hogy miközben a felszín polírozásával töltik ki a terápiás időt és teret, addig a mélyben, hangos csikorgások közepette, bármikor összedől­het a rendszer. Furcsamód ez a közös tudás láthatatlan szállal köti össze őket.

Hannát régóta kínozza a kiégés. De a kliensei a tökéletes terapeutát akarják látni benne. Kivéve Marikát. Ő egyszerűen csak beszélni akar. Semmi többet. Semmi mást. És pont ettől olyan fájón egyszerű és bűntudatkeltő a munka vele.

Pályakezdő pszichológusként Hanna kötelességtudóan eljárt egy esetmegbeszélő csoportba. Nemcsak azért, mert mu­száj volt, hanem azért is, mert abban bízott, hogy a többiek majd ügyesen és szakszerűen átlendítik a holtpontokon, ha elakadna vagy túlságosan beszippantaná egy-egy történet. Ám azok a péntek délutánok egészen másról szóltak: a pogácsáról, a teasüteményekről és a szakmai köntösbe bújtatott, végtelen és céltalan fecsegésről. Manapság, hatvankét évesen már nem esetmegbeszélőkre, hanem a Lehel piacra jár. Voltaképpen már igénye sincs arra, hogy átlendítsék őt a holtpontokon. Nem mint­ha nem volnának holtpontjai. De per pillanat nincs szüksége „külső szemekre”, mint ahogy mentorra se vágyik. Egy ügyes pedikűrösre annál inkább.

Hanna mostanában egyre gyakrabban megengedi magának a szétesés luxusát: hadd guruljanak azok a fránya üveggolyók! Hétszentség, hogy előbb vagy utóbb képes lesz összeszedni őket és velük együtt önmagát is. Ez lenne a kiégés elleni titkos fegyvere?

Egy biztos: megöregedett.

Könnyen meglehet, hogy amit ő kiégésnek hisz, az nem más, mint a korosodás természetes velejárója. Évtizedek óta rója ugyan­azokat a köröket, és mint a sárba ragadt autó, minél intenzívebben forgatja a kerekeket, annál mélyebbre süpped a dagonyában. Megtanult hát nem küzdeni.

Egy szokatlanul forró június nyolcadikán szembesült azzal, hogy baj van. Azóta is neonlilával karikázza be a június nyolca­dikákat, jó előre, mintegy figyelmeztetve magát, hogy ha máskor nem, legalább e lidércnyomásos emlékeket idéző jeles dátum közeledtével vegye észre és vegye komolyan az intő jeleket.

Sose felejti el azt a szerda délutánt: három kliensnek is ugyan­azt az időpontot adta. Mindhárman türelmesen vártak a sorukra, nem kérdezték a másikat, hogy kihez jött és hány órára, mint ahogy azt sem furcsállották, hogy az amúgy egyetlen szobából álló rendelő előterében egyszerre hárman is várnak bebocsátásra. Sokkoló volt a látvány. Végül rögtönözni kényszerült: sorshúzással döntötték el, ki marad, ki megy. A veszteseknek ingyenes ülést ajánlott vigaszdíjként.

A kliensek látszólag nem csináltak nagy ügyet a fiaskóból, sztoikus nyugalommal vették tudomásul a szórakozottságát, Hanna hátán viszont még most is végigfut a hideg veríték, ha eszébe jut az a rettenetes nap. Tudta, hogy ez a totális csőd csalhatatlan előjele. Azóta évről évre próbálja kitalálni, hogy pillanatnyilag a szakadék mely pontján tartózkodik, amint felbukkan határidőnaplójában a neonlilával bekarikázott dátum. Nagyon nem mindegy ám, hogy a tetején egyensúlyozik épp, vagy a legalján kapkod levegőért! Persze azzal is tisztában van, hogy a kiégés paradox jellegéből adódóan minél lejjebb csúszik a szakadékba, annál kisebb az esélye arra, hogy segítségért kiáltson. Onnan, a mélyből aligha hallaná meg bárki a jajveszékelését. És különben is, koránt­sem biztos, hogy egyáltalán kiabálna. Ilyenkor türelmesen vár. A megmentőre, vagyis saját magára. Ahogy eddig oly sokszor.

Miközben kiszellőzteti Marika olcsó parfümjének illatát, arra gondol, szinte nem telik el úgy nap, hogy ne történne csoda az általa bérelt, aprócska újlipótvárosi rendelőben. Na jó, ha nem is az az eget rengető, de azért csoda a javából. Hirtelen és váratlanul megmoccan valami, a szanaszét heverő darabkák lassan és óvatosan közeledni kezdenek egymáshoz, és elindul az egy­ségbe rendeződés, ami visszavonhatatlanul berúgja a változás motorját. Nem tudja az okát. A terápiás munka vagy a csillagok optimális együttállása? Mindegy. Akármi is legyen a változás oka és elindítója, a világért nem hagyná ki ezt az élményt. Részese akar lenni ezeknek a csodáknak, látni, hallani, érezni akarja, hogy megtörténik. Még úgy is, hogy akkor és ott nem mindig veszi észre a varázslatot. Akárcsak Marika esetében. Ugyan mi más oka volna annak, hogy Marika minden hónap első szerdáján eljön hozzá? És mi más oka van annak, hogy ő minden egyes alkalommal reménnyel telve várja? Titkon abban bízik, hogy aznap talán ő is tanúja lesz a változás csodájának.

Még úgy is, hogy Hanna alapvetően nem hisz a csodákban.

Megrendelhető a kiadó webáruházában

Multiverzum Kiadó

Beleolvasó: Tarcsai Szabó Tibor- Galaxisok háborúja

Újabb beleolvasót hoztam nektek, ezúttal egy sci-fi történetet, Tarcsai Szabó Tibortól a Galaxisok háborúja című könyvéből. Egy kis részlet a könyvből, ha tetszik, lent megtalálod a linket a könyv vásárláshoz. 

Tarcsai Szabó Tibor

Galaxisok háborúja

Tartalom

A galaxisok között háború dúl. A Köztársaságból kivált birodalmak új Szövetséget alkotnak, és az űr sosem látott összecsapások színterévé válik. Todd és csapata a Minerva űrcirkáló fedélzetén próbálja feltartóztatni az ellenséges haderőt, ám egy váratlan kudarc nyomán árulás árnya vetül a legénységre.

Mindeközben egy távoli bolygóról származó idegen faj figyeli az eseményeket, és a csaták káoszában keresi a lehetőséget, hogy megvesse a lábát a Földön. Az idegen civilizációkat kutató Naoki professzor egyre furcsább jelekre bukkan, amelyekben eltűnt emberek, rejtélyes technológiák, ismeretlen eredetű tornyok és egy idegen bolygó – a Daikonn – lakóinak titkos tervei mind összefonódnak egy grandiózus játszmában, ahol senki és semmi sem az, aminek látszik. Vajon Todd és társai sorsát hogyan befolyásolja a játszma kimenetele?

A Föld sorsa láthatatlan szálakon függ, és mire a háború valódi tétje nyilvánvalóvá válik, talán már túl késő lesz megállítani az idegenek terjeszkedését.

A Galaxisok Háborúja egy sodró lendületű sci-fi, ahol az űrcsaták csak a felszínt karcolják, miközben a valódi csata a bolygónkért folyik.

 ENGEDÉLLYEL

Törlés

Dr. Toll idegesen babrált Frenck karján. A nyolcérzékelős sapkát már felhelyezte a fiú és a lány fejére, most már csak az infúziót kellett bekötnie, mielőtt valamelyikük felébred a sokkoló által okozott kábulatból.

Nincs sok ideje.

Montagh az éjszaka közepén verte fel legszebb álmából, s az orvos kelletlenül kászálódott ki az ágyból, amely még őrizte Maimol buja illatát. Még jó, hogy nem kapta rajta őket! Toll tudta, hogy szigorúan tilos szexuális kapcsolatot létesítenie a földiekkel, de itteni létének ez volt a legkellemesebb része, amiről nem szándékozott lemondani. A Bázis bezártságában könnyű volt megszédítenie a fiatal lányokat, akik közül többen is örömmel bújtak ágyba a jóképű, jó kiállású doktorral. Toll ezt ki is használta. Annak idején maga is tagja volt az avatárok érzékelőit kalibráló csapatnak, s pontosan tudta, hogyan tekerje fel kölcsönkapott testének szexuális érzékeit csaknem a fájdalomküszöb határáig. Szinte tobzódott a Daikonnon soha nem tapasztalt érzékiségben és gyönyörben.

Saját bolygóján az aktus minden részletét a vallás Tanítása írta elő. A daikonik a testi szerelem gyönyöreit kiváltságos esemény keretében ünnepelték meg nyolcszor egy évben, hatalmas pompa és hedonista dőzsölés kíséretében. Ám Toll úgy gondolta, hogy az ottani érzést mégsem lehet ahhoz hasonlítani, amit a földi együttlétek nyújtottak számára.

A vallás által kitüntetett nyolcas a legfontosabb szám volt a Daikonnon. Az idő egyik fontos egysége, ami a Földön hétfőtől vasárnapig tart, és hétnek neveznek, a Daikonnon nyolc napos. Egy hónap nyolc hetet (daikoni nyelven intalionn-t) számlál, és nyolc hónap tesz ki egy egész évet. Ily módon a Daikonnon egy év csaknem másfélszer annyi napot számlál, mint a Földön.

Toll a rendelő falára pillantott, amelyet a földi kereszthez hasonlóan szent vallási szimbólum, a shainn díszített: az alulról induló és végződő, alsó részén hiányos kör, ami magában foglalja a két, egymáshoz képest elforgatott négyzetet, amelyek nyolc csúcsot rajzolnak ki a kör belsejében. Az orvos lelki megerősítést és biztonságot érzett a jainn vallás nyolc csúcsa által szimbolizált ciklus ábrázolásától, amely az élet körforgását jelképezi.

A jainn megcsúfolásának tartotta, hogy a tévések a shainn-t, megtoldva a kör belsejébe helyezett GH betűkkel, a Galaxisok Háborújának jelképévé tették. De semmit sem tehetett ellene, elvégre nem árulhatta el, hogy az ábra egy idegen bolygó szent vallásának szimbóluma.

A daikoni hit szerint a Mindenséget Yinn teremtette, saját testéből kiszakítva a nyolc részt, melyeken léte során mindenkinek át kell jutnia. A Por, a Kő, a Láng, a Víz, a Lég, a Test, a Lélek és a Fény a lét egymástól elválaszthatatlan állomásait képezik a jainn vallásban.

A Test állapotában megnyilvánuló tudattal rendelkezve a hívőknek a Tanítást kell követniük. A Tanítás szövegei adnak magyarázatot a múlt, a jelen és a jövő kérdéseire, amelyeket azonban csak az isteni tudással felvértezett papok, a Tanítók tudnak megfelelően értelmezni a homályosan megfogalmazott írásokból. Az egyszerű daikonik számára a látszólag olykor egymásnak ellentmondó tanok helyett a hétköznapi nyelven megfogalmazott nyolc Ige adja meg az útmutatást, amelyek közül Tollnak most a 3. számú jutott az eszébe: "Cselekedj másokkal úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled cselekedjenek". Frenck és Dinda mozdulatlan testére pillantva Toll biztosan tudta, hogy nem szeretné, ha vele is így bánna valaki – vagyis nem a Tanítás szerint való, amit csinál!

Szinte érezte, ahogy Teste magába szívja a Sötétséget, s ahogy lelkének Fénye elhalványul. A jainn Tanítása szerint a nyolc állomású ciklus bejártával a Fény egyesül teremtőjével, Yinnel, így fejezve be a lét körforgását, újra az istenség részévé válva. A földi vallások legtöbbjével ellentétben a jainn-ban nincs klasszikus értelemben vett menny és pokol. A mennyet az Egyesülés teljessége jelenti, amely mellett azonban ott van az örök Sötétség is, ahova azok a Lelkek jutnak, amelyek világosságukat meg nem vallott bűneik miatt végleg elvesztették. A sötét Lelkek nem kerülhetnek a Fény állapotába, nem egyesülhetnek Yinnel, s mindörökre a Sötétség rabjai maradnak. A Tanítás egyfajta lehetséges jövőként vetíti a daikonik elé a Véget, amikor már minden Lélek a Sötétség rabjává lett, és Yinn megszűnik létezni...

Ezért kötelessége minden hívőnek a Bűnök Megvallásának rítusát elvégezni születésük napján, évente mindössze egyszer. A hívők a templom oltára melletti csarnokban, Yinn részére címzett Bűnbánó Levélben vallják meg az év során elkövetett bűneiket, amelyeket teljes névvel megjelölten – elvégre még Yinntől sem várható el, hogy minden Testet a születésnapja alapján azonosítson – a terem padozatába süllyesztett nyíláson keresztül, az istenség előtt hason csúszva kell eljuttatniuk a Teremtőhöz, hogy elnyerjék a Bűnbocsánatot.

Dr. Toll erre gondolt most, amikor figyelte, ahogy a két fiatal testébe áramlik az infúzió oldata. Remélte, hogy a Daikonnon még időben megvallhatja Földön elkövetett bűneit, s elűzheti a Sötétséget Lelkéből, hogy ciklusa végén maga is Yinn része lehessen.

Ám lehet, hogy éppen most készül egy újabb bűnt elkövetni, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy módszere sikerrel jár.

– Megmondtam, hogy az eljárás még csak kísérleti stádiumban van! – dohogott, amikor Montagh utasítást adott a beavatkozás elvégzésére. –  A rövid távú memória törlésének ilyen módja nem várt és nem ismert következményekkel járhat!

Montagh megvonta a vállát.

– Nincs más lehetőségünk! Felfedezték a transzmittert, ki kell törölni az agyukból, és kész! Különben is, a Daikonnon működött!

Toll felháborodva simított végig a fülén. Hatalmas, gyönyörű díszének számító testrésze helyén azonban csak fájó hiányt talált. Ez az egy dolog kellett volna még a tökéletes földi léthez: a daikoni fül!

– Működött? Persze, hogy működött! A Daikonnon! De a Földön, emberen még soha nem próbáltuk ki! Fogalmunk sincs a megfelelő dózisról és a sokkolás helyes mértékéről! Ha tévedünk, azzal az alany halált is okozhatjuk!

– Hát csináld jól! – bökött Toll mellére Montagh ellentmondást nem tűrő hangon, és kifordult a szobából.

Ha tetszik a részlet itt betudod szerezni

Tarcsai Szabó Tibor

Mit ér a tehetség egy diktatúrában? – Kovács Krisztián új regénye tudomány és hatalom veszélyes kapcsolatáról

 Kovács Krisztián: 

A fény magányossága

A tehetség lehetőség és kísértés is – Kovács Krisztián új regénye a tudomány és a hatalom veszélyes kapcsolatáról

Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 336 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

A fény magányossága egy magyar csillagász története a hetvenes évek Budapestjén, az űrverseny utáni korszakban. A tudományos hírnév, a személyes lojalitás és a politikai elvárások között lavírozó főhősnek szembe kell néznie azzal a kérdéssel, meddig őrizhető meg a szakmai és erkölcsi függetlenség egy olyan rendszerben, ahol a tudásnak ára van.

 

Miért aktuális most?

A regény egy múltbeli történeten keresztül vizsgálja a tehetség és a hatalom viszonyát: mit kezd a rendszer azokkal, akik kiemelkednek, és milyen kompromisszumokra kényszerül az, aki érvényesülni akar. A kérdés ma sem veszített aktualitásából.

 

Leírás

 

A fény magányossága a magyar tudományos élet egy különös korszakába vezet vissza: a hetvenes évek közepére, amikor az űrverseny láza már csillapodóban volt, a hidegháború mégis minden szakmai kapcsolat fölé árnyékot vetett. Ebben a világban a tudomány nem csupán kutatás és felfedezés kérdése volt, hanem intézményi érdekek, politikai elvárások és személyes kompromisszumok bonyolult hálója.

 

Kovács Krisztián regénye egy csillagász életén keresztül vizsgálja ezt a közeget. A történet középpontjában egy olyan tudós áll, aki a nyilvánosság előtt a tudomány lelkes népszerűsítője, miközben a háttérben folyamatosan mérlegelnie kell, milyen árat hajlandó fizetni a szakmai előrejutásért. A múlt eseményei, egy elveszett barát kutatása és a hatalom felől érkező elvárások egyaránt arra kényszerítik, hogy újragondolja saját döntéseit.

 

A fény magányossága egyszerre történelmi regény és lélektani dráma. A budapesti tudományos élet, az űrkutatás hőskora és a hidegháború hétköznapjai egy olyan történet hátterét adják, amely a tudományos kíváncsiság, a személyes lojalitás és az erkölcsi felelősség határterületeit vizsgálja. A regény végső kérdése egyszerűnek tűnik, mégis nehéz válaszolni rá: vajon megőrizhető-e a függetlenség egy olyan világban, ahol a tehetség gyakran nemcsak lehetőség, hanem kísértés is.

 

Fülszöveg

 

1975, Budapest, az űrverseny végén. A hidegháború enyhülni látszik, az Apollo–Szojuz-korszak a technológiai együttműködés illúzióját kínálja, a hétköznapokat mégis az alkalmazkodás, a hallgatás és a kimondatlan határok szabják meg.

 

Kajetán Andor csillagász a magyar tudományos élet egyik legismertebb arca: a Csillagvizsgáló Intézet büszkesége, a televízió kedvence. A felszín alatt ugyanakkor gyász és depresszió gyötri, rossz döntések és kétes alkuk következménye, melyek mélyen a múltjába nyúlnak. És hamarosan ismét útelágazáshoz érkezik, egy újabb rossz döntés pedig már az egész hátralévő életére és szakmai munkájára végzetes kihatással lehet.

 

Andor ugyanis a munkáján túl a katonai felderítés informátora, aki külföldi útjairól hazatérve beszámol a történésekről, és jelentéseket ír kinti kollégáiról. Egyik este a tartótisztje megkeresi azzal, hogy a rendszer meghálálná eddigi tetteit, és arra kérik, fejezze be volt kollégája és barátja, Kemenesi György tanulmányát, mely jelentős tudományos felfedezést ígér a Végső Sors-elmélet kutatásában, ami az univerzum tágulását vizsgálja.

 

Kovács Krisztián valós eseményeken alapuló történelmi regénye lélektani tanulmány tudományos kíváncsiságról és lojalitásról, apaságról és elhallgatásról, nagyívű története Budapest második világháborús bombázásától a Szputnyik fellövésén át egészen a holdra szállásig, majd még annál is tovább vezet. A fény magányossága ugyanakkor feszült thriller arról, hogyan válik erkölcsi csapdává a határok feszegetése, és milyen árat fizet az, aki áruba bocsátja tehetségét a politikai hatalom számára.

 

A fény ugyanis nem válogat: nemcsak megvilágít, hanem le is leplez.

 

A regényről mondták

 

„Kovács Krisztián briliáns regénye nyugtalanítóan pontosan rezonál a jelenre, és hogy a kezdetben jelentéktelennek tűnő, apró kompromisszumok idővel hogyan ejtik csapdába az embert a hatalom, az ambíciók és a lelkiismeret útvesztőiben.” - Al Ghaoui Hesna

 

“A fény magányossága a döntések könyve. De dönthetünk-e valaki helyett, aki már nincs? Mit kezdünk a másik munkájával, emlékével, a közös idővel? Kovács Krisztián regénye megmutatja, hogy az igaz barátság ereje akár kozmikus távolságokat is áthidalhat.” - Juhász Anna

 

„Kérem, ne féljenek a sötétségtől. A sötétség csak annyit kér, figyeljenek rá.” – kéri Kovács Krisztián csillagász főhőse a pódiumon állva a közönségtől, és voltaképp a szerző is ezt kéri tőlünk, olvasóktól a legújabb könyvével. A fény magányossága ugyanis leginkább a sötétségről szól. A sötétségről, ami úgy borul barátság, tudomány, hűség és kétség fölé, hogy néha lehetetlennek tűnik kitérni előle, pedig a sötétségtől nem szabad félni. De figyelni mindig muszáj rá.” - Szlavicsek Judit

 

A szerzőről

 

Kovács Krisztián 1987-ben született Zalaegerszegen, főiskolai tanulmányait Szombathelyen végezte. 2018-ban megalapította az Ectopolis Magazin online kulturális portált, melynek 2022-ig főszerkesztője volt. Ugyanebben az évben jelent meg az első regénye Hiányzó történetek címmel, amit azóta további három követett. A 2024-es Ablakok az ébrenlétben bekerült a Nők Lapja Irodalmi Díj döntőjébe. Feleségével, kislányával és tacskójukkal Gyömrőn él.

Idézetek a kötetből

 

„1956 októbere van, Andor huszonnégy éves. Már közel két éve nem diák, de a kollektív hevület miatt annak érzi magát. Bár tudja, hogy egzisztenciája az államtól függ, mégis húzza a lába, a szíve, menne, ha tehetné, ki a közterekre, a Műegyetemhez, vagy meghallgatni Sinkovits Imrét a Nemzeti lépcsőjén. Mindig is tartózkodott a politikai vitáktól, de most érzi, hogy történelmi pillanatot él át. Érti a forradalom célját, hisz abban, hogy a tudomány fejlődését csupán annak függetlensége és teljes szabadsága képes biztosítani. Bűntudatot érez, amiért cserben hagyja a fiatalságot, ha nem indul el, de ha elindul, ugyanezt érezné a kollégái miatt. Ifjonti idealizmusa és szakmai lojalitása vív harcot egymással szüntelenül azokban a napokban, kívülről azonban nyugodtnak tűnik, mint aki pontosan tudja, mit csinál. A forradalom már zajlik, de ő továbbra is végzi a munkáját. Fotólemezeket hív elő a laborban, katalogizál, pályaszámításokat végez, jelentéseket ír, és azzal, hogy nem változtat a napi rutinján, hiába az elvágyódás, tulajdonképpen állást is foglal. Ezt persze sosem ismerné be. Fiatal még, nem hisz a balsorsban, ahhoz kell még pár év.”

 

„Egy Münchenből Washingtonba tartó repülőgépen ül. Már az első pillanattól úgy érzi, barátok közé csöppent, pedig a velük utazó pártmegbízott mást se csinál, csak az információk adagolásáról szóló óvintézkedéseket sorolja. Andornak sokszor az az érzése támad, hogy ellenséges vonalak mögé készülnek, és hogy ez túlzás. Járt ő már hasonló úton, nem is egyszer. Alig egy évvel a diplomaosztó után Innsbruckban Wernher von Braunt hallgatta egy közel ezer férőhelyes ovális teremben, ahogy az amerikai rakétatechnológiát ecseteli. Rá egy évre Amszterdamban Kármán Tódor beszélt a lamináris áramlás stabilitásának szerepéről. Újabb egy évvel később Londonban megállt mellette egy ismerős, erősen kopaszodó, szemüveges férfi a piszoárnál, és megkérdezte, hogy tetszik neki a kongresszus. Az előadások az űrjog és a nemzetközi együttműködés kérdései körül forogtak, különös tekintettel a világűr békés felhasználásának lehetőségeire. Andor nem igazán élvezte, és ennek hangot is adott.

– Érthető, amit mond, no de ha nincs jogi szabályozás, akkor nem lennénk többek, mint Victor Frankenstein és Dr. Moreau szerelemgyerekei, nem gondolja? – kérdezte a kopaszodó férfi kimért angolsággal. Andor eltöprengett, miközben Arthur C. Clarke felhúzta a cipzárját, kezet mosott, és távozott.”

 

„A fogadáson mégis kénytelen szóba elegyedni a megjelentekkel. Egy Knoll Gyula nevű férfi különösen lelkes a társaságában. Elmeséli, hogy tulajdonképpen merő véletlenségből keveredett oda: két hónappal korábban még veterán repülőezredesként MiG–21-esekkel repült Taszáron. Romló látására hivatkozva kérvényezte az áthelyezését. Így került a Híradó Csoportfőnökséghez. Feladata a rádióelektronikai felderítés lett, felettesei úgy vélték, jó hasznát veszik a tapasztalatainak. Első hivatali megjelenése az a nap, erre összehozza a véletlen Kajetán Andorral. Ismeri az érdeklődési körét, mondja, és ez Andornak úgy hangzik, mint egy fenyegetés. Olvasta a cikkeit a földönkívüli élet kutatásáról meg a Fermi-paradoxon cáfolatáról. Még az egyik Mázlis Virgo-regényt is dicséri. Andor érzi rajta, a férfi vágyott rá, hogy találkozzanak, anélkül, hogy tudta volna, megtörténik-e valaha. Figyelmet színlel, de valójában ő vágyik figyelemre. Minden tagja vibrál, szavai keresik a kiutat.”

Magnólia Kiadó

 

A Küszöb – Szántó Áron első regényének bemutatója Győrben, a Betonban május 9-én A Google orákuluma szerint fontos Ide kattintva megtaníthatja a Gmail szolgáltatásnak, hogy ez a beszélgetés nem fontos

 A Küszöb – Szántó Áron első regényének

bemutatója Győrben, a Betonban május 9-én

Esemény

 

Időpont: május 9., szombat 17 óra

Helyszín: Győr, Puskás Tivadar út 8.

 

A szerzővel és dr. Dávid Gyula szerkesztővel, a Figura Könyvkiadó vezetőjével Tanács Dóra beszélget.

A kötetről

A frissen elárvult, érettségi előtt álló Kriszti gyámjával, alkoholista nagybátyjával a Bakony egyik eldugott kis falujában kezd új életet nagyszüleinek régi házában. Szomszédjuk magának való, de kedves, békés öregember, aki a pincéjében egy idegen eredetű tárgyat rejteget. A régi majorsági épületben, a „Kastélyban” egy zavaros ideológiájú new age szekta jelenléte borzolja a kedélyeket, amelynek vezetője nem nézi jó szemmel a frissen érkezetteket. Nagyon úgy tűnik, a helyi boszorkányhistóriák is többnek bizonyulnak egyszerű mendemondánál.

Spotify

 

 Figura Könyvkiadó, 2026

 

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borítóterv és grafika: Szántó Áron

Libri

 

Szántó Áronról

A szerző portréját Szántó Nikolett Vivien készítette.

 

1989-ben született Veszprémben. Gyermekkora a város legendás lakótelepén, a Haszkovón telt anyagilag szerény, de érzelmileg kiegyensúlyozott és biztonságos, kulturálisan pedig kifejezetten pezsgő környezetben. Iskolái után – amelyekért nem igazán rajongott –, újságíróként dolgozott. Kreatív energiáit elsősorban a zene és képzőművészet terén kamatoztatta. A Küszöb az első regénye.

Részlet a regényből

„Félelmetes villám hasított a Hártyás csúcsába, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna – ahogy mondani szokás. Péntek volt, már besötétedett, este kilenc felé járt az idő. A falu egyetlen temetőjét szokatlan módon a hegy oldalában létesítették, a jó ég tudja, hány évszázaddal ezelőtt. A hegy tetejére épült ravatalozó kápolna villámhárítóját érte a csapás. Óriási dörrenés hallatszott, egy-két modernebb autó riasztója is bekapcsolt. A hirtelen kékes fényben egy pillanatra megvillantak a meredek lejtőn sorakozó gránit sírkövek, márvány obeliszkek és azok az öreg, szúette fejfák, amelyeken már a neveket is csak bajosan lehetett kiolvasni. A temető bejárata a falu központjából nyílt, két házzal odébb a közkedvelt Szivárvány presszótól. A kocsma kerthelyisé­gét ponyva fedte. Két öreg fröccsözött és cigizett alatta.

– Nem mondod, hogy ott hagytad a gázon, bazmeg!

– Dehogynem. Most mi van? Tudod mennyi idő, amíg a csülök meg az a lóbaszó csótánybab megfől? Három óra minimum! Mér’ kéne ott üddögélnem mellette? – értekezett a hobbiszakács már kicsit kapatosan.

– Hát te tudod…

– Jaj, ne károgj már Józsikám! Faszt érdekli! Gyere, igyunk in­kább még egy szilvát! Én fizetek!

– Oké.

Elnyomták a csikkeket a hamusban és bementek. Az ajtó fölött egy elnyűtt szivárvány neonlámpa ívelt. Hét csík formált egy félkört, amelyek a hét szín kissé megfakult árnyalataiban világítottak: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. A cit­romsárga és a legalsó, az ibolya folyamatosan, kiszámíthatatlan ritmusban pislákolt.

Bent a tévében egy mulatós műsor ment, épp egy csinos, barna hajú nő énekelt egy közhelyes számot, minden bizonnyal a szerelemről, szakításról vagy valami ilyesmiről. Senkit nem érdekelt, de háttérzajnak oké volt. Az emberek csak ültek és beszélgettek az életről. Orsi, a kocsmáros lány kilépett a pultból, hogy dobjon pár fahasábot a kályhába. A régi, nagy cserépkályha tavaly kiégett, a lángok majdnem a kocsmát is elpusztították. Ennek a drámának a nyomait láthatták a vendégek a plafon kiterjedt koromszigetein. Egy sokkal kisebb, hordozható vaskályha állt a tönkrement régi előtt, amelybe képtelen módon illeszkedett a füstelvezető cső. Ormótlan látványt nyújtott, a célnak mindenesetre megfelelt. November eleje volt, pont fizetésnap után, és már épp elég hideg ahhoz, hogy bedurrantsanak a kályhába. Viszonylag sokan, úgy húszan gyűltek össze a falusiak, ráadásul a kint tomboló felhőszakadás miatt még hazajutni is bonyolultnak tűnt. Nem volt más választásuk, inni kellett.

Jani a pultnál ült és egy ötven év körüli cigány formával, Bovdennel beszélgetett felszínes dolgokról. Valójában Bogdánnak hívták, Bogdán Ferenc, de mivel mindenhova állandóan a Csepel kempingbiciklijével járt, ez a találó becenév ragadt rá. A biliárd­asztalnál huszonévesek lökdösték a golyókat. Páran söröztek, de akadt, aki csak üdítőt ivott. A jobb sarokban, egy hosszúkás asztalnál ült a falu krémje: Karcsi (a hentes), Jóska (gyári munkás Móron), Misi (munkanélküli), Pista és Jácint (mindketten villanyszerelők közös vállalkozással), illetve Bandi (aki pásztorként került fel a Bakonyba). A bal oldalon négy öreg kártyázott a fröccseik felett. Középen egy kancsó, amelyből újra meg újra töltögették a kiürült poharakat. A tévé előtt hárman szotyiztak csendesen.

– Feles jöhet, Fecó? – kérdezte Jani Bovdentől.

– Pe’.

– Két kis Unicumot, lécci – mondta a pultos csajnak. – Meg egy Kőbányait.

Orsi haja hátul tüsire volt nyírva, Judy Jetsonosan. Bal kézfején egy nagyon béna, feltehetőleg már ezerszer megbánt nonfiguratív tetkó éktelenkedett. Töltöttgalamb testalkattal bírt, amely egyébként abszolút jól állt neki, de a kisugárzásában volt valami kimondottan maszkulin. Régóta pletykálták róla, hogy leszbikus és hogy Győrben van a nője, akit sose hoz le Csólyányosra, egyébként teljesen érthető okokból. Csávóval sosem látták. A népek imádtak ilyesmin csámcsogni, főleg egy ilyen ingerszegény környezetben, de mivel Orsi mindenkivel kedves volt és alapvetően jó természetű, nem nagyon baszogatták ezzel. Egy-két nincstelen, részeg fasz néha megpróbálta bekóstolni, de mivel még agya is volt, simán felmosta velük a padlót. Egy szó, mint száz, tisztelték őt.

– Ezerkétszáz lesz – töltötte ki az italokat.

– Ezernégyből, lécci.

Újabb villám csapott be a közelben. Az ajtó, mintha csak ennek következtében, hirtelen kivágódott. Egy magas, enyhén kopaszodó esőkabátos alak lépett be.

– Jó estét kívánok! – köszönt kicsit túl illedelmesen.

Valamit visszamorogtak rá, senki nem ismerte. Egy ideig méregették a gyüttmentet, aztán mindenki visszatért bokros teendői­hez. Három bárszék állt a pultnál, az egyik még szabadon. Az idegen felakasztotta az esőkabátját a fogasra, leült Bovden mellé és kért egy sört. Szépen, egyenletesen duruzsolt a kályha. Barna, re­cés lambéria futott végig a kocsma falán, amelyre évtizedes zsír és retek tapadt. Közvetlenül a söntés mellett egy plakátot szúrtak rá egy rajzszöggel:

Márton-napi bál

– November 11, péntek, 20h –

Helyszín: Bakonycsólyányos, kultúrház

– Fergeteges party! – Tombola! – Libacomb párolt káposztával! (korlátozott mennyiségben) –

Zenél: Seriff Junior és Gömbi.”

Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban

Lira

Libri

Bookline