2024. június 4., kedd

Nyerges Gábor Ádám: Vasgyúrók – Az Ünnepi Könyvhétre megjelenik!

 „Felkínálkozunk a pusztulásra, és ez feneketlenül mulattat.”

Nyerges Gábor Ádám

Vasgyúrók

 

Megjelenik az Ünnepi Könyvhétre!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2024

Szerkesztette: Benedek Anna

A borítót Tarcsay Zoltán tervezte Munkácsy Mihály Rőzsehordó nő című festménye, valamint a Fortepan 94864-es képszámú fotójának felhasználásával.


Könyvbemutató és dedikálás a Kis Présházban június 13-án, csütörtökön 20 órától

Esemény

A szerzővel és a kötet szerkesztőjével, Benedek Annával Halmi Tibor költő, kritikus, szerkesztő beszélget.

Vasgyúrók a helyszínen is megvásárolható, és átvehetők az előrendelt példányai.

 


Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten a Prae Kiadó 70-es  standjánál, a Vörösmarty téren

Időpont: Június 15., szombat 14–15 óráig

„Ha találós kérdés lenne, így tehetnénk fel: hol és hogyan találkozhat a második világháború olasz frontja, a magyar űrprogram furcsán ismerős sci-fije, Micimackó és Soros György, tűzkárosultak, özvegyek, irodai dolgozók, sorozatgyilkosok és egyetemi professzorok, utolsó vérig rivalizáló traumacsoportok, kamaszos szerelembe eső középkorúak, elhagyni készülők és elhagyottak vagy a játszóterek indián szellemei?”

Fülszöveg

Egy kisiskolás gyereket – talán egy vasgyúrót – reggel halva talál az anyja, aki ezt hogyan is élheti túl. A külügyi szakértőnő szakmai hibát követ el, majd a metró alá akar ugrani, de véletlenül mást sikerül belöknie. Két régi barátnő addig átkozza egymás politikai táborát, míg kékülni nem kezd a fejük. A szerelmes fiút a nagybátyja részegen akarja kifaggatni a barátnőjéről.

Nyerges Gábor Ádám novelláinak ismerős környezetében köznapi emberek abszurd helyzetek részesei lesznek. Miközben szorongásaikat a groteszk félelmetessége is fokozza, történeteik mögött egymással való küzdelmeik sorstragédiája áll.

Egy férfi és egy nő megkésve találnak egymásra, amikor a hátralévő kis darab időben már nemcsak a szív dobog. Valaki a papjának meséli, hogy kiket ismert föl a migránsok vérengzéséről szóló rémálmaiban. A békés, kicsit rozzant faluban csak a plakáthely látszik, odavezető út nincsen. De hogyan készülnek a meg nem erősített hírek, vagyis mivel foglalkoznak a Hírbástyánál – mármint ténylegesen?

Ezek az elbeszélések a szatirikus próza hazai alkotóival és tárcaíróival vállalják a rokonságot. A szerző sokoldalúan tárja föl napjaink morális és egzisztenciális csapdahelyzeteit, mégsem ítélkezően ábrázolja figurái determinált észjárását, kiszolgáltatottságba ágyazott élethazugságát.

 

Závada Pál

A szerzőről

Nyerges Gábor Ádám másfél évtizede, a 2000-es évek végén kezdte pályáját. Bár elsősorban versek és regények szerzőjeként ismerjük, valójában ez idő alatt folyamatosan jelentette meg novelláit, elbeszéléseit, tárcáit, többek között a 2000, az Élet és Irodalom, a Kalligram, a Népszava, a Prae és a Tiszatáj hasábjain. E több mint évtizednyi anyagból válogatta a szerző első novelláskötetét, melyet 2024 Ünnepi Könyvhetére várhatnak az olvasók.

 

Részlet a kötetből

Vasgyúrók

1.

Amikor a Károly elhagyott, hallgattam a Fonográfot. Jöjj, kedvesem, odáig jutottam, sírtam, kikapcsoltam. Hallgattam a Zoránt. Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell. Idáig jutottam, sírtam, kikap­csoltam. Hallgattam a Sebőt. Rejtelmek, ha zengenek, csak idáig jutottam, olyan szomorú volt, sírtam, kikapcsoltam. Ha én szél lehetnék, egy lányt megkereshetnék, engem nem keresnek, kikapcsoltam és sírtam, egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt, egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett. Én is így lettem néma víztükör, mikor tőlem elmentél, kikapcsol­tam, két szoba közt a csend, de végtelen nagy távolság, s mi otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát. Kikapcsoltam, kikapcsoltam, mindent kikap­csoltam, magamat is kikapcsoltam, és csak akkor kapcsoltam újra be, amikor a Jankó elment az iskolába, én meg beértem az állomásra, és sírtam az irodá­ban, amikor nem jött vevő. Megtanultam ki- és bekapcsolni a sírást, ott tanul­tam meg, két vevő közt, ami jól jött a Jankóval, nyolcéves volt, és elment az apja, el se búcsúzott tőle, nem sírhat az anyja. És nem hallgattam már sem­mit, pedig sok szép zenénk volt otthon. Neki néha fölraktam, amitől nem sír­tam, nem volt sok olyan, a Régi csibészeket, de aztán attól is sírnom kellett, azt se raktam föl többet. Mert akkor már minden zene fájt. Tizenkét év házas­ság volt mögöttünk, ennyi idő alatt minden hangba belekerül a másik, abba is, amit sose hallgattunk együtt, minden róla szólt, a Hajnali óceán, de még a Léna is, ő volt a Gyöngyhajú lány, a Lökd ide a sört, de a Ha én zászló vol­nék is. Elvesztettem minden zenét, pedig a szüleimtől kaptam őket, sok más nem is maradt utánuk. De ott volt a Jankó. Sokáig féltettem, hogy mi lesz belőle a megbolondult, elhagyott anyja mellett, meg úgy egyébként is, ne legyen belőle valami vidéki tuskó, mint az a DISZNÓ apja. Értem én, meg­értettem. Fiatalabb volt az a másik, ahogy az lenni szokott, a nevét se tudom, sosem beszéltünk utána, csak a következő karácsonykor, akkor is csak rövi­den, felhívott, felvettem, hát beszéltünk, keményen tartottam magam, rideg voltam, de udvarias, nem sírtam, csak a gyereknek nem adtam oda a telefont, azt mondtam, már alszik. Ha akar vele beszélni, jöjjön el, nézzen a szemébe, mondtam. Jó, azt mondta, tudtam, sosem fog jönni, ilyen volt egyszerűen. Szóval fiatalabb volt, az is a benzinkútnál dolgozott, azt tudtam még. Nem csalt meg, azt mondta, mert ő olyan, hogy így tisztességes, azt mondta, tud­tam, megcsalt akkor már rég, ilyen volt egyszerűen. A gyereket nem értettem a dologban, engem nem szeretett akkor már rég, ezt utólag összeraktam, de a Jankót, azt elvben nagyon. Szeme fénye volt, játszott vele, vitte mindenhová, amikor már semmi pénzünk nem volt, akkor is vett neki minden héten valami kis játékot, nem is tudom, miből. Becézte, cirógatta, puszilgatta, nem is értem. Hogy aztán semmi, mintha elvágták volna, úgy hagyta el, ahogy engem, de hát az egy gyerek, még nyolc se volt, hát azt is megunta, abból is fiatalabb kellett? Az is lejárt, az sem jelentett semmit? Nem tudtam, hogy van az ilyen, nekem akkor nem nagyon voltak barátaim, nem volt időm barátkozni, munka, gyerek, háztartás, mikor barátkoztam volna, aki régről volt, az is mind elma­radozott, vagy hát én maradoztam el tőlük, mert hát mikor? Hogyan? Nem volt akkor nekem már senkim a Jankón kívül, csak a hallgathatatlan, régi lemezeim a halott szüleimtől, meg az a pindúr kis félárva, vagy mi, hát nem is tudom, hogy hívjam az ilyet, akit elhagy az apja, mint egy megunt felesé­get. Még nyolc se volt, még fel se fogta eleinte rendesen, csak aztán értette meg, pedig én nem mondtam neki, mert megfogadtam, hogy nem lesz bolond, síró anyja, még az kellett volna neki, aki elmondja fűnek-fának az apját, hogy abban nőjön fel, van meg lesz elég baja, de aztán valahogy utólag összerakta, mert okos volt és nagyon érzékeny, olyan csendben megértette a dolgokat, hogy az ember ránézett kedden, és semmi, és szerdán is ránézett, és már ott volt a szemében minden, hogy összerakta, hogy megértette, hogy tudja pon­tosan, akkor is, ha nem érti, de tudja, érzi, hogy mi történt, hogy neki nem lesz apja többet, mert az ilyen, ilyen volt egyszerűen. Hogy ránéz kedden, és szeretlek, kis picúr vasgyúró, kis lovag, te leszel, meglátod, az új Messi, te TRÓNÖRÖKÖS, ordította, és fölkapta, és forgott vele a szobában, én nem is láttam még embert, mármint férfit így szeretni a gyerekét, vagy hát így kimu­tatni, hogy ránézett kedden, és szeretlek, kis picúr vasgyúró, és ránéz szerdán is… És már nincs ott, nincs apja, elment köszönés nélkül, és azt se mondja, azt se hazudja, hogy hazajön, mert ilyen volt egyszerűen. És ezt a Jankó csendben és hiszti nélkül megértette, utólag egyszerűen összerakta, keddről szerdára ez mind ott lett a kis szemében, a nézésében, hogy ez így van, ez így történt, ezt ő felfogta, megérezte, tudomásul vette, bár nyilván nem értette. Én meg megtanultam ezt mind kikapcsolni, aztán a zenét már bekapcsoltam újra, meg vettem ki könyvet, mindig mást, valami régit, szépet, József Attilát, Szabó Lőrincet, miatta kezdtem olvasni, amíg volt még pénzem olvasójegyre, aztán kértem kölcsön könyvet, mindig valami szépet, mert már lettek újra barátaim, hogy halljon ilyen szépeket, legyen műveltebb, mint a szülei, és hallja, amiket a sosem ismert nagyszüleitől kapott, hogy ne legyen ilyen falusi tirpák bunkó, akinek többet ér a feleségénél és a kisfiánál egy ilyen névtelen KURVA, és csak olvastam neki, főleg az Altatót, azt nagyon szerette, meg én is, én talán még jobban is, lefekvés előtt olvastam neki a verseket, aztán adtam egy puszit, mindig úgy aludt el, hogy aludj el szépen, kis Jankó, picúr kis lovagom, és már aludt is, vagy ha nem is, úgy tudott tenni, talán öntudatlanul is, tapintatból, sosem tudtam. És aztán én még sokáig fennmaradtam sírni, mert aztán már csak olyankor tudtam, aztán már azt is – kikapcsoltam.

A kötet megvásárolható a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése