Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Lana V. Asol - ("Mind a kettőnek jelen kell lennie, hiszen fantasy zsánerben írok. Viszont valóság sem hiányozhat, hogy az olvasó találjon kapcsolatot.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Lana V. Asol írónőt, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek A folyó túloldalán című e-könyve nemrég jelent meg, Helma Kiadó gondozásában. Nemcsak e-könyvként, de hamarosan hangoskönyvként is lehet kapni.

Íme az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Először is, nagyon megtisztelő az érdeklődés!

Teljesen átlagos, két gyerekes családanya vagyok. Dolgozom, gyerekeket nevelek és minden szabadidőmben, néha éjszakánként is, mesevilágokat gyártok.  

A folyó túloldalán sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

A könyv nem igazán igényelt kutatómunkát, hiszen saját világot alkottam, így mindent a magam kedve szerint formálhattam.

Nem emlékszem pontosan, de hat hónapnál nem tarthatott tovább a megírása. Sok gondolatom volt hozzá, ezért viszonylag gyorsan haladtam. Őszintén szólva ez a könyv csak egy kis pihenő volt egy másik történet két része között. Gyakorlásnak szántam, hogy lehet a történetet egy köteten belül tartani.

Forrás: Lana V. Asol írói oldala

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Mind a kettőnek jelen kell lennie, hiszen fantasy zsánerben írok. Viszont valóság sem hiányozhat, hogy az olvasó találjon kapcsolatot. Fontosnak tartom, hogy tudjunk azonosulni a helyzetekkel, a karakterekkel, hogy találjunk benne olyan elemeket, amiket a saját életünkre is vissza tudunk fordítani.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Maga az írás viszonylag régre nyúlik vissza, tinédzser koromban kezdhettem, de csak önterápia jelleggel. Semmi komoly szándékom nem volt azokkal az írásokkal. Aztán jó időre félre is tettem, és ha volt is a fejemben egy történet, azt csak gondolatban finomítgattam bővítettem, nem került papírra semmi.

Az egyik tanárom jelentetett meg egy könyvet és ennek hatására elkezdtem újra leírni a gondolataimat. Nagyjából három éve lehet már minden napos gyakorlat, és szenvedély.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

A romantikus témákat közel érzem magamhoz, és a mesével is megpróbálkoznék, de egyelőre főleg a fantasy jellegű gondolatokat szeretném kiírni magamból.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Szomorú leszek. Sokszor nagyon kötődőm a karaktereimhez és rossz érzés lezárni a történetüket. De egyben jó érzés is, hogy valami kész komplett egész kerül ki a kezeim közül. Habár most megtapasztalhattam, hogy az igazi munka sokszor ezután kezdődik!

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Igen ez teljes mértékig egy írói álnév. Sajnos az eredeti marketing szempontjából nem igazán használható. Sokat gondolkoztam hogyan lehetne megtartani minden részéből egy keveset, hogy azonosulni is tudjak vele. Ezért az eredeti nevem részeiből lett megalkotva a Lana V. Asol álnév.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Igen, mivel alapvetően én is ezt szeretem olvasni.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Felemelő érzés volt és rettentő hálás is vagyok mindazoknak, akik lehetőséget adtak, és segítettek, hogy eljussak idáig! Ugyan az lesz majd az igazi ’megjelent a könyvem’ érzés, amikor majd nyomtatott formában kézzel fogható lesz. Szerintem minden szerző erre vágyik. Valami maradandót alkotni.

Forrás: Lana V. Asol írói oldala

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív? 

Most már inkább függőségnek nevezném, így mindenképp tervezett, ugyanakkor viszont elengedhetetlen, hogy érjenek bizonyos benyomások, amikből ihletet lehet meríteni. Ez sokszor nem valami nagy dolog. Nekem elég egy jól eltalált dallam, egy álom vagy egy hétköznapi jelenet az utcán, hogy meglóduljon a fantáziám.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Ebben a könyvben kedvenc jeleneteim voltak, amikor Stella a zsiványokkal bandázott. Azokat lendületesen lehetett írni, nagyon élveztem!

Nem emlékszem olyan részekre, amikkel különösebben szenvedtem volna. De jellemző, hogy időnként el kell mennem, egy három napos pihenőre, hogy tudjam folytatni, ha elakadok.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Mindig van valami, de nincs kifejezett múzsám. Egy jelenet köré szoktam szőni a meséket.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

A legelső a férjem, aztán megy a barátnőkhöz. Igyekszem mindenki véleményét figyelembe venni és beleépíteni azokat, amiket hasznosnak vélek. Örülök az építő kritikának, hiszen nagyon sokat kell még fejlődnöm, de szerencsére segítséget is kapok hozzá.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Elsőkörben meglepődött, mert véletlen derült ki. Szerettem volna a kötetet a kezükbe adni és addig titokban tartani. A megjelenés folyamatába pedig már ők is be voltak vonva. Örülnek és támogatnak!

Forrás: Lana V. Asol

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Az olvasóimnak azt üzenem, hogy merjenek különbözni, álmodjanak! Mert nem vagyunk egyformák és előbb-utóbb mindenki rátalál az életében arra az útra, amit követni kell, és azokra a társakra, akik erősítik, nem pedig akadályozzák.

Előreláthatóan ennek a történetnek a hangoskönyv és a nyomtatott verziója várható. Az előbbi elkészítésében fantasztikus emberekkel dolgozom együtt, illetve én nagyjából csendestársként. Felbecsülhetetlen, hogy az első élményem a könyves világban ennyire pozitív! Egy lassabb felépítésű fantasy trilógia is készülőben van, de azt hiszem az még várat magára.

 Lana V.Asol írói oldala

Helma kiadó

Beleolvasó: Lana V. Asol: A folyó túloldalán - ("– Zsebmetsző, tolvaj – soroltam. – Szentséges Marine! Tolvaj? – hüledezett. – Igen, tudja, aki elveszi mások tulajdonát. – Tudom, hogy mit jelent az, hogy tolvaj. De itt ettől a rossz szokásodtól meg kell válnod! ")

Megint jócskán lemaradtam a beleolvasóval, ezért egy újabb hosszabb részletet hozok nektek, Lana V. Asol: A folyó túloldalán című könyvből.

Lana V. Asol

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az ​Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.
Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat.

Részlet

Engedéllyel

Összeráncolta a homlokát, az ő szótárában ehhez a kifejezéshez nem társult semmi. Nem úgy, mint nekem. Az életem volt, a testvéreim, barátaim, árulóim...

– Zsebmetsző, tolvaj – soroltam.

– Szentséges Marine! Tolvaj? – hüledezett.

– Igen, tudja, aki elveszi mások tulajdonát.

– Tudom, hogy mit jelent az, hogy tolvaj. De itt ettől a rossz szokásodtól meg kell válnod! – jelentette ki szigorúan.

Felhörrentem.

– Rossz szokást mondott?! Azt hiszi, ez rossz szokás volt? Ez volt a megélhetésem, és higgye el, jobb, mint a bordélyban széttenni a lábamat! – Emerald arca elvörösödött, nem tudom, hogy a méregtől, vagy azért, mert zavarba hoztam, netalán csak meghökkentettem. – Egy árva lánynak nem sok egyéb választása van az életben. Nem mindenki születik ezüstkanállal a szájában! – mondtam ingerülten.

– Sajnálom, nem tudtam, hogy... hogy mit rejtett a múltad.

– Nem kell sajnálnia. Megvoltam – feleltem rá egy tétova vállrándítással.

– És a nyílvessző? Azt kitől kaptad?

– Egy olyan valakitől, akit a testvéremnek hittem – egészen biztos, hogy nem Timoth lőtt rám, de ő árult el, úgyhogy végérvényben neki köszönhetem.

Csak ő lehet ilyen ostoba... Ezzel a húzásával magát is kinyírta. Ha Ben megúszta és rájön, márpedig rájön, akkor Timoth-nak is lőttek. Az a barom...

De Ben miatt jobban aggódtam, mint miatta. Bíztam a kapcsolataiban, hogy végül csak megúszta!

– Miért akart megölni?

Tanácstalanul megráztam a fejem.

– Jól van leány, aludj, holnap sétálunk egyet!

– Rendben. Jó éjt, Emerald!

– Jó éjt, Stella! – búcsúzott mosolyogva.

Az álom könnyen jött, a folyamatos hideg ellenére. Talán túl könnyen is. Reggel az első dolog, amit megéreztem, az a szomjúság volt, utána pedig a napgyümölcs finom illata. Az ágy melletti kis asztalkán állt. A héját úgy húzták le, mintha négy virág szirma volna, a közepén pedig ott volt maga a gyümölcs, kis cikkekben körberakva.

Olyan erős és csábító volt az illata, hogy rögtön rávetettem magam. Az addig kínzó szomjúság szőrén, szálán eltűnt. Lédús volt ugyan, de lehetetlen, hogy az összes szomjúságomat kioltsa.

Emerald hamarosan megérkezett a reggelimmel, és az aznapi ruhámon is elvégezte az átalakítást. A hajamat kifésülte és feltűzte. Legutóbb kislány koromból emlékszem ilyesmire, a Liliomban nem törődtem vele.

– Köszönöm – néztem rá hálásan. – Azt is, hogy ellátta a sérülésemet, és a gyümölcsöt is.

– Nagyon szívesen, de a gyümölcs nem tőlem volt.

– Akkor kitől? – szeppentem meg, tudatosítva, hogy ezek szerint a szobámba nem csak Emeraldnak van bejárása.

Az elvin megingatta a fejét, hogy ő bizony nem tud a dologról.

Lekísért a kertbe, és séta közben beszélgettünk. Azonban a figyelmemet nem kerülhette el, hogy a többi elvin feszengett a közelemben. Úgy méregettek, mint egy betolakodót, és őszintén az is voltam.

– Elkezdhetném ma a tanulást? Szeretném megismerni a nyelvüket.

– Már ma? – kérdezte meglepetten.

Minél előbb szerettem volna elfoglalni magam valamivel. Eddig minden napomnak megvolt az üteme, és most szörnyen haszontalannak éreztem magam. És aki haszontalan, az meghal. Az emberi világban ez volt a törvény, és kétlem, hogy az elvin birodalomra más szabályok vonatkoznának. A nyelv elsajátítása volt az első és legsürgetőbb feladatom. Ahhoz, hogy hozzáférjek a többi könyvhöz, a kultúrájukhoz, ezt kellett megismernem. A szüleim halála óta magamért voltam felelős. Irena és a fiúk is törődtek velem, de önámítás lett volna azt hinni, hogy önzetlenül tették. Irena azért nevelgetett, hogy keressen rajtam. Nem úgy, ahogy ő gondolta, de végül pénzt vittem a házhoz.

Ben is keresett rajtam, és ő szerelmet is remélt. Így vagy úgy, de mindig csak magamra számíthattam. Itt is egyedül kell kitalálnom, hogyan boldoguljak.

De féltem tőle, hogy ez most nehezebb lesz, mint eddig bármikor. Idegen voltam ebben a világban, és nem láttak szívesen.

Emerald könyveket és írószert hozott, majd elkezdett magyarázni. Figyeltem és jegyzeteltem mindent, amit mondott.

– Árva gyerek létedre okos diák vagy – dicsért meg.

– Attól, hogy valaki elveszti a szüleit, még nem lesz ostoba – feleltem, mert bántónak éreztem, amit mondott.

– Nem így értettem, csak kevés lehet az olyan árva, aki írástudó.

– Az édesanyám tanítónő volt a faluban, ahol éltem – mondtam, és fájó szívvel gondoltam arra a gondtalan időszakra.

Emerald megértően bólintott. Az első hét után magányosabb voltam, mint valaha. Tanultam, és azt hiszem, jól haladtam, de beszélgetni egyedül Emerald volt hajlandó velem.

Az elvinek külsőre nem sokban különböztek az emberektől, de ami egyértelmű ismertető jelük volt, az a szemük színének elevensége. Én az egyszerű barna szemeimmel, ha akartam, se tudtam volna elvegyülni közöttük. Bejárhattam a könyvtárba, és Emerald a falakon belül szabad mozgásteret adott. Nem haladtam olyan jól, hogy olvasni tudjak, de sok könyvben voltak képek, azokat tanulmányoztam. Néhányszor sétálgattam a palotában, de mindenki elkerült. Erről a szokásról akkor tettem le, amikor belefutottam az uralkodóba, aki olyan szemekkel mért végig, hogy rájöttem, csak egy megtűrt vendég vagyok. Nem vártam el senkitől, hogy örüljön nekem, de a hideg közönyük megsebzett. Ebben a világban minden olyan hideg volt, nekem pedig hiányzott a sajátom. A nevetés, a barátok, a Liliom hölgyei, akik mind olyan életrevalóak voltak.

A sérülésem már a harmadik napra teljesen begyógyult, ami két okból is örvendetes volt: az egyik, hogy a kezemet teljes értékűen tudtam használni, a másik, hogy végre vehettem egy forró fürdőt. Az eredmény lohasztó volt, mert úgy tűnt, az elvin birodalomban semmi sem tud egy kis melegséget okozni. Minden, ami szembekerült velem, csak azt harsogta, hogy nem vagyok idevaló.

Emerald kedves volt hozzám, de hétről hétre úgy éreztem, sorvadok. Nem fizikailag, hiszen a testem kigömbölyödött, legalábbis már nem voltam olyan csontos; viszont a lelkem éhes volt. Itt nem lehettek vágyaim, de vágyak nélkül semmi sem vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az utcára vágyom vissza, de most, ha eszembe jutott, hogy mennyire szabad, és a magam ura voltam, fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom.

A napjaim a szobám és a könyvtár közötti ingázásokra szűkültek, és azokra a sétákra, amiket a kertben Emeralddal tettem meg. A palotán kívül nem mentem, és habár az idős elvin azt mondta, hogy nem vagyok fogoly, ez mégis eléggé hasonlított ahhoz.

De vagy ez, vagy a semmi.

A könyvtár felé indultam, beburkolózva egy vállkendőbe, amikor a sarkon megtorpantam, mert meghallottam az uralkodót. Ha csak lehetett, kerültem, mert a kevés találkozásnál, amikor véletlenül belefutottam, már olyan ellenszenvesen pillantott rám, hogy a térdeim is elgyengültek. Nem tartottam magamat egy gyenge nőnek, de ahol mágia van, ott az én erőm semmit sem ér.

– Nem érdekel Em, fogd rövidebb pórázra a halandó kis kedvencedet! Nem akarom, hogy a folyosókon csatangoljon, bárkivel összetalálkozhat! – hallottam Razel ideges és erőteljes hangját. Nem volt kérdés, ki az a kis kedvenc, akiről beszélt. A gyomrom görcsbe rándult és egy lépést elhátráltam.

– Már így sem megy sehová! Mit akarsz, hogy a szobájába zárjam?! – csattant fel Emerald.

Nem akartam hallani a sorsom, inkább visszafordultam, és a kihalt folyosón visszamentem a szobámba. Felhúzott lábakkal kuporodtam össze az ágyon.

– Mit csináljak most? Tényleg bezárnak? – vívódtam a gondolataimmal.

Most fogant meg először az a gondolat, hogy bármilyen rövid élet is várjon rám, talán mégis vissza kellene mennem. Csak egy kis napfényért, mert itt mindig borús volt az idő, és a tavasz ellenére itt a napfény ritka vendég volt. A sétáink alkalmával már felmértem a kertet, s most már biztosra vettem, hogy ki tudnék szökni.

Emerald viharosan lépett a szobámba, és annyira feldúlt volt, hogy a kopogásról is megfeledkezett.

Felemeltem a térdemről a fejem, az elvin pedig egy pár pillanatig csak elgondolkozva nézett.

– Már tudod, igaz?

– A szobafogságot? – kérdeztem vissza. – Igen – sóhajtottam, és úgy éreztem, összetörök. Soha életemben nem voltam ennyit bezárva a négy fal közé, most pedig még az életteremet is elvették.

– Ez nem szobafogság, Stella – ült mellém az ágyra, és gyengéden megfogta a kezemet. – És nem is fog sokáig tartani – most Emerald sóhajtott. – Razel nem akar bezárni.

– Nem, persze! Azért beszél rólam úgy, mint egy háziállatról! – vágtam vissza hidegen.

Emerald arcán sötét árnyék suhant át, nem volt kibékülve a helyzettel. De az uralkodó szava négy birodalomban is parancs volt.

– Tudom, hogy ez nehéz neked, Kedvesem. Beszélek még azzal a csökönyös szamárral. – Meglepett, hogy úgy beszél az uralkodójáról, mintha csak egy kölyök volna. – A napokban vendégek érkeznek a másik három birodalomból, és bizonyos okokból nem volna ildomos, ha Razel közelében egy halandót találnának. Feszült most ő is, de meglásd, ha lezajlik a tárgyalás, engedékenyebb lesz! Kibírod ezt a pár napot, ugye?

Bólintottam.

– Az ablakon keresztül sem fogsz szökéssel próbálkozni, ugye?

– Nem – mondtam, de titkon pont ezen gondolkoztam. – Ha a terhére vagyok, elmegyek. Tudom, hogy ki nem állhat engem.

– Ezt ő mondta? – kérdezte döbbenten az elvin.

– Nem, sosem szólt még hozzám, csak a megvető pillantása ezt sugallja. Jól ismerem az embereket, észreveszem, ha valaki ki nem állhat.

– Az embereket talán, de nem az elvineket! És hova mennél? Emlékeztetlek, hogy az emberek világában számodra már nincs hely.

Magam elé bámultam, és el kellett ismernem, hogy erre a kérdésére nem tudtam, mit feleljek.

– Ott és itt sincs hely... – leheltem magam elé.

Emerald szótlanul bámult egy percig. Ennyi időt adott az önsajnálatra.

– Na, elég volt. Nincs időnk a búbánatra. Aki átlőtt vállal lemászott a palota falán, az pár napot a szobájában is kibír! Gondoskodom róla, hogy ne unatkozz. Jöjj, lányom, gyakoroljunk!

Felkeltem és szót fogadtam, jobb ötletem úgysem volt.

Aztán éjszaka gondoltam egy merészet! Olyankor az elvinek is aludtak, a folyosók némák és üresek voltak. Ilyenkor kedvemre járhattam. Nem kószáltam el messzire, csak a könyvtár felé mentem, legalább ott akartam egy kicsit szabadon lenni, figyelő szemek nélkül.

Számon széles mosollyal lépkedtem tolvajhoz méltó, hangtalan léptekkel, és élveztem, hogy csak én járok a sötét ablakok mellett.

Hát, tévedtem.

Az arcomra fagyott a mosoly, amikor tőlem két méterre a könyvtárból Razel lépett ki, kezében egy könyvvel. Megdermedtem, hogy rajtakaptak, és pont ő, az uralkodó. A szeme a holdfényben jéghidegen villant, én pedig szinte remegtem attól az erőtől, amit sugárzott. Nem a testi ereje rémisztett meg, habár széles vállai a fekete felöltő alatt is edzett, izmos testet sejtettek. A többi elvinnel ellentétben az uralkodóból áradt a mágia. Nem volt látható jele, de a közelében egészen megváltozott a levegő, szinte rezgett, vibrált, talán most az eddiginél is jobban. Tudtam miért. Dühös volt rám. Joggal.

Határozott léptekkel indult felém, én pedig kitértem előle, s a falhoz hátráltam. Általában könnyen fel tudtam mérni az erőviszonyokat, de Razel mellett ehhez még csak gondolkoznom sem kellett. Mellette egy jelentéktelen kis semmi voltam, és a legtöbb, amit tehettem, hogy csendben meghúzom magam, hátha szemet huny a vétkem felett.

De ő nem sétált tovább, egyenesen előttem állt meg. Olyan fenyegetően, mint egy éhes párduc.

– Nekem végem... – lehajtottam a fejemet, nem mertem ránézni, de az udvari etikett egyébként is azt diktálta, hogy az uralkodó előtt fejet hajtsak.

– Minek köszönhetem ezt a kis éjszakai sétát? – mondta fagyosan. Minden szóból kiérződött, hogy visszafogja magát, de erőlködik, én pedig addig hátráltam, míg a hátam a falnak nem ütközött. Razel felém lépett, és olyan közel hajolt, hogy az már bizalmaskodó volt. De engem ez is csak még jobban megrémisztett. – Csak nem önként akarta felmelegíteni az ágyamat? – kérdezte, miközben kezét a falnak támasztotta, s engem a sarokba szorított.

A pulzusom felszökött, és amellett, hogy rettenetesen féltem, dühös is lettem. Az arcom elvörösödött, és most először, amióta IrHierben voltam, melegem lett.

A könyvet itt tudjátok beszerzeni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Lana V. Asol:A folyó túloldalán - ("– Hát igen, abból van elég – mosolyodott el. – Mivel foglalkoztál Tibordban? Bólintottam, majd mosolyogva felhúztam a szemöldökömet. Ez biztosan nem lesz ínyére az öreg elvinnek. – Zsebes voltam.")

Lana V.Asol következő beleolvasó részét kérlek hozom nektek. Ezúttal is hosszabb részlet kerül fel a blogomra. Ha tetszett nektek a részlet,hagyj nyomott. Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok róla.

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az ​Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.
Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat.

Részlet

Engedéllyel

– Mit beszélnek az emberek? – kérdezett vissza.

Tétováztam, mielőtt válaszoltam volna.

– Gyilkosoknak tartanak, veszélyesnek az emberekre.

– Lám, rád a te fajtád is veszélyes. Nemde? – bökött a vállam felé.

– Nem válaszolt – emlékeztettem.

– Mi igyekszünk távolságot tartani, nem véletlenül húztuk meg a határt. A legtöbb, amit hallhatsz, csak mese, de persze a meséknek is van valami igazság alapja. Megvédjük magunkat, ha szükséges.

– Az emberek ellen? Gondolom nem a szabás-varrásban merül ki a mágiájuk. Miért az elvineknek kellene megvédeni magukat?

– Az embereknek épp úgy van fegyverük ellenünk. Csak így működik az egyensúly. Ezért határolódtunk el.

– Mire jó a határ? – tettem fel az újabb kérdésemet, mert muszáj volt, hogy minél tisztábban lássam a helyzetemet.

– Kívül tartja a betolakodókat.

– Én mégis itt vagyok. Ezt, hogy magyarázza?

Emerald elgondolkozott, de nem tűnt tanácstalannak.

– Úgy tűnik, te nem vagy az – a szavai egészen könnyedek voltak, én mégsem találtam bennük megnyugvást.

– Ezt nem értem – szögeztem le. Minden olyan zavaros volt.

– Teljesen még én sem. Most pihenj! Később visszajövök.

– Elmehetek innen?

– A palotából? Igen. De én, a te helyedben még várnék vele.

– Ha elmegyek, veszélyben leszek?

– Razel oltalma alatt állsz, senki nem fog bántani. Nem mernék megkockáztatni a haragját.

– Razel veszélyes? – faggatóztam tovább szemérmetlenül, nem törődve vele, hogy kínos-e a kérdés.

– Nagyon is az, de, ha nem adsz rá alapos okot, nem fog bántani.

Az már nem derült ki, hogy mi számított alapos oknak, mert az elvin ágyba parancsolt.

– Nagyon fázom... – mondtam, mielőtt elment volna.

– Küldetek fel még fát a kandallóba. Kaphatsz több takarót is – mondta, azután magamra hagyott.

Próbáltam ráncba szedni a gondolataimat, de nagyon nehezen ment. Elvinek, mágia, a folyó, nem térhetek vissza... Ez túl sok volt egyszerre. Mielőtt álomba zuhantam volna, megelégedtem annyival, hogy többé-kevésbé biztonságban vagyok.

*

Emerald többször is rám nézett, a kötést nem bolygatta, de hozott fel ételt. A kis asztalhoz ültem a tűz mellé, ott fogyasztottam a vacsorámat. Fogolysült volt gyümölcsökkel, sosem láttam még ennyire szép ételt. Szinte nehezemre esett megenni. Nem is igazán voltam éhes, de azért nekiláttam. Az idős elvin elborzadva nézte, hogyan eszem, pedig használtam evőeszközt. Elképzelni se tudtam, mi baja lehet.

– Azt hiszem, holnap néhány dolgot elkezdek oktatni neked. Többek között az illemet – morogta.

Beleegyezve bólintottam. Szerettem tanulni, mert minden új tudás a pajzsom lehet. Most pedig igazán rászorulok, hiszen semmit sem tudok róluk, és nagyon úgy tűnik, hogy még jó darabig maradok.

– Láttam pár könyvet a polcon, elolvashatom?

– Megtehetnéd, de attól tartok, nem fog menni. Előbb a nyelvünket is el kell sajátítanod.

– Megtanulom! – mondtam elszántan.

Emerald ajka gyenge mosolyra húzódott. Most először.

– Csak szépen sorjában. Lesz időd mindenre. Mondhatni végtelen idő áll a rendelkezésedre.

– Ezt meg, hogy érti?

– Úgy Stella, hogy itt a te óráid is másképp peregnek.

– Mit jelent az, hogy másképp? – ráncoltam a homlokomat.

– Azt, hogy sokkalta lassabban.

– Értem – feleltem elmélázva a hallottakon.

– Azt erősen kétlem, leányom, de majd megérted.

– Mesélne nekem a birodalomról?

– Úgy érted, a négy birodalomról?

Bólintottam, de ezt sem egészen értettem. Emerald az ujjával vonalakat kezdett húzni az asztal lapjára, ami után izzó fény maradt vissza. Először egy nagyjából kör alakú vonalat.

– Ez az Urvi, a mágia, ami elzárja tőlünk a halandó világot. – Majd húzott még két vonalat, ami a kört többé-kevésbé azonos négy szeletre vágta. – Ez a négy birodalom – ujjával a szeletekre bökött. Ez Midha, Gloroth, Daen és Fiedal.

– Mi hol vagyunk most?

– Midhában.

– És ez mekkora terület? Mondjuk a mi birodalmunkhoz képest? – feltételeztem, ha a nyelvünket ismeri, a területeinket is.

– Midha nagyjából akkora, mint az Alsó és Felső Birodalom együtt véve.

– Egek... Akkor az elvinek birodalma hatalmas... – gondoltam.– És... Akkor Razel, Midha uralkodója? – kérdeztem zavarodottan.

– Nem figyelsz, te leány! Razel a négy birodalom uralkodója.

– Mind a négyé? De, akkor miért van felosztva? Miért nem egy birodalom az egész?

– Azért Stella, mert ahogy ti, emberek mások vagytok, úgy az elvinek is különbözőek. Glorothban élnek a kerubok, Daenben az alakváltók, Fiedalban a természeti lények.

– Mik azok a természeti lények?

– Fa, és más növény, vagy kő tündérek.

Bólintottam, de nehezen tudtam elképzelni.

– És Midhában?

– Itt a mágiát használó elvinek élnek.

– A többiek nem tudnak használni varázslatot?

– Ez így nem teljesen igaz, inkább azt mondanám, hogy nem úgy, ahogyan mi. De, ha majd kicsit több időt eltöltesz itt, te is meglátod. Az emberi világban volt gyermeked vagy családod, vagy akit szerettél?

– Istenekre! Dehogy! – nevettem fel. Az én életemben ez egy viccnek hangzott. De eszembe juttatta Bent, és a szívem összeszorult. – Csak barátaim – tettem hozzá szomorúan. – Jó barátaim.

– Sajnálom, de még így is ez a könnyebb út. Barátokat könnyebb hátrahagyni, mintha a gyermekedet, vagy a szerelmedet kellett volna.

– Akinek csak ez van, annak ezt is nehéz! – mondtam halkan.

Emerald megérintette a kezemet, reméltem tőle egy kis melegséget, de az ujjai épp olyan hidegek voltak, mint a sajátjaim.

– Tudom, de idővel majd jobb lesz.

– Úgy látom, itt mindenre az időt kínálják megoldásként.

– Hát igen, abból van elég – mosolyodott el. – Mivel foglalkoztál Tibordban?

Bólintottam, majd mosolyogva felhúztam a szemöldökömet. Ez biztosan nem lesz ínyére az öreg elvinnek.

– Zsebes voltam.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Lana V.Asol: A folyó túloldalán - ("– Maguk emberek? Ezen felnevetett. – Közel sem! – Akkor mik? – Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz!")

Lana V. Asol: A folyó túloldalán című könyvéből is hozok nektek beleolvasót, szintén az ünnepekre való tekintettel dupla részt lehet elolvasni, nemrég megjelent könyvből. A könyvet a Helma kiadónál lehet beszerezni.

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.

Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni. 

ENGEDÉLLYEL

Egy szürkébe öltözött férfi vonult el előttünk a kíséretével, néhány jól öltözött hivatalnokkal, ha jól sejtettem. A kapálózásommal magamra vonhattam a figyelmét, mert megállt és egyenesen felém fordult.

– Ő lenne az uralkodó? – csodálkoztam rá arra a fiatal férfire, akit láttam. Egészen biztosan nem őt raboltam ki.

A tekintete, az arca dermesztően hűvös, az íriszének kékje pedig olyan eleven volt, hogy azt hittem, káprázik a szemem. Sötét, vállára omló haj keretezte rideg, szigorú arcát. Nálam talán, ha tíz évvel idősebb lehetett, de nem tudtam pontosan megbecsülni, mert az arca szinte merev maradt.

Végigmért, majd egy cseppet sem hízelgő kifejezést öltött magára. Dühös lettem, és álltam a tekintetét. Nem szólt egy szót sem, de a pillantása elidőzött a sérülésemen, majd újra az arcomat vizslatta. Aztán hátat fordított és ott hagyott, nem törődött többet velem.

A nő visszataszigált a szobába, levette a ruhámat, és a vállamat vizsgálta.

– Hoznom kell kötszert, de ha elmozdulsz, kulcsra zárom az ajtót.

– Felőlem! – vontam vállat. Úgyis az ablakon keresztül mennék, ha újból szökni kívánnék. De most nem kívántam. Elfáradtam, fájt a hátam és a fejem az eséstől, és a vállam is kezdett szörnyen lüktetni.

Míg magamra maradtam, elővettem a gyümölcsöt és beleharaptam. Sajnos csak egy maradt épen, a többi összenyomódott. Nem féltem, hogy mérgező, ki termesztene otthon mérgező gyümölcsöket? Az ízével kapcsolatban elég vegyes érzéseim lettek. A külseje szörnyen keserű volt és csípte a nyelvem, talán meg kellett volna hámoznom, mielőtt beleharapok. A belseje viszont lédús volt és édes. Az íze pedig nagyon karakteres, semmihez sem tudtam hasonlítani.

– Csodálatosan finom! – állapítottam meg magamban.

Mire kiettem a gyümölcsöt a héjából, az öreg nő is visszatért egy tálcával. Amikor észrevette a kezemben a gyümölcs héját, megint nagyon dühös lett.

– Te ostoba, ostoba leány! Hát senki nem mondta még neked, hogy a mi oldalunkon semmilyen ételt nem ildomos megenni!? – förmedt rám, majd újra elviharzott.

A szavai gondolkodóba ejtettek.

– Mégis, milyen oldalról beszél? Csak nem... Nem... Az nem lehetséges!

Míg vártam, beburkolóztam a takaróba, mert szörnyen fáztam. A hideg beette magát a csontjaimba, és ezen a takaró melege sem változtatott sokat.

A nő nagyon feldúltan érkezett vissza, a szájának vékony vonala és a szemei ideges rángatózása biztosított afelől, hogy most rossz fát tettem a tűzre.

De most már én is szerettem volna rájönni, hol vagyok. Kezdtem sejteni, hogy nem azok találtak rám, akik kerestek, és az sem biztos, hogy ők tudnak róla, hogy bajban vagyok. Csak ki kell derítenem, hol vagyok, és minél előbb meglépnem.

– Tibordban vagyok? – kérdeztem.

Válaszul csak egy kemény pillantást kaptam, közben a nő elkezdte letekerni a kötésemet. De nem adtam fel.

– Vagy Gerbonban? – próbálkoztam tovább, ha esetleg lejjebb sodort a víz.

A nő idegesen felszisszent.

– Fel sem fogod, hogy mekkora bajba sodortad magad, igaz? – kérdezett vissza nyersen.

– Itt ülök, átlőtt vállal, szóval azért van elképzelésem róla – feleltem neki vissza.

– Erről beszélek, te lány! – fogta meg a gyümölcs héját, majd visszadobta az ágyra.

– Mérgező? – néztem rá elhűlve.

Szemügyre vette a sebet, én pedig szemérmesen eltakartam addig magamat.

– Hogy jutottál ki a Palotából?

– Maga sem válaszolt egy kérdésemre se – mutattam rá, hogy így nem leszünk rendben.

Villogtatta a zöld szemeit, de közben mérlegelt.

– Túl fogod élni, de most már nem mehetsz vissza.

– Hova vissza? – csaptam le rá.

– Hogy jutottál ki a Palotából? Őrök voltak a folyosón. Hogy lehet, hogy nem láttak?

– Nem arra mentem – feleltem egyszerűen. – Miért vigyáznak rám őrök?

– Nem rád, hanem az uralkodóra vigyáznak. Merre mentél akkor?

– Az ablakon át.

A nő megállt a mozdulatban, és hitetlenkedve nézett rám.

– Magasságos Marine! Elment az eszed?! – hüledezett, amikor rájött, hogy nem viccelek.

– Mi ez a hely? Milyen uralkodóról beszél? Az Alsó Birodalom királya egy vénséges vén pacák. Akivel én találkoztam, alig lehetett harminc.

– Ez nem az Alsó Birodalom. Mi IrHiernek hívjuk.

– Sosem hallottam róla...

– A túloldalon vagy, fogd már fel! – szólt rám indulatosan.

– Minek a túloldalán? – kérdeztem félve, de már tudtam a választ.

– Az Urvi túloldalán.

Mintha nem fáztam volna így is eléggé, most még a vér is megfagyott bennem. Megszédültem. és a gyomromban eszeveszett idegesség kezdett rángatózni.

– Meghaltam? – kérdeztem rémülten, mire a nő kicsit erősebben fogta meg a vállamat. Belém nyilallt a fájdalom, és dühösen pillantottam rá.

– Ha meghaltál volna, ezt éreznéd? – vonta fel a szemöldökét.

– Nem valószínű... – ismertem el.

Valami növénypépet tett a sebre, majd ügyes és gyors mozdulatokkal áttekerte.

– Nézd meg, tönkretetted ezt a szép ruhát, pedig igazán jól állt... – bosszankodott magában.

– Túl nagy volt – dünnyögtem. – Hogy jutok vissza? – kérdeztem.

– Nem figyelsz, leányom?! Nem mehetsz vissza! Ettél a napgyümölcsből, az most már ideköt.

– Hogy, hogy ideköt? – értetlenkedtem. De nem vethette a szememre senki, a folyó túloldaláról csak mesék keringtek. Senki sem tudott semmi biztosat.

A nő megdörgölte a homlokát.

– A mi birodalmunkban nem halandóknak való ételek vannak. Ha egy halandó eszik belőlük, többé a halandó ételek nem fogják táplálni, de ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott. – Nem kellett volna... De, mindent szépen, sorjában. Mi a neved leányom?

– Stella – feleltem. És közben erősen foglalkoztatott, hogy értette azt, hogy halandó.

Erre a nő szemei elkerekedtek, elhátrált egy lépést és csendben megjegyezte:

– Csillag...

– Igen, azt jelenti – vontam meg a vállam. – Magát, hogy hívják?

– Emerald. Én felelek ezért a palotáért, benne érted is. Vendég vagy, nem fogoly, viselkedj is úgy! Többé meg ne lássalak az ablakban vagy fákon lógni! Értsd meg, a régi életednek vége, ha sikerülne is visszajutnod, nem maradnál életben. Most már itt a helyed.

– Mit fogok én itt csinálni?

– Egyelőre felépülsz, addig kitaláljuk. Figyelmeztetlek, az uralkodót semmi szín alatt ne zavard!

– Morcos fickónak tűnt – jegyeztem meg, visszagondolva arra a szoborszerű arcra.

– Razel négy birodalomért felel, súlyos terhek nyomják a vállát! Újra mondom, ne merészeld zavarni, mert megjárod!

– Jól van, jól van! Meghúzom magam! Kérdezhetek még valamit?

– Ki vele!

– Maguk emberek?

Ezen felnevetett.

– Közel sem!

– Akkor mik?

– Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz! – dobott egy másik ruhát az ágyra, egy égszínkéket. A másik jobban tetszett, de belebújtam, eddig se nagyon volt lehetőségem válogatni. Ez is túl nagy volt rám.

– Démonok? – nyögtem. A név olyan baljóslatú volt, és kezdtek bennem felelevenedni a rémmesék, amikben a démonok egyáltalán nem kötötték be egy idegen ember sebeit.

– Mi elvineknek hívjuk magunkat. Állj fel! – utasított. – Túl vékony vagy.

Fintorogtam, szerintem nem volt semmi baj az alakommal. Voltak nálam sokkal vékonyabb zsebesek is.

Emerald végighúzta az ujját mindkét oldalamon, és a ruha mintha összeugrott volna. Eltátottam a szám. Ez tényleg mágia.

Kérdések hada tolongott a fejemben, és most, hogy ezt láttam, a következőt fel is kellett tennem.

– Az elvinek és az emberek milyen viszonyban vannak?

– Mágia választ el tőletek, te mit gondolsz? – nézett rám élesen.

– Tényleg csinálnak az elvinek olyasmit, amiket az emberek beszélnek?

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma kiadó

 

Beleolvasó: Lana V. Asol: A folyó túloldalán - ("– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan. – Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm. A nő pedig újra lenyomta a fejemet. – Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.")

Ma egy beleolvasót hozok nektek Helma Kiadó oldalán lehet beszerezni Lana V. Asol: A folyó túloldalán c. kötet, mely nemrég jelent meg. Ebből a kötetből fogok hozni egy kis részletet, kedvcsinálónak. Igyekszem folyamatosan hozni részleteket belőle.

Jó olvasást!

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.

Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni. 

ENGEDÉLLYEL

1. fejezet

A palota

Ágyban ébredtem, és egy pillanatra már azt hittem, hogy a sajátomban. Ahogy megmozdultam, éreztem a húzódást a jobb vállamban. Hirtelen öntött el az emlékezés, az utolsó kép, hogy a folyóba esem. Felültem, szemrevételeztem a környezetem. Nagyon nem a saját, koszos kis szobámban voltam. Ez egy tágas, díszes szoba volt.

– Istenekre! – A kandallóban ropogott a tűz. A vállamból már nem állt ki nyílvessző, és a saját ruháimat sem találtam. Kicsúsztam az egyébként nagyon kényelmes baldachinos ágyból, és óvatos mozdulatokkal belebújtam abba a köpenybe, ami az ágyam mellé volt készítve. Sohasem viseltem még ennyire finom anyagot. Puha volt és kellemes, de fáztam.

– Hol a fenében lehetek? – gondoltam.

Az ablakhoz rohantam, amikor rossz érzés kezdett erőt venni rajtam.

Valami kastélyban lehettem, a kilátás parkra vagy inkább egy kertre nyílt. Undok, borús volt kint az idő.

– Ne, ne, ne... Kihalásztak, és most idehoztak, aztán felelhetek a bűneimért...

Csak azt nem értettem, hogy miért fektettek puha ágyba, és látták el a sérülésem? Nem állt össze a kép. De sürgetőnek éreztem, hogy lelépjek.

Először is, valami ruhát kellett kerítsek. Gyorsan körbenéztem, és az egyik faragott fa ruhásszekrényben találtam párat. A szürkét választottam, abban tudok majd a legkönnyebben kilógni innen. A szívem már a torkomban dobogott, hogy vajon mikor nyitnak rám.

Elképesztő, nem a saját fehérneműm volt rajtam. Ettől dühös lettem, és kétségkívül zavarba is jöttem. De volt most annál nagyobb bajom is, hogy került rám másik alsónemű.

Gyorsan öltöztem, a ruha egy kicsit nagy volt, de nem érdekelt túlzottan. Kilestem még egyszer az ablakon. Pont olyan volt az idő, hogy a francnak se volt kedve kimenni a szabadba, főleg nem az épület párkányán csoszogni. De a folyosó rizikós volt. Minél előbb jutok ki a kertbe, annál előbb vagyok szabad.

A hideg kőpárkány szinte égette a talpamat, és a vállam is fájt, ahogy a karomat mozgattam. De azt is el tudtam viselni, hogy a mászáshoz majd a jobb kezemet is használnom kell. Gyorsan csúsztattam a lábaimat a torony felé igyekezve, közben próbáltam nem tudomást venni az alattam lévő mélységről. Hálát adtam magamban, hogy a csúnya idő ellenére nem fúj a szél. Nem féltem a magasban, de, ha arra gondoltam, hogy egy palota csúszós kőpárkányán sétáljak végig úgy, hogy bármikor rám szakadhat az eső, hát nem voltam éppenséggel nyugodt. A torony úgy csatlakozott a palota falához, hogy a kettő között volt egy kis rés. A hátam a falnak vetettem, a lábaimat pedig a toronynak, és nekinyomva magam araszoltam lefelé.

A kezeimre szinte nem is volt szükség, csak annyira, hogy visszanyomjam magam, ha túlságosan oldalra billennék. Az utolsó métereket ugrottam, és amikor földet értem, elmormoltam egy fohászt az istenekhez.

Mászás közben túlságosan koncentráltam, nem tudtam körbenézni, ezért aszerint tájékozódtam, amit az ablakból láttam. A kertet céloztam meg, s úgy sejtettem, onnan valahogy csak el jutok valami kerítésig. Timoth ezért nagyon szorulni fog. Aztán belém hasított, hogy remélem, Bennek nem lett baja belőle.

Szitkozódtam, majd körbekémleltem, aztán bevettem magam valami gyümölcsösbe. Szaladtam a fák között, de olyan ismeretlen illat csapta meg az orromat, hogy megtorpantam. Finom volt, és aromás, és abból a gyümölcsből áradt, ami a mellettem lévő fákon függött.

Nem lettem volna igazi tolvaj, ha nem szakítottam volna le egy párat. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Körülbelül akkora volt, mint egy tojás, a külseje olyan színű, mint a sárgarépa, az alakja meg nagyjából olyan, mint egy paradicsomé. A ruha zsebébe mélyesztettem, azután rohantam tovább. Már láttam a falat, és nem lettem tőle boldog. Magas kőfal húzódott végig, előtte meg vastag, sűrű, szúrós növény. Közelebb érve megállapítottam, hogy ezen nem tudok átjutni. A sövény tele volt tüskékkel, ezért nem tudtam volna eljutni a falig, de nem szerettem volna rázuhanni se.

– Jól van, csak kijutok valahol... – gondoltam.

Továbbszaladtam, közben pedig egyre jobban fáztam. Cipő nélkül egyszerűbb volt a falmászás, de most azért nagyon jól jött volna egy. Aztán megpillantottam a szabadulásomhoz vezető utat. Egy évezredes tölgy nyújtogatta az ágait a kerítés felé. Onnan már át tudok ugrani.

A sebem miatt nem volt könnyű felkapaszkodni rá, az egész karomba kisugárzott a fájdalom. De nem érdekelt, csak már kint legyek! Reméltem, az ág nem törik el alattam, míg eljutok addig, ahonnan ugorhatom.

– Lyxre, te leány! Jössz le, de azonnal onnan! – rivallt rám egy hang, én meg annyira meglepődtem, hogy lecsúszott a talpam. Kemény volt a becsapódás.

Oldalra fordultam a földön, hátha könnyebben tudok levegőt venni, de egyelőre még nem sikerült a művelet. Az eséstől kegyetlenül megütöttem a hátam, és a tüdőm is összeszorult.

– Magasságos! – sápítozott a nő, akinek a nyomorúságos sorsomat köszönhettem.

– A rohadt életbe... – nyögtem. Fájt mindenem, ráadásul lefüleltek.

A nő segített talpra állni, majd tüzetesen végigmért olyan szúrós szemekkel, hogy már csak dacból is utánoztam. A nő idősnek tűnt, de valahogy még sem volt az. Barna, kissé vöröses haját szoros kontyba fogta, és sötétzöld, remekül szabott ruhát viselt. A szemei elképesztő zöldje szépen harmonizált az öltözettel. De mielőtt elbűvölhetett volna, ki kellett találnom, mit csináljak.

– Mi a fészkes frászt kerestél te azon a fán? Hogy jöttél ki egyáltalán a Palotából? – kérdezte dühösen, közben keményen karon ragadott, és kezdett visszahúzni a Palota irányába. – Nézd meg! A sebed is újra felszakadt! – mutatott a vállamra, ahol most egy nagy vörös folt árulkodott.

– Miért vagyok itt? – kérdeztem nyersen.

– Miért? Hagytunk volna az Urvi partján?

– Urvi? A folyó lenne? Miért hívja így? – töprengtem.

– Jóságos... Még cipő sincs rajtad... – sopánkodott, közben egyre csak húzott befelé. Kíváncsi voltam, mit szól a nyanya, ha lát a Palota falán mászni.

Egész végig dünnyögött, mígnem újra ott találtam magam a palotában.

– Csodálatos... – sóhajtottam.

Nem láttam értelmét elfutni, így már nem szökhettem meg. Inkább mindent megfigyeltem, rögzítettem, ki tudja mi az, ami még a segítségemre lesz.

A Palota hemzsegett a személyzettől, akik úgy néztek rám, mintha valami különlegesség lennék. Biztos nem szoktak hozzá az olyan leharcolt külsejű egyénekhez, mint amilyen most én voltam. Hirtelen mindenki abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és lehajtott fejjel várt. Nem értettem, mi bajuk, de az öreg szolgáló erőszakosan lehajtotta a fejemet, amire szinte vicsorogtam. Utáltam, ha valaki kényszerít, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.

Amikor égő tekintettel néztem felé, szigorú, megrovó szemeket meresztgetett rám.

– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan.

– Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm.

A nő pedig újra lenyomta a fejemet.

– Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó