John Dickson Carr legújabb története a krimiirodalom egyik remekműve!
John Dickson Carr
Az Aranyboszorka
Megjelenik november 7-én!
Multiverzum Kiadó
Fordította: Illés Róbert
Sorozatszerkesztő: Péczely Dóra
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
A kötetről
„…az Aranyboszorka. Ha megfejtjük, hogyan működött az automata a tizenhetedik században, máris megoldottuk az ügy mélyén lapuló titkot.”
A harmincas években egy angol vidéki kastélyban felbukkan egy férfi, aki azt állítja magáról, hogy ő a birtok ura, akinek személyazonosságát, feleségét és javait egy szélhámos bitorolja évek óta. Hamarosan kiderül, hogy mindkét férfi részletes ismeretekkel rendelkezik olyan tényekről, amelyeket csak a valódi örökös tudhat, így az igazság kiderítése nem egyszerű. Vajon melyikük a csaló?
Dr. Gideon Fellnek nemcsak ezt a kérdést kell megválaszolnia, mert a bűnügy felfejtése során hamarosan egy megmagyarázhatatlan haláleset történik a birtokon, amit hárman is látnak, mégsem egyértelmű, hogy öngyilkosság vagy gyilkosság történt. A rendőrségi nyomozást rendszeresen segítő tudóson nem fognak ki a rejtélyes körülmények, noha lépésről lépésre fény derül arra, hogy az események szoros kapcsolatban állnak a sátánizmussal, a boszorkánysággal és a kastélyban megbúvó titokzatos robottal – az Aranyboszorkával.
Az Aranyboszorka (eredeti címén The Crooked Hinge) klasszikus krimi, és nemcsak John Dickson Carr, hanem az egész krimiirodalom egyik remekműve.
A szerzőről
John Dickson Carr 1906-ban született a pennsylvaniai Uniontownban, egy ügyvéd fiaként. Az iskolában és az egyetememi tanulmányai alatt már írt szellem-, detektív- és kalandtörténeteket. Jogi tanulmányait követően 1928-ban Párizsba költözött, ahol felhagyott a jogi pályával, és hamarosan sikeres krimiszerzőként debütált. Első regénye, az It Walks by Night 1930-ban jelent meg. Két évvel később Angliába költözött angol feleségével, és minden idejét az írásnak szentelte. Megírta Sir Arthur Conan Doyle életrajzát, emellett rádiójátékok, több tucat novella és folyóiratkritika szerzője. 1977-ben halt meg Dél-Karolinában.
Részlet a kötetből
„Az igénylő felállt a székéből. Annak ellenére, hogy a könyvtár egyik fala gyakorlatilag üvegből volt, amely osztott ablaktáblák sokaságából állt, a fák sötét árnyékokat vetettek a lenyugvó nap fényében. A kőpadlót helyenként szőnyeg borította. A nehéz, tetejüknél összecsavarozott könyvespolcok egy kripta belsejét idézték. Zöldes fény szűrődött be odakintről, és ablaktáblák százainak sziluettjét rajzolta a padlóra, árnyékuk majdnem elérte az asztalt, amely mellől a férfi felemelkedett. Molly később bevallotta, hogy szíve a torkában dobogott, amikor kinyílt az ajtó, mert attól tartott, hogy férje élő hasonmását fogja megpillantani mögötte, akár egy tükörben. A két férfi azonban nem sokban hasonlított egymásra. A könyvtárban várakozó úr nem nyomhatott többet Farnleighnél, de kevésbé volt szikár. Sötét, ápolt haja nem őszült, a feje tetején azonban kezdett ritkulni. Arcbőre sötét volt, ám frissen borotvált, és nem látszottak rajta barázdák. A homlokán és a szeme környékén megjelenő ráncok alapján úgy tűnt, inkább szórakoztatja a helyzet, semmint túl komolyan venné. Az igénylő egész viselkedéséből ugyanis irónia és nyugalom áradt, mint akit mulattat ez az egész. Sötétszürke szeme fölött két szemöldöke vége kissé felfelé kanyarodott. Elegáns, városi ruhát viselt, szemben Farnleigh régi tweedjével.
– Elnézését kérem! – mondta. Még a hangja is bariton volt, ellentétben Farnleigh érdes, csikorgó tenorjával. Nem sántított, de kissé ügyetlenül mozgott.
– Elnézését kérem! – mondta udvariasan, de egyfajta tagadhatatlan derültséggel a hangjában, amiért látszólag ennyire ragaszkodom ahhoz, hogy visszatérjek régi otthonomba. De remélem, megérti indítékaimat. Ööö… hadd mutassam be a jogi képviselőmet, Mr. Welkynt! Kövér, kissé dülledt szemű férfi állt fel az asztal másik oldalán. De alig figyeltek rá. Az igénylő nemcsak őket tanulmányozta érdeklődéssel, hanem úgy hordozta körbe tekintetét a szobában, mintha felismerne és magába szívna minden egyes részletet.
– Térjünk a tárgyra! – mondta Farnleigh nyersen. – Azt hiszem, Burrowszal már találkozott. Ő itt Mr. Page. Ő pedig a feleségem.
– Már találkoztam… – felelte az igénylő habozva, majd Molly szemébe nézett – …a feleségével. Bocsásson meg, amiért nem igazán tudom, hogyan szólítsam meg! Nem hívhatom Lady Farnleigh nek. És Mollynak sem, mint régen, amikor még szalagot hordott a hajában. Egyik Farnleigh sem reagált szavaira. Molly nyugodt maradt, de arca kipirult, a szeme pedig égni kezdett.
– Valamint – folytatta a férfi – szeretném megköszönni, amiért ezt a kínos és kellemetlen ügyet ilyen jó…
– Nem! – csattant fel Farnleigh. – Átkozottul rosszul viselem, aminek nyilván megérti az okát. Kizárólag azért nem hajítom ki a házból, mert az ügyvédem úgy gondolja, diplomatikusan kell viselkednünk. Ám legyen: beszéljen! Mi mondanivalója van? Mr. Welkyn megkerülte az asztalt, és megköszörülte a torkát.
– Az ügyfelem, Sir John Farnleigh… – kezdte.
– Egy pillanat! – szólt közbe Burrows ugyanilyen nyájas hanghordozással. Page szinte hallotta a halk csikorgást, ahogy a jogi szekercék egymásnak feszülnek, ahogy feltűrik a törvényszéki ingujjakat, a beszélgetést pedig olyan mederbe terelik, ahogyan ez a két úriember az ügyeket intézni szokta. – Megkérhetem, hogy az egyszerűség kedvéért hivatkozzon egy másik néven az ügyfelére? Az imént a „Patrick Gore” nevet adta meg.
– Inkább egyszerűen csak úgy hivatkoznék rá, mint az ügyfelemre
– felelte Welkyn. – Ez így megfelel?
– Tökéletesen.
– Köszönöm. Itt van nálam – folytatta Welkyn, kinyitva aktatáskáját
– egy indítvány, amelyet ügyfelem kész bíróság elé terjeszteni. Ügyfelem tisztességesen kíván eljárni. Kénytelen rámutatni, hogy a cím és a birtok jogtalanul van jelenlegi tulajdonosa nevén, ugyanakkor ügyfelem emlékszik azokra a körülményekre, amelyek között a szélhámosság kezdődött. Azt is elismeri, hogy a jelenlegi tulajdonos hozzáértő földbirtokos, és kizárólag dicsőséget hozott a családi névre. Ezért, amennyiben a jelenlegi tulajdonos hajlandó lemondani anélkül, hogy az ügyet bíróság elé kellene vinni, ügyfelem természetesen eltekint a vádemeléstől. Ellenkezőleg, még anyagi kompenzációt is kínál a jelenlegi tulajdonosnak: évi ezer font járadékot élete hátralévő részére. Ügyfelem tisztában van vele, hogy a jelenlegi tulajdonos neje – leánykori nevén Miss Mary Bishop – örökölt egy kisebb vagyont a saját jogán, ezért szűkös anyagi helyzet nem fenyegeti őket. Természetesen, ha a jelenlegi tulajdonos felesége megkérdőjelezné a házasság érvényességét… Ismét Farnleigh arcába szökött a vér.
– Uramisten! – kiáltott fel. – Micsoda arcátlan, pimasz… A hang, amelyet Nathaniel Burrows kiadott, túl udvarias volt ahhoz, hogy lepisszegésnek lehessen nevezni, de sikerült elhallgattatnia vele Farnleigh-t.
– Ha nem tévedek, Mr. Welkyn – mondta Burrows –, azért vagyunk most itt, hogy megállapítsuk, ügyfele követelésének van-e jogalapja. Amíg ezt nem állapítjuk meg, más szempontok nem merülnek fel.
– Ahogy kívánja. Ügyfelem csupán el akarta kerülni a kellemetlenségeket
– felelte Welkyn egy lekicsinylő vállrándítás kíséretében.
– Mr. Kennet Murray néhány percen belül csatlakozik hozzánk. Attól tartok, utána az eredmény már nem lehet kérdéses. Ha a jelenlegi tulajdonos kitart mostani hozzáállása mellett, a következmények…
– Ide hallgasson… – szakította félbe Farnleigh ismét. – Elég a locsogásból, térjünk a tárgyra! Az igénylő elmosolyodott, mintha valami bennfentes tréfát hallott volna.
– Látják? – kérdezte. – Annyira magáévá tette színlelt nemesi származását, hogy képtelen kimondani: „Elő a farbával!”
– De legalább tartózkodik az olcsó sértésektől – jegyezte meg Molly, és ezúttal az igénylő pirult el alig észrevehetően.
– Elnézésüket kérem! Ezt nem kellett volna mondanom. De ne felejtsék el – mondta az igénylő kissé megváltozott hangon –, hogy erkölcstelen tájon éltem, nem ott, hol a Dove ered. Előadhatom az ügyemet a saját szavaimmal?
– Igen – felelte Farnleigh. – Maguknak csönd! – fordult a két ügyvédhez. – Ez most már személyes ügy. Mintegy közös megegyezéssel mindnyájan az asztalhoz léptek, és leültek egy-egy székre. Az igénylő a nagy ablaknak háttal foglalt helyet. Egy ideig gondolataiba mélyedt, és közben szórakozottan megtapogatta a ritkuló foltot sötét haja tetején. Azután felnézett, szeme körül gúnyosan összeszaladtak a ráncok.
– Én vagyok John Farnleigh – kezdte egyszerűen és látszólagos őszinteséggel. – Kérem, ezúttal ne szakítsanak félbe jogi szócsépléssel! Előadom az ügyemet, és ha úgy tetszik, hívhatom magam akár a tatárok kánjának is. Történetesen azonban tényleg John Farnleigh vagyok, és elmondom, mi történt velem. Gyerekként egy fiatal gazember voltam, bár most sem vagyok biztos benne, nem ez volt-e a megfelelő viselkedés. Néhai atyám, Dudley Farnleigh pont annyira nem tűrte el viselkedésemet, mint amennyire ma sem tudná, ha élne. Nem, nem állítom, hogy hibáztam, inkább csak azt, hogy meg kellett volna tanulnom kompromisszumokat kötni. Vitatkoztam a szüleimmel, mert felhívták rá a figyelmem, hogy fiatal vagyok. Vitatkoztam a tanáraimmal, mert utáltam minden tárgyat, ami nem érdekelt. Hogy a lényegre térjek: tudják, miért mentem el innen. Murray társaságában felszálltam a Titanicra."
John Dickson Carr
A sorozatos öngyilkosságok esete
Megjelent!
Multiverzum Kiadó
Fordító: Bart István
Sorozatszerkesztő: Péczely Dóra
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
„Elképzelhetetlen, hogy öngyilkosságot követett volna el, viszont meggyilkolni képtelenség volt.”
Egy csavarosnál is csavarosabb krimi tele humorral, már amikor éppen nem meghal valaki… A múlt század negyvenes éveiben egy skót család tagjai egy ódon kastélyban gyűlnek össze, hogy fényt derítsenek a rejtélyes halálesetre, amely mindegyikük életére más-más módon, de jelentősen kihat… A történet nyomozója, dr. Gideon Fell – a termetes és éles elméjű tudós – segít felderíteni a Campbell családban bekövetkezett titokzatos, öngyilkosságnak tűnő, ám sok kérdést felvető halálesetet. A rejtélyek száma azonban egyre csak nő, így dr. Fellnek számos gubancot kell kibogoznia, mert a legendás detektívet nem az igazságszolgáltatás, hanem az igazság kiderítése érdekli. Ennek megtalálásához minden szereplő hozzásegíti valamivel, így lépésről lépésre derül fény a rejtélyekre, hogy aztán a végén egy igazán bonyolult helyzet álljon elő.
John Dickson Carr a „bezárt szoba rejtélyének” igazi mestere, a krimi halhatatlan klasszikusa. A sorozatos öngyilkosságok esete című bűnügyi története az egyik legagyafúrtabb krimije.
John Dickson Carr két krimije kapható a kiadó webáruházában!
