Híres magyar jövőkutató a transzhumanizmusról, és arról, hol és miért válik elavulttá az ember

 Kömlődi Ferenc: 

Öröklétek

Az emberiség útja a kreatív szuperintelligencia és a csillagok felé

Híres magyar jövőkutató a transzhumanizmusról, és arról, hol és miért válik elavulttá az ember

Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 464 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

Kömlődi Ferenc kötete azt vizsgálja, hogyan jutott el az emberiség oda, hogy már nem pusztán alkalmazkodik az evolúcióhoz, hanem aktívan alakítja azt. A mesterséges intelligencia, a biotechnológia és más, egymásba fonódó tudományterületek révén egy olyan korszak küszöbére érkeztünk, ahol az ember és a gép közötti határ egyre inkább elmosódik. A könyv nemcsak a technológiai áttörések hátterét tárja fel, hanem azt is, milyen új létformák, identitások és közösségek rajzolódnak ki ebből az átalakulásból.

 

Miért aktuális most?

Az utóbbi évek látványos technológiai fejlődése sokak számára hirtelen ugrásnak tűnik, valójában azonban egy régóta zajló folyamat fordulópontjához érkeztünk. A kérdés már nem az, hogy megváltoztatja-e az életünket a mesterséges intelligencia, hanem az, hogy milyen mértékben engedjük át neki a döntéseinket és a jövőnket. A könyv éppen ezért nemcsak jövőképet kínál, hanem értelmezési keretet is ad ahhoz, hogy a jelen bizonytalanságában eligazodjunk: miközben a technológia egyre nagyobb hatalmat ad a kezünkbe, egyre sürgetőbbé válik annak eldöntése, hogyan élünk vele.

 

Leírás

 

Az Öröklétek nem klasszikus jövőjóslat, hanem személyes hangú, mégis széles látókörű gondolkodási kísérlet arról, hogyan alakult át az elmúlt évtizedekben a világképünk, és vele együtt az emberről alkotott elképzelésünk. Kömlődi Ferenc saját élményein és kulturális referenciáin keresztül vezeti végig az olvasót Szingapúrtól Szöulon és Londonon át Latin-Amerikáig, miközben azt vizsgálja, milyen jelekből rajzolódik ki egy új, poszthumán korszak körvonala.

 

A könyv egyik legizgalmasabb rétege, hogy nem csupán technológiákról beszél, hanem arról a kulturális közegéről is, amelyben ezek megszületnek: elektronikus zenei szubkultúrák, kortárs képzőművészet, digitális nomád életformák és globális városok szolgálnak példaként arra, hogyan változik meg az érzékelésünk és a valósághoz való viszonyunk. A szerző szerint a jövő már nem egy távoli, egységes narratíva, hanem egymás mellett létező, egymást átfedő valóságok rendszere.

 

Az Öröklétek egyszerre kultúrtörténeti áttekintés és jövőfilozófiai útikalauz. A mesterséges intelligencia, a big data vagy a transzhumanizmus kérdéseit nem elvont szinten tárgyalja, hanem konkrét társadalmi és politikai folyamatokkal kapcsolja össze, a populizmus erősödésétől a technológiai óriáscégek hatalmáig. Így válik a könyv tétje világossá: nem az, hogy milyen lesz a jövő, hanem az, hogy képesek vagyunk-e értelmezni azt a jelenben, mielőtt végleg kicsúszik a kezünkből.

 

Fülszöveg

 

Az ember ma már nem az evolúció végterméke, hanem saját jövőjének tudatos tervezője. E képességünk a legjobbkor jön, ugyanis épp létezésünk legnagyobb kihívásával nézünk szembe.

 

Az olyan mindennapi technológiai szenzációk, mint a ChatGPT vagy a generatív képalkotók csupán a jéghegy csúcsa. Ami ma látványos áttörésnek tűnik, az valójában évtizedek óta zajló, mélyreható folyamatok következménye. A mesterséges intelligencia, a szintetikus biológia, a kvantum-számítástechnika és más technológiák összefonódásával az emberiség saját kezébe vette a fejlődését. Elindítottuk a gépi evolúciót, és megkezdtük a kísérletezést olyan hibrid létformákkal, amelyekben a szerves és a szervetlen már elválaszthatatlan egységet alkot.

 

Kömlődi Ferenc jövőkutató azt vizsgálja legújabb könyvében, hogyan lett képes az emberiség az irányított evolúcióra a technológia és a tudományok fejlődésével, a gépekkel való együttműködés által. Ez a könyv alapos látleletet ad a jelen hibrid valóságáról, ahol már a biológiai határokon túli létezés formáit kutatjuk. Nem csupán technikai leírást kapunk, hanem átfogó elemzést arról, miként válhatunk a mindenható adatok korában sokdimenziós személyiségekké és közösségekké.

 

Ez az „evolúciós útikönyv” a technológiai diadal bemutatása mellett megkerülhetetlen válaszokat keres a jelen káoszára is. Hogyan őrizhető meg a személyiség és a közösség szabadsága az orwelli technofeudalizmus árnyékában? Vajon képesek vagyunk felelősséggel kezelni azt a hatalmat, amellyel saját fajunkat és a gépi értelmet formáljuk újjá? Miként válhat a kreatív szuperintelligencia szövetségessé többek közt a klímaválság elleni harcban?

 

Az Öröklétek: Az emberiség útja a kreatív szuperintelligencia és a csillagok felé nélkülözhetetlen útmutató azoknak, akik érteni akarják a holnap utáni világot és az emberi faj következő nagy lépését.

 

A kötetről mondták

 

“Kömlődi Ferenc abba a jövőbe kalauzol bennünket, amely már jelen, és amelynek a megjelenését persze, mint oly sokszor, későn vettük észre: amikor már ijesztővé vált. Ijesztő, mert kontrollálhatatlan, ijesztő, mert ismeretlen, és mégis lenyűgöző: ebben fogunk élni. Mint a jó újságíró, végigkalauzol bennünket a poszthumanista univerzum előéletén, hogy végül felvesse a végső kérdéseket, milyen lesz vajon az élet az emberiség elavulása után?” - Babarczy Eszter

 

A szerzőről

 

Kömlődi Ferenc jövőkutató, író és képzőművész; világutazó, Latin-Amerika rajongó, gourmand, macskabarát és hollandfoci-drukker. Tibeti-magyar szakon végzett az ELTE-n 1985-ben, majd bő egy évtizedig Franciaországban élt. Dán filmiskolában filmes (1995), a prágai UNIDO tanfolyamon (2006) pedig jövőkutató-képesítést szerzett. Könyvei jelentek meg technokultúráról és zenéről, mesterséges intelligenciáról és az amerikai némafilmről, emellett több IT-témájú tanulmánykötet társszerzője.

 

Idézetek a kötetből

 

„Az 1990-es évek közepe, a technokultúrát bemutató, a Fénykatedrálishoz  végzett anyaggyűjtés óta foglalkozom a transzhumanizmussal. Akkor ismertem meg a jellegzetesen kaliforniai, jövőorientált eszmeáramlatot, és azonnal beszippantott. Teljesen azonosulni egyetlen gondolatrendszerrel sem lehet, mert az már hit, és nem racionális világkép, de a távolságot és a kritikus szemléletet megtartva, a mai napig transzhumanistának tartom magam.”

 

„Az ember-gép viszony a kései 1940-es évek, Norbert Wiener óta a számítástudomány egyik legtöbbet elemzett/vitatott kérdése. Hagyományos világképek dualista ellentétpárokkal (organikus-mechanikus, lélek-test) magyarázzák. Ha igazuk lenne, az emberi szervezet semmiféle mechanikus részt nem tartalmazna, és gépeknek sem lennének hozzánk hasonló tulajdonságaik. A biokémia rájuk cáfol: szöveteink, sejtjeink speciális funkciókkal rendelkező gépekből, riboszómákból, RNS-ből (ribonukleinsav) állnak. Agyunkban ötven-százmilliárd idegsejt lehet, ezeken kívül szinapszisok, neurotranszmitterek, szubatomikus részecskék dolgoznak serényen. Mind mozgásban lévő kvarkok vagyunk, szervezetünk működése számos gépi vonást mutat.”

 

„Elfogadom alapvetését, hogy az evolúció nem ér véget az emberrel, hogy mostani és közeljövőbeli csúcstechnológiákkal nemcsak beavatkozunk, hanem irányítani is tudjuk a folyamatot. Transzhumanista megoldásokkal (MI, ember-számítógép interfészek, szintetikus biológia, nanotech) szellemi és fizikai képességeink jelentősen feljavíthatók, az élettartam meghosszabbítható. Az emberi állapot nem végleges: Homo sapiens és high-tech közös fejlődésével új létformák alakulhatnak ki, miközben már útjára indítottuk a természetesnél gyorsabb gépi evolúciót. Ha megértjük őket, ezekkel a technológiákkal megakadályozható a klímakatasztrófa, és a világűrbe is kirajzhatunk.”

 

„Szöul, 2018. szeptember. Dél-Korea fővárosa kelet-ázsiai referenciapont, mint Szingapúr és Hongkong. Vagy Tokió. Ezekben a metropoliszokban formálják a jövőt, ami Szöulban egyelőre új kezdet nélküli „poszt”, mert ott még nem ért véget bizonyossággal egy korszak, egy világ, mint a sterilen tökéletes, hibátlanul jólfésült Szingapúrban. Az első jövősokk az Incshon reptér: poszt-cyberpunk és transzhumanizmus sokadszorra találkozik, ezúttal a kávéfőző és információs robotok, áttetsző humanoidfej és jégkrém ATM, cizellált fémszerkezetek és absztraktfehér üres felületek, csúcstechnológia- és csúcsdesign-bemutató, tompa színű objektumok mértani rendjében.”

Jön Hodász András memoárja - Feltárulnak politika és egyház összefonódásának titkai

 Hodász András: 

Uram, te mindent tudsz

Egy pap története az egyházról, politikáról és a hit megőrzéséről

Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 384 oldal

 

Miről szól a könyv?

Hodász András jelentős médiavisszhang kíséretében távozott a papi szolgálatból 2023 elején. A média sokáig cikkezett tévesen a háttérben húzódó okokról, de most maga az érintett meséli el a saját történetét arról, hogyan tudta megőrizni hitét egy közegben, ami látszólag ellene dolgozott.

 

Miért aktuális most?

Az elmúlt években számos cikk jelent meg arról, miként fonódott össze politikai és egyház Magyarországon az elmúlt évtizedben, de eddig nem volt rá példa, hogy egy belülről jött ember tárja fel saját, olykor kifejezetten keserű tapasztalatait ezzel kapcsolatban.

 

Leírás

 

Egy pap története, aki végül saját hivatásával kerül szembe, és nem menekül el a kérdések elől, ahogy nem hagyja azt sem, hogy más mesélje el a saját történetét. Hodász András könyve személyes vallomás és kíméletlen önvizsgálat egyszerre: egy fiatal fiú hitre találásától a papi szolgálat évein át egészen a kiábrándulásig követi végig azt az utat, amelyet sokan kívülről csak idealizálni, vagy épp megvetni tudnak, és amiről mindenkinek volt véleménye.

A szöveg ereje a radikális őszinteségben rejlik: pánikrohamok, hitbéli kételyek, intézményi feszültségek és a magánéleti lemondások mind ugyanazzal a nyers, mégis irodalmi igényű hanggal szólalnak meg. Nem vádirat és nem önigazolás, hanem egy ember története, aki komolyan vette a hitét, és ezért nem tudta félvállról venni az egyházon esett repedéseket sem. Ritka, hogy egy ennyire belső nézőpontból megírt könyv egyszerre legyen spirituális, társadalmi és generációs látlelet.

 

Fülszöveg

 

Mi vezet el oda egy papot, aki élethosszig tartó szolgálatra esküdött fel, hogy belássa, egyszerűen nincs tovább?

 

2023 elején Hodász András, az ország egyik legismertebb katolikus papja, a Papifrankó Youtube-csatorna ismert arca több nyilvános konfliktus után végleg kilépett az egyház szolgálatából. Közel tíz év után fejezte be pályáját, a döntést saját maga hozta meg, de korántsem könnyen. A távozását hosszú ideig találgatások, félmondatok és spekulációk kísérték, egyértelmű indoklásra részéről azonban nem került sor.

 

Ebben a könyvben Hodász András most őszintén beszél mindarról, ami eddig a nyilvánosság elől rejtve maradt: belső küzdelmeiről, az egyházi eljárásrend visszásságairól, a kimondatlan elvárásokról és a váratlan politikai nyomásról.

Az Uram, te mindent tudsz kendőzetlen látlelet egyház és politika összefonódásáról, a hit intézményi és személyes határairól, valamint arról, hogyan lehet másokat támogatni és vigasztalni akkor, amikor az ember maga is a határaihoz érkezik. Hodász András első önéletrajzi könyvében tabuk nélkül osztja meg az olvasóval papi pályájának eddigi ismeretlen részleteit, önfeláldozó küzdelmét nála sokkal nagyobb erőkkel szemben, és hogy legnagyobb elkeseredettségében hogyan talált rá a reményre.

 

A szerzőről

 

Hodász András újságíró és párkapcsolati coach, egykori katolikus pap 1981-ben született Budapesten. Két diploma megszerzése után, huszonhat évesen döntött a papi hivatás mellett, és az Esztergomi Szeminárium elvégzését követően szentelték fel 2014-ben. Káplánként, majd lelkészként szolgált, később az Angyalföldi Szent Mihály Plébánia, valamint a Budapesti Karizmatikus Személyi Plébánia vezetője lett. A Papifrankó YouTube-csatorna alapítójaként rövid idő alatt az egyik legismertebb katolikus megszólalóvá vált Magyarországon. Nyilvános szerepléseiben rendszeresen foglalkozott a hit, közélet és társadalmi felelősség kérdéseivel, gyakran vállalva vitát kényes témákban is. Papi szolgálata alól 2023 februárjában, saját kérésére mentették fel, azóta coachként dolgozik.

Részlet a kötetből

 

„2023. február 10-én ballagtam lefelé a várból, és azon töprengtem, mi a fene is történt tulajdonképpen az elmúlt fél órában. Hoztam egy döntést, de én magam sem tudtam, vajon ezt egy hirtelen ötlet vezérelte, vagy a lelkem mélyén én magam is erre vágytam. Eltöltöttem fél órát Bíboros úr irodájában, de a beszélgetés egy része már akkor homályosnak tűnt, mintha füstüvegen át nézném, és még az sem volt világos, hogy végül ő döntött, vagy én. Vajon igazán ezt akarom? Addigi életem során tulajdonképpen hozzászokhattam volna már a kétség érzéséhez, de ebben a mostaniban volt valami végzetes, valami visszafordíthatatlan, és ennek súlyától minden egyes lépést nehéznek éreztem. Kerestem magamban a választ, ami talán békét hoz annyi év szorongás és keserűség után, de nem találtam, és csak reméltem, hogy ez idővel megváltozik.

Aztán persze megérkeztek a praktikus gondolatok, és a belőlük születő apró tervek: azt hiszem, elajándékozom a bokszzsákomat, az edzőfelszereléseimet, a könyveim nagyrészét. A teológiai tárgyúakat elküldöm az esztergomi szemináriumba, biztosan szívesen veszik, a papi ruháimat pedig a plébániának adományozom. Többé nem lesz szükségem rájuk. Eszembe jutott gyönyörű, hímzett reverendám, amit egyedileg készíttettem. Végig akartam simítani a tenyeremmel, hogy érezzem finom anyagát, hogy az ujjaimat még egyszer végigfuttathassam a minták rovátkáin. A gondolattól belém mart a hiány. Szerettem hordani azt a reverendát, és sokáig büszkén viseltem. Az, aki a reverendában voltam, a lehető legközelebb áll ahhoz a valakihez, akivé világéletemben válni akartam. Most mégis hátra kell hagynom, és csak reménykedhetem benne, hogy egy tisztességes paptestvér még hasznát veszi. Hiszem, hogy sok erőt rejt magában.

És aztán anélkül, hogy összegezni akartam volna a mögöttem álló kilencévnyi papi szolgálatot, az emlékek egyszer csak maguktól felbukkantak. Láttam a Faludy fordította Villon-verseskötetet, amivel a bátyáim ajándékoztak meg, amikor bejelentettem, hogy pap leszek, és amitől remélték, hogy megváltoztatja a döntésem. Láttam magamat, ahogy a személyiségteszt kérdéseit bámulom, és nem értem, ezeknek mi köze ahhoz, hogy alkalmas vagyok-e a választott pályára. Láttam apámat, ahogy a halálos ágyán fekszik, miközben a Bibliából olvasok fel neki. Láttam a koszos római macskaköveket, és a Peru Bár cégérét, ahol annyi estét töltöttünk a szeminárium alatt. Láttam a Bíboros urat, ahogy a pénztárcájába nyúl, hogy kisegítsen, mert észrevette, hogy rosszul mennek a dolgaim. Láttam magamat káplánként, plébánosként, a tévékamerák előtt ülve, csíptetős mikrofonnal az ingemen, mosolyogva, de felidéztem azt is, ahogy pózban heverek, zokogva a paplak konyhájának padlóján. Láttam az embert, aki küzd önmagával és az őt körülvevő elemekkel, és aki képes együtt örülni és ujjongani egy ifjúsági tábor lelkes fiataljaival, de hajlamos reményvesztettségében vágyakozva bámulni a lezárt vasúti sorompót.

Éreztem a római nekropolisz dohos levegőjét, a pszichológusnál álló kanapé szövetének durva tapintását, az első pánikroham fojtogató szorítását a római kollégiumi szobám magányában, de éreztem a megnyugtató csend simogatását is a magyarszéki kápolnában, ahol a lelki nyugalmamat kerestem. Éreztem az erőt, amivel egykor kész voltam egész lényemmel Jézus tanításai mellé állni, és az értetlenséget meg a dühöt is, amikor a politika kiforgatta a Megváltó szavait.”

 

Agave Könyvek

A Küszöb – Szántó Áron első regényének bemutatója Veszprémben, a Terem bárban április 17-én

 A Küszöb –  Szántó Áron első regényének

bemutatója Veszprémben, a Terem bárban

április 17-én

 

Időpont: április 17., péntek 18 óra

Helyszín: Veszprém, Szabadság tér 1.

 

A szerzővel és dr. Dávid Gyula szerkesztővel, a Figura Könyvkiadó vezetőjével 

Varga Richárd költő, zenész beszélget.

A kötetről

A frissen elárvult, érettségi előtt álló Kriszti gyámjával, alkoholista nagybátyjával a Bakony egyik eldugott kis falujában kezd új életet nagyszüleinek régi házában. Szomszédjuk magának való, de kedves, békés öregember, aki a pincéjében egy idegen eredetű tárgyat rejteget. A régi majorsági épületben, a „Kastélyban” egy zavaros ideológiájú new age szekta jelenléte borzolja a kedélyeket, amelynek vezetője nem nézi jó szemmel a frissen érkezetteket. Nagyon úgy tűnik, a helyi boszorkányhistóriák is többnek bizonyulnak egyszerű mendemondánál.

Spotify

Libri

 Figura Könyvkiadó, 2026

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borítóterv és grafika: Szántó Áron

 

Szántó Áronról

A szerző portréját Szántó Nikolett Vivien készítette.

1989-ben született Veszprémben. Gyermekkora a város legendás lakótelepén, a Haszkovón telt anyagilag szerény, de érzelmileg kiegyensúlyozott és biztonságos, kulturálisan pedig kifejezetten pezsgő környezetben. Iskolái után – amelyekért nem igazán rajongott –, újságíróként dolgozott. Kreatív energiáit elsősorban a zene és képzőművészet terén kamatoztatta. A Küszöb az első regénye.

Részlet a regényből

„Félelmetes villám hasított a Hártyás csúcsába, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna – ahogy mondani szokás. Péntek volt, már besötétedett, este kilenc felé járt az idő. A falu egyetlen temetőjét szokatlan módon a hegy oldalában létesítették, a jó ég tudja, hány évszázaddal ezelőtt. A hegy tetejére épült ravatalozó kápolna villámhárítóját érte a csapás. Óriási dörrenés hallatszott, egy-két modernebb autó riasztója is bekapcsolt. A hirtelen kékes fényben egy pillanatra megvillantak a meredek lejtőn sorakozó gránit sírkövek, márvány obeliszkek és azok az öreg, szúette fejfák, amelyeken már a neveket is csak bajosan lehetett kiolvasni. A temető bejárata a falu központjából nyílt, két házzal odébb a közkedvelt Szivárvány presszótól. A kocsma kerthelyisé­gét ponyva fedte. Két öreg fröccsözött és cigizett alatta.

– Nem mondod, hogy ott hagytad a gázon, bazmeg!

– Dehogynem. Most mi van? Tudod mennyi idő, amíg a csülök meg az a lóbaszó csótánybab megfől? Három óra minimum! Mér’ kéne ott üddögélnem mellette? – értekezett a hobbiszakács már kicsit kapatosan.

– Hát te tudod…

– Jaj, ne károgj már Józsikám! Faszt érdekli! Gyere, igyunk in­kább még egy szilvát! Én fizetek!

– Oké.

Elnyomták a csikkeket a hamusban és bementek. Az ajtó fölött egy elnyűtt szivárvány neonlámpa ívelt. Hét csík formált egy félkört, amelyek a hét szín kissé megfakult árnyalataiban világítottak: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. A cit­romsárga és a legalsó, az ibolya folyamatosan, kiszámíthatatlan ritmusban pislákolt.

Bent a tévében egy mulatós műsor ment, épp egy csinos, barna hajú nő énekelt egy közhelyes számot, minden bizonnyal a szerelemről, szakításról vagy valami ilyesmiről. Senkit nem érdekelt, de háttérzajnak oké volt. Az emberek csak ültek és beszélgettek az életről. Orsi, a kocsmáros lány kilépett a pultból, hogy dobjon pár fahasábot a kályhába. A régi, nagy cserépkályha tavaly kiégett, a lángok majdnem a kocsmát is elpusztították. Ennek a drámának a nyomait láthatták a vendégek a plafon kiterjedt koromszigetein. Egy sokkal kisebb, hordozható vaskályha állt a tönkrement régi előtt, amelybe képtelen módon illeszkedett a füstelvezető cső. Ormótlan látványt nyújtott, a célnak mindenesetre megfelelt. November eleje volt, pont fizetésnap után, és már épp elég hideg ahhoz, hogy bedurrantsanak a kályhába. Viszonylag sokan, úgy húszan gyűltek össze a falusiak, ráadásul a kint tomboló felhőszakadás miatt még hazajutni is bonyolultnak tűnt. Nem volt más választásuk, inni kellett.

Jani a pultnál ült és egy ötven év körüli cigány formával, Bovdennel beszélgetett felszínes dolgokról. Valójában Bogdánnak hívták, Bogdán Ferenc, de mivel mindenhova állandóan a Csepel kempingbiciklijével járt, ez a találó becenév ragadt rá. A biliárd­asztalnál huszonévesek lökdösték a golyókat. Páran söröztek, de akadt, aki csak üdítőt ivott. A jobb sarokban, egy hosszúkás asztalnál ült a falu krémje: Karcsi (a hentes), Jóska (gyári munkás Móron), Misi (munkanélküli), Pista és Jácint (mindketten villanyszerelők közös vállalkozással), illetve Bandi (aki pásztorként került fel a Bakonyba). A bal oldalon négy öreg kártyázott a fröccseik felett. Középen egy kancsó, amelyből újra meg újra töltögették a kiürült poharakat. A tévé előtt hárman szotyiztak csendesen.

– Feles jöhet, Fecó? – kérdezte Jani Bovdentől.

– Pe’.

– Két kis Unicumot, lécci – mondta a pultos csajnak. – Meg egy Kőbányait.

Orsi haja hátul tüsire volt nyírva, Judy Jetsonosan. Bal kézfején egy nagyon béna, feltehetőleg már ezerszer megbánt nonfiguratív tetkó éktelenkedett. Töltöttgalamb testalkattal bírt, amely egyébként abszolút jól állt neki, de a kisugárzásában volt valami kimondottan maszkulin. Régóta pletykálták róla, hogy leszbikus és hogy Győrben van a nője, akit sose hoz le Csólyányosra, egyébként teljesen érthető okokból. Csávóval sosem látták. A népek imádtak ilyesmin csámcsogni, főleg egy ilyen ingerszegény környezetben, de mivel Orsi mindenkivel kedves volt és alapvetően jó természetű, nem nagyon baszogatták ezzel. Egy-két nincstelen, részeg fasz néha megpróbálta bekóstolni, de mivel még agya is volt, simán felmosta velük a padlót. Egy szó, mint száz, tisztelték őt.

– Ezerkétszáz lesz – töltötte ki az italokat.

– Ezernégyből, lécci.

Újabb villám csapott be a közelben. Az ajtó, mintha csak ennek következtében, hirtelen kivágódott. Egy magas, enyhén kopaszodó esőkabátos alak lépett be.

– Jó estét kívánok! – köszönt kicsit túl illedelmesen.

Valamit visszamorogtak rá, senki nem ismerte. Egy ideig méregették a gyüttmentet, aztán mindenki visszatért bokros teendői­hez. Három bárszék állt a pultnál, az egyik még szabadon. Az idegen felakasztotta az esőkabátját a fogasra, leült Bovden mellé és kért egy sört. Szépen, egyenletesen duruzsolt a kályha. Barna, re­cés lambéria futott végig a kocsma falán, amelyre évtizedes zsír és retek tapadt. Közvetlenül a söntés mellett egy plakátot szúrtak rá egy rajzszöggel:

Márton-napi bál

– November 11, péntek, 20h –

Helyszín: Bakonycsólyányos, kultúrház

– Fergeteges party! – Tombola! – Libacomb párolt káposztával! (korlátozott mennyiségben) –

Zenél: Seriff Junior és Gömbi.”

Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban: 

Lira

Libri

Bookline

Lichter Péter: A detektív, aki baglyokat filmezett – Megjelenik április 9-én!

Lichter Péter

A detektív, aki baglyokat filmezett

 

Megjelenik április 9-én!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2026

 

Szerkesztette: Péczely Dóra

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

Könyvbemutató a Tavaszi Margón

Időpont: április 11., szombat 19:00-19:45

Helyszín: Margitsziget, Kristály, Könyves Magazin színpad

 

A szerzővel Kránicz Bence beszélget.

 

Fülszöveg

Lichter Péter filmrendező és felesége, Léna a horvát tengerpartra tartanak, hogy előadást tartsanak egy fesztiválon. A festői Velun szigete azonban hamar megmutatja sötétebb arcát: a rendezvény nem csupán vetítésekből és szakmai beszélgetésekből áll, hanem kísérlet is, amely film és valóság határait feszegeti.

 

A helyi szervezők olyan módszerekkel próbálnak „tökéletes filmélményt” teremteni, amelyek nemcsak szokatlanok, hanem nyugtalanítóak is. Ahogy telnek az éjszakák, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szigeten zajló eseményeket veszélyes pusztán művészetnek tekinteni. Valaki – vagy valami – a háttérből irányít, és nem riad vissza a gyilkosságtól sem.

 

Amikor felbukkan Péter régi barátja, Roger, az ügy új irányt vesz. Roger egy eltűnt diák után nyomoz, és a szálak a sziget elhagyatott belsejébe vezetnek. Bizarr, lidérces élménypark várja őket, a megelevenedett Twin Peaks, ahol a valóság szabályai többé nem érvényesek.

 

A fordulatokban bővelkedő thriller A detektív, aki tintahalakkal álmodott világát viszi tovább, de önállóan is élvezhető, és újabb rétegekkel gazdagítja Lichter Péter történetét. A regény végére az olvasó egészen másképp tekint majd a kísérleti filmekre… és még a baglyok sem azok, amiknek látszanak.

 

A szerzőről

A szerző portréját Mariia Kashtanova készítette.

 

Lichter Péter filmrendező, filmesztéta, a PTE BTK Filmtudományi Tanszékének adjunktusa, a Prizma folyóirat szerkesztője. Korábbi kötetei: A láthatatlan birodalom (2016), Utazás a lehetetlenbe (2018), 52 kultfilm (2018), Kalandos filmtörténet (2019, Kránicz Bencével közösen), Steven Spielberg filmjei (2020), 52 hátborzongató film (2021), Kubrick-akció (2021), A hollywoodi alakváltó (2022), 52 humoros film (2022), Az amerikai film rövid története (2023), 52 érzéki film (2023), Doktor Horror (2024), Frankenstein eksztázisa (2024), A VHS gyermekei (2024), A detektív, aki tintahalakkal álmodott (2025), Hogyan tesznek boldoggá a kísérleti filmek (2025)

 

Részlet a kötetből

A fogadóbizottság többi tagja is bemutatkozott – természetesen senkinek nem sikerült megjegyeznem a nevét –, és kénytelenek voltunk Wrennel meg a barátnőjével is megismerkedni. Mint kiderült, a lányt Katie-nek hívták, és láthatóan eléggé fárasztotta a felhajtás. Fél percen belül a szemerkélés esőbe váltott, ezért Matthias mindenkit a kikötő melletti belváros felé terelt, hogy minél hamarabb elfoglaljuk a szállásunkat. Lénának sikerült szóba elegyednie az egyik lánnyal – spanyol akcentusa volt, és a fiatal művészhallgatókra jellemző orrpiercinget viselt, az alkarján pedig sűrűn szedett, apró betűs szövegtetoválás futott végig. Matthias eközben Wrenékkel volt elfoglalva, így szerencsére megúsztam a small talkot, amiben mindig borzalmas voltam.

Mizra óvárosa két meredek domb közé szorult: az egyiken egy kolostor állt, cédrusok között kikandikáló tornyát tisztán ki lehetett venni a kikötőből; a másikon egy erődítménnyel megtoldott villaszerű épület magasodott. A kikötőt elhagyva rögtön a zegzugos utcácskák labirintusában találtuk magunkat, ahol két perc után elvesztettem az irányérzékem, és hagytam, hogy a hipnotikusan kanyargó sikátorok testhajlatai beleringassanak valami réveteg állapotba. A bőröndünk görgői kelepelő visszhangot vertek a vadszőlővel benőtt falakon.

Úgy éreztem, mintha egy díszletvárosban bolyonganánk – semmi sem tűnt valóságosnak. Az épületeket nyilvánvalóan csak turisták lakták, a bejáratok mellett csokrokban lógó számzáras lakatok bőséges Airbnb-bevételeket sejtettek. Álmos unalmamban azon tűnődtem, vajon hogyan festhet a város februárban, turisták nélkül: elképzeltem a tengeri szelektől megdermedt utcákat és az esőpermettől megvetemedett épületek kriptáit, ahonnan gyerekkísértetek fojtott kacagása hallatszik. A balkáni gótika titokzatos szépségei – szinte hiányzott ez a kietlenség. A szezon még nem ért teljesen véget, nyilvánvalóan ezért időzítették mostanra a filmfesztivált is: kevés csüggesztőbb dolog van annál, mint amikor egy vetítésen maguk a szervezők teszik ki a közönséget. Volt már részem hasonlóban – végső soron a kísérleti film nem éppen a mozipénztáraknál kígyózó sorokról és az egymást letaposó rajongókról híres –, de amikor az ember napokat utazik azért, hogy a közöny és érdektelenség zsibbasztó mocsarába merüljön, azért az elég lehangoló.

Végre befutottunk a szállodához, ami a maga három emeletével és velencei stílusú homlokzatával az aprócska tér legbüszkébb épülete volt. Régimódi, kovácsoltvas cégér hirdette a nevét: Hotel Dissolve. Ez rögtön kizökkentett az álmos révületből. A név még Hollywood tőszomszédságában is furcsa lenne – hiszen a dissolve mint filmes szakkifejezés nem éppen a glamúrral és a vörös szőnyeges nosztalgiával asszociálható, hanem két kép fokozatos egymásba úsztatását, vagyis „áttűnését” jelenti –, de itt, a horvát tengerparton kifejezetten bizarrnak hatott.

Ahogy beléptünk a bejáraton, nem bírtam ki, hogy kísérőnktől ne kérdezzek rá a névre.

– Elég fura név a Hotel Dissolve. Mire számítsunk alvás közben, dimenziók összecsúszására?

– Annál sokkal többre, barátom – felelte Matthias, a beavatottak irritáló fölényességével mosolyogva. El sem tudtam képzelni, mi lehet „sokkal több” egy mezei dimenzióugrásnál, de gondoltam, idővel majd bölcsebb leszek.

– Amúgy egyszerű a dolog – folytatta Matthias. – A hoteltulajdonos keményvonalas cinéfil. Nézz csak körbe! – A recepcióval szemközt lévő fal felé bólintott, amelyet három hatalmas, bekeretezett poszter borított: a Sztalker, a 2001: Űrodüsszeia és a Kék bársony kissé megsárgult, de jó állapotban megőrzött plakátjai. Léna még mindig az egyik kísérőnkkel beszélgetett, talán udvariasságból, de az is lehet, hogy tényleg érdekelte a másik, nála ezt sosem lehetett biztosan tudni. Nem vette észre a falra akasztott, filmmúzeumba illő dekorációt, ezért finoman oldalba böktem, és lelkesen rámutattam a plakátokra, de nem tudtam kizökkenteni a beszélgetéséből. Matthias közben segített elintézni a becsekkolást, majd a kulcsunkat átnyújtva csak ennyit mondott:

– Menjetek, pihenjetek le. Hatkor találkozunk a szálloda éttermében. Filip és Emma különleges vacsorával fogad benneteket.

– Köszönjük! Ez nagyon kedves tőletek, alig várjuk – felelte Léna minden irónia nélkül. Valahogy az ő szájából minden kedvesség tökéletesen hitelesen hangzott, ami rólam a legkevésbé sem volt elmondható. Tavaly lecserélték az egyetemi honlapra feltöltött profilképeket, ezért minden oktatóról – köztük rólam is – új fotókat készített egy túlpörgött portréfotós, aki olyanokat kurjantott nekem a kattintgatás közben, hogy „Dobj egy mosolyt, haversrác”, meg „Hadd lássam azokat a vakító fogakat”. Csak az ötödik próbálkozásra sikerült valami vicsorfélét kicsikarnia belőlem, miközben teljesen meg voltam győződve róla, hogy mosolygok. A fotós viszont egyre idegesebb lett, mert azt hitte, „direkt nem akarom megmutatni a fogaimat”. Nem tudom, mit várt egy kelet-európai bölcsészkar adjunktusától – talán korábban bekólázott brókerek csapatépítőit dokumentálta.

A Hotel Dissolve méltó volt a nevéhez: már az első pillanatban enyhén tudatmódosult állapotba kerültem. A folyosók padlóját borító szőnyeg mintázata kísértetiesen emlékeztetett Kubrick Ragyogásának díszleteire, szinte magam előtt láttam az egyik lépcsőfordulóban álldogáló ikerlányokat („Gyere, játssz velünk, Peti!”). A szobánkban sem hagyott alább ez a harsány rémálom-esztétika: ahogy benyitottunk, először az előszoba fekete-fehér, cikk-cakkos padlója tárult elénk, aztán a kék bársonyfüggönyök, amelyek súlyos csenddel omlottak az ablakok elé. Az ágy fölött a kamerába révedő, szomorú kutyatekintetű Tarkovszkij portréja nézett vissza ránk, az éjjeliszekrényeken pedig a Biblia helyett Truffaut Hitchcock-kötetének zsebkönyvkiadása hevert. Olyan érzésem támadt, mintha huszonéves énem legvadabb vágyálmába csöppentünk volna – egy díszlethotelbe, amit a tudatalattimból titokban kihalászott tervrajzok alapján terveztek meg –, és ez, nem felejtve a tavalyi eseményeket, nem sok jóval kecsegtetett.

Muszáj volt egy kicsit ledőlnünk. Léna szinte azonnal elaludt, de én is gyorsan átléptem a szokásos délutáni szunyókálás impresszionista REM-fázisába.

Egy világítótorony alatt ültem egy nedves szikla oldalán, és az egymás hátára kapaszkodó viharfelhőket figyeltem. Nem törődtem az esővel meg a viharos széllel. A vállam fölött sirály vijjogott. Hátrafordultam, és a torony bádogajtaja kinyílt. Egy öltönyös alak sziluettje tűnt fel. Természetellenes merevséggel állt, de közben valami alig észrevehető magányt is sugárzott. Megmozdult. Felemelte a kezét. Felém integetett.

Visszaintegettem.

Az alak lassan leengedte a kezét, mintha valaki walkie-talkie-n instruálná a háttérből, majd határozott léptekkel elindult felém. Elöntött a rémület, ami egy pillanatra hidegebbnek tűnt az arcomba maró szélnél is. A hátamban éreztem a kamera elektromos tekintetét és a stábtagok figyelmét. Egy mikrofon szőrös boomja lebegett felettem, akár egy póznára ragasztott döglött mókus. És akkor hirtelen, a semmiből izgatott férfihang harsant a szélben:

– Tessék!

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó

Szántó Áron: A Küszöb – A Tavaszi Margóra megjelenik!

Szántó Áron

A Küszöb

 

Megjelenik április elején!

Líra

Figura Könyvkiadó, 2026

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borítóterv és grafika: Szántó Áron

 

A kötetről

A frissen elárvult, érettségi előtt álló Kriszti gyámjával, alkoholista nagybátyjával a Bakony egyik eldugott kis falujában kezd új életet nagyszüleinek régi házában. Szomszédjuk magának való, de kedves, békés öregember, aki a pincéjében egy idegen eredetű tárgyat rejteget. A régi majorsági épületben, a „Kastélyban" egy zavaros ideológiájú new age szekta jelenléte borzolja a kedélyeket, amelynek vezetője nem nézi jó szemmel a frissen érkezetteket. Nagyon úgy tűnik, a helyi boszorkányhistóriák is többnek bizonyulnak egyszerű mendemondánál.

Spotify

Könyvbemutató a Tavaszi Margón

Esemény

Időpont: április 10. péntek, 19:30-20:15

Helyszín: Margitsziget, Kristály, Hajó Színpad

 

A szerzővel Bánhidi Lilla író, riporter beszélget.

 

Könyvbemutató Veszprémben, a Terem bárban

Időpont: április 17., péntek 18 óra

Helyszín: Veszprém, Szabadság tér 1.

 

A szerzővel Varga Richárd költő, zenész beszélget.

 

Szántó Áronról

1989-ben született Veszprémben. Gyermekkora a város legendás lakótelepén, a Haszkovón telt anyagilag szerény, de érzelmileg kiegyensúlyozott és biztonságos, kulturálisan pedig kifejezetten pezsgő környezetben. Iskolái után – amelyekért nem igazán rajongott –, újságíróként dolgozott. Kreatív energiáit elsősorban a zene és képzőművészet terén kamatoztatta. A Küszöb az első regénye.

A szerző portréját Szántó Nikolett Vivien készítette.

 

Részlet a regényből

 

„Félelmetes villám hasított a Hártyás csúcsába, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna – ahogy mondani szokás. Péntek volt, már besötétedett, este kilenc felé járt az idő. A falu egyetlen temetőjét szokatlan módon a hegy oldalában létesítették, a jó ég tudja, hány évszázaddal ezelőtt. A hegy tetejére épült ravatalozó kápolna villámhárítóját érte a csapás. Óriási dörrenés hallatszott, egy-két modernebb autó riasztója is bekapcsolt. A hirtelen kékes fényben egy pillanatra megvillantak a meredek lejtőn sorakozó gránit sírkövek, márvány obeliszkek és azok az öreg, szúette fejfák, amelyeken már a neveket is csak bajosan lehetett kiolvasni. A temető bejárata a falu központjából nyílt, két házzal odébb a közkedvelt Szivárvány presszótól. A kocsma kerthelyisé­gét ponyva fedte. Két öreg fröccsözött és cigizett alatta.

– Nem mondod, hogy ott hagytad a gázon, bazmeg!

– Dehogynem. Most mi van? Tudod mennyi idő, amíg a csülök meg az a lóbaszó csótánybab megfől? Három óra minimum! Mér’ kéne ott üddögélnem mellette? – értekezett a hobbiszakács már kicsit kapatosan.

– Hát te tudod…

– Jaj, ne károgj már Józsikám! Faszt érdekli! Gyere, igyunk in­kább még egy szilvát! Én fizetek!

– Oké.

Elnyomták a csikkeket a hamusban és bementek. Az ajtó fölött egy elnyűtt szivárvány neonlámpa ívelt. Hét csík formált egy félkört, amelyek a hét szín kissé megfakult árnyalataiban világítottak: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. A cit­romsárga és a legalsó, az ibolya folyamatosan, kiszámíthatatlan ritmusban pislákolt.

Bent a tévében egy mulatós műsor ment, épp egy csinos, barna hajú nő énekelt egy közhelyes számot, minden bizonnyal a szerelemről, szakításról vagy valami ilyesmiről. Senkit nem érdekelt, de háttérzajnak oké volt. Az emberek csak ültek és beszélgettek az életről. Orsi, a kocsmáros lány kilépett a pultból, hogy dobjon pár fahasábot a kályhába. A régi, nagy cserépkályha tavaly kiégett, a lángok majdnem a kocsmát is elpusztították. Ennek a drámának a nyomait láthatták a vendégek a plafon kiterjedt koromszigetein. Egy sokkal kisebb, hordozható vaskályha állt a tönkrement régi előtt, amelybe képtelen módon illeszkedett a füstelvezető cső. Ormótlan látványt nyújtott, a célnak mindenesetre megfelelt. November eleje volt, pont fizetésnap után, és már épp elég hideg ahhoz, hogy bedurrantsanak a kályhába. Viszonylag sokan, úgy húszan gyűltek össze a falusiak, ráadásul a kint tomboló felhőszakadás miatt még hazajutni is bonyolultnak tűnt. Nem volt más választásuk, inni kellett.

Jani a pultnál ült és egy ötven év körüli cigány formával, Bovdennel beszélgetett felszínes dolgokról. Valójában Bogdánnak hívták, Bogdán Ferenc, de mivel mindenhova állandóan a Csepel kempingbiciklijével járt, ez a találó becenév ragadt rá. A biliárd­asztalnál huszonévesek lökdösték a golyókat. Páran söröztek, de akadt, aki csak üdítőt ivott. A jobb sarokban, egy hosszúkás asztalnál ült a falu krémje: Karcsi (a hentes), Jóska (gyári munkás Móron), Misi (munkanélküli), Pista és Jácint (mindketten villanyszerelők közös vállalkozással), illetve Bandi (aki pásztorként került fel a Bakonyba). A bal oldalon négy öreg kártyázott a fröccseik felett. Középen egy kancsó, amelyből újra meg újra töltögették a kiürült poharakat. A tévé előtt hárman szotyiztak csendesen.

– Feles jöhet, Fecó? – kérdezte Jani Bovdentől.

– Pe’.

– Két kis Unicumot, lécci – mondta a pultos csajnak. – Meg egy Kőbányait.

Orsi haja hátul tüsire volt nyírva, Judy Jetsonosan. Bal kézfején egy nagyon béna, feltehetőleg már ezerszer megbánt nonfiguratív tetkó éktelenkedett. Töltöttgalamb testalkattal bírt, amely egyébként abszolút jól állt neki, de a kisugárzásában volt valami kimondottan maszkulin. Régóta pletykálták róla, hogy leszbikus és hogy Győrben van a nője, akit sose hoz le Csólyányosra, egyébként teljesen érthető okokból. Csávóval sosem látták. A népek imádtak ilyesmin csámcsogni, főleg egy ilyen ingerszegény környezetben, de mivel Orsi mindenkivel kedves volt és alapvetően jó természetű, nem nagyon baszogatták ezzel. Egy-két nincstelen, részeg fasz néha megpróbálta bekóstolni, de mivel még agya is volt, simán felmosta velük a padlót. Egy szó, mint száz, tisztelték őt.

– Ezerkétszáz lesz – töltötte ki az italokat.

– Ezernégyből, lécci.

Újabb villám csapott be a közelben. Az ajtó, mintha csak ennek következtében, hirtelen kivágódott. Egy magas, enyhén kopaszodó esőkabátos alak lépett be.

– Jó estét kívánok! – köszönt kicsit túl illedelmesen.

Valamit visszamorogtak rá, senki nem ismerte. Egy ideig méregették a gyüttmentet, aztán mindenki visszatért bokros teendői­hez. Három bárszék állt a pultnál, az egyik még szabadon. Az idegen felakasztotta az esőkabátját a fogasra, leült Bovden mellé és kért egy sört. Szépen, egyenletesen duruzsolt a kályha. Barna, re­cés lambéria futott végig a kocsma falán, amelyre évtizedes zsír és retek tapadt. Közvetlenül a söntés mellett egy plakátot szúrtak rá egy rajzszöggel:

Márton-napi bál

– November 11, péntek, 20h –

Helyszín: Bakonycsólyányos, kultúrház

– Fergeteges party! – Tombola! – Libacomb párolt káposztával! (korlátozott mennyiségben) –

Zenél: Seriff Junior és Gömbi.”

 

Előrendelhető a kereskedelmi hálózatokban

Líra