A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Prae Kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Prae Kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. november 19., csütörtök

Sándor László: A zene három természete – Megjelenik novemberben!

 Sándor László

A zene három természete


Megjelenik novemberben!

Prae Kiadó



Szerkesztette: Weber Kristóf

Borítóterv: Szabó Imola Julianna a Pluteus Codex Filozófia a zene veszélyeire figyelmeztet című képének (Biblioteca Medicea Laurenziana) felhasználásával.

 

Fülszöveg


Az ember, mint Plótinosz szerint minden élőlény, képes a szemlélődésre, sőt a szemlélődés ad értelmet az életének. Az ember alkotása a szemlélődés következménye, a kontempláció segíti az élet mélyebb megismerését. A zene az élet legrejtettebb párhuzamait képes megmutatni.

Sándor László könyve olyan lehetséges összefüggéseket tárgyal, melyek még a zene ismerői számára sem nyilvánvalók.

 

„A fizikai és a metafizikai lét hármas természetű, a szemlélődés és az önszemlélés is hármas természetű: ez az axiómaláncolat nem futhat ki máshova, mint hogy mindaz, amit az ember a szemlélődése által és a szemlélődése érdekében létrehoz, szükségszerűen hármas természetű.”

 

A szerzőről



A szerző portréját Sándor Sarolta rajzolta.

 

Sándor László (1975) zeneszerző, hegedűművész, DLA. A Zeneakadémia óraadó tanára, zeneszerzői és előadóművészi munkája mellett a késő középkori egyházi műzene kutatója.


Részlet a kötetből

1. Az ember természete(i) – a trichotóm gondolkodás múltjáról és jelenéről

 

A madár legszebb hangja az éneke; az ember legszebb hangja ugyancsak az éneke. Ahogy a beszéd is, az ének is kommunikáció, és mint ilyen, az ember legmagasabb hőfokon izzó kommunikációja, az egyes ember benső világát a leghűségesebben kifejező, de egyszersmind az egyéni lét határain a lehető legmesszebbre túlmutatni képes közlési mód. Miközben a nyuga- ti kultúra többszólamú énekmódjai a maguk semmilyen más kultúráéra nem hasonlító egyediségükben már-már csodaszámba mennek, addig a legnagyobb mértékben igaz az is, hogy az emberi ének, és különösen a földrajzi helytől és korszaktól függetlenül mindenütt és mindenkor jelen lévő egyszólamú rituális ének, az emberi kommunikáció lehető legtermé-szetesebb módja. Természetes, mégis csoda. Az ember előbb tud énekelni, mint beszélni, a pici gyermek az énekében old fel minden feszültséget, dolgoz fel minden új tudásanyagot, mellyel nyíló értelme folyton-folyvást találkozik, és – nem utolsósorban – az énekével kísért játékai során ismeri meg önmagát. Amikor az 1950-es években Pierre Boulez kimondja, hogy a zene létmód, azaz nem termék, produktum, kivetítés, hanem az emberi létezés egyik módja, akkor nem az a kérdés, hogy Bouleznek igaza van-e, hanem az, hogy ezt a majdhogynem antropológiai közhelyet miért kell kimondani. (Tudjuk jól, hogy ki kellett mondani, és azt is tudjuk, hogy ez a kijelentés még ma is sok esetben a meglepetés erejével bír). A dologban az a furcsa, hogy ha valaki ugyanezt a mondatot példának okáért a 15. században találta volna kimondani, a korabeli hallgatóság a kijelentést valószínűleg egyáltalán nem is tudta volna értelmezni (miért is bizonygatná bárki, hogy a sütés a nap sajátos létmódja?). Ha az ének magasrendű voltának tudása már nem banális közhely, akkor ez azt jelenti, hogy elveszítettünk valami nagyon lényegeset, nem vagyunk többé tudatában annak, hogy az ember kommunikációjának – és itt hangsúlyoznunk kell, hogy arról az emberről beszélünk, akit a teremtés koronájának szeretnénk látni, teljes joggal – az éneklés a csúcsteljesítménye, vagy ahogyan ebben az írásban a későbbiekben számos alkalommal fogalmazom, a legszellemibb önközlése. Nagy a veszteség tehát egy olyan korban, ahol az éneklés
kultúrája lényegtelen járulékká hanyatlik, ahol egyre kevesebben énekelnek, a tiszta éneklés és a szép énekhang kevesek „különlegessége”. Ma már tudományosan megalapozott vizsgálati módszerekkel igyekeznek feltárni az összefüggést a gyermekek használt és használatra alkalmas hangtartománya, valamint éneklési szokásaik között. Lényegesen nagyobb hangerjedelemmel rendelkeznek a rendszeresen éneklő gyermekek, mint azok, akik ritkán vagy egyáltalán nem énekelnek, különösen figyelemre méltó az eltérés a magas hangtartományokban. Sokgyerekes apaként a jelenség háttér okainak magam is szemtanúja voltam mintegy két évtizeden át, míg rendszeresen látogattam gyermekeim óvodáit. Jól látszott számomra a tendencia – noha 5 gyermek, mint mintavételi csoport nyilvánvalóan nem reprezentatív – ahogyan a sok, majdhogynem állandó éneklést (értve ez alatt azt, amikor játék, séta, sorakozó közben is énekelnek) lassan és fokozatosan felváltották, kiszorították a hangszóróból sugárzott zenék, vagy éppen a teljes zenenélküliség egyre hosszabb időszakai. Pontosan tudjuk, milyen rendkívül kedvező lélektani és fizikális hatással van a gyermek fejlődésére, ha már az anyaméhben éneket hall, ha saját édesanyjának hangját már a fogantatása utáni hónapokban megismeri; azt az énekhangot, mely nem egyszerűen unaloműző a nehéz hónapokban az anya számára, hanem már itt is az anya személyes határain túlmutató kommunikációja gyermeke felé (aki ráadásul ekkor még semmilyen értelemben nincs „kívül” az édesanya személyes határain). Az énektelen kor szellemtelen is; ha az ember elveszíti az éneket, elveszíti a szellemet is. Ebből az következik, hogy a zenét az emberi létezés egyik módjának tartó gondolat rendkívül modern és időszerű, ugyanakkor modernitása és időszerűsége nem tartal-
mában van, hanem kimondottságában. Az ember tehát képes zenei módon létezni, vagy még pontosabban fogalmazva képes zeneként létezni. Az ember és a zene szétválaszthatatlan- ságának tételezése és elfogadása következményként hozza magával azt a felismerést, hogy mindaz, amit az ember alaptermészetéről megállapítunk, igaz a zenére is, illetve fordítva: a zenét vizsgálva önmagunk megismeréséhez juthatunk közelebb. Ha tehát a zenét hármas természetű jelenségnek tartjuk, miért gondolnánk önmagunkat másmilyennek, illetve: ha önmagunkat test–lélek–szellem hármas egységének tételezzük – hogy joggal tételezhetjük-e, arról a következőkben részletesen szó lesz – akkor a zenét sem tudjuk másképp elképzelni, csak e hármas értelmezés analógiájaként. Ezt fontos már itt, az írás elején tisztáznunk: az ember szétválasztása korporális és nem korporális összetevőkre vitán felülálló módon indokolt, ugyanakkor az ókori és középkori antropológiák jelentős része magát a nem korporális területet is tovább osztotta, megsejtve annak mélyén egy olyan létezőt, melyre nem bizonyultak igaznak az általában a lélekről szóló állítások. Viszonylagos következetlenség, sőt feszültség tapasztalható az ókor és a középkor emberértelmezéseiben abban a tekintetben, hogy ezt a „harmadik” összetevőt elfogadják-e valóságnak, vagy sem, illetve ha igen, akkor miként nevezik. Ily módon viszonylag hamar kialakul és egymás mellett él kétféle emberértelmezés, a trichotómia és a dichotómia. A trichotómia test–lélekszellem hármasságban gondolkodik, míg a dichotómia csupán testlélek kettősséggel számol és a szellem, illetve lélek szavakat legfeljebb egymás szinonimájaként tudja elfogadni.9 A kora középkorban a két emberértelmezés különbsége kissé árnyaltabb volt az itt leírtnál, ugyanis a dichotómia eleinte elfogadta a mély szellemi valóság létezését, csak éppen annak helyét a lelken belül jelölte ki, és nem különálló létrétegként fogta fel. Jelen írás alapvetése, nevezetesen a zene három természetű mivolta az ember trichotóm értelmezésének elfogadásán alapszik, és azzal analógiában kerül kifejtésre. Tekintettel arra, hogy a test–lélek–szellem hármas értelmezése nem mindenki számára magától értetődő, sőt sokak szemében egyenesen visszatetsző – a közvélekedés egyértelműen a dichotómiát részesíti előnyben, ennek kultúrtörténeti okai hamarosan világossá válnak –, fontosnak láttam e kérdésbe elmélyülni és a trichotómia történetének ókori-középkori alakulását, illetve ennek ismeretében mai megítélését is alaposan feltárni. A kérdés vizsgálata a zene három természetének megértése szempontjából elkerülhetetlen, továbbá lehetőséget ad annak bizonyítására is, hogy a megfelelőképpen értelmezett trichotómia és az ugyancsak helyesen értelmezett dichotómia különbsége messze nem akkora, mint ahogyan ez első pillantásra tűnik, továbbá a nyugati kultúrában korábban és jelenleg is kedvezőtlen megítélésű trichotómia rehabilitációjára is sor kerülhet.


Megrendelhető a kiadó webáruházában

Prae Kiadó


2026. november 17., kedd

Krzysztof Varga: Nevető kutya – Megjelenik novemberben!

 Krzysztof Varga

Nevető kutya

 

Megjelenik novemberben!


Prae Kiadó



Prae Kiadó, 2026

 

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Szerkesztette: Balogh Endre

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

Borítótervező: Szabó Imola Julianna

 

Fülszöveg


Mesélek neked az öregedő férfiakról: akiket megkeserített a magány, megfáradtak az életben, felbosszantott a világ szürkesége és butasága. Mesélek neked arról, mi lett ebből az országból, hogyan lett minden rút és ostoba. Mondhatnám akár azt is, hogy elkutyult, de ez nem igaz. Mert a kutya a legjobb, ami egy emberrel történhet.

 

Mesélek neked elfeledett zsenikről, elpazarolt tehetségekről, megbukott tekintélyekről. Olyan férfiakról, akik elhitték, hogy megállíthatják az időt, de nem vették észre, hogy az ő világuk már porig égett. Olyan nőkről, akik örökké akartak élni, de nem értették meg, hogy már halottak.

Te pedig, Dodó, egyszerűen csak jó életet szeretnél, mert minden normális kutya és minden ember jó életet akar. Ugyanakkor a legtöbben közülünk, különösen az emberek, hatalmas erőfeszítést tesznek és egy szamár csökönyösségével dolgoznak azon, hogy pocsék életük legyen, és magányosan haljanak meg.

 

„A kutya háziasítása az emberiség legnagyobb vívmánya, a kutyák legnagyobb vívmánya pedig az, hogy miután összekötötték a sorsukat az emberével, nem váltak emberré.”

 

A szerzőről




A szerző portréját Zofia Dimitrijevic készítette.

 

Krzysztof Varga (1968) lengyel író, kritikus, újságíró, 2020-ig a Gazeta Wyborcza szerkesztője, majd a Newsweek Polska munkatársa. A Nike Irodalmi Díj birtokosa, 2014-ben megkapta a Lengyelország Újjászületése érdemrendet. Regényei közül több magyarul is megjelent, a Nevető kutya – mely eredeti nyelven tavaly látott napvilágot – az első műve a Prae Kiadó gondozásában.

 

Részlet a regényből 


„A november, mint talán már észrevetted, a mi klímánkon sajátos évszak, Lengyelországban majdnem hat hónapig tart. Amióta végleg megszűntek az igazi, havas és fagyos telek, amikor hóembert építettek vagy hógolyóztak a gyerekek, az októbertől márciusig tartó időszakban pedig váltakoznak a viharos széllökések, a szakadó eső, a mindent elborító sár, a levegőben pedig rothadásszag terjeng, semmi értelme sem maradt annak, hogy alkoholt igyak. A mámor állapotában ahelyett, hogy ragyogó színekben pillantottam volna meg a jövőt, én semmi mást nem láttam volna, mint még több sarat, még több esőt, és erősebb széllökéseket éreztem volna. Az orrom magától lerohadt volna, csakhogy nem a kokaintól vagy a szifilisztől, hanem a halál és a bomlás fojtogató bűzétől, amely teljes fél évig terjeng a város fölött.

Egyébként az év másik fele sem jobb semmivel, mert irtózatosan meleg, száraz és fülledt, vakítóan tűz a nap, ami végzetes hatással van a keringési rendszerre. Olyankor sincs értelme inni, még kevésbé betépni, nincs értelme a szexnek sem. Aki több liter vodkát dönt magába, csak arról ábrándozik, hogy érjen véget ez a szaharai hőség, jöjjön megint az eső, a szél, a sár. Így kering a Föld ebben az országban, így születnek, élnek és halnak meg az újabb és újabb nemzedékek, örök kételyek között, amit csak az a vágy szakít meg, hogy a sáros hónapok után jöjjenek a napfényes hónapok, a hőség hónapjai után pedig az esősek.

Szóval amíg körülöttem mindenki vidáman elhülyült az alkoholtól, én kezdtem a maga teljes nyomorában és szánalmasságában látni a világot. Ami nem jelenti azt, hogy érzelmi zavaraim támadtak. Szétesettségem, megtépázott idegrendszerem, krónikus álmatlanságom, sorozatos éjszakai ébredéseim, szorongásrohamaim, a betegségtől és a magányos haláltól való félelmem kizárólag egészségesen működő agyam és világos elmém kiváló munkájából adódott. Nem voltam berúgva, nem voltam betépve, nem épültem le, lelkiállapotom a legkevésbé sem volt labilis, nem voltak hangulatingadozásaim, nem váltogattam a hisztériát az apátiával, az áradó érzelmeket az idegösszeomlással. Nem szenvedtem krónikus narcizmusrohamokban, önérdek-érvényesítő megnyilvánulásokban, alacsony önértékelésemet nem kezeltem autovalorizációval, mert nem volt alacsony az önértékelésem, ahogy nem volt túlzó sem. Egyenesen riasztóan normális ember voltam, és ebből az következett, hogy sokkal fájdalmasabbnak érzékeltem a világ minden csapását, mint azok, akik szívesen és nyilvánosan beszélnek a hiperérzékenységükről, depressziójukról, szorongásaikról és a zavaraikról, amelyek diagnózisával meg vannak elégedve, mert annak köszönhetően rázhatnak le magukról minden felelősséget minden genyóságért, amit elkövettek a hozzátartozóikkal szemben. A személyiségzavar divatja rengeteget segített a pszichopatáknak és a szociopatáknak abban, hogy anélkül terjeszszék a rombolást a normális emberek között, hogy a legcsekélyebb konzekvenciával kellene számolniuk.

Tehát filozófiai és metafizikai okokból nem süllyedtem alkoholizmusba. A fizikumom leépülését, a duzzadt, vörös ábrázatot, a remegő kezet, a mértéktelen izzadást, a hipermobilitást, a magas vérnyomást, a pitvarfibrillációt, még a remegést is el tudtam volna

viselni, ha muszáj, de az élet teljes reménytelenségének érzése, amit az alkohol vált ki, kibírhatatlan lett volna.

A nyugtatófüggőség tűnik a legjobb megoldásnak a helyzetre, bár az Atarax állítólag pont nem okoz függőséget, ellentétben a Rivotrillal. Emiatt egyébként nem aggódom, főleg mióta kiderült, hogy egy recept beszerzése kevesebb időt vesz igénybe, mint leugrani a sarki boltba egy üveg borért. Öt percbe telik beírni pár hazugságot egy kérdőív rubrikáiba az erre a célra létrehozott oldalon, megadjuk a nevünket és a személyi számunkat, egy pillanat múlva pittyen a telefon, SMS-ben megjött a kód, amellyel átvehetjük a patikában a két dobozt, benne húsz-húsz Rivotrillal, és még kettőt harminc-harminc Ataraxszal, persze a huszonöt milligrammosból,

ami több mint két hétig elég. Egy orvosi végzettséggel rendelkező személy adja ki az e-receptet, bár nem látott soha életében, még telefonon sem beszéltünk. Jobb is így, így kell ügyeket intézni – tisztán, gyorsan, elegánsan. Csak át kell utalnom egy száz złoty alatti összeget a receptírásért, és indulhatok is a patikába, ahol veszek még mellé Ketonal Active-ot és tasakos Neocitrant, bár nincs eldugulva az orrom, de a citrusos, instant por alakú paracetamol ízét nagyon szeretem, gyerekkori emléket idéz fel, a Visolvit multivitamin pezsgőport, amit a tenyerünkbe szórtunk, ráköptünk, és olyan gyönyörűen pezsgett, jobb volt, mint az instant narancsszörp.

Mesélek majd egyszer a gyerekkoromról, nem volt olyan gondtalan, mint a tiéd. Bár panaszkodnom nem kéne, szégyellném magam, ha panaszkodnék, amikor több millió gyerek nevelkedett patologikus környezetben vagy jeges szeretetlenségben, mert a szüleik harmincéves háborút vívtak egymással, és most irdatlan összegeket áldoznak terapeutákra, hogy nyelné el őket a pokol.

Menjünk haza, pössentettél, kupacot meg raktál már az eggyel korábbi sétán, szóval gyere már, a mindenségit, te lüke. Sétálunk majd még, de most pihenni kell, teát főzni és bevenni egy tablettát, vagy inkább kettőt.

Neked is vannak rágókáid, snackjeid, szárított kutyafalatjaid, nekem is megvan a Rivotrilom és Ataraxom, szóval ne ítélj túl keményen. Úgy fogunk emlékezni a mostani időkre, mint arra a korszakra, amikor az emberek állandóan megsértődtek, tele voltak haraggal és követelőzéssel, másokat mégis a maguk magasra emelt normái szerint ítéltek meg, amelyeknek maguk sem tudtak, vagy egyáltalán nem is akartak megfelelni.”

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában

Prae Kiadó


2026. november 12., csütörtök

Petíciót indított a Prae.hu az NKA nevezési díja ellen és a kurátori munka tisztaságáért!

 Petíciót indított a Prae.hu az NKA nevezési díja ellen és a kurátori munka tisztaságáért

Szervezetek és magánszemélyek aláírását is várják.


Az utóbbi időben rengeteg probléma vált ismertté az NKA kapcsán – ám mindeközben az is világossá vált, hogy mind a művészeti szervezetek, mind a kormány fontos művészetfinanszírozási szereplőként tart igényt a Nemzeti Kulturális Alapra a jövőben is. Az NKA-t érintő, 2027-ben hatályba lépő törvénytervezet 2026. november 11-én megismert változatában nincs szó arról, hogy megszűnne az NKA-ban a nevezési díj. 

A Prae.hu arra kér minden kultúrát, művészeteket kedvelő embert, szervezetet, intézményt, kiadót, folyóiratot, hogy aláírásával tiltakozzon az NKA nevezési díja (L. Simon-adó) megtartása ellen, kérje, hogy ne lehessen semmilyen szervezetnek 50%-os aránya a kuratóriumi tagok közt az NKA-ban, és kérje, hogy egy személy se lehessen 2 ciklusnál tovább kuratóriumi tag az NKA-ban. A közösen aláírt levelet eljuttatja a portál Tarr Zoltán miniszterhez.

Az aláíráshoz nem kell regisztrálni a Prae.hu portálra! + Mindenkinek köszönjük, aki „lájkolja” a petíciót, de sajnos egy lájk nem aláírás-értékű, azt nem tudjuk majd kinyomtatni, postára adni.

A petíciót itt, a linkre kattintva, a lap alján lehet aláírni.

Fotó: a Nemzeti Kulturális Alap Facebook-oldala

PRAE KIADÓ

2026. november 8., vasárnap

Ljuba Jakimcsuk a PesTexten november 12-én! – Ukrajna hangja, költészetben

 Ljuba Jakimcsuk a PesTexten

– Ukrajna hangja, költészetben

 

Hogyan lehet verset írni, amikor egy világ összeomlik körülöttünk? Hogyan lehet nyelvet találni a háborúra, az otthon elvesztésére, a pusztításra – és mindarra, amire talán nincsenek is szavaink?

 

November 12-én a PesText vendége szerzőnk, Ljuba Jakimcsuk, az egyik legizgalmasabb kortárs ukrán költő, akivel Donbaszi sárgabarackok című kötetének magyar fordítója, Vonnák Diána beszélget 17 órától a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

 

Egy óra költészetről, háborúról, otthonról, nyelvről és arról, hogyan képes az irodalom megszólaltatni azt is, amire hétköznapi szavaink már nem elegendőek.


Esemény




A Donbaszi sárgabarackok verseiben a háború, a nélkülözés, a pusztítás és a túlélés mindennapi tapasztalata jelenik meg – de Jakimcsuk költészete ennél jóval tovább megy. A nyelv határait kutatja: hogyan lehet megszólaltatni azt, aminek nincs nyelve?

Hogyan lehet újraalkotni egy költői univerzumot akkor, amikor az összeomló világ maga tesz nyelvtelenné?

Jakimcsuk erre nem egyszerű válaszokat ad. A nyelvet szétszedi, újraépíti, játékba hozza a költészeti hagyománnyal, és olyan lírai világot teremt, amely egyszerre személyes és történelmi, fájdalmas és elementáris. Vonnák Diána fordítása pedig érzékenyen teremti újra mindezt magyarul.

 

A helyszínen kötet megvásárolható, a beszélgetést követően a szerző dedikálja is könyvét.

 

A beszélgetés nyelve ukrán, magyar tolmácsolással, tolmácsgépet biztosítanak.

 

A részvétel ingyenes.

 

Ljuba Jakimcsuk

Donbaszi sárgabarackok

 


Donbaszi sárgabarackok – Prae Kiadó


Prae Kiadó, 2026

Fordította: Vonnák Diána

Szerkesztette: L. Varga Péter

 

A kötetterv és az illusztrációk Okszana Joris és Nazar Hajducsik munkája.

A borító a 2023-as ukrán kiadás alapján készült.

 

Fülszöveg


Meddőhányók, tárnák, gyárkémények. És BTR harckocsik. Ljuba Jakimcsuk szemével a Donbasz keserédes, tágassággal teli modern mese, a helyszín, ahol az ukrán avantgárd elejtett fonalát újra fel lehet venni – és immár egy évtizede elvesztett, megszállt otthon. A Donbaszi sárgabarackok pimasz, játékos és bátor szembenézés az addig ismert világ összeomlásával, egy költő számvetése azzal, hogy eszköze, lételeme, a nyelv kifordul magából, széthullik, elnyűvi a valóság. Ahelyett, hogy újra egésszé erőltetné, Jakimcsuk a dadogásokból, nyelvbotlásokból, szójátékokból gyúr új nyelvet, és ezen az új hangon követi, naplózza végig az évet, amikor minden megváltozott. Kevés ilyen erős és eltéveszthetetlen hangot találni a kortárs európai költészetben.

 

A szerzőről



A szerző portréját Alina Ruda készítette.

 

Ljuba Jakimcsuk (1985) ukrán költő, újságíró, forgatókönyvíró. A donbaszi Pervomajszkban született, bányászcsaládban. Luhanszkban és Kijivben tanult, Kijivben él. Verseit tucatnyi nyelvre lefordították, hazájában többek között a Bohdan-Ihor Antonics-díjat és a Szmoloszkip-díjat nyerte el, az USA-ban a Kovalev Foundation nemzetközi költészeti díját. 2022-ben a Grammy-gálán szavalt John Legend műsorában. A Szó háza: befejezetlen regény (2021) című játékfilm dramaturgja, számos zenei és színházi projekt alkotója.

 

Versek a kötetből

 

nem érkeznek meg a levelek

hozzám a levelek már rég nem érkeznek meg

nem azért, mert a fronton meghalt valakim

vagy mert a küszöbön átlépve összeesett

mint egy bögre, ami nem tudja tartani magát

mint a levágott haj

bogárral virággal teli széna

nem ezért

 

a krónikát költők írják

így főképp a szív dolgairól szól

a szív meg csak ketyeg mint a falióra

kamrás félhold-óra

kinyújtott csillagkezekkel

azt kérik, mindent éljek meg

azt kérik, éljek még

hogy emlékezzek Mária mamára

aki szeretett nagybetűkkel írni

füzetek esővonalába

 

de hozzám a levelek nem érkeznek meg

sem szálló pitypanggal

sem postagalambbal

 

a galambok most csak influenzát hoznak

a pitypang csak szellőt

 

még a postásnő is

részmunkaidős, csak a nyugdíjat hozza

az én kedves postásnőm

elkezdett leveleket írni nekem

az utolsó apostol ebben a világban

aki az összes betűt ismeri

 

Ivan Velikovszkijnak

hogyan öltem

most minden családi kapcsolatom telefonos

és minden családi kapcsolatom kihallgatják

tudni akarják, kit szeretek jobban, anyát-e vagy apát

tudni akarják, mitől beteg a mamám, aki a kagylóba kiált: jaj, jaj

kíváncsiak arra is, mit gondol a húgom a barátjáról

aki korábban az én barátom volt

 

most minden telefonos kapcsolatom vérrokonság

a vérem mindenből kihallható

tudniuk kell, hány százalék benne az ukrán,

a lengyel, az orosz és hogy van-e benne cigány

és tudniuk kell, hogy kinek adtam belőle

hogy a hemoglobinszintem zuhant-e le vagy a tető

és hogy lehet-e sejtfalból határfalat húzni

 

köztem és anyám közt sírhalmok százai

és nem tudom, hogyan ugorjam át őket

köztem és apám közt száz lövedék repül

és nem tudom madárnak látni őket

köztem és a húgom közt fém pinceajtó

középen ásónyéllel kitámasztva

köztem és a mamám közt imából paraván

vékony selyemfal, nem ereszt át semmit, de semmit

 

annyira egyszerű telefonon tartani a kapcsolatot a családdal

annyira könnyű a számlát inszomniával és nyugtatókkal kiegyenlíteni

és mint a részegség, olyan hallgatni ahogy a másik vére a fejhallgatón dobol

főleg, hogy közben az enyém sörétté csomósodik és kilő

puff!!

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó

 

2026. október 28., szerda

Lázár Bence András: Így tűnünk el mindannyian – Megjelenik november elején!

 Lázár Bence András

Így tűnünk el mindannyian

Megjelenik november elején!


Prae Kiadó

 


Prae Kiadó, 2026

 

Szerkesztette: Péczely Dóra

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

 

A kötetről


Egy júniusi éjszaka Lisszabonban. Egy pszichiáter főorvos és egy pszichológus, akik évek óta ugyanazon az úton sietnek a Klinikák felé. Egy tányér kacsakagyló, egy bár zárás előtt, egy kék ház Bairro Altóban. Aztán egy mondat, ami után minden megváltozik: innentől úgyis mindegy.

Lázár Bence András kisregénye megállóról megállóra követi Perr Rebeka és Weisz Máté történetét Nápolytól Rómán, Barcelonán, Madridon és Párizson át Bécsig.

Az idő itt nem egyenes vonalban halad. A mondatok visszatérnek, mint a metró ugyanazokba a megállókba, csak mindig más irányból, és közben egyre több derül ki arról, mit hagyunk magunk mögött, amikor döntést hozunk. Egy elvesztett gyermekről, hitről, egy házasságról, amely Nápolyban kezdődik, és egy ablakról, amely a Szabadság hídra nyílik.

Az Így tűnünk el mindannyian szerelmi történet és családregény, ugyanakkor zenei szerkezetű kísérlet arra, hogyan lehet elmesélni egy életet, amelyet mindenki csak töredékesen lát.

 

Beleolvasó

 

Kálvin tér. Budapest. Doktor Losonczi.

Rebeka, leérve a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződése közötti aluljáró lépcsőin, azt gondolta, ez a nap más lesz, mint a többi. Napszemüvegének sötétbarna lencséjén tükröződött az aluljáró hajléktalanjainak árnyéka. Napszemüvegének sötétbarna lencséje mögött hiába az önbizalom, a tegnap estére és az aznap hajnalra gondolva hol zöldes, hol egészen sötétbarna szemének zugában könnyként gyülemlett fel az érzelmek feszültsége, amit már jó három hónapja cipelt a vállán, mint a Barcelona feliratú vászontáskát. De az aluljáró üveghasábjainak tükrében ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és a Barcelona feliratú vászontáskával. 

Nem tudhatta a mozgólépcsőn vele szemben felfelé siető tömeg, amely figyelte ezt a nőt, nem tudhatta, hogy már négy hónapja, hogy a napszemüveg sötétbarna lencséje mögött a hol zöldes, hol egészen sötétbarna szemekben ott van egy férfi. Egy férfi, aki talán többet jelentett neki ezekben a napokban, mint bárki más ebben a Budapest nevű városban, ebben a Magyarország nevű országban, ezen a kontinensen, ezen a Föld nevű kőzetbolygón, ebben a belvárosi aluljáróban a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében, a fölfelé igyekvők szempárjaiban, a Marilyn Monroe-t idéző napszemüveg sötétbarna lencséjében. De ezt leszámítva ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és a Barcelona feliratú vászontáskával. 

De mit várt Perr Rebeka ettől a naptól? Mitől volt ez a nap nem egy szokványos keddi nap? Mert érezte, hogy ez a mai nap nem ugyanolyan lesz: nemcsak a Kálvintól a Tömő utcán át, a Klinikák kora reggeli zajától egy rendelő kiélezett csendjéig halad, hogy a férjével, aki épp annyira kiszámítható, mint amilyennek akkor akarta, hogy kiszámítható legyen egy férfi, amikor igent mond az oltár előtt, a szokásos helyen, a Síp utca nyolc szám alatt megigyanak egy ristrettót, ahogy minden hétköznap délután fél ötkor – hanem valami egészen más történhet. De mit várt Perr Rebeka ettől a naptól?

A napszemüveg sötétbarna lencséjében tükröződő aluljáróban a hajléktalan árnyéka éppen annyira volt ennek a napnak a része, mint a papírlap, amit Perr Rebeka kabátjának zsebében gyűrt felismerhetetlenné, amikor a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében eltűnt ennek a keddi napnak a reggelében. A papírlap, amin egy ultrahangvizsgálat időpontja szerepelt. A papírlap, ami talán örökre megváltoztatja Perr Rebeka életét. 

De ki volt ez a férfi a napszemüveg sötétbarna lencséje mögött? Perr Rebeka ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és Barcelona feliratú vászontáskával. Egy Barcelona feliratú vászontáskával, amit három hónapja cipel együtt az érzelmek feszültségével. 

Ugyanennek a keddi napnak a reggelén egy bizonyos Weisz Máté sietett az Erzsébet híd felől a Ferenciek terére, hogy elérje a metrót, hogy utána a Tömő utcán át, a Klinikák kora reggeli zajától egy rendelő kiélezett csendjéig vigye a szerelvény. Ahol Weisz Mátét főorvosnak hívják. Igaz, Weisz Máténak nem volt napszemüveg a decemberi éjjelek sötétségét idéző szilvamagbarna szemén, Weisz Máténak vállán nem volt Barcelona feliratú vászontáska. De Weisz Máté ismerte ezt a bizonyos Perr Rebekát és nem úgy, mint aki a Síp utca nyolc szám alatt hétköznapi délutánokon, fél ötkor ristrettót rendel. Weisz Máté is emlékezett a tegnap estére és a ma hajnalra. Weisz Máté is a vállán cipelte az érzelmek feszültségét már jó három hónapja. Weisz Máté látta a papírlapot, ami örökre megváltoztathatja Perr Rebeka életét ezen a bizonyos keddi napon. Weisz Máté ismerte a zöldes, néha egészen sötétbarna szemeket, ismerte Perr Rebeka bőrének a homok és a tengervíz egyvelege alkotta illatát, ismerte Perr Rebeka izmainak feszülését, ismerte a nyakát, a csontok ritmusát, ismerte Perr Rebeka ajkának a rándulását, miközben ujja ki-be jár ölében, ismerte a zihálását, ismerte a napszemüveg sötétbarna lencséjét és a Barcelona feliratú vászontáskát, amit ő vásárolt jó három hónapja. Weisz Máté tudta Perr Rebeka történetét, tudta a kiszámítható férfit, tudott az elhunyt gyermekről, tudott mindent, ami Perr Rebeka. A nő, aki ugyanolyan nő volt, mint a többi a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződése között. 

De mit várt Perr Rebeka ettől a naptól? A napszemüveg sötétbarna lencséjében tükröződő aluljáróban a hajléktalan árnyéka éppen annyira volt ennek a napnak a része, mint a papírlap, amit Perr Rebeka kabátjának zsebében gyűrt felismerhetetlenné, amikor a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében eltűnt ennek a keddi napnak a reggelében. És úgy volt része doktor Losonczi a nőgyógyászati szakrendelőben délután kettőkor, mint az Erzsébet híd autótengere, mint Weisz Máté a decemberi éjjelek sötétségét idéző szilvamagbarna szemével és a férfi, aki ristrettót rendel a Síp utca nyolc szám alatt, fél ötkor, minden hétköznap délután. 

Perr Rebeka tudta, hogy Weisz Máté nem csak egy férfi. Weisz Máté neki a férfi, akinél senki nem jelentett többet, mint bárki ebben a Budapest nevű városban, ebben a Magyarország nevű országban, ezen a kontinensen, ezen a Föld nevű kőzetbolygón, ebben a belvárosi aluljáróban a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében, az üveghasábok tükröződésében, a fölfelé tartó mozgólépcső szempárjában, a Marilyn Monroe-t idéző napszemüveg sötétbarna lencséjében. És Perr Rebeka tudta, hogy a mai nap legalább négy ember életét változtathatja meg. És Perr Rebeka tudta, hogy a férfi, aki a Síp utca nyolc szám alatt fél ötkor, minden hétköznap délután ristrettót rendel, nem lehet a gyermekének az apja. És Perr Rebeka emlékezett arra a februári napra, amikor a Múzeumkert oldalában egy garzonlakás spalettái mögött Weisz Mátéval megértették, hogy innentől úgyis mindegy.

Aztán délután kettő lett. Perr Rebeka az utolsó páciensétől is elköszönt ezen a keddi napon. És ott állt napszemüvegben, ujjait tördelve, és várta, hogy doktor Losonczi megvizsgálja. És nem gondolt másra, csak a tegnap éjszakára, a mai nap hajnalára, amikor Weisz Mátét szorította ágyékához, és megígérte, szeretni fogja, ameddig van Barcelona, ameddig áll benne a katedrális, ameddig zajlik ez az életnek nevezhető időmúlás, és ameddig vannak szavak, amelyekkel mindezt el tudja mondani. Perr Rebeka tudta, hogy az élete megváltozhat ezen a keddi napon. Ahogy a napszemüveget levette, hol zöldes, hol egészen sötétbarna szemének zugában, mint hajnalban a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződése közötti aluljárójában, felgyűlt az elmúlt három hónap érzelmeinek feszültsége. Könnyei a nőgyógyászati rendelő hideg kőburkolatán koppantak, és semmi sem számított onnantól. Doktor Losonczi csak egy rövid mondatot gépelt a vizsgálati lapra: Perr Rebeka terhes.

Amint Rebeka leért a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződés aluljárójának lépcsőjén, arra gondolt, ez a nap más lesz, mint a többi. Kedd délután volt. Perr Rebeka, aki ugyanolyan nő volt, mint a többi, napszemüvegben és Barcelona feliratú vászontáskával haladt egyre mélyebbre a Kálvin tér metrómegállójának üveghasábjai között. A felfelé tartó mozgólépcsőn hazafelé siető tömeg nem tudhatta, hogy már három hónapja van egy férfi. Egy férfi, aki aznap délutánra többet jelentett, mint a Síp utca nyolc szám alatti ristretto, aki többet jelentett aznap délutánra, mint a Budapest nevű város, a Magyarország nevű ország, a kontinens, a Föld nevű kőzetbolygó.

Perr Rebeka ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és Barcelona feliratú vászontáskával. 

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában 

Prae Kiadó