Alex Pavesi: Nyolc nyomozó
(Eight Detective)
„Annyira, de annyira briliáns. Egy lehengerlően fordulatos történetet, amely emellett tudományos értekezés is a bűnügyi rejtélyek matematikai vonatkozásairól. Agatha Christie is megemelné előtte a kalapját. Bravó!”
– Sarah Pinborough, a Ne higgy a szemének! New York Times-bestseller szerzője
Megjelenik április 20-án!
Fordította: Orosz Anna
Minden bűnügyi rejtély ugyanazon az egyszerű szabályrendszeren alapul.
Kell, hogy legyen egy áldozat. Egy tettes. Egy gyanúsított. Egy nyomozó. A többi csak játék ezekkel az összetevőkkel és lehetséges permutációikkal.
A detektívtörténetek aranykorának idején Grant McAllister, a matematika professzora kidolgozza a bűnügyi rejtélyek matematikai szabályait, és hét saját maga által írt történettel illusztrálja elméletét. Harminc év elteltével A White-gyilkosságok címet viselő novelláskötet felkelti egy kiadó figyelmét, ezért Julia Hart, az éles eszű, rámenős szerkesztő a csendes mediterrán szigetre utazik, hogy találkozzon a visszavonultan élő Grant McAllisterrel. A kiadó szeretné új kiadásban megjelentetni a férfi kötetét, ezért Julia és Grant közösen nekilátnak a történetek szerkesztésének. Julia nemcsak a történetek mélyére akar leásni, hanem Grant múltjába is, aki mintha titkolna előle valamit.
Azonban a Grant által írt történetek mindegyikében akadnak alig észrevehető következetlenségek, amelyek sehogyan sem stimmelnek. És amelyek egy valódi gyilkosságra, egy azóta is megoldatlan bűntényre utalnak. Ahhoz, hogy Julia kiderítse az igazságot, túl kell járnia Grant eszén.
Debütáló regényében Alex Pavesi egyszerre tiszteleg Agatha Christie előtt, és csavarja meg a klasszikus detektívtörténetek műfaját. A Nyolc nyomozóban újra bizonyítást nyer, hogy a legjobb bűnügyi rejtélyek azok, amelyek minden szabályt megszegnek.
Remek metakrimi izgalmas utalásokkal.
Ajánlások
„Ritkán esikmeg velem, hogy egyetlen nap alatt kiolvassak egy könyvet, de a Nyolc nyomozót nem bírtam letenni. , elegáns, gyönyörűen felépített történet, amely megérdemli a közönségsikert. Legszívesebben tapsoltam volna a végén.”
Alex North, A Suttogó című regény New York Times-bestseller szerzője
„Pavesi tehetségét jelzi, hogy minden egyes történet kelepcéjébe gyanútlanul sétálunk bele. Ha ezzel gyalogokká válunk az író nagyszabású sakkjátszmájában, hát legyen. Még a legutolsó oldalon is teljességgel váratlan meglepetésekkel szembesülünk.”
The New York Times
„Pavesi könyvétől csak kapkodja a fejét az olvasó. Egyszerre krimi, óda a könyvekhez (akárcsak A szél árnyéka) és A tehetséges Mr. Ripley-t idéző, pattanásig feszült történet. Michael Connelly és Lisa Gardner legjobb könyveihez fogható, merész és váratlan fordulatokkal, amitől minden oldalon leesik az állunk. Ilyen minden ízében eredeti krimit, mint amilyen a Nyolc nyomozó, régen láttunk.”
A. J. Finn, a Nő az ablakban című regény New York Times-bestseller szerzője
„Alex Pavesi az év, sőt talán minden idők egyik legzseniálisabb detektívtörténetét tette le az asztalra. Tűpontos stílus, csípős párbeszédek és egy hihetetlenül csattanós befejezés. Elképesztő debütálás!”
Samantha Downing, az Elbűvölő feleségem szerzője
„A történet telis-tele bonyodalmakkal és fordulatokkal, amelyeket imádni fognak a fejtörők szerelmesei… Nagyszerű élmény a könnyed kikapcsolódásra vágyóknak, de a szemfüles olvasók még nagyobb élvezetüket lelik majd benne.”
Kirkus Reviews
„Zseniális… Pavesire érdemes lesz odafigyelni.”
Publishers Weekly
Alex Pavesi
Alex Pavesi matematikából szerzett PhD-t. Mielőtt író lett volna, szoftvermérnökként és könyvesbolti eladóként dolgozott. A Nyolc nyomozó az első regénye: a kötet a megjelenését követően komoly kritikai sikert aratott, húsz országba keltek el a fordítási jogai.
Részlet a kötetből:
„Mr. Brownnak át kellett másznia egy lelakatolt kis fakapun, hogy az
ösvényre léphessen. A kapu közepén ütött-kopott felirat lógott: „Az
ösvény biztonsági okokból lezárva.”
‒ Nos, velem bizonyára kivételt tenne a rendőrség ‒ jegyezte meg halkan, majd könnyedén átmászott a kapun.
Az
ösvény mindkét oldalát sűrű növényzet nőtte be. Bal oldalon szúrós,
sűrű rekettyebokrok és pihe-puha hanga fonódott egymásba ‒ mintha a jó
és a rossz bábjátékát táncolnák a sárga és lila virágok ‒, egészen a
sziklaszirt széléig, majd végig a meredek sziklafalon, amely alatt
békésen hullámzott a tenger fénylő víztükre. Az ösvény jobb oldalán
meredeken emelkedő domboldalt sűrű növényzet borította, melyet
helyenként fák tarkítottak.
Ha Mr. Brown balra nézett, a bokrok
eltakarták előle a sziklaszirt szélét, de kétszáz méterrel előrébb, ahol
az ösvény a tenger felé kanyarodott, látta a szirt párját. A hatalmas
kiterjedésű fehér tömböt itt-ott szürke és vörösbe játszó kövek
pettyezték, alján gumószerű, éjfekete kőmeder terült el. Kellemetlen
hely a földet éréshez, gondolta magában Mr. Brown.
Megkérdezte
Wildtól, milyen állapotú volt Mrs. Allen holtteste: az asszony nyakát
törte, szeme felpüffedt és befeketedett. Húsának egy része hiányzott a
jobb karjából, testének ugyanezen oldalán négy bordája is összetört,
miután a kövekre zuhant. Feltehetően egy víz alatti sziklára esett,
mivel egyik felszíni kődarabon sem találtak vérnyomokat.
Végig
kellett evezniük a parton egy kis csónakban, hogy kihalásszák a vízből a
testét. „Foyle védelmére szolgál ‒ mondta Wild felügyelő ‒, hogy talán
soha nem találtuk volna meg a holttestet, ha nem fúj azonnal riadót. Ha
viszont másként tesz, attól csak bűnösnek tűnt volna, nem igaz?”
Mr.
Brown óvatos léptekkel haladt az ösvényen. A bokrokkal sűrűn benőtt
sziklaperem és a meredeken emelkedő domboldal tele volt mindenféle
szeméttel ‒ szórólapokkal, cigarettacsikkekkel, csomagolópapírral ‒, de
Mr. Brown semmiféle terhelő bizonyítékot nem vélt felfedezni a hulladék
néma darabkái között. A talaj nem volt elég puha ahhoz, hogy lábnyomok
maradhassanak rajta.
Ennek ellenére a férfi néhány méterenként
meg-megállva gondosan szemügyre vette az ösvény mindkét oldalát,
sétapálcájának fejével félrebillentve kalapját, s közben a némaságba
burkolózó domboldal és a tenger hirtelenjében mindent betöltő kékje
között forgolódott.
Néhány perc elteltével egy kisebb, sötét színű
és szabálytalan alakú kődarabhoz ért, amely az ösvény közepén hevert.
Előrehajolt, hogy szemügyre vegye, majd megrázta a fejét. Szokatlanul
száraz kutyagumi volt. A tengerbe pöckölte a sétabotja végével,
végignézte, ahogy a mélybe zuhan, majd visszafordult Mrs. Epstein felé
azon tűnődve, vajon a baleset idején az ösvényen tartózkodott-e a
kutyája.
Ekkor döbbent rá, milyen szeszélyesen, mégis
észrevehetetlenül tekergőzik az ösvény, amióta útnak eredtek rajta. A
Whitestone House-nak nyoma sem volt, ahogyan Mrs. Epsteinnek sem. Mr.
Brown semmi említésre méltót nem látott, sem hátrapillantva, sem
előretekintve. Az ösvény ezen szakasza valóban elszigetelt volt.
Tökéletes gyilkossági helyszín.
Csakhogy mégis akadt egy szemtanú, legalábbis Gordon Foyle elmondása szerint. Egy jachton, odakint az öbölben.
‒ Nocsak, nocsak ‒ töprengett Mr. Brown, és hunyorogva nézte a tengert.
Száz
méterrel előrébb valami fehéret vett észre egy hangabokor közepén,
szinte világított a sötétzöld háttérben. Elég mélyen megbújt ahhoz, hogy
bárkinek is feltűnhetett volna korábban, de Mr. Brown
megfigyelőkészsége majdhogynem természetfeletti volt, és ő méltán
lehetett híres róla. Sétapálcájával beletúrt a növényzetbe, gyakorlott,
türelmes mozdulatokkal a bot köré fűzte a fehér szövetet, majd kihúzta a
bokorból.
Egy fehér sálat szedett fel, mely galandféreg módjára
tekergőzött a bokor ágai közt. Végigsimított a világos színű matérián
kesztyűbe bújtatott ujjaival. Egyértelműen egy nőé lehetett, és látszott
rajta, hogy nemrég még viselték. Nem volt rajta vér, de az egyik végén
egy bakancs sarkának halvány lenyomata látszódott.
Ez mindent megmagyaráz, gondolta Mr. Brown.
Vanessa
Allen a lánya elmondása szerint sálat is viselt a halála napján, de nem
találták meg a holttestén. A rendőrség úgy vélte, a ruhadarab a
tengerbe veszett.
Mr. Brown összehajtogatta a sálat, a zsebébe tette, és a fűbe törölte a sétabotja végét.
Mr.
Brownnak Miss Jennifer Allen révén lett köze az ügyhöz. A fiatal nő az
anyja halála után két nappal kereste fel londoni otthonában.
‒ Úgy tudom, önnek több ízben is sikerült megfejtenie olyan ügyeket, amelyekben a rendőrség kudarcot vallott ‒ mondta.
Miss
Allen szeme vörös volt ugyan a sírástól, mégis rendkívül nyugodt és
higgadt ifjú hölgy benyomását keltette. Mr. Brown bevezette a szalonba.
‒ Nos, egyszer-kétszer sikerrel jártam. Miben lehetek a segítségére?
A
lány közölte vele az ügy részleteit, beleértve a saját változatát is az
eseményekről. Azon a bizonyos reggelen éppen az otthonában reggelizett.
Az ablakból rálátott a házuk előtti kertre és a gyalogösvényre,
figyelte, ahogy az anyja útnak indul, megküzdve a széllel.
‒ Mindössze ennyit láttam, mígnem egyszer csak megjelent az orvos. Nagyjából fél órával később. Hogy közölje velem, mi történt.
‒ Sajnálom. Nagyon nehéz lehetett magának ‒ jegyezte meg Mr. Brown.
Miss Allen leszegte a fejét.
‒ Szegény Gordon! A rendőrség természetesen mindenáron bitófára akarja juttatni.
A férfi bólintott.
‒ És maga azt reméli, sikerül bizonyítanom az ártatlanságát?
Miss Allen a nyakához érintette a kezét, és a tenyerébe zárta az ezüstmedált, amelyet viselt.
‒ Nem tudom, mi lesz velem, ha felakasztják.”
