Bíró Kincső:
Üvegfiú
„Csak azt a részt mesélem el, amelynek ő is része. Bizonyítékokat gyűjtök arról, hogy szerettem, szeretni próbáltam.”
Önsebzés, testképzavar és magány – Érkezik Biró Kincső új regénye
Megjelenés: augusztus 18.
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 384 oldal
Leírás
Biró Kincső új regénye két fiatal történetén keresztül beszél azokról a láthatatlan terhekről, amelyeket sokan magukkal cipelnek: a gyászról, az önbántásról, a testképzavarról, a szorongásról és a valahová tartozás elemi vágyáról, melyek sajnálatos módon egyre inkább meghatározzák a mai fiatalság életét és örökségét. Dorián és Zsófi egymástól teljesen különböző életet élnek, mégis ugyanazzal a kérdéssel küzdenek: hogyan lehet közel engedni magunkhoz valakit, ha saját magunkat sem tudjuk elfogadni? Egy véletlen találkozásból lassan olyan kapcsolat születik közöttük, amely egyszerre jelent menedéket és újabb próbatételt.
Az Üvegfiú érzékeny, mégis rendkívül erős lélektani regény a sérülékenységről, a veszteségről és a gyógyulás lehetőségéről. Biró Kincső korábbi, Medúzalány című kötetéből ismerős empátiával és nagy érzelmi pontossággal rajzolja meg hőseit, miközben hiteles képet ad egy generáció belső küzdelmeiről. A regény nem kínál könnyű válaszokat, de megmutatja, hogy még a legmélyebb magányból is vezethet út egymás felé, és hogy néha egyetlen ember is elég ahhoz, hogy valaki újra hinni kezdjen önmagában.
Fülszöveg
Dorián nem találja a helyét a világban. Nővére halála óta az egész világa csupán saját rendetlen szobája, és a város piszkos falai, melyekre felfesti a bánatát. Sebeket ejt magán, mert a fájdalom az egyetlen vigasza, és próbálja túlélni a napokat egy olyan testben, amelyben már nem érzi jól magát. Egyetlen dolog tartja még itt: a vágy, hogy valaki egyszer feltétel nélkül szeresse.
Zsófi egyetemistaként érkezik a városba, ami új kezdetet jelent számára. A csendes, szorongó lányt a szülei egész életében a széltől is óvták volna, a kortársai viszont szüntelenül csúfolták. A szerelem reményébe kapaszkodik, abba, hogy rálel valakire, aki felfedezi benne az igazi szépséget. Aztán egy nap meglát egy falra festett angyalt egy épületen, és úgy érzi, mintha saját törékenysége tekintene vissza rá.
Életében először Zsófi fejest ugrik az ismeretlenbe. Üzenetet hagy a rejtélyes művésznek a festménynél. Dorián pedig válaszol. A két magányos fiatal testi és lelki sebei egyszerre taszítják és vonzzák őket egymáshoz. A kérdés csak az: vajon kialakulhat-e valami jelentőségteljes ott, ahol a fájdalom és a csalódás uralkodik?
Biró Kincső új történetének főszereplői félnek tartozni valakihez, miközben csillapíthatatlanul vágynak is rá; ebben a megrázó lélektani regényben a legmélyebb félelmeinkkel kell szembenéznünk.
A Medúzalányról mondták
"Groteszk humorral, öniróniával enged betekintést a szerző generációjának nehézségeibe. A huszonévesek világába, akik már önálló életet élnek, de még szenvednek attól, hogy valójában nem látják őket a szüleik, sőt, a közösségimédia-profilok mögött saját kortársaik sem." - Könyves Magazin
"A Medúzalány élmény lehet minden korosztálynak." - Olvassbele
A szerzőről
Biró Kincső 2000-ben született, irodalmi alapszakot, valamint kommunikáció- és médiatudomány mesterszakot végzett a Debreceni Egyetemen. Szabadidejében sellőket fest, csillogós ékszereket készít, emellett pedig sosem érzi elég feketének a haját. Legújabb regénye Üvegfiú címmel jelenik meg 2026 nyarán.
Részlet a kötetből
„Hamar megtanultam, hogy csak az első sikerek jelentenek bármit is. Egy idő után sem a tanáraim, sem a szüleim nem dicsértek meg, ha kitűnő bizonyítványt vittem haza, senki sem bontott pezsgőt, amikor felvettek egyetemre. Mindez már magától értetődő volt – mást nem is vártak tőlem.
Csütörtökön csak kettőig vannak óráim. A kis kék villamos csigalassan vonszolja magát a síneken.
Kikeresem a Love alarm következő epizódját. Vajon, ha valóban létezne a Love alarm applikáció, az enyémet megcsörgetné valaki? Dehogy csörgetné.
Kicsit szégyellem, de kizárólag olyan sorozatokat, filmeket és könyveket fogyasztok, amelyek a szerelemről szólnak. Már a szerelem gondolatára is felsóhajtok, annyira vágyom arra, hogy a valóságban is átéljem azokat az érzelmeket, amelyeket még csak filmekben láttam.
Esélyem sem volt szerelmesnek lenni soha. A korombéli fiúk figyelme egész életemben elkerült. A gimiben irigykedtem az osztálytársaimra, akiknek elég volt profilképet cserélni, rögvest rájuk írtak a környékbeli fiúk. Egész tinikoromban arra vágytam, hogy valaki a nagyvilágból felfigyeljen rám és megszeressen, hogy végre sorra kerüljek. De talán nem érdemlem meg a szerelmet, elvégre a hercegnőjelmez alatt csúf béka vagyok.
Egy kislány hangosan sír tőlem körülbelül másfél méterre. Két rámengöndör hajú srác hangosan kántál egy BSW-szöveget. Viszket a hátam, mert elfelejtettem kivágni a címkét a blúzomból. Izzad a bőr a combomon a harisnyám alatt. Egy percig sem bírom tovább, már a Szent Annán leszállok. Csendre, hűvös levegőre és egyedüllétre vágyom.
A reggeli eső nyomai még nem tűntek el, óvatosan szlalomozok a pocsolyák között. Az egyik régi épület sarkában ott ül egy angyal. Megfog a festmény szépsége, az angyal meztelen háta, kócos haja és az összetört szárnyai. A teste törékeny és gyenge, sötét zúzódások borítják a könyökét és a gerince dombocskáit. Piszkos a talpa, vagy talán véres. Éppen olyan sovány, mint én, a haja is olyan hosszú, mint nekem. Mintha én lennék, csak egy másik világban. Egy olyan világban, ahol valódiak a szárnyaim.
Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz személy a festette, akit felébresztettem az aluljáróban, ugyanúgy húzza a vonalakat. Elég valószínű, hogy megbánom, amit most tenni fogok. De nem igazán látok benne kockázatot. Kitépek egy lapot a jegyzetfüzetemből. Lesétálok az aluljáróba a Tűpárnaszívhez. Penészszag van, akár egy barlangban vagy egy pincében. Az egyik csempe a festmény alatt megrepedt, hiányzik belőle egy darab. Összehajtom a füzetlapot, és betuszkolom a hiányzó csempedarab helyére. Túlságosan feltűnő. Talán nem jár gyakran erre a művész. Lehet, hogy sohasem találja meg. De ha mégis…”
