Újra hozom a
Beleolvasó rovatot. Nagyon rég nem volt már, elsőként Brett O’Conor írótól az A
Vérengző című könyvéből hozok két fejezetet. A könyv A Vérengzők 1.része, később pedig 2 részéből az A
Mészárosból is fogok hozni.
Hamarosan
érkezik a sorozat 3. része az A Szekta
címmel.
BELEOLVASÓ
ENGEDÉLLYEL
Brett O’Conor
A Vérengző
Tartalom
Idaho retteg és a környező államokban sem tanácsos sötétedés után az utcákra lépni. De már az otthonokban sincsenek biztonságban az állampolgárok. Kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait és a helyi, illetve állami rendőrök is tehetetlenek. Lenny Maraccio, az FBI vezető.
Első fejezet
Nyomasztóan steril volt ez az egész közeg. A falakat borító, puha, műanyagborítás, a mennyezetről világító neonfény és a csillogóra suvickolt padló is. A bal oldali ajtóba épített, dróthálóval megerősített ablak ragyogott a tisztaságtól és valószínűleg még nagyítóval sem lehetett volna elmaszatolódott ujjlenyomatfoltokat találni rajta. Az ablakban olykor megjelent egy-egy elmosódott fej kontúrja. A kíváncsiskodó személyzet, az ápolók és ápolónők lestek be rajta olykor.
Az elegáns, sötét öltönyt viselő magas férfi ügyet sem vetett rájuk. Szinte hipnotizálva bámult befelé az előtte terpeszkedő, törhetetlen műanyagból csiszolt ablakon. Az ablak mögötti helyiségbe zárt, ülő pózban lekötözött férfit figyelte. Az csak a felső testét és a fejét tudta mozgatni a szorosan ráerősített, kényszerzubbonyhoz hasonlatos hevederek fogságában. Vékony, de annál erősebb láncok rögzítették a hevedert és ezzel őt magát is az ágykerethez. Egy fehér köpenyes orvos állt meg az öltönyös férfi mögött és diszkréten köhintett, hogy magára vonja a figyelmet.
- Ön az FBI-tól van? – kérdezte halkan.
Az öltönyös megfordult. A jól szabott, drága zakó mellényzsebében egy márkás napszemüveg kerete és sötét lencséje mutatta, hogy a férfi sokat ad a megjelenésére. Hideg tekintettel végigmérte az orvost, aztán visszafordult az ablak felé, csak utána felelt.
- Igen.
- Ön kapta el?
- Igen! – ismételte az ügynök.
Az orvos megköszörülte a torkát és bátortalanul folytatta.
- Sokan fellélegezhetnek most uram! Azt hiszem, az egész állam, de talán az ország is köszönettel tartozik! Nyolc év… Nem is értem, hogy tudott ilyen sokáig működni ez a… ez a…
- Ez a mocsok állat? – segítette ki a zavarban lévő orvost az ügynök.
- Nos… én …mivel ő az én betegem, hivatalosan nem mondhatok róla ilyesmit, de azt hiszem, ön helytállóan fogalmazott.
- Az ön betege… – sziszegte az ügynök. – Betegnek nevezik, pedig csak egy szemét gyilkos! A rendőrség és a hivatal nyolc évig üldözte, most meg élete végéig egy szanatóriumban üdül majd, jótékony narkózisban! Ön szerint ez jó így? Villamosszékben lenne a helye!
- Erre én nem tudok felelni önnek…! Nekem az a dolgom, hogy kezeljem és szinten tartsam az állapotát. Még csak nem is ítélkezhetek felette. Mármint hivatalosan. – elhallgatott, aztán végül csak kibökte. – Elmondhatja, hogy sikerült végül, ennyi idő után elkapnia?
Az ügynök egy pillanatra az ápoltra nézett, majd újra az orvos felé fordult. Nagyot sóhajtott, aztán mintha a lelkén akarna könnyíteni, halkan beszélni kezdett.
- Az érdemi fejlemények akkor kezdődtek, amikor az FBI kijelölt számomra egy új társat…
Második fejezet
A fehér paraván jótékonyan eltakarta a tetthelyet. A nyüzsgő újságírókat és a gyászos szenzációra összegyűlt helybelieket egy rendőrségi szalag mögé terelték. A murvás parkoló zsúfolásig telt villogó lámpájú rendőrautókkal. Azok mögött árválkodott a teljesen feleslegesen iderendelt mentő és a jóval közelebb parkoló halottaskocsi. A közvetítőkocsik tetejéből már rég kiemelkedtek a vastag csöveken álló kamerák és a riporterek egymás lábán taposva tülekedtek, hogy szóra bírjanak végre valakit. A halottkém türelmet erőltetett magára, amíg a holttest mellett térdelő ügynök engedélyére várt, hogy a munkáját végezhesse. A nagydarab, öltönyös férfi a fiatal nő, hason fekvő hulláját vizsgálgatta már időtlen idők óta és nem úgy tűnt, hogy egyhamar abbahagyja, akármit csinált is. Mert nézegetni nagyon nem volt mit a holttesten. Legalábbis neki nem. A háton lévő két, mély szúrt seb és a bal oldalon lévőből kifolyt, mostanra megszáradt, vastag vércsík, meg a szőkésbarna hajjal borított tarkó alól kilátszó, vörös folt, a karcok helye, aligha mondhatott neki többet, mint amit már amúgy is tudott. A rendőrségtől kiérkezett nyomozók a halottkém mellett beszélgettek és a szövegből világosan kiderült, hogy ők is unják már a szövetségi ügynök ténykedését. Valamiért azonban óvakodtak siettetni.
A hátuk mögött ekkor némi mozgás támadt és a riporterek hangoskodni kezdtek. Egymást túlharsogva kiabálták a kérdéseiket, úgyhogy végül már egyiküket sem lehetett érteni.
- Ezeket arra tanítják, hogyan kiabálják túl a konkurenciát? – kérdezte az egyenruhások rangidős tisztje a mellette álló őrmestertől.
Egy másik öltönyös emelte fel a kihúzott rendőrségi szalagot és egy jelvényt lobogtatva feléjük indult. A halott nő mellett térdelő ügynök felállt. Az elegáns nadrág térdén, két tenyérnyi sárfolt éktelenkedett, de ez láthatóan egyáltalán nem érdekelte. A közeledő felé fordult és mikor az odaért, egy cseppet sem barátságos hangon kérdezte.
- Maga meg ki a franc?
- Jim Donaghue különleges ügynök. Phillips nem szólt…
- De! – szakította félbe Donaghuet az ügynök. – Küldött egy üzenetet.
Lehúzta a gumikesztyűjét és kezet nyújtott.
- Lenny Maraccio. Szervusz! Nem úgy volt, hogy az irodában találkozunk?
- Szervusz! – bólintott Donaghue. – Éppen csak becsekkoltam a motelbe amikor hívtak, hogy újabb hullát találtak. Gondoltam inkább idejövök, úgyhogy fogtam egy taxit. A mi emberünk műve?
- A mienk? – kérdezett vissza Maraccio vezető különleges ügynök ingerülten.
- A delawarei iroda átirányított erre az ügyre. Úgyhogy most már a mienk! Már, ha valóban ő volt.
Maraccio visszafordult a hulla felé.
- Ő volt! A mi emberünk! Átszúrta mind a két tüdőt és megvárta, míg a nő kínhalált hal. Aztán sebeket ejtett a tarkó alatt, a gerinc mellett. Vízpart közelében, arccal lefelé hagyta a testet, teljesen meztelenül. De ezt sem erőszakolta meg.
- A rohadt életbe! Tudjuk már ki a nő?
- Még meg sem fordítottuk, úgyhogy egyelőre nem lehet azonosítani. A technikusok készenlétben várnak, hamarosan nekikezdenek. Ha van priusza, az ujjlenyomatokból gyorsan kiderül a személyazonossága.
- Van még itt dolgunk?
- Ha csak nem akarod te is megvizsgálni, akkor nincs!
Donaghue leereszkedett a holttest mellé, de ő vigyázott, hogy ne térdeljen bele a sárba. A sebeket nézegette, aztán hátra nyúlt és kért egy gumikesztyűt.
- Mi okoz ilyen sérülést? – kérdezte.
- Kiköszörült csavarhúzó. De ezt csak a hatodik áldozat óta használja. Előtte valami kétélű tőrrel szúrt. Legalábbis, amióta ez a módszere.
- A hatodik gyilkosság történt a Clearwater folyó mellett, ugye?
- Nem! A Clearwaternél a hetedik volt. A hatodikat Clarkstonban csinálta. Az volt az egyetlen alkalom, hogy Washington államban gyilkolt a rohadék! Látom, ismerkedtél az aktával!
- Éppen csak átfutottam a repülőn. Mikor történt ez a gyilkosság?
- A halottkém előzetes vizsgálata alapján, olyan hajnali fél kettő és kettő között.
- Megint egy kietlen helyen, hétköznap éjjel. Nincs szemtanú, senki nem látott semmi gyanúsat a környéken. Miért nem menekülnek? Miért nem sikítoznak a nők? – morfondírozott félhangosan Donaghue ügynök. – Hol vannak a ruhái?
- Sohasem kerülnek elő! Vagy inkább úgy mondom, nem jut sem a rendőrség, sem a mi tudomásunkra, ha elő is előkerülnek. Az iratok, okmányok, bankkártyák sem. De ezen nincs is mit csodálkozni! Ha eldobja a ruhákat, a hajléktalanok megtalálják és összeszedik, aztán két nap múlva már a saját gazdájuk sem ismerne rájuk. Az iratokat nagy valószínűséggel megsemmisíti, vagy elrejti valahol. A telefonokat szintúgy. A cellainformációk mindig a gyilkosság helyszíne és ideje körül szűnnek meg. Nem kerül elő a készülék és többé nem aktiválódik az IMEI. Nem bukkan fel a SIM-kártya, sem a memóriakártyák. A telefonon tárolt egyedi azonosításra alkalmas adatok és fényképek nem jelennek meg sehol az interneten.
Donaghue óvatosan megérintette a holttest hátán a sebeket, utána pedig a bőrbe karcolt, szabálytalan vágásokat nézegette, de semmilyen formát vagy képet nem tudott belőle kiolvasni.
- Ezeket miért csinálja?
- Nem tudom! Poszt mortem sérülések. A halál után kerülnek rájuk.
- Mikortól kezdte el?
- A negyedik hullán, Kanadában, még nem volt ilyen nyom, pedig az volt az első, akit már mindkét tüdején megszúrt. Az ötödiken, akit Apple Valleyben kapott el már voltak karcok. Talán valami vallási vagy okkultista szimbólum, de a szakértőink nem jutottak vele semmire.
- Miért szarakodik a karcokkal, ha nincs mögöttük jelentéstartalom? – morfondírozott félhangosan Donaghue. – Tuti, hogy az áldozat sokáig haldoklik, így simán lebukhat, ha még ezekkel is tököl!
- Lebukhatna! De nem bukik le! Ez már a huszonkettedik gyilkossága és még egy felületes személyleírásunk sincs. Egy kibaszott szellem a fickó!
- Van bármi hasonlóság az előző gyilkosságokkal?
- Csak a védjegyek.
- Összefüggés az áldozatok között?
- Semmi. Azon kívül, hogy mindegyik nő, illetve, hogy mindig van női áldozat. – Maraccio elővette a telefonját és elolvasta az üzenetet. – Francba! Phillips balhézik, hogy miért nem vagyunk még ott?!
- Vagyunk? – kérdezte Donaghue.
- Neked már régen jelentkezned kellett volna nála. Biztos szóltak neki, hogy kijöttél és most őrjöng, hogy nem az ő irodája volt az első, ahol megjelentél. Nem csípi, ha egy ügynök foltot ejt a tekintélyén!
- Jó fej…!
- Az! Jó nagy seggfej! – Maraccio a halottkémre nézett. – A tied Joshua! Minél előbb kérem a jelentést róla!
- Legkésőbb reggelre meglesz Lenny!
- Kösz! Jövök neked egy üveg piával érte!
Elindultak a kordon felé.
- Elég jóban vagy az emberekkel.
- Csak azokkal, akik nem a seggfejek között vannak! – felelte Maraccio.
Donaghue elvigyorodott, de aztán gyorsan abba is hagyta, amikor az újságírók nekiálltak a kérdéseiket kiabálni.
- Maraccio ügynök! Maraccio ügynök! Ez is a Vérengző műve volt?
- Mikor kapják már el Maraccio ügynök?
- Hány áldozat kell még, hogy végre felpörögjön az FBI?
- Nehogy válaszolj nekik! – szűrte Maraccio a fogai között Donaghuenak. – Akkor nem szállnak le rólunk! És amilyen jó napom van ma, biztos pofán vágom valamelyiket, ha előjön az agyával!
- Hé! Az ott nem Jim Donaghue? – kiáltotta az egyik tévériporter mikrofonnal a kezében. – Dehogynem! Jim! Mondjon valamit!
- Magának Donaghue különleges ügynök! – felelte Donaghue és mutatóujjával a riporter felé bökött.
Az úgy folytatta, mintha nem is utasították volna finoman rendre.
- Donaghue különleges ügynök! Most, hogy sikeresen megoldotta a Seaford-gyilkosságokat, maga veszi át a nyomozást?
Mivel nem kapott választ, a riporter folytatta a kiabálást.
- Csak azért kérdezem Donaghue ügynök, mert ráférne egy kis vérfrissítés az idahoi FBI irodára! Maraccio ügynök hét éve nem jut előbbre a gyilkosságokkal, gondoltam, a Szövetségi Kormány végre bevon valaki olyat, aki ért is a dolgához?!
- Te barom! – kiáltotta Donaghue és a riporter felé lendült, de Maraccio közéjük ugrott és feltartóztatta, mielőtt meglökhette volna.
- Hagyd! Nem éri meg! – mondta Maraccio, aztán a riporter felé fordult és ő lökte mellbe, hogy az elsodort két másikat, mielőtt hanyatt esett.
A fényképezőgépek csattogtak és a kamerák némelyike a távozó ügynököket, több másik pedig az éppen feltápászkodó riportert vette.
- Ennek még lesz folytatása Maraccio! – kiabálta a megalázott újságíró és a ruháját porolgatta.
- Barom! – kiabált vissza neki az ügynök, aztán kinyitotta a terepjáró ajtaját.
Maraccio szándékosan úgy indult el a bivalyerős terepjáróval, hogy a felvert murva a szerteszét parkoló közvetítőkocsiknak csapódjon. Még a motor bőgésén át is hallani lehetett a karosszériáknak ütődő kavicsok pattogását. Az ügynök a tükörből látta, hogy többen az öklüket rázzák feléjük.
Ha kiváncsi vagy a folytatásra itt tudod beszerezni:
