A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Matricák a költészet falára. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Matricák a költészet falára. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. június 7., szombat

Mohai V. Lajos: Matricák a költészet falára – Megjelent!

 Mohai V. Lajos

Matricák a költészet falára

Megjelent!


Prae Kiadó



Prae Kiadó, 2025

Borítóterv: Fábián István


Fülszöveg


Porlepte versek?

Úgy esett, hogy a pókhálószerűen rebbenő emlékezet valamelyik szálán, a hajdani nevesincs kisvárosban, ott is talán egy padlásfeljáró rejtekén heverő ócska kacatok, porlepte lim-lomok, kiszuperált tárgyak egyszer csak verssé szublimálódtak, innentől fogva ők beszélnek. Egymás közt sustorogva idővel eldöntöttek: auctort, igazmondót kerítenek maguknak, legyen, aki szavukat hallatja az odakinti világban.

A porlepte versek – híven megőrizve az avítt kacatok üzenetét – így születtek meg, és így születnek azóta is. Mohai írói életművében egyetlen költemény íródik versben és prózában, amióta csak az eszemet tudom, fél évszázada legalább. Valahányszor, amikor a pókháló megrebben, szavak gyülekeznek és emlékek tolulnak elő, miközben alakul-formálódik a Mohai-féle magánmitológiai is, ne feledkezzünk meg róla: nem csupán költő, hanem mithográfus is az, akinek a verseit morzsolgatjuk.

Ez a privát mitológia nem hasonlít sem a zsidó, sem a keresztény világ ősi nyelvi eresztékeihez, és a görög mitológiához sem, bár Mohai szenvedélyesen vonzódik a halál, az őszi hervadás kultuszához. Úgy érzem, az a hajdani kisváros, amely útjára bocsátotta, nagyon távoli rokona annak a galíciai stetlnek, ahonnan az ugyancsak távoli író-rokon Bruno Schulz származott. Semmi egyéb, mint a semmivé foszlott történelmi múlt hiányzik igazam bizonyításához. Csekélység, mindazt, ami nincs, az irodalom úgyis létezővé álmodja, mi több, a lim-lomok álmairól is tudni akar. Ilyesfajta féléber állapotban vonulnak el előttünk Mohai különös, mitikus lényei: félszeg angyalok, Hádész imbolygó árnyai, és a hozzájuk tartozó világ; Róma szökőkútjai és a nagy előd, Ingeborg Bachmann megváltatlan tűz-halála, vagy éppen az élet-képek: kisvárosok sivár alkonyatai,

múlhatatlan késő ősszel.

Jól látható azonban a meg-megrebbenő pókháló nem csak emlékekből, hanem rezignációból is szövődik, s minden bizonnyal ez a rezignáció a konok elhatározással íródó egyetlen költemény egyik legfőbb alkotóeleme is. A többi már a mindenfajta emlékezet alanti világának, a nyelvnek az akaratától függ: ezt üzenik a lim-lomok

megrendelésére íródó porlepte versek.

Rugási Gyula


Versek a kötetből


CSITRI LÁNYOK

Naplósorok a gyerekkor elmúltáról

Néztem a csitri lányokat a Templom-téren; pántlikákkal a kezükben várakoztak és magán-énekpróbát végeztek, talán a tanítójukra várva, valami iskolai föllépésük előtt. Vidám süldőgyerekhad lubickolt az élet örömében; a nostalgia érzése tört a lelkemre! Mennyire szerettem a gyerekkori búgó-kereső világot, érdekes sajátosságai mennyire elválnak mostani asszonysorsomtól; panaszszavam erre sem lehet, de a gyerekkor hiánytalansága bódít elmúltával is.


MI A HÁZAT LAKJUK

Decemberre a szelek megerősödnek a messzi hegyek szirtjei felöl, és mint

az összepöndörödött, lehullott levél, száguldanak át a völgyeken, tisztásokon; a sötét is hamar szétnyújtózik, és hosszan meglapul az ég alatt; alig látszik a nappal, csak ha a hó megjön, világít a Hold alatt a dermedt táj. Minden csöndbe takarózik, de ha fagy, és megkeményedik a kérge, akkor ropog kint a világ. A madarak közül a varjak maradtak velünk, ott feketéllnek a fenyők ágain, békés nyugalommal a szemünknek.

Mi a nagy házat lakjuk, és a kályha melegénél élünk, magunkba húzódva; ha a zord hidegben magason süvölt a szél és dönög a kémény a huzattól, szeretjük hallgatni moraját. Imbolyog, sivít, sipol az áradó hang, olykor minha egy láthatatlan óriás fuldokolna, érezzük ilyenkor. A szél megcsörget mindent, mi útjába kerül, görgeti a gallyakat a zsindelyeken, a falakon is átfúj, pedig párnákat teszünk az ablakok közeibe, és vékony csíkkal tapasztjuk, gyömöszöljük be-be az ablakok réseit; a vándor mégis betér hozzánk, és követelődzik, megdézsmálja a meleget.

És hétmérföld csizmájával átvonul rajtunk.

Ha csöndesen havazni kezd, galambtollak szállnak, óriás pelyhek; könnyedén kiszaladunk, hogy az első hó az arcunkat érintse, simogassa, ajkunk szomjúságát csitítjuk általa gyerekes örömben. Aztán a nagy hóeséskor elüldögélünk az ablak előtt, melegben, megcsodálva a vakító fehér tájat.

Az udvari nép mindenben a segítségünkre van, viszik a dolgukat szorgalmasan a téli teendőkkel; ellátásunk nem szenvedi kárát a cudar világnak, és a falusi mulatságok is elérnek hozzánk, s mi is részt kérünk olykor belőlük. Szívesen tesszük ezt. Így telnek lassan a napok, csúszik egyik a másikba, várat egyik nap a másik után. 

Az ünnepi órákhoz közeledve, fordul egyet a világ, készülődünk, hogy a Kisjézus megszülessen, és az új esztendő első hava eljöjjön hozzánk, békében és egészségben megéljük.


FELNÖVŐBEN

A világ összegabalyodik körülöttem, mint a figyelmetlenül fölgombolyított fonal. Serdülök, felnövőben az életem. Nem mindig az történik velem, amit a szívem óhajt. Körülöttem sokféle kedv, messze már az anyaöl, hogy védelmet nyújtson. Esténként visszahúzódva magamba, próbálom kibogozni az összeakadt szálakat; vesződségemet nem sajnálom. Végigjárom aznapomat ártatlanul, mintha nem is én lennék. Igazság, nem igazság? Nehéz még kiigazodnom mindenen, talán sokat is gondolok el erről-arról. Labirintus, mondják nyájasan a költő-urak a könyveikben.

Majd megpróbálom én is a lírikus dalt.

Megnyugszom ezzel, aztán belesimulok az álomba.


UTÓHANG AZ INGEBORG BACHMANN-NAK ÍROTT VERSEKHEZ

„Szemekbe könny tolul. Süllyednek évek.

Ifjú szemöldököt fehér ceruza fest.

Csontvázak másznak elő dögkutakból

sok száraz virággal beírt kereszt.”

(Ingeborg Bachmann: Egy országról, egy folyóról és a tavakról)

 

Az ázott kert a végső üzenet,

a gyümölcs alvadt vérfolt, holdfogyatkozás.

A nyár szerelme betemetődött,

római éjképbe vésődött halál.

 

A tujákat hátrahagyja: árnyait

karcolja az emlékek kútjára még,

gyermekkori meszesgödör világít,

sóvár vággyal, utolsó útibeszéd.

 

Fenevadak Róma díszes őrzői,

mozdulatlan kövek és tankönyv-lapok;

mindkettő egyszerre, távolodni is

a holt betűk hírével tudhatok,

 

s a kövekre folyt napfény szagával –

ez a Rózsa utca virágsövénye,

a kerti padnál a föld sebe éget,

egy ráncos kéz megsárgult öröksége.

 

A falikutakhoz kakas szólít,

rozsda virágzik az álomhelyeken.

Szolgák viskója; jeges palotában

bukott angyalsereg van jelen.

 

Ott rekedtek; a kiszáradt parton

halál parádézik, a pusztulás

követ nyomon. A hét domb kísértete;

süllyednek az évek. Elmaradozom.

 

Ki ne mondd mégse; a szerelem zátony,

és bántatlanul nem marad senki sem.

A szív burkára rajzolt hieroglif,

halott madárraj diólevélerezeten.

 

Az éveink gyilkosan fölfalnak;

a természet biztos sorrendet tart.

Hordókba gyűjtjük az esővizet,

s állócsillag parázslik talpunk alatt.


FINÁLÉ

Krúdy éjszakája

Szélkakasok körül pára

kéklik Krúdy éjszakája

halottmosók rekviemje

gyúl a hullaházi csendbe

vízbefúltak korhadt nyája

holtak kamrájába zárva

belek, kitekert végtagok

imposztorkarcolatok

 

Mind elhervadtak réges-rég

a Szindbád-álmok tetején

prüszköl a bérkocsik lova

pattog Cupido ostora

Visztula Bella az éjben

fátyol ring a hóesésen

ha Vénusz dühe elapad

a nimfák nyelve tagad

 

A jergliben alvó sötét

ott lelte lelke örömét

Harras Rudolf közkatona

nyerített a bolond lova

meszelt, sárga cellafalon

vésve az írás közvagyon:

It vót Ferencz Józsep és

Örzsébet királyné. Jó vót.

 

A bolondot kivetették

ha nyerített, kinevették

a szelelőlyukon át

megnyílt a csukott világ

a bástyasétány csupa konty

sűrűn zabigyerek-poronty

lassan besüppedt a nappal

partot ért az alkonyattal.

 

Szindbád legeltette szemét

porcelánarcú nőszemélyt

figyelt, megmentőre várva

kelyhe és kombiné-pántja

méz volt, szemlátomásra

szüzek kiszakított-lánca

illett a jergli falára:

Itt volt Szindbád, a hajós

és jegyese, Andimandi. Jó volt.

 

Még egy nap tolvajgyönyör

börtönlevegőn osonva

a szent hazának konca

Nyírségből fölbuzogva

akasztott ember-isten

helyettesítő halottja:

It vót Krúdy Gyula

hajadonföt imbolyogva. Jó vót.


Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó