2022. június 2., csütörtök

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Eve Rigel - ("A 90-es években kezdtem írogatni csak úgy magamnak szórakozásból, aztán 1998-ban hirtelen ötlettől vezérelve egy krimi novellával jelentkeztem a Kiskegyed novellapályázatára, és meglepő módon több ezer pályázó közül megosztott második helyezést értem el.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Eve Rigel írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek nemrég Kelepce c. könyve jelent meg, a Trivium Kiadó oldalán megrendelni.

Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

 


Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Május 7-én töltöttem a hatvanadik évemet, és ezzel új korszakba lépek, mert az igazi élet csak hatvan után kezdődik. Addig csak ízlelgetjük, csipegetjük, próbálgatjuk, utána viszont már kétségek és félelmek nélkül teljes valójában, minden örömével és bánatával átélhetjük. Hálás vagyok, mert megélhetem ezt a kort, sokaknak sajnos ez nem adatik meg.

Eredeti végzettségem szerint szülésznő vagyok, de ifjonti éveimben az egészségügy számos területét bejártam, sokat tanultam, sok tudást és tapasztalatot szereztem, sok embert, emberi sorsot megismertem. Dolgoztam fogászaton, szájsebészeten, sürgősségin, baleseti intenzív osztályon, érsebészeten, belgyógyászaton, reumatológián, bőrgyógyászaton, később szülésznőként szülőszobán, terhespathológián, gyermekágyon, csecsemőosztályon, nő- és családvédelemben, koraszülött intenzív osztályon. Voltam térképrajzoló, amikor még manuálisan rajzoltuk a térképeket, a víz, a sík és domborzati rétegeket külön-külön rajzoltuk és raktuk össze, majd elvégeztem a multimédiafejlesztőt és egy programozói alapképzést is.

Két barátommal, Fazekas Bea (Kyra Potter) írónővel és Ripp Gábor (Gabriel Wraith) író-szerkesztővel együtt vezetjük a Trivium Egyesületet, ami a kezdő magyar írók írásoktatásával és a műveik megjelentetésével foglalkozik. Bea többnyire sci-fit ír, kiválóan beszél japánul és a japán kultúrát kutatja, Gábor remek író, szerkesztő és lektor. Az egyesület nevében a Trivium is hármunk barátságára és együttműködésére utal.

Tizenkét éve az édesanyámmal élek, őt ápolom, miután az édesapám meghalt. Az állapota sajnos egyre romlik, vakon, összeroppant csigolyákkal, cukorbetegen, huszonegy műtét után az elmúlt három évben ágyhoz kötött lett, de az elméje szerencsére még ép, így rengeteget tudunk beszélgetni. Régen elváltam, a két felnőtt lányom már elhagyta a családi fészket.

Kelepce c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

A Kelepce sokkal több kutatómunkát igényelt, mint az eddigi műveim, bár a Danny Graver néven írt Édentől nyugatra és a folytatása, Az Éden foglyai című sci-fi regényekhez is sokat böngésztem a netet. A Kelepcében azonban már a helyszín miatt is sok részletre kellett figyelnem, nem beszélve a cselekményben felbukkanó egyéb speciális körülményről, mint a repülőgépvezetés, az indián kultusz vagy a klondike-i aranyláz története.

Maga az írás folyamata nem tartott sokáig, mindössze két hónap volt, ám utána jött a kötelező háromhetes pihentetés, majd a javítgatások, a szerkesztés, ellenőrzések és a többi. Előtte az agyalás volt hosszú, nagyjából fél év, mire minden részletében összeállt a történet, és minden jelenetet részletesen kidolgoztam.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

A Kelepcében nagyjából fele-fele arányban van jelen, mivel a történet valós helyszíneken is játszódik, de alapjában egy kitalált szigeten, aminek a struktúráját én építettem fel teljes valójában. A történetben felbukkanó események és hivatkozások nagy része is valós, de a köréjük font cselekmény már fantázia. A fantasy műveimben teljes egészében a fantázia dominál főleg, amikor a Cherubion kiadónak Worluk világára írtam, ahol alkalmazkodni kellett már meglévő történetekhez és a világ szabályaihoz. A sci-fi történeteim szintén fantáziára alapulnak, azokban viszont már valós technológiát is fel kellett használnom.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

A 90-es években kezdtem írogatni csak úgy magamnak szórakozásból, aztán 1998-ban hirtelen ötlettől vezérelve egy krimi novellával jelentkeztem a Kiskegyed novellapályázatára, és meglepő módon több ezer pályázó közül megosztott második helyezést értem el. Ezután felkértek még három novella megírására, amikért honoráriumot kaptam. Ezek a novellák meg is jelentek a rövid életű Party magazinban, majd pár év szünet következett az írásban, mert egy porckorongsérv és az azt követő műtét évekre kivont a forgalomból. Legközelebb 2004-ben írtam meg az első regényemet, egy fantasyt, ami azóta is a fiókban, jobban mondva a szekrény mélyén hever kinyomtatva. Még nem volt erőm hozzá, hogy elővegyem és elolvassam, de már kezd feléledni bennem a kíváncsiság.

2005-től lett aktív az írói pályafutásom, amikor a Cherubionnál megjelent a Lélek rejtelmei című novellám a Lélektánc antológiában, aztán a következő években regények, kisregények, novellák önálló kötetként és antológiákban. A Kelepce a 18. megjelent művem. Előtte az utolsó megjelent regényem 2012-ben Az Éden foglyai volt, utána sajnos tíz év kihagyás következett az írásban, mert az édesanyám ápolása és az itthoni teendők szinte minden időmet elvitték.

2009-ben alapítottuk az egyesületünket Karcolat Irodalmi és Művészeti Tehetségkutató Egyesület (KIMTE) néven, és az írás mellett akkoriban kezdtem elmerülni a szerkesztés és írásoktatás rejtelmeiben is. Az egyesületet 2017-ben, hatéves szüneteltetés után felélesztettük, átneveztük Trivium Egyesületre, új célokat határoztunk meg, és megalapítottuk a kezdő magyar írók számára regényírást oktató, online működő Szemináriumot, amire minden évben túljelentkezés van, ezért muszáj felvételi novellapályázattal szűrni azokat, akik legalább közepes szinten birtokolják a magyar nyelvet és helyesírást, és elfogadható szinten használják a szövegszerkesztőt. Mindig csak annyi jelentkezőt veszünk fel, amennyivel tisztességesen bánni tudunk. A mentorok mindenkivel külön-külön, egyénileg foglalkoznak, nem hasonlítják össze a résztvevők tudását, mindenkinek csak önmagához képest kell fejlődnie. Idén ősszel, várhatóan októberben már az ötödik kurzust fogjuk indítani. Az eddig megjelentetett nyertes művek igen sikeresek lettek.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Eddig többnyire fantasyt és sci-fit írtam – van egy abszurd novellám is, ez hangoskönyvben is megjelent – épp a krimi az új zsáner, de nagyon jól érzem magam benne, folytatni fogom, már a következő regényemen dolgozom.

 

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Megkönnyebbülés, szomorúság, elégedettség, veszteségérzés, remény, visszatérés a fájdalmas valóságba, boldogság. Amíg írok, mindig csak az adott jelenetre koncentrálok, és ez tudatos. Pontosan meg kell határoznom a jelenet hosszát, hogy mennyire legyen feszes, mégis informatív. Nem szaladok előre, nem gondolkodom azon, hogy mi lesz majd húsz vagy negyven oldal múlva. Ha összeállt a sztori, ha ismerem a végkifejletet, csak szépen végigélem az szereplőim életét odáig lehetőleg úgy, hogy az olvasó is végig tudja majd élni. A Nílus gyöngye című filmben van egy remek jelenet, amikor a főhősnő, Joan össze van zárva egy toronyban Jewellel, és arról beszélnek, hogy lehetne megszökni onnan. Joan elmondja, hogy az egyik regényében a hősnő egy körömráspollyal kaparta ki a falat az ablakrács körül. Jewel megkérdezi, hogy mennyi ideig tartott neki, mire Joan a legtökéletesebb választ adja: másfél oldalon. Nem azt mondja, hogy két órán át vagy két napig, hanem hogy másfél oldalon. Zseniális. Ez a jelenet pontosan illusztrálja, hogyan gondolkodik egy író.

Amikor kiteszem az utolsó pontot, úgy érzem, mintha egy élet végére értem volna, mintha meghaltam volna, de a valós halállal ellentétben a művemet bármikor elővehetem, újra élhetem, és ez boldoggá tesz.

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Amikor írni kezdtem, főleg amikor a Cherubion kiadónak írtam, még divat volt, sőt elvárás angolszász írói neveket használni – azóta ez némileg megváltozott – így nekem is keresnem kellett egy nevet. Mivel nagyon szerettem-szeretem a csillagászatot, és eléggé jól ismerem a csillagképeket, a választásom szinte sorsszerűen a kedvencemre, az Orion csillagkép legfényesebb csillagára, a Rigelre esett. A Rigel a csillagkép két lábát alkotó csillagok közül a jobb oldali és télen ragyog a legszebben a délnyugati égbolton, nyugat felé mutat. Egyébként a hetedik legfényesebb csillag az égen, a Földtől 864,3 fényévre van. Az Eve az Éva egyik angolszász megfelelője. Bizonyos szükségszerű változtatásokat leszámítva, amikor más írói nevet kellett használnom, ragaszkodtam az Eve Rigelhez. Öregszem, hiába, no!

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Egész eddigi életemben szerettem kipróbálni magam, olyasmit csinálni, ami nem szokványos női munka. Itthon például építettem kutyapalotát, szőlőlugast, teraszt, kerítéseket, kapukat, fóliaházat, falaztam, vakoltam, ácsoltam, festettem, bútorokat készítettem, metszettem és permeteztem a gyümölcsfáimat, a szőlőlugasaimat és a rózsáimat, és ez a fajta hozzáállás az írásra is igaz. Szeretem a nehezebbik végén megfogni a dolgokat, akkor kelti fel a figyelmemet egy ötlet, ha nem egyszerű megvalósítani, ha eltér az átlagostól.

Szeretem a fantasyt és a sci-fit is, ezért is írtam a történeteim nagy részét ezekben, de mostanában a krimi fogott meg, és azt hiszem, az elkövetkezendő műveim többsége is krimi lesz. Minél bonyolultabb egy történet, annál jobban szeretem. Romantikus művet például képtelen lennék írni, az nem az én világom.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Az első könyvem, mármint hivatalosan az első megjelent könyvem (valójában az első könyvem nem jelent meg) a Ragyogás Városa volt a Cherubionnál, és vegyes sikert aratott. Az olvasóknak vagy nagyon tetszett vagy nagyon nem. Én örültem neki, szerettem írni, és elégedettséggel töltött el, amikor elkészültem vele. Annak a műnek el kellett készülnie, és a mai napig büszke vagyok rá. Akkor még tapasztalatlan voltam (2005-ben) és nem kezeltem jól a kritikákat, de mégis csodás időszak volt, tanulási, tapasztalatgyűjtési időszak. Rengeteget tanultam az írásról főként Nemes Istvántól a Cherubion kiadó alapítójától és tulajdonosától, de Beától és Gábortól is. Hálás vagyok nekik ezért és a kitartó barátságukért is.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Is-is. Általában impulzív, sőt intuitív, váratlan ötleteken, benyomásokon, hangulatokon, életérzéseken és álmokon alapul, és ez folyamatosan része az életemnek. Amikor elkap a semmihez sem hasonlítható életérzés, a történet elkezd kibontakozni, látni kezdem a környezetet, a szereplők beszélgetni kezdenek a fejemben többnyire szinkronszínészek hangjain, már tudom, hogy elvesztem, és hogy ezt meg fogom írni. Így voltam a Kelepcével is, de annyi különbséggel, hogy ennél a történetnél minden részletét előre meg kellett terveznem, és szinte jelenetről-jelenetre kidolgoznom, mert nagyon nem volt mindegy, hogy a jelenetek hogyan követik egymást. Egyébként Mirandát Kéri Kitty hangján hallottam beszélni, Danielt pedig Epres Attila hangján.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Vannak kedvenc jeleneteim. A Gránitszívben például van egy sorsfordító, meghatározó jelenet, amin már az írásakor is sírtam, és akárhányszor visszaolvasom, mindig sírok. Persze csak úgy titokban, ahogy a moziban szipog az ember, nehogy mások meghallják. A Norstraden Csillagában a csúcsponton az utolsó nagyjelenet, Az Éden foglyaiban a felszín alatt zajló jelenetek többsége, általában a pattogós, vitatkozós, humoros dialógusok és az érzelmes jelenetek. A Kelepcében is van egy érzelmes rész, az is meghat, amikor újra elolvasom, nagyon át tudom élni.

Olyan jelenetek is vannak, amiket nehezen írtam meg, általában azok, amiket Worluk világára írtam, amikor igazodnom kellett valamihez, például, hogy a történetem beleilleszkedjen mások történeteibe. De gondot nem okozott, szeretem a kihívásokat. Ezen kívül megtörtént, hogy a szereplőim más irányba akarták vinni a történetet, mint én, és ilyenkor általában megakadtam. Ha hagytam, hogy vezessenek, könnyen tudtam folytatni.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Előfordult, hogy megadott határidőre, muszáj volt megírnom egy történetet, de rám nem igaz a mondás, hogy az idő a legnagyobb motiváló erő. Engem frusztrál a határidő, és ha sürgetnek. Ettől függetlenül szinte mindig határidőre leadtam a művet a kiadónak. Azonban jobban szeretem, ha spontán kipattan egy ötlet, amit aztán kibonthatok, vagy elvethetek, tőlem függ.

Az első cherubionos novellámat például úgy írtam, hogy amikor leültem a géphez, csupán az első, mondatkezdő névelő volt meg, az „A”. Innen bontakozott ki aztán a teljes történet. A lényeg, hogy ki kell lépni a komfortzónából, a megszokottból, fel kell szabadítani az elmét, és hagyni, hogy magával sodorjon a képzelet.

Régen zene mellett írtam, hatott rám. A Gránitszív című regényem írása közben például végig Catameniát hallgattam, legtöbbször a Coldbound című számukat. Ihletet adott. Az Átutazók írásakor az Ensiferum Token of Time száma volt hatással rám, pedig a kisregény sci-fi a zene pedig black metal. Az Éden foglyai alatt sokszor hallgattam Jeff Wayne The Eve of the War zenéjét. Ma már csend kell az íráshoz, legfeljebb a tv mehet a háttérben halkan, de muszáj hallanom a saját gondolataimat és a szereplőim hangját. Egy kép, egy filmbéli jelenet, de sokszor az álom is inspirál. Általában egy teljesen másik világban játszódó pörgős akciófilmeket álmodok, és előfordul, hogy egy az egyben emlékszem rájuk ébredés után.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Legelőször az édesanyámmal beszélem meg a történetet. Jobban mondva én csak beszélek és beszélek, ő hallgat, néha kérdez, néha oda nem illő dolgokat, ezek mégis vezetnek, és új ötleteket adnak. Amikor elkészült a művem, Ripp Gábor láthatja legelőször, egyébként is ő szerkeszti, tőle el tudom fogadni még azt is, ha valamiért kinevet, bár ez ritkán fordul elő. Az ún. bétázásban nem hiszek, régen volt részem benne, és hatalmas csalódás volt. Általában nem szoktam másnak beszélni a történetről, esetleg csak annyit, hogy készül, de nem teszek ki részleteket belőle, nem írok arról, hogy hány karakternél járok és hogyan alakul a mű. Amíg írom, azt csinálok vele, amit akarok, a magánügyem. Ha akarom, egész oldalakat kihúzok, vagy átírok, ha nem vagyok megelégedve vele, dobom a kukába Nincs gond, senki sem kéri rajtam számon, mivel senki sem tud róla. Attól a pillanattól fogva, hogy leütöm az első betűt, addig, amíg a mű megjelenik nyomtatásban, az enyém. Onnantól viszont, hogy az olvasó olvasni kezdi, már az övé, és nekem semmi közöm hozzá. Neki hoztam létre, el kell engednem.

A Kelepce tíz év kihagyás után az első regényem, az édesanyámon kívül senki sem tudott róla, a szerkesztőm, Ripp Gábor is csak akkor, amikor elküldtem neki, hogy tessék, írtam egy regényt a születésnapomra, légy szíves, rázd gatyába!

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

A családom elfogadja, hogy írok. Az édesanyám nagyon örül, amikor új regénybe fogok, és amikor kinyomtatom és felolvasom neki, mert mindig felolvasom menet közben is és a végén is egyszerre. Ez azért is jó, mert nyomtatásban mindig jobban észre lehet venni a hibákat, mint a képernyőn, hangosan olvasva pedig a hangsúly jelzi, hogy a szöveg hol hibádzik. Ha megakadok az olvasásban, ott valami gubanc van, és javítani kell. A lányaim is elismerik az írói munkásságomat, de nekik már kevesebb idejük van el is olvasni a műveimet. 

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Előkészületben van a Lien című sci-fi regényem, egy űropera, amit az elmúlt években írogattam hébe-hóba, amikor mégis akadt egy kis időm, de még nem vagyok elégedett vele, így egy darabig még előkészületben is marad. Most egy újabb regényen kezdtem dolgozni, egy kicsit urban fantasy, kicsit krimi, kicsit misztikus, kicsit thriller, meglátjuk, mivé növi ki magát a végére. Az biztos, hogy a Kelepcénél sötétebb és misztikusabb lesz. Gőzerővel agyalok rajta, jól is haladok, terveim szerint idén ősszel szeretnék előjönni vele.

 Trivium Egyesület

 Eve Rigel írói oldala

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.