Rachel Kushner:
A teremtés tava
„Mi vagyunk azok, folytatta, akik mozognak. A Föld forog, és mi nem érezzük. Megszűntünk elhelyezkedni egy nagyobb rendszerben, egy nagy tervben. Elvágtuk a kötelet, gyermekeim.”
A Booker-jelölt Rachel Kushner új regényében a radikális aktivizmus belülről omlik össze
.jpg)
Megjelenés: március 3.
Fordító: Ács Eleonóra
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 448 oldal
Leírás
A Booker-jelölt Rachel Kushner új regénye, A teremtés tava provokatív, feszült és kíméletlenül aktuális könyv. Egy volt amerikai titkosügynök történetét meséli el, aki fedett identitással beépül egy franciaországi radikális ököközösségbe, hogy belülről térképezze fel annak működését. Amit azonban talál, nem pusztán politikai szélsőségesség, hanem egy olyan zárt világ, ahol az ideológia lassan felülírja az emberi kapcsolatokat és a józan mérlegelést.
Kushner regénye politikai thrillerként indul, majd fokozatosan mélyebb kérdéseket tesz fel hatalomról, hitről és manipulációról. Nem ítélkezik, nem leegyszerűsít, hanem megmutatja, hogyan válik az elköteleződés önigazolássá, a közösség önmagát erősítő visszhanggá. A teremtés tava ereje éppen abban rejlik, hogy belülről láttatja azt a gondolkodásmódot, amely ma is egyre több társadalmi konfliktus mozgatórugója.
Az európai helyszín különös feszültséget ad a történetnek: Kushner amerikai nézőpontból, mégis érzékenyen és pontosan vizsgálja a kontinens politikai és ideológiai törésvonalait. A teremtés tava egyszerre izgalmas, nyugtalanító és gondolkodásra késztető regény. Olyan könyv, amely nemcsak szórakoztat, hanem vitára is ingerlő kérdéseket hagy maga után.
Fülszöveg
„Sadie Smith” – így mutatkozik be a francia vidéken található anarchista kommuna tagjainak a harmincnégy éves amerikai nő, aki tökéletes fedősztorival érkezik elvégezni küldetését. Sadie ugyanis ügynök, árnyékban mozgó megbízók parancsára igyekszik beépülni a célpontjai, a fiatal, radikális lázadók közé, akik forradalmat vizionálva az államhatalom felszámolásáról álmodoznak, ráadásul egyre közelebb kerülnek ahhoz, hogy tetté formálják az eszméiket. Sadie feladata: provokálni a tagokat, jelenteni róluk, és ha kell, megállítani őket. Bármi áron.
Azonban minden megváltozik, amikor felbukkan Bruno Lacombe, a radikálisok öreg mentora, a régmúlt megszállottja, aki csak e-mailben kommunikál a világgal, és aki szerint a modern élet problémáitól való szabaduláshoz nem a forradalom, hanem a visszatérés vezet – vissza az ősidőkig. Sadie, aki addig maga rángatta a szálakat, egyszer csak azt veszi észre: valaki más kezd játszani vele.
Rachel Kushner több irodalmi díjra jelölt regénye feszülten rétegzett thriller, szenvtelenül gyönyörű prózája egy olyan világba vezet, ahol a szerelem is fegyver, a múlt fikció, az igazság pedig csak egy újabb fedőtörténet. A teremtés tava hipnotikus olvasmány – kíméletlenül intelligens, sötéten ironikus és végzetesen lebilincselő.
A szerzőről
Rachel Kushner A teremtés tava, A Mars klub és más New York Times-bestsellerek szerzője. Írásaiért elnyerte a rangos Prix Médicis-díjat, valamint olyan további elismerések döntőse volt, mint a Booker-díj, a National Book Critics Circle-díj, a Folio-díj, és kétszer is jelölték az amerikai Nemzeti Könyvdíjra. Műveit eddig huszonhét nyelvre fordították le
A regényről mondták
„Teljesen beszippantott és lenyűgözött. A teremtés tava mesterien felépített, sodró tempójú noir, tele remek ötletekkel és igazi mélységgel. Rachel Kushner a generációja legizgalmasabb írója.” - Bret Easton Ellis
„A teremtés tava egyetlen hűvös, szellemes mozdulattal újrafogalmazza a kémregényt. Csak Rachel Kushner képes úgy egybefonni az ökológiai aktivizmust, a paranoiát és a nihilizmust, hogy abból egy feszültséggel teli, filozofikus thriller szülessen. Letehetetlen és elegánsan aljas könyv – ugyanakkor lírai elmélkedés fajunk eredetéről és végzetéről is. Egy ilyen ragyogóan mély regénynek nem volna szabad ennyire szórakoztatónak lennie.” - Hernan Diaz
Részlet a kötetből
„Mivel a tájékoztatókban, amelyeket kaptam, Bruno Lacombe Pascal Balmy és a Moulin tanítójaként és mentoraként szerepelt, az ő e-mailjeiben kerestem utalásokat arra, hogy Pascal és csoportja mit csinált, és mit tervez.
Hat hónappal ezelőtt földmunkagépeket tettek tönkre egy hatalmas ipari víztározó építésének helyszínén, egy Tayssac nevű falu közelében, nem messze a Moulintől. Öt hatalmas, egyenként több százezer euróba kerülő kotrógépet gyújtottak fel az éjszaka leple alatt. A dologgal Pascalt és csapatát gyanúsították, ám ez idáig bizonyíték nélkül.
Bruno Pascalnak küldött e-mailjei sok mindenre kiterjedtek, azonban semmi terhelőt nem találtam bennük Bruno azon állításán túl, hogy a víznek a talajban a helye, nem pedig ipari tározókban. Bruno azon lamentált, hogy az állam szerint jó ötlet lecsapolni a talajvizet a föld alatti barlangokból, tavakból és folyókból, majd hatalmas, műanyaggal kibélelt „óriástározókban” felfogni, ahol magába szívja a kioldódó mérgeket, amelyeket aztán a nap elpárologtat. Szerinte ez egy tragikus elgondolás, olyan pusztító hatású, amelyet talán csak az érthet meg, aki hosszabb időt töltött a föld alatt. Bruno szerint a vizet a természet már eleve felfogta a föld belsejében lévő saját, zseniális szűrő- és tárolórendszereiben.
Tudtam, hogy Bruno Lacombe civilizációellenes, aktivista szlenggel „anti-civver”. És hogy a délnyugat-franciaországi Guyenne megye – és annak ez a távoli szeglete, ahová épp megérkeztem – a korai emberek nyomait őrző barlangjairól ismert. Noha feltételeztem, hogy Bruno irányítja Pascal állami ipari projektek megállítását célzó stratégiáját, azt nem gondoltam volna, hogy Pascal mentora fanatikusan hisz egy bukott fajban.
Bruno szerint abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a Homo sapiens volt az, aki az emberiséget a mezőgazdaság, a pénz és az ipar irányába vezette. Az a rejtély azonban, hogy mi történt a Neander-völgyivel és az ő szerényebb életével, máig megoldatlan. Az emberek és a Neander-völgyiek jó tízezer évig átfedésben élhettek egymással, írta Bruno, de azt még senki sem derítette ki, hogy a két faj kölcsönhatásba lépett-e és hogyan. Hogy esetleg tudtak-e egymásról, de kerülték a találkozást. Vagy ebben az egybeeső korszakban olyan kevesen éltek Európában, hogy az erdők, hegyek, folyók és havasok zord és járhatatlan tájain nem is tudtak a másik jelenlétéről. Másrészt viszont, mondta Bruno, a genetikusok megállapították, hogy keveredtek és közös utódaik születtek – ami biztos jele annak, hogy tisztában voltak a másik „jelenlétével”. Vajon ezek az egyesülések szerelmen alapultak? Vagy nemi erőszak történt, a háborúk örök velejárója? Bruno szerint ezt soha nem fogjuk megtudni.”
