2022. február 22., kedd

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Pertik László - ("Nagyon jó kérdés! Mert bizony az írás nem úgy néz ki ám, hogy a szerző leül és nyomogatja is a gombokat... Sokszor bizony megakadok és bár tudom, hová kellene eljusson a történet szála, merre kellene folytatni, csak nem tudom, hogyan. ")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem az írót, Pertik Lászlót, hogy meséljen kicsit magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Eddig két könyve jelent meg, (de készül a harmadik) amiket a GARBO Kiadó oldalán lehet megrendelni.

Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

 

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

1972 -ben születtem Budapesten, teljesen hagyományos módon... (Anyám bennszülött, apám kint várt. )  Évvesztesként 7 éves koromban már nagyon zavart az írástudatlanságom, így suliba mentem. Azóta már megvan a 8 osztályom (6 első és 2 második. Na jó, azért a többi is...  ) Középsuliban a kémia volt a kedvenc... Felejthetetlen perceket töltöttem a levegőben... Aztán a reáltárgyakat egyre inkább sikerült megutálni, itt kezdtem inkább az irodalom és történelem felé fordulni.

Érettségi után szinte csak akasztott ember nem voltam, sokféle munkahelyen kipróbáltam magam. Mellette már aktívan ment az írogatás meg a nevettetés. Humoromat a főnököm is elismerte, szerinte kész röhej volt, amit munkaidőben csináltam. Pedig a vége felé már nem is volt sok dolgom: Műszak elején bekapcsoltam a gépeket, műszak végén meg felmértem a kárt.  Először rímeket farigcsáltam, verseket írtam, később jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a prózával is megpróbálkoznék. Az első könyv egyfajta kísérlet volt csupán, magam is meglepődtem, hogy szinte csak pozitív kritikákat kaptam. Természetesen ettől még éreztem, hogy rengeteget kell fejlődnöm. Igyekeztem minden jó tanácsot megszívlelni, de nem letérni a saját utamról. A kiadóm sokat segített, amiért örök hála nekik. Az első regényemben sajnos így is maradt 7-8 elütés, ami mai napig bosszant. (Magammal szemben mindig maximalista voltam.) A második könyvvel igyekeztem magasabbra tenni a lécet, (már csak 1 betűnyi hiba maradt benne ) de ezt csak a kedves olvasó tudja megmondani, sikerült vagy sem.

A veszélyes autogram és Megvetett kincs sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Mivel következetesen ragaszkodom hozzá, hogy a regényeim valós környezetben játszódjanak, (ország, természet, utca, stb.) így minden könyvemet alapos kutatómunka előzi meg. Csak így érhetem el, hogy tényleg ott érezze magát az olvasó, ahol a történet zajlik. Utána pedig ha akar, rákeres neten és akár szét is nézhet az adott környéken.  A szereplőim és a történetük kitaláltak, de a sztorik valódi, létező környezetben játszódnak. Így egy könyv általában egy év alatt készül el. Ehhez persze tudni kell, hogy nem az írásból élek, van mellett egy hétköznapi munkám, munkahelyem is. (Manapság 10 íróból 9 "másodállásban ír" (is)...)

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

A történeteim teljesen kitaláltak, ugyanakkor valós alapúak. Létező problémákkal találja szembe magát a főhős, valós környezetben, a jelenben. Egy morzsányi "megmagyarázhatatlan" van a regényeimben, de semmi olyasmi, ami szembe menne a tudomány jelenlegi állásával. Inkább csak "még nem tud mit kezdeni vele a tudomány". Ettől függetlenül távol áll tőlem, hogy sci-fi  -t írjak, nem érzem magam alkalmasnak rá. Így minden regényem 98% valóságon nyugvó (kitalált) történetet tartalmaz és 2% olyasmit, ami a későbbiekben akár valóság is lehet.


Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Mint említettem, rímeket már elég régen farigcsálok, a versírás kb. 18 éves múltra tekint vissza. Regényeket csak később, kb. 7 éve kezdtem el írni. Részben azért, mert egy vers, egy gondolatsor rímekben kevesebb emberhez jut(hat) el, részben pedig a rövidsége folytán korlátozott tartalommal bírhat csupán. Részben viszont annyiféle ötletem, tervem gyűlt össze, hogy úgy éreztem, ezekből már lehetne valamit csinálni. Hátha nem csak én tartom értelmesnek, érdekesnek, izgalmasnak, humorosnak, romantikusnak (stb.) ezeket a történeteket és így más is örömét lelheti benne.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Gondoltam rá, de (ahogyan a régi mondás tartja) "a cipész maradjon a kaptafánál". Egyértelműen a "romantikus krimi egy csipet humorral" -témában vagyok otthon, nem tartom valószínűnek, hogy más egyébbel próbálkozzak. (Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne egy-egy könyvemben némi "kikacsintás" más stílusok felé, de összességében nem tervezek változtatni.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Uhh...  Nagyon vegyes.  Egyik oldalról természetesen egy hatalmas sikerélmény, hiszen (mint fentebb is említettem) kb. egy éves munkára teszem fel ilyenkor az utolsó pontot. Másik oldalról viszont ilyenkor még komoly teendők vannak egy kézirattal. Az olvasó hajlamos azt gondolni talán, hogy megírtam, leadom, megjelenik, de a valóság ettől elég távol áll.  Miután elkészültem vele, újból nekiállok az elejéről elolvasni az egészet, majd következik a szerkesztővel való közös munka. Neki a tartalomba nincs beleszólása, de tehet itt-ott nyelvtani, avagy szófordulati javaslatokat, (amiket vagy elfogadok, vagy nem) az esetleges helyesírási bakikat, elütéseket is korrigálja. (Ez utóbbi az első regényemnél sajnos nem sikerült tökéletesre, mint fentebb meséltem. A másodiknál viszont már 99,9% -ig igen. ) Aztán következik a tördelés, nyomdakész állapot elérése, a nyomtatás maga és a könyvesboltokba eljutás, ott a polcokra kerülés... Összességében az utolsó pont leütése és a boltokban megjelenés között gyakran fél év is eltelik! De mindenképpen egy pozitív érzés persze, amikor elkészülök egy regénnyel, ugyanakkor picit rossz is, bármilyen hihetetlen. Ilyenkor "el kell engednem" az adott történetet, hiszen következik egy másik. Mintha az embernek egy gyereke felnőne és „kirepülne”. De hát minden vég egy új kezdet is egyben. 


Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Sosem gondolkodtam írói álnéven. Nem kell mi vagy ki elől "álcáznom magam", én inkább büszke vagyok a regényeimre. Ez akkor is így van, ha pl. a második egy kissé megosztó témát is érint. De ez meg nagyon "én vagyok", hiszen az interneten a blogom is csupa ilyesmiről szól. Szeretek azokkal a témákkal foglalkozni, amiket az emberek alapból inkább kerülnek. Önmagam egy nyílt, egyenes embernek tartom, ami szívemen, a számon. (Volt is ebből bajom épp elég.) Nem szeretem a sunnyogást, a kitérő vagy kétértelmű válaszokat. Az emberi butasággal pedig ki lehet kergetni a világból. Így szeretek olyan dolgokról beszélgetni, olyasmikről írni, amikről az emberek egy része azt gondolja, "ciki", kerülendő, problémás kérdés. A regényeim csak részben érintik az ilyesmit, de a blogom 100% -ban ennek szentelem.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Sosem gondoltam rá, hogy másképp próbálkozzam. Az még tervben van, hogy egyszer kipróbálom az egyes szám első személyben lévő történetmesélés lehetőségét is, (tehát amikor a főhős által ismerjük meg a történetet) de más egyéb változtatást nem tervezek sem a zsáneren, sem a stíluson, sem a műfajon belül.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Leírhatatlan... Valahogy úgy voltam vele anno, hogy "már pedig ez sikerülni fog". (Szerintem lottószelvényt is csak így érdemes kitölteni.) Tehát fel sem merült bennem, amikor az első regényen dolgoztam, hogy ezt csak a fióknak írom és soha nem sikerül kiadni. Tudtam, hogy előbb-utóbb meglesz valahogy... De az is tény, hogy őrületesen sok kézirat készül el egy évben az országon belül és tengernyi vár kiadásra. Nagyon megnézik a kiadók, mi jelenhet meg a nevük alatt, így nehéz bekerülni a körforgásba. Nekem is volt az első regényemben, amit "el kellett engednem" és teljességgel beláttam, hogy kezdő lévén a profik biztosan jobban tudják, mit miért, hogyan... Így amikor a kéziratom úgy fogadták el, hogy "jó, de...", akkor nem tiltakoztam, hanem meghallgattam a javaslatokat és a szerkesztőm segítségével jött létre a végleges változat. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy "írtunk egy másikat". Csak finomhangoltuk, ami elkészült. Mint egy fa megmetszése... (A második regényemnél már biztosabb kézzel írtam és nem, ill. kevésbé hagyatkoztam a szerkesztőm utólagos javaslataira. Kompaktabb, "készebb" anyagot adtam le és nem hagytam belenyúlni sem annyira már. Az ember idővel jobban ráérez, mit tud, mire képes, mit szeretne látni és legfőképp: Az olvasó mit szeretne látni.)

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Is-is.  Amikor elkezdek egy regényt, tudom, miről fog szólni, ismerem néhány jelenetét, amit előre elterveztem. Tudom, hogy fog kezdődni, merre halad és hol, milyen lesz a végkifejlet. De ezt úgy képzeld el, mint egy kirakóst, egy "puzzle -t", amikor ki tudod rakni a széleit, a "keretét". Aztán elkezded a nehezebb részét és meg kell tölteni a keretet tartalommal. Tehát tervezett, tudatos, ugyanakkor (mint szerintem minden írónak) vannak hirtelen ötleteim, érzelmi "kitöréseim", amikor hirtelen ihlettől vezérelve jön egy-egy ötlet és azokat ilyenkor vagy be kell illeszteni a történetbe, vagy le kell jegyezni és "eltenni", hogy majd részese lehessen a sztorinak.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Nagyon jó kérdés! Mert az írás nem úgy néz ki ám, hogy a szerző leül és nyomogatja is a gombokat... Sokszor bizony megakadok és bár tudom, hová kellene eljusson a történet szála, merre kellene folytatni, csak nem tudom, hogyan. Az ilyesmi "írói  / alkotói válságot" szerintem minden kollégám ismeri. Ugyanakkor írni nagyon jó dolog és természetesen szeretem csinálni. Vannak jeleneteim, amikre kifejezetten büszke vagyok, "úgy külön is".  Utólag visszaolvasva némelyiket én is nevetek, elgondolkodom vagy elérzékenyülök, attól függően, épp milyen hangulatú az a rész... Ezen kívül akármilyen furcsa is, de bizony vannak olyan jeleneteim, amit szörnyű nehezen írtam meg. Szó szerint "utálva magam" közben. De a negatív szereplőt és esetleges gonoszságait, kegyetlenségeit is ugyanúgy meg kell írni. Még akkor is, ha ez az írótól iszonyatosan távol áll!


Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Az első regényemnél egy konkrét személy volt az, aki inspirálta a történet megszületését. Bár nem "róla" szól, de általa született meg a főhős képe bennem. Aztán rájöttem, hogy ez nem mindig lesz így jó, így a 2 regény már teljességgel kitalált személyekről szól, és a (reményeim szerint nemsokára megjelenő) 3. könyvnél is így jártam el. Önmagamból merítek, illetve a megélt, tapasztalt témákból. Nincs egy bizonyos "múzsám", nem valakiről vagy valakikről szólnak a történeteim. Az írás szeretete adja az inspirációt és természetesen az olvasásé is. Hiszen az író olvasni is szeret. Sokat, sokfélét. Így mások remekművei is arra inspirálnak, hogy én is kövessek el valami értékelhetőt, szerethetőt.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Ez egy érdekesen alakuló dolog lett nálam, mert... Édesanyám az egyik legjobb barátom is egyben. A lelkivilágát kincsnek tartom, így tudom, hogy egy friss sztori nem is lehetne Őnála jobb kezekben. Ráadásul tanítónő volt, mielőtt nyugdíjba ment, tehát általában kiszúrja, ha itt-ott melléütök.  Így először Ő látja minden regényem kéziratát. Utána egy barátom, akinek az ízlésében, értékrendjében, lelkivilágában szintén maximálisan megbízom. A harmadik ember már a szerkesztőm, tehát a kiadó alkalmazottja, akinek a kezeibe kerül. Ők, hárman tehetnek (néha tesznek is) javaslatokat, amiket megfontolok, de... "Beleszólni" senkinek nem hagyok a történeteimbe. Ilyen egyszerűen nem létezhet, akkor az már nem az én munkám volna, nem "az én gyerekem". Tehát ami a kedves olvasó kézbe vesz, az 98,5-99,5% -ban "Pertik Laci". Nem is tudnám ezt másképp elképzelni, avagy csinálni... 

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

– "Te, kisfiam! Nem kellene mégiscsak valami értelmes szakmát...?"
– NEM!
– Akkor egyél még sütit...

De összességében csodásan mögém álltak, drukkoltak és velem együtt örültek a sikernek! Mára belátták, hogy sajnos Közép-Európában manapság egy író (kivéve a "nagy neveket") nem írásból él meg, de ezzel együtt büszkék rám és szeretik, értékelik, elismerik, amit csinálok.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

 Reményeim szerint idén nyáron (legrosszabb esetben ősz elején) jelenik meg a 3. regényem, "A magyar piramis" címmel. Akit esetleg érdekel, mikorra várható pontosabban, miről fog szólni, milyen stílusban, az a honlapomon tájékozódhat.

 

 A könyveket itt tudjátok beszerezni:

Garbo Kiadó

www.pertik.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.