A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Locker Dávid. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Locker Dávid. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. május 8., szerda

Locker Dávid: Beszédkényszer – Megjelenik május 8-án!

 Locker Dávid

Beszédkényszer

 

Megjelenik május 8-án!

Prae Kiadó



 Prae Kiadó, 2024

Szerkesztette: Péczely Dóra

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

 

Könyvbemutató a Kis Présházban

Május 8-án, szerdán 19 órától

 

A szerzővel és Péczely Dóra szerkesztővel Korsós Gergő beszélget.




Láng Orsolya és Locker Dávid könyvbemutatója a Margó Irodalmi Fesztiválon

Május 25-én, szombaton 12.45-től a Margitszigeten, a Kristály Könyves Színpadán.


 

A szerzőkkel Horváth Florencia beszélget.
Közreműködik: Valcz Péter


A kötetről

 

Kemény István ismertetője: „Európai vagyok, Jézus és Platón tanítványa.” Hogy lehet ezt a védtelen, de csodálatos mondatot leírni úgy, hogy a mai olvasó ne mosolyodjon el a romantikus nagyotmondáson? Egyszerű: olyan elementáris költői hitelt kell szerezni hozzá, amitől az olvasó álla leesik, tanult cinizmusa elpárolog. Locker Dávid verseinek ilyen hitele van. Kiderül belőlük, hogyan válik egy határon túl született, vidéken felnőtt magyar fiú a 21. században Jézus és Platón valódi tanítványává, hány megalázó és torokszorító helyzeten kell túljutnia gyerekként, kamaszként, hány eleve vesztett vitát kell végigküzdenie egyetemen és kocsmában. Hogyan bírja tűzön-vízen át, hősiesen, de ha kell, saját magát is kinevetve, épségben megőrizni idealizmusát. Locker Dávid verseskönyve nemcsak egy remek első kötet, hanem minden jel szerint egy nagy költészet kezdete.

 

A szerzőről



A szerző portréját Bach Máté készítette.

 

Locker Dávid 1998-ban született Szatmárnémetiben, jelenleg Budapesten él. Költő, kritikus, az ELTE BTK irodalomtudományi doktorandusza. Ez az első kötete.

 

Versek a kötetből

 

Bőrhiba


Nyolcévesek lehettünk, mikor nagyanyánk arcán

kinőtt a hüvelyknyi, csomós dudor.

Daganat, mondta anyám, miután visszahozták a kórházból.

Nem értettük, miről beszél,

nekünk csak röhögni volt kedvünk.

Képtelenek voltunk bármit kezdeni a felismeréssel,

hogy nagyanyánk már nem az,

aki a fejünkben él.

Mintha a hiba az arcán eltakarta volna,

aki mögötte van.

Pókfészek, mondta egyikünk,

és a nevetéstől a fejünk a csempének koccant.

Másnap reggel egyikünk sem merte bevallani,

hogy azt álmodta,

nagyanyánk arcán a hiba felfakad,

és ezernyi szőrös láb indul felénk.


*

A koronavírusban elhunytakat nem szedhetik ki a hullazsákból.

Apám azonban ismerte a temetkezési vállalkozót,

így megkérte, hogy a ravatalozóba menet

álljon meg pár percre a házunk előtt.

Ha már nem láthatja utoljára,

hadd tapogassa meg az anyját: vajon ő-e?

Én mosolyogtam magamban:

komolyan, mennyi esély van rá, hogy összecserélnek két halottat?


Aztán a hullaszállítóban mégiscsak

meg kellett kapaszkodnom

a fényesre csiszolt karosszériában.

De nem azért, mert valaki mást találtunk a kocsiban.

És nem akkor, amikor apám, mint akit fejbe rúgtak, kifordult a kocsiból.


Hanem akkor, amikor anyám

a nővérek rutinjával a zsákhoz lépett,

amiben a hullaház hidegétől

csempévé fagyva feküdt valami,

ami minden volt,

csak nem a nagyanyám.

Akkor, amikor végigsimítva a gyerekké összement testet,

az arcának ahhoz a pontjához ért,


és hátranézve azt suttogta:

ő az.


A kispolgár vallomása


Egy őszi hétvégén, tíz lehettem,

beállított a pentelei szomszédunk,

Feri bácsi, elkísérem-e a feleségéhez.


Mikor a templom melletti ösvényen

a temetőbe értünk,

Feri bácsi a dísztelen kőlapnak

kezdett magyarázni a mindennapjairól.

Én zavaromban a templomtornyot néztem,

amiről a fény, mint valami kétségbeesetten szép üzenet,

ideragyogott a lombok közül.


Fogalmad sincs, micsoda mélység lakozik az elromlásban,

mondtam két és fél év után az első barátnőmnek.

Néztem, ahogy sírva felszáll az adonyi buszra,

aztán szomorú, őszi sétára indultam a Duna-parton.

Néztem a Gellért-hegy mögött eltűnő kompokat,

és arra gondoltam,

hogy igen, ezt a szépséget csak a költők érthetik.


Dávid, te nem érted, mi az a dekadencia,

mondtad te, az új barátnőm évekkel később,

mert megkérdeztem, miért nem iszol,

ha egyszer szomjas vagy.

Ekkor már túl voltál két terápián, harminc éven

és egy debütköteten.

Nyilván zavart, ahogy persze a korod is,

de igyekeztem a markomban maradt ősz hajszálaidról

a lombhullásra gondolni, ahogy végigseper szikrázó körutakon.

Pedig csak menekülni szerettem volna.


Most, hogy már van valaki,

akivel élmény egy vasárnapi bevásárlás,

akivel ironizálunk az elterjedt gyereknevelési szokásokon,

de lebukunk egy piruló mosollyal,

akivel a problémák nem témák,

hanem egyszerűen: problémák,

már bevallhatom.


Igen, most már bevallhatom,

hogy az őszben nem a fagyosan búcsúzó szelet szeretem,

hanem a kályhák melegét.

Nem az okos megfejtéseket,

hanem a problémátlan csöndeket.

És a templomokét –

ha misére nem is megyek el.

Hogy bűntudatom van, ha napokig nem dolgozom.

És igen, bevallom, hogy szeretem a vasárnapi húslevest!

És hogy sosem a fájdalomról akartam verset írni,

hanem arról, hogy minden közismert aggály ellenére

mégiscsak szép, hogy élek.


Most már szégyen nélkül elmondhatom.

És ez így van akkor is,

ha néha,

arra a pentelei délutánra emlékeztető ködös hajnalokon,

mint folyókba hajított, felejtésre szánt,

hívogatóan fel-felbukó rettenet,

eszembe jutsz.


Forgatás


Hogy elfelejtsük,

kamerába beszélünk,

megbontjuk mindketten

a második üveget is.


Előtte a téma: bezártság, unalom,

muszájból dolgos napok.

Így nem lehet élni,

sóhajtjuk a fejünk rázva.

A Deákon ittunk ilyet egyszer, emlékszel?

Hogy hol kezdtük az estét?

Hogy ki volt a leghülyébb?

Egymás szavába vágva magyarázzuk.


A tekintetünk leginkább akkor válik réveteggé,

mikor a végét kezdjük ecsetelni.

Hogy ott, hajnal felé, hogyan szorultunk be

a vihar elől egy eresz alá.

Hogy az egyik hogyan ázott bőrig

az érthetetlenül velünk ragadt csajjal csókolózva,

és a másik hogyan rohant ki a zuhogó esőbe

felnézni az égre széttárt karokkal,

ahogy egy igazi ripacshoz illik.


Mire a végére érünk,

kiürül a második is.

Hát igen, akkor boldogok voltunk,

sóhajtjuk a kamerába,

és mint minden valódi művész,

most sem hazudunk.


Csak azt nem említjük,

mikor aznap,

a zivatar után hazatántorogva,

egyikünk végignézett

az összehamuzott sörösdobozokon,

aztán az ablakon át

ki a reggeli égre,

és tudva, figyelik,

azt sóhajtotta fátyolos hangon:

Így nem lehet élni.


 

Megvásárolható a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó