70 évesen írta meg első regényét, 3,5 millió példányban kelt el – Tom Hanksszel készül film belőle

 Allen Levi: 

Theo ajándékai 

 

„…ahhoz, hogy valami jó legyen, igazán jó, szeretetnek kell lennie benne.”

70 évesen írta meg első regényét, 3,5 millió példányban kelt el – Tom Hanks készít filmet belőle

Megjelenés: szeptember 29. - Könyvfesztivál
Fordító: Szabó Olimpia
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 448 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

Egy titokzatos idős férfi érkezik a georgiai Golden kisvárosába, ahol egy kávézó falán felfigyel kilencvenkét helyi lakos portréjára. Theo vásárolni kezdi a képeket, hogy egyenként visszaadja őket azoknak, akiket ábrázolnak – cserébe mindössze annyit kér, hogy meghallgathassa a történetüket. Ezekből a találkozásokból lassan egy egész közösség élete rajzolódik ki, miközben egyre több kérdés merül fel azzal kapcsolatban is, ki valójában Theo, és miért érkezett Goldenbe.

 

Miért aktuális most?

Egy politikailag és társadalmilag egyre megosztottabb világban a Theo ajándékai szokatlanul egyszerű gondolatot állít a középpontba: mi történik, ha ítélkezés helyett valóban figyelni kezdünk egymásra? Levi szándékosan különböző korú, társadalmi helyzetű és hátterű embereket hoz össze, és azt vizsgálja, képesek-e az apró, hétköznapi gesztusok átlépni a közöttük húzódó határokat. Maga a szerző szerint is a jelenlegi, indulatos közbeszédre keresett emberibb választ a regénnyel.

 

Leírás

 

A Theo ajándékai mögött az elmúlt évek amerikai könyvpiacának egyik legvalószínűtlenebb sikertörténete áll. Allen Levi ügyvédként, bíróként és énekes-dalszerzőként is dolgozott, mielőtt közel hetvenévesen megírta a regényt – ráadásul eredetileg esze ágában sem volt kiadni. Három és fél évig dolgozott rajta, kézzel írva egy erdei kunyhóban, internet és telefon nélkül. Barátai beszélték rá a megjelentetésre, így 2023-ban magánkiadásban látott napvilágot, és Levi már ezer eladott példánnyal is elégedett lett volna.

 

Ehhez képest a könyv szájhagyomány útján kezdett terjedni, komoly reklámkampány és jelentős közösségimédia-jelenlét nélkül. Felfigyelt rá a William Morris Endeavor, majd a Simon & Schusterhez tartozó Atria Books szerezte meg a jogokat, és a korábbi magánkiadásból országos bestseller lett. 2026 augusztusára átlépte a 3,5 millió eladott példányt, és 36. hete szerepel a Publishers Weekly, 38. hete szerepel a New York Times bestsellerlistáján, jelenleg ismét az 1. helyen.

 

Még a regény alapötlete is valós élményből született: Levi egy georgiai kávézóban valóban meglátta a falra kitett portrékat, és azon kezdett gondolkodni, milyen lenne megvásárolni és eljuttatni őket az ábrázolt emberekhez. Négy képet még aznap hazavitt – ebből az apró gesztusból nőtt ki az a regény, amely később több mint harminc nyelven talált kiadóra.

 

Fülszöveg

 

Egy napfényes tavaszi reggelen különös alak érkezik Goldenbe, egy apró georgiai kisvárosba. Theónak hívják.

 

Kedves, mosolygós, de furcsa öregúr, aki álmélkodva sétál az utcákon, rácsodálkozik az épületekre, és bocsánatot kér a madaraktól, amiért nem hozott magával eleséget. Hogy mit keres épp Goldenben, az maga a rejtély. Theo ráadásul nem igazán beszél magáról, de annál több kérdést tesz fel azoknak, akiket a sors az útjába sodor.

 

Miközben új otthonával ismerkedik, betér egy kávézóba, ahol kilencvenkét ceruzaportré függ a falakon. A rajzok Golden lakóit ábrázolják. Theót annyira lenyűgözik a képek, hogy elhatározza: megvásárolja őket, egyenként felkutatja a rajtuk szereplő embereket, és ajándékba adja nekik saját arcképüket. Cserébe csupán annyit kér, hogy az illetők meséljenek magukról. Így minden találkozáskor feltárul egy-egy emberi sors, titkokra derül fény, régi sebek gyógyulnak be, és végül megváltozik a város élete.

 

A Theo ajándékai az adás és elfogadás, a látás és láttatás felejthetetlen története, gyönyörű és megható regény az alkotói nagylelkűség erejéről, a kapcsolatok fontosságáról és a csendes csodákról, amelyek akkor történnek, ha a jóság és a szeretet vezérel bennünket. Allen Levi regénye eredetileg magánkiadásban jelent meg, majd napjaink egyik legnagyobb könyvszenzációja lett: egy év alatt több mint 3 millió példányt adtak el belőle, és mostanra negyvennél is több országba elkeltek a kiadási jogok.

 

A szerzőről

 

Allen Levi ügyvéd, bíró, énekes-dalszerző és író. Georgia állam középső részén, egy kisváros közelében él, ahol családi birtokukat gondozza. A Theo ajándékai az első regénye.

 

A könyvről mondták

 

„Csendes és nagylelkű történet, amely emlékeztet arra, kik lehetünk a legjobb pillanatainkban.” – Oprah Winfrey

 

Részlet a kötetből

 

„Goldenben töltött első teljes napján Theo korán ébredt. Elhúzta hotelszobája ablakán a függönyt, és kinézett a hajnali Délre. Előző délután érkezett meg New Yorkból, ahol a tél, ilyenkor merőben szokatlanul, még teljes dühével tombolt. Először Atlantába utazott (magánrepülőn), onnan sofőr vitte (óriáslimuzinon) a még délebbre fekvő Goldenbe, ahol már a zöld, a sárga, a levendula és a rózsaszín megszámlálhatatlan árnyalatában pompázott a meleg tavasz.

Éjszaka jól aludt, pihentetően. Reggel megállt az ablak előtt, és mélyeket lélegezve szívta be a reggel frissességét. A hideg üvegen keresztül gyönyörködve szemlélte a tavasz első hírnökeit.

Nyugat felé fordult, tekintete az Oxbow folyó szélesen kanyargó szalagját kereste. A víz felett ködpaplan lebegett.

A második emelet magasságából, a napkelte előtti derengésben felismerte azokat a jellegzetességeket, amelyeknek elutazása előtt gondosan utánaolvasott: a macskaköves utcákat, a vasgyárat, a régi pamutraktárakat, a polgárháború előtti időkben ültetett tölgyfákat.

Egy magafajta kíváncsi természetű ember azonban nem érte be a második emeletről kínálkozó látvánnyal. Kényelmes ruhába bújt, végigmérte magát a tükörben, megigazította gallérját és sálját, majd lekapcsolta a villanyt. A kilincsre kiakasztotta a „Ne zavarjanak!” táblát, és a lépcsőn lement a szálloda előcsarnokába. Megemelte sapkáját a portásnak, azzal kilépett a hűvös reggelbe, hogy még azelőtt bejárhassa a környéket, mielőtt még a gyalogosok és az autók ellepik az utcákat.

A Broadwayn egy kávézó és egy kisvendéglő kivételével még minden üzletet zárva talált. Rajta kívül szinte nem volt járókelő az utcán.

Nem konkrét úti céllal indult útnak. Amikor valami felkeltette az érdeklődését – és őt szinte minden érdekelte –, megállt, és addig időzött ott, amíg kíváncsisága el nem nyugodott.

Érdekelte például a saroképület homlokzatának mutatós kovácsoltvas díszítése. Ki készítette? Mikor? Hogyan?

Érdekelte az is, milyen anyagból készültek az egyetem felvételi irodájának otthont adó régi, de gondosan karbantartott épület téglái.

Érdekelte az emléktábla, amely a Broadway két forgalmi irányát közepén elválasztó sétány, a Promenade történetét mesélte el. (Bárhol járt, bárhová utazott, mindig elolvasta a történelmi vonatkozású emléktáblákat. Öt nyelven beszélt vagy olvasott elég jól.)

Érdekelte egy modern szobor az egyetem ápolóképző karának bejáratánál.

Különös figyelmet szentelt egy apró madárnak is, amely egy padon pihenve várta a morzsákat.

Theo megállt, két kezét a háta mögött összefogva kissé előrehajolt.

– Sajnálom, kedves barátom, de ma reggel nincs mit adnom – suttogta neki. – Talán holnap? És ne panaszkodj. Légy hálás, hogy nem New Yorkban vagy.

Felkapott egy üres sörösüveget, és bedobta egy közeli szemetesbe.

Egyszer elővette zsebéből a kis nagyítóját, egy lupét, hogy közelebbről szemügyre vehessen egy lilás azáleavirágot.

És így tovább.

Ezek miatt a folytonos meg-megtorpanások és nézelődések miatt Theo szinte csigatempóban haladt. Még csak a második saroknál tartott, amikor már megélénkült a reggeli forgalom, a járdán egyetemisták és tisztviselők siettek, és a Promenade két oldalán lévő, korábban üres parkolóhelyek szinte mind megteltek.

De sebaj.

Sem aznap, sem a belátható jövőben nem szorította határidő, nem várta tárgyalás. Semmilyen kötelezettségre nem kellett tekintettel lennie. Kedvére élvezhette a gondtalan szabadságot és a teljes névtelenséget.

Egy lelket sem ismert a városban.

Nos… talán egyet.

Még nem tudta, meddig marad – hetekig, hónapokig, még tovább? –, de máris tetszett neki új, ideiglenes otthonának hangulata.

Első benyomása alapján roppant kellemesnek találta a helyet, és a nevét is találónak.

Golden. Arany.”

Magnólia Kiadó

Megjelenés: Kollár Betti: Álmomban megleltelek - ( „Létezik egy kötelék. Nem látható, nem hallható és nem is tapintható. Csak érezni lehet. Már abban a pillanatban érzed, mikor először megpillantod azt a bizonyos valakit, és bizony onnantól kezdve érezni is fogod.” )

Kollár Betti, A vonzás törvénye-sorozat szerzője, első két kötetével,

A vonzás törvényével és A vonzás szépségével pillanatok alatt belopta magát az olvasók szívébe: hatalmas szakmai- és közönségsikert aratott.  Első regényéért elnyerte a Dugonics András Irodalmi Díjat.

Legújabb könyvében időutazásról és az új lehetőségek megragadásáról ír, a már jól ismert humoros és romantikus stílusában.

 „Betti könyvei húztak ki az olvasói válságomból. Mikor megtaláltam a könyveit, egyből el akartam olvasni őket. A könyvei csodálatosak, szeretni való szereplőkkel. Imádtam őket, és várom a többit.” – sipiisdead, moly.hu

 

Megjelenik június 7-én! 

Agave Könyvek Kiadó

Fülszöveg

Reverie Tempest élete totál csőd. Szülei válását követően két évet halasztott az egyetemen, megszakította baráti kapcsolatait, felhagyott a szenvedélyével, és most elbukta a mester védését. Egyre lejjebb csúszik azon a bizonyos lejtőn, és lassan teljesen elveszíti önmagát.
De mi van, ha tényleg létezik második esély?

Revy ugyanis álmában utazik az időben: véletlenszerűen visszatér gimnáziumi éveinek egy- egy napjára, melyet éjszaka, felnőttként a saját tinédzser testébe szorulva él újra át. Az már csak hab a tortán, hogy a jelek szerint gimis szerelme, Sawyer, szintén álom-időutazó.

Vajon sikerül Revynek ismét egyenesbe jönnie, vagy az időutazás csak még jobban összekuszál mindent?

Ajánlások 

„Amit a betűkkel művel, az valami tündérporral meghintett csoda. Remek szóhasználata van, kiváló humora és nagyon aranyos történetei. Minőségi kikapcsolódás, mindemellett mindig van egy kis apró – olykor nem is olyan kicsi – mondanivaló a könyvében.”
– Bethany, moly.hu

„Elképesztő stílusban ír, engem nagyon megfogott!”
– Detty77, moly.hu

„Amikor már azon gondolkodnál, hogy kire hasonlít az írása, egyszerűen nem tudsz senkit se mondani. Ő a fiatal, letehetetlen könyveket írni tudó, Kollár Betti. Nincs hozzá hasonló!”
– nemettamaraaa, moly.hu

„A szerző fantasztikusan ír, szuper gördülékeny, abszolút követhető és a legfontosabb, hogy élvezni is lehet, amit olvasunk.”
– amy_air_s_book, moly.hu 

A szerzőről

1998-ban született Budapesten, szociológiából szerzett diplomát. 2015-ben indította el blogját, melyen fiataloknak szóló romantikus történeteket tesz közzé mind a mai napig. Első regénye, A vonzás törvénye elnyerte a Dugonics András Irodalmi Díjat.

KOLLÁR BETTI WEBOLDALA

INSTAGRAM

TIKTOK

Kollár Betti az írásról

„Azt mondják, sokszor akkor talál ránk valami jó, mikor a legkevésbé számítunk rá. Én is így voltam az írással. 10 év versenyszerű kosarazás után megsérültem, és elveszítettem a legnagyobb szenvedélyemet. Akkoriban azt hittem, sosem találok másikat, de aztán elkezdtem írni. Először kíváncsiságból és öngyógyítás céljából, aztán egyre jobban megtaláltam önmagam ebben a tevékenységben. Az írás számomra egyszerre hobbi, szenvedély és munka. Segít lazítani, segít megbirkózni a nehéz helyzetekkel és folyamatosan fejlődésre sarkall.  Mindig erőt ad, ha írhatok az aktuális problémáimról, amikkel éppen küzdök, és ezek mind-mind helyet és szerepet kapnak az írásaimban, így minden történetemben ott vagyok én és egy darabka belőlem. A történeteimmel az a célom, hogy szórakoztassam az olvasóimat, segítsek nekik kikapcsolódni, illetve olyan problémákat jelenítsek meg, ami foglalkoztatja őket, hogy aztán találhassanak bennük olyan apró tanulságokat, ami a hasznukra válhat, vagy amit el tudnak raktározni és esetleg később alkalmazni.”

Idézetek a regényből 

 
„Mert annyi éven át övé volt a szívem, és még nem állok készen rá, hogy beismerjem, még mindig az övé, és soha nem is volt másé.”

„– Te mitől félsz, Szélvész? – emeli rám a tekintetét. Sebezhetőnek látszik, mint egy kisgyermek, aki megerősítésre vágyik, hogy tudja, nincs egyedül.
Szeretnék felhorkantani, és elütni a kérdést egy „mitől nem?” vállrándítással, de mégsem teszem.
– A kötődéstől. Az elválástól. A változástól. – És tőled.”

„De a valóság ennél sokkal szürkébb és csalódásokkal teli. Talán nem lehet mindig a miénk, akire a leginkább vágyunk. Talán mi sosem találkozunk össze, hiába haladunk ugyanazon az úton.”

„Ez nem lehet igaz.
Tényleg időutazunk?
Az időutazás tuti benne lenne a top hármas listámban arról, hogy mi az, ami tényleg soha, de soha nem történhet meg az emberrel. Ami egyszerűen nem létezik. Persze, mellé a vámpírrá változást és a szuperhősként öntudatra ébredést tenném, szóval nem mondanám, hogy komolyan gondolkodtam eddig a leghihetetlenebb természetfeletti átváltozásokról.
Ez nem lehet normális. Ez nem valóságos. Ilyen egyszerűen nincs.”

„Mindig is zavart, ha valaki a vesémbe lát. Nincs félelmetesebb és bosszantóbb annál, mint mikor valaki könnyedén átlát a viselkedésemen és simán, erőfeszítés nélkül kiismer. Mert ettől olyan lecsupaszítottnak, gyengének és törékenynek érzem magam. De hasonló helyzetben, azt hiszem, mindenki besokallna. Ha valami ennyire természetfelettiben lenne része… Mindenki, kivéve persze Sawyert. És a jelek szerint pont azzal hozott össze a sors egy kis természetfeletti kiruccanásra, aki nemcsak hogy nem retten meg tőle, de még a fejembe is belelát.”

„Megint arra gondolok, mennyire rosszul kezelem a változásokat és a konfliktusokat, hisz rendszerint csak menekülni akarok. És nem elég, hogy itt van ez az időutazás-dolog, ami elől nemcsak hogy megszökni sem tudok, de még egészen apró ráhatásom sincs. A hab a tortán pedig maga Sawyer. Ahányszor ránézek, ahányszor kiderít valami apróságot az életemből vagy rólam, süt a tekintetéből, hogy belém lát. Fokozatosan rakja össze a képet, hol csalódik bennem, amiért nem az vagyok, aki régen voltam, hol reménykedik, amiért felfedez valamit a gimis Szélvészből.
Nem akarom, hogy rájöjjön a gondolataimra és az érzéseimre. Ez egyszerűen nem fair. Az ember azért nem mondja el bizonyos érzéseit vagy titkait másoknak, mert nem akarja, hogy tudjanak róluk. Nem akarja, hogy sajnálják, szánják, vagy csak szomorúan tudomásul vegyék, hogy amit benne keresnek, az talán már nincs is ott. És főleg nem akarja, hogy pont azok szembesüljenek ezzel, akik szemében nem akar egyre kisebbnek és kisebbnek látszani.”

„– Tudod te, milyen nagy dolog, hogy utazunk az időben? Szerinted ez hány embernek adatik meg? – Rám pillant, de én csak összezavarodva meredek vissza rá.
– Erre most tudnom kéne a választ? Simán lehet, hogy mindenki tud utazni az időben, csak senki nem meri bevallani másoknak, mert attól fél, hogy elmebetegnek gondolnák! Azt kell hogy mondjam, néha saját magamat is kicsit annak gondolom.
– Kizárt, hogy mindenki tudna utazni az időben – jelenti ki Sawyer.
– Talán a jelenben is megkérdezgetted a barátaidat, hogy képesek-e rá? – érdeklődöm.
– Nem erről van szó. Egyszerűen csak szerintem ez nem olyasmi, ami mindenkinek jár, oké? Ez egy adottság. Egy esély.
– Esély? Ugyan mire? – horkantok fel.
– A változásra.”

Kedvezménnyel előrendelhető a kiadó webáruházában!

Kollár Betti: Álomban megleltelek

A szerző korábbi kötetei:

Vonzás törvénye

Vonzás szépsége