Lichter Péter
A detektív, aki tintahalakkal álmodott
Megjelenik június elején!
Prae Kiadó, 2025
Szerkesztette: Péczely Dóra
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
Fülszöveg
Lichter Péter az egyetemi oktatók akciódúsnak nem nevezhető életét éli, amikor egy napon megcsörren a telefonja. Kalandos sorsú filmes barátja, Roger titokzatos sztorival rukkol elő, hogy rábeszélje egy eltűnt színésznő utáni nyomozásra – és hát melyik kalandra vágyó, Agatha Christie-rajongó filmesztéta tudna nemet mondani arra, hogy egy szürreális krimi főszereplője legyen?
Hanna épp a premierjére készült egy különös, interaktív színházi előadásban, amikor elrabolták. A darabot, amely maga is csavaros detektívtörténet, egy fényűző svábhegyi kastélyszállóban mutatják be a város gazdag és unatkozó kiválasztottjainak, akik a színészekkel közösen, a krimiirodalom leghíresebb detektívjeinek praktikáival nyomoznak a vészjósló, rejtélyek sorát rejtő hotelben. Politikusok, oligarchák, újságírók, egy féltékeny expasi és különc krimirajongók gyűlnek össze a nem hétköznapi helyszínen, hogy a történet alakításában szerepet vállalva beteljesítsék a darab – és a színházat létrehozók – küldetését.
A két amatőr detektív váratlanul egy olyan szövevényes bűnügyben találja magát, amelyben a beszélő tintahalak jelentik a legkisebb furcsaságot.
A szerzőről
A szerző portréját Mariia Kashtanova készítette.
Lichter Péter filmrendező, filmesztéta, a PTE BTK Filmtudományi Tanszékének adjunktusa, a Prizma folyóirat szerkesztője. Korábbi kötetei: A láthatatlan birodalom (2016), Utazás a lehetetlenbe (2018), 52 kultfilm (2018), Kalandos filmtörténet (2019, Kránicz Bencével közösen), Steven Spielberg filmjei (2020), 52 hátborzongató film (2021), Kubrick-akció (2021), A hollywoodi alakváltó (2022), 52 humoros film (2022), Az amerikai film rövid története (2023), 52 érzéki film (2023), Doktor Horror (2024), Frankenstein eksztázisa (2024), A VHS gyermekei (2024)
Részlet a regényből
Rogert nem volt könnyű kiismerni. Mintha filmkarakterekből lett volna összegyúrva: igazi katasztrófa egy jungiánus analitikus számára. Amikor először találkoztam vele, olyan érzésem volt, hogy minden második mondata kamu – ami, mint később kiderült, nem volt teljesen megalapozatlan –, de ez a Münchausen bárói kisugárzás nem volt igazán zavaró, mert Roger valahogy mindennek ellenére megnyerő tudott maradni, ami valószínűleg az amerikai géneknek volt köszönhető: mintha az a nagybácsi lenne, akinek az alkoholos kipárolgás meg a nikotinsárga körmök miatt nem valami kecsegtető a közelsége, mégis, a nagycsaládos összejöveteleken a legszórakoztatóbb sztorikkal szolgál. Ezek közül például az volt a kedvenc anekdotám, amiben Roger egy mexikói forgatás során majdnem megmérgezte Klaus Kinskit, a híresen elmebeteg német színészt.
Az esetet Roger mindig olyan körítéssel és dramaturgiával mesélte, amitől a sztori egy David Lynch által rendezett Monty Python-szkeccsé állt össze a fejemben. A nyolcvanas években Roger egy Zs-kategóriás filmekre specializálódott produkciós cég gyártásvezetője volt. Ez azt jelentette, hogy a rendezésen és színészkedésen kívül gyakorlatilag mindent neki kellett csinálni, ami többek között a színészek apró-cseprő igényeinek kielégítésével volt egyenlő. Sokszorosan igaz ez volt ez a filmek „sztárjaira”. Valamikor 1984 nyara magasságában – tehát akkor, amikor én épp megszületni készültem – Roger egy olyan, kisköltségvetésű, egyenesen a VHS-piacra szánt bóvlin dolgozott, aminek Klaus Kinski volt a főszereplője. Kinski, aki egy évtizeddel korábban a Werner Herzog-filmek és egy borzalmas kései Billy Wilder-komédia révén relatív ismertségnek örvendett, a nyolcvanas évek derekára átlavírozta magát a „valaha híres volt, de mára masszívan lecsúszott” színészek kategóriájába, abba a meglehetősen szomorú gettóba, ahonnan a Zs-kategóriás garázsfilmek producerei előszeretettel szemezgettek maguknak „sztárokat”, mert egy-egy valaha ismert név és arc még mindig el tudott adni néhány ezer videókazettát. De Kinski nemcsak a sikeres művészfilmek miatt volt híres, hanem azért is, mert még a szélesebb nyilvánosságban is köztudott volt róla, hogy közveszélyes elmebeteg. A színésszel ápolt traumatikus kapcsolatáról legtürelmesebb rendezője, Werner Herzog külön dokumentumfilmet is rendezett: a szélsőségesen hisztériás, bipoláris, időnként erőszakos és megalomán Kinskivel való munka olyan lehetett, mintha valaki hamburgernek öltözve összeköltözne egy hónapra Hannibal Lecterrel.
Rogernek az volt a feladata, hogy felkutassa Tijuanában a lehető legolcsóbb helyszínt, ami passzolt a forgatókönyvhöz, amely a trashfilmek hanyagságával keverte a western és a horror alapmotívumait. Kinski egy Európából az Újvilágba menekült arisztokrata vámpírt alakított, aki a mexikói-amerikai határváros egyik lepattant hoteljét vezette: a szerep tökéletesen illett is hozzá, mert a teljes forgatás alatt válogatott módszerekkel szívta a stáb vérét. Valamiért Roger lett a színész elsőszámú céltáblája; nem teljesen világos, hogy miért pécézte ki magának az akkor harmincéves, de már erősen kopaszodó, emiatt valamiféle joviális megbízhatóságot sugárzó barátomat: talán az európai felsőbbrendűsége és zsigeri Amerika-undora volt az oka, vagy csak szimplán az a tény, hogy szociopata volt, nem tudom, de Kinski folyamatosan Rogert csesztette. Aki filmfelvételt, vagy akár csak egy fotót is látott már róla, az könnyedén el tudja képzelni, hogy milyen lehetett a színész terrorizmusának kitéve dolgozni: a megalázó utasításai, amiket mintha egy lóhoz vagy juhászkutyához intézett volna, általában Roger leüvöltésével végződtek. Kinski véreres, dülledt szemei úgy kutatták folyton Rogert a díszletben, akárha nem is emberi lényhez, hanem valami hatalmas rovarhoz tartoztak volna, ami a hálóba ragadt áldozata testnedveit készült kiszipolyozni.
Rogernél a tizedik napon telt be a pohár. A bosszú teljesen spontán jutott az eszébe – bár valójában már az első naptól kezdve ez járt a fejében –, miután Kinski az egyik éjszakai forgatás alatt elküldte vacsoráért, mivel nem volt megelégedve a stábbüfé felhozatalával.
– Hamburgert akarok! – bömbölte bele Kinski a stáb zsizsegő sötétjébe. – A jenki hozzon nekem egy burgert, de azonnal! Máshoz úgysem ért. Vagy tévedek, barátom? – mondta, majd idiotisztikus álvámpírfogait Rogerre villantotta.
Hajnali kettő volt, de Tijuana verőere, a kifőzdékkel teli Avenida Revolución még élettől lüktetett. Roger a bérelt Fordjával egy félreeső sikátorba parkolt – nem akarta megkockáztatni, hogy feltörjék a kocsit, bár az olyan szakadt volt, hogy valószínűleg még a legelkeseredettebb autótolvaj se vacakolt volna vele –, és megkereste a környék legundorítóbb büféjét. A bódé mocsoktól opálos ablakában egy kövér mexikói könyökölt, aki Rogert a helyi pankrátorokra emlékeztette, akik pasztellszínű maszkokban meg röhejes gatyácskában pózoltak a tűzfalakra ragasztott posztereken. Az ablakban tornyosodó hamburgerhúsok alsó rétegein zöldes fodrokban burjánzott a penész, a zsömléket meg bepárásodott nejlonzacskóban tárolták, de a büfé körüli levegőt leginkább a halmokban álló, lábszagú káposzta meg a poshadt jalapeño dominálta. Roger néhány gyors pillantással úgy ítélte meg, hogy az itteni menütől még egy olyasvalaki is súlyos gyomormérgezést kapna, akinek a beleit betonkeverőre cserélték. Vagyis pont megfelelő lesz Kinskinek.
Roger még időben ért vissza. Kinski a film egyik kulcsjelenetére készült; a kamerát és a fényeket már beállították, a színész pedig a setben üldögélve arra várt, hogy a partnernőjét kisminkeljék. Roger nem tudta pontosan, hogy melyik jelenetre készültek, mert csak egyszer olvasta a forgatókönyvet – amit aztán a kocsija kesztyűtartójában tárolt hasissal próbált örökre kiradírozni az agyából –, de arra tippelt, hogy ez volt az a jelenet, amiben Kinski végre elfogyasztja első áldozatát, egy szemrevaló amerikai turistacsajt, aki barátnőivel hátizsákos túrára ment Mexikóba, nem sejtve, hogy a romantikus kaland végén egy elmebeteg vérszívónak fogja önként felkínálni a nyaki ütőerét. Kinski szerencsére az ipari mennyiségben felszívott kokain és a gyorsítónak vedelt tequila miatt már egyáltalán nem érzett ízeket, ezért befalta a burgert. A szivacsos állagot talán még valamiféle helyi különlegességnek is vélhette.
A hatás gyorsasága még Rogert is meglepte. Kinski épp az ágyon fekvő, meztelen lány fölé hajolt, és hipnotikus kézmozdulattal szabaddá tette a nyakát, amikor egyszer csak megmerevedett. Senki, még a rendező sem sejtette, hogy ez a szoborszerű póz nem a játék része, hanem az első, vulkánszerű gyomorgörcs előhírnöke volt: a színész mellkasa hullámozni kezdett, a szeme értetlenkedve kidülledt, majd vöröses-kásás sugárban lehányta a partnerét. A szerencsétlen színésznő néhány másodpercig csak pislogott, aztán fülsiketítő sikoly kíséretében állcsúcson vágta Kinskit, aki hátratántorodott, fellökve a gyertyákkal kidekorált kisasztalt, ami arra volt hivatott, hogy valamiféle gótikus-erotikus hatást kölcsönözzön a háttérnek. A gumicukorszínű bolyhos plüssszőnyeg olyan gyorsan kapott lángra, mint egy dinamit gyújtózsinórja: a stáb csak akkor zökkent ki a szürreális burleszként kibontakozó eseménysor látványából, amikor már a fél díszlet lángokban állt.
Időről időre ez a történet is finom metamorfózison ment keresztül: egyik változatában, miután eloltották a tüzet, Rogert azonnal kirúgták, másikban viszont megtarthatta a munkáját, bár Kinski sejtette, hogy ő állt a mérgezés mögött. Persze engem soha nem érdekelt a sztori igazsága – ami az évtizedekkel amúgy is teljesen erodálódik –, csak maga a történet, mert Roger előadása mindig szórakoztatott. Ironikus, hogy a történetmeséléshez értett, ám amikor megismerkedtünk, akkor kísérleti filmesként volt aktív, és köztudott – legalábbis a filmbuzik buborékvilágában –, hogy a kísérleti filmesek annyira idegenkednek a történetmeséléstől, mint a macska a jeges víztől. De Roger ezen a fronton is különleges volt, ugyanis a kilencvenes években írt egy regényt, ami a mi történetünkben is kulcsszerepet játszott.
Rogert végső soron a kísérletező kedve terelte a regényírás felé. A kilencvenes évek első felében már San Franciscóban élt, ami a felfutó ingatlanpiac és a tech-cégek révén akkoriban kezdett igazán megdrágulni, úgyhogy Rogernek szerencséje volt, sikerült egy relatíve puccos kertvárosi negyedben házat vásárolnia. Egy újabb kudarcba fulladt forgatókönyv-fejlesztés után határozta el, hogy a meg nem valósult film sztoriját átülteti regénybe: a könyv végül is jellegzetes hard boiled krimi lett, amit Roger úgy próbált vonzóvá varázsolni, hogy a hátoldalán szereplő önéletrajzát egy kissé fikcionalizálta. A fekete-fehér szerzőportré alatti szöveg szerint Roger három éven keresztül magánnyomozóként dolgozott New Yorkban, ráadásul a hetvenes évek végén, amikor a város nyakig úszott a bűnben, korrupcióban, drogban és a neonfényes romlottságban. A könyv – aminek a poétikusan csengő Villanás a csatorna felett lett a címe – egyes szám első személyben íródott, de hitelességét, vagy legalábbis amit Roger annak szánt, elsősorban nem ez, hanem az állítólagos önéletrajzi részletek adták. Teljesen véletlenül bukkantam rá az egyik kedvenc angol nyelvű antikváriumomban, a Masolitban: a könyv gerincére pillantva azt hittem, hogy egy másik Roger Deutschról van szó, de amikor levettem a polcról, és a hátoldalon megláttam a hamiskás rókamosolyt és a simlis homlokráncokat, új árnyalatokkal gazdagodott a barátságunk. Ő maga talán még jobban meg volt döbbenve, amikor másnap megmutattam neki a könyvet, hiszen a regény csak ezer példányban fogyott el (ez az amerikai piacon gyakorlatilag a radar alatti elsüllyedéssel egyenlő), és nagyon gyorsan kipörgött a boltokból. Az, hogy csaknem harminc évvel később egy budapesti könyvesboltban felbukkant belőle egy szakadt példány, Rogert szinte vallásos áhítattal töltötte el: ezután olyan lelkesen mutogatta művét a pesti művészbarátainak, mintha csak két nappal korábban jelent volna meg. Viszont, mint később kiderült, azt az információt nagyvonalúan elhallgatta, hogy a regény háttértörténete – nevezetesen a magánnyomozói praxisa – színtiszta fikció volt. Ez a mulasztás pedig a mostani eseményeket elindító első dominó volt.
Megvásárolható a kiadó webáruházában
