Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem az írónőt Aurora P. Hillt, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak Aurora P. Hill: Csillagos ösvényen (Serbeniai krónikák 1.) könyve jelent meg eddig, amit Aurora P. Hill oldalán lehet megrendelni.
Íme az interjú, fogadjátok szeretettel.
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Édesanya vagyok. Van két kicsi gyermekem, akik a napom nagy részében velem vannak, és akiket kétnyelvűen nevelünk a férjemmel. Itt már azt is elmondhatom, hogy Ausztriában élek, de rendszeresen hazalátogatok a családomhoz, a barátokhoz.
Ikrek jegyű vagyok, sok minden érdekel egyszerre: zene, nyelvek, a természet, űrkutatás, a csillagképek, rajzolás, de ebben az időszakban az írás áll az első helyen.
Rengeteget tudok beszélni, és még annál is többet írni.
Mivel az ötlet teljesen saját, nem igazán volt szükség kutatómunkára. Az eddig megírt könyveimben (amik még a fiókban lapulnak) sosem használok nagyon kötött helyszíneket vagy karaktereket, mert jobban szeretem, ha szabadon mozoghatok az általam teremtett világban. Néha utána kell néznem valaminek, de komoly kutatómunka nincs a történet mögött. Azt természetesen megnéztem, hogy léteznek-e az általam kitalált csodálatos lények máshol is, és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy még senki nem említett hasonlókat a műveiben.
A történet már majdnem két évtizede létezik, ám a köztes időben elég sok minden közbejött, ami miatt letettem a tollat és félretoltam a kéziratot. 2003-ban keletkezett az ősregény, ha szabad így mondanom, ami 2009-ben harminc fejezetre bővült. Végül 2020 őszén fejeztem be az első kötetet, amit 3 hónapig tartott megírni.
Szeretem a csavarokat a történetekben, és kihasználom a fantasy adottságait. A váratlan helyzetek általában abból adódnak, hogy egy teljesen átlagos szituációt megborítok egy nem odaillő történéssel. A Csillagos ösvényen épp egy ilyen körülményre épül: egy hétköznapi lány, Gabriela sodródik csillagokon túli kalandokba.
A valóságból csak ötletet merítek, de senki nem ismerné fel a várost, ahol a történet a kezdetét veszi, vagy mondaná egy karakterre, hogy egy bizonyos személyre emlékeztet.
2002-ben, tizenhat évesen ültem le először azzal a gondolattal, hogy könyvet fogok írni. Akkor természetesen még meg sem fordult a fejemben, hogy tényleg ki is adom, csupán engedtem a kíváncsiságomnak és a nyomásnak, ami már egy ideje bennem volt. Az egyik akkori televíziós sorozatom vége nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, ezért befejeztem magamnak máshogy. Lényegében fanfictiont írtam.
A vicces az volt az egészben, hogy az első regénnyel nem ért véget a folyamat, mert már írás közben bevillant egy újabb téma, ami kikívánkozott, így amint befejeztem egy könyvet, már kezdtem is a következőt. Percre pontosan ott van a kézirataimban az írás kezdete és vége, így látható, hogy sokszor 1-2 perc eltelte után már írtam is az újabb regényt.
Nyolc kézirat van a fiókomban, amiből az egyik a Csillagos ösvényen alaptörténete.
Inkább azt mondom, ami nem vonz.
Horrort, krimit vagy sci-fit nem hiszem, hogy valaha írni fogok. Egyelőre a
fantasyban érzem jól magam, de a humorosabb műfajok is szóba jöhetnek a
későbbiekben.
Amíg tinédzserként egymás után születtek a regények, nem igazán volt szívfájdalmam, ha vége lett a történeteknek. A Csillagos ösvényen azonban már két évtizede a fejemben van, a szereplők lényegében hozzám nőttek, és amikor arra gondolok, hogy már a harmadik kötetet írom, elfog a szomorúság és a kétségbeesés. Négy részt tervezek, így lassan tényleg a végére érek majd.
Most értem meg, miért van az, hogy egyes szerzők szinte végtelen sorozatokat írnak: Valószínűleg képtelenek elengedni a történetet vagy a szereplőket, ezért inkább újabb és újabb szituációkba helyezik őket. Talán számomra is követendő példa lenne.
Olyan nincs, hogy befejezett kézirat. Még mielőtt leadtam tördelésre a szöveget, egy kisebb bekezdést fűztem az egyik fejezetbe. Azóta sem olvastam el újra, mert attól félek, hogy találok benne átírnivalót.
Sokat gondolkoztam rajta, mi
legyen. Maradjon a magyar verzió, vagy legyek inkább nemzetközi? Mivel
külföldön élek, valahogy adott volt, hogy egy megjegyezhetőbb, kimondhatóbb
álnevet választok magamnak. Nem zárkózom el az idegen nyelvű lehetőségektől
sem, így egyszerűen lefordítottam angolra a férjezett nevemet. Ki tudja, mi vár
rám a jövőben.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy
igen. A nyolc kézirat közül van több olyan, ami egyáltalán nem fantasy. Úgy
gondolom, egy történet már a születésekor megsúgja, hogy mi akar lenni, és az
íróban fel sem merül más lehetőség. A Csillagos ösvényenről például azonnal
tudtam, hogy csakis fantasy lehet, mert más műfaj nem bírná el a benne rejtőző potenciált,
és nem akartam határt szabni a saját fantáziámnak.
Elég lassan esett le a tantusz, hogy őszinte legyek. Többnapos csúszásban voltak a könyvek, és már inkább mérgelődtem, hogy pont az utolsó métereken gördül elém az akadály. Így amikor megérkezett a szállítmány a ház elé, kirohantam a zuhogó esőbe, hogy szóljak a sofőrnek, hova álljon. A szomszédhoz sikerült parkolnia egy tízméteres kamionnal, úgyhogy siettem, nehogy ebből gond legyen.
Amikor végre egyedül maradtam a dobozokkal, akkor zúdult rám a felismerés, hogy elsőkönyves szerző lettem. Bevallom, a mai napig emésztem.
Elég vegyes. Ha tudom, hogy írni fogok, akkor már előre bennem van, hogy épp melyik jelenet kerül sorra. Napközben, amíg a gyerekekkel vagyok vagy házimunkát végzek, többször lejátszom gondolatban a történéseket, és este több oldalt írok. Vannak olyan helyzetek is, hogy bevillan egy szituáció, egy mondat, amit azonnal le kell írnom, mert bár pillanatnyilag nem illik az éppen írt fejezethez, de később még jó lehet. Van egy ilyen dokumentum a gépemen, ami negyvenöt oldalt tesz ki. Ebből szoktam válogatni.
Nagyban segít egy jelenet megírásában, hogy épp melyik karakterrel van dolgom.
Aslios az egyik kedvencem. Az ő személyisége nagyon összetett, és mégis könnyen beleilleszkedik a jelenetekbe, amikben szerepel. Ha felbukkan a történetben, általában megnő a motivációm, és egyszerűbben írok.
Gabriela már kicsit nehezebb, mivel az ő felfogását kell beleszőnöm egy olyan világba, ami nem létezik. Hogy viselkedne? Mit mondana? Kiakadna? Örülne neki? Volt, hogy többször átírtam egy-egy jelenetet, mert nem volt életszerű a hozzáállása az egész szituációhoz. Egy éles szemű bétaolvasóm nagyon kitért erre, és tökéletesen igaza volt.
A jelenetek közül talán a legnehezebbek azok, amiket már most úgy kell megírnom, hogy az olvasó a harmadik kötet fogyasztása közben visszacsatoljon egy korábbi történéshez. Erre majd nagyon kell figyelnem a többi rész íráskor.
Egy karakter az, ami meghatározza nálam a kiindulópontot. Az egyik regényemben például egy ló adta az ihletet, végül mégsem ő lett a főszereplő. Az állat megmaradt mellékszereplőként, de más irányt vett a történet.
A zenét nagyon szeretem. Sokszor történt már, hogy egy-egy dallam hallgatása közben elevenedett meg előttem a történet egy részlete. Ilyenkor addig hallgatom többször egymás után a dalt, amíg összeáll a fejemben a kép.
A brainstorming is nagyon jó dolog, sokszor alkalmazom, ha elakadok. Többféle módon eljátszom az adott szituációt, és a leginkább nekem tetszőt tartom meg.
Volt, hogy gimis, korszakomban egy barátnő, osztálytárs elolvasott egy-egy regényt, de akkor még nem volt ezzel célom. A családom például egyik kéziratot sem látta. Akkoriban nem voltam kész megmutatni senkinek, hogy mit tudok.
Amikor belevágtam a kiadásba,
tudtam, hogy szükség lesz valakire, aki idegen, hideg távolságtartással nézi
meg a kéziratot. Így jutottam el nyolc emberhez, akik mind elmondhatták a
véleményüket, és onnantól kezdve csak rajtam múlt, hogy mit fogadok meg a tanácsokból,
és mit engedek el. És igen, volt, hogy átalakult a jelenetek kimenetele egy-egy
vélemény miatt.
Az egyik alkalommal úgy mentem haza látogatóba, hogy a táskámban volt az első két kötet kinyomtatott változata. Előhúztam őket, elmondtam, mi a tervem, és anyukám csak annyit mondott, hogy „Na, végre!” Apukám és az öcsém sem voltak nagyon meglepve, mintha már várták volna, hogy mikor lépek ebbe az irányba.
A férjem nem beszél magyarul, de amikor rájött, hogy mit csinálok, azonnal támogatott, és teszi is a mai napig.
A megjelenést izgalommal várták, és velem együtt örültek, amikor végre megjöttek a könyvek.
Mivel az évnek lassan vége, idén már nem sok mindent tervezek. Egyelőre az első kötet népszerűsítése, terjesztése a célom, szeretnék minél több emberhez eljutni. A harmadik kötet kéziratát szeretném még az ünnepekig befejezni, és utána nekilátok a második rész kiadási munkálatainak. Tavaszra tervezem a megjelenést. Ha minden jól megy, 2022-ben két kötetet is megjelentetek. A negyedik már nem fog beleférni.
Az olvasóimnak csak azt üzenem, hogy köszönöm az eddigi támogatásukat és a türelmüket. Továbbra is számítok rájuk!
Köszönöm az interjút!
Én köszönöm a lehetőséget!
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése