Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Első dolgom az volt, hogy előre elolvastam az összes kérdésedet, hogy rendezett válaszokat adhassak. Ezek iszonyatosan jó kérdések. Végigolvastam őket és WOW. Itt ülök és alig várom, hogy leírjam végre a válaszaimat. Remélem az olvasók is dörzsölik a tenyerüket, hogy mi lesz ebből. Én személy szerint több dolog miatt is imádom a jó kérdéseket. Na de nem húzom tovább az időt… Szóval, óvodás koromban még nem tudtam olvasni, de imádtam a képes történelemkönyveket. Rengeteget nézegettem őket. Otthon egyre több képes történelemkönyvet kaptam, ezeken kívül Richard Scarry humoros képes könyvei voltak nagy kedvencem, amit gyakran előszedtem. Aztán általánosban megtanultam olvasni. Ezek a történelemkönyvek pedig nem csak szaporodtak és sokasodtak, de kategóriákba is kerültek. Mivel a kedvenc képes történelemkönyvem az első világháborúig tartott, így már kisgyerekként ismertem az időrendi sorrendet. Általános iskola alsós koromban az őskor és az ókorral kezdtem, utána jött negyedikes koromban a magyar honfoglalás és ezzel beléptem a középkor világába. Általános iskola felsőben a középkortól és az 1848-as forradalomig tartott a fő érdeklődési köröm (hazai és egyetemes történelemben). A monarchia időszaka már túlzottan szerteágazó fejlődést hozott, úgyhogy annak a feldolgozása középiskolai időszakra esett. De közben már jött az első és a második világháború. Középiskola első két évében nagyjából 25 könyvet olvastam el a második világháborúról, lényegében minden akkoriban könnyen beszerezhető könyvet, amit csak a boltban meg tudtam venni. Aztán 16 évesen kiszemeltem magamnak A hidegháború titokzatos története című művet…
A hidegháború és még 30 év c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Először is a második kérdésedre válaszolnék. (Mert így folytatásos a
történet.) 16 évesen egy nyaralás alkalmával kaptam a fent említett könyvet. A
legnagyobb döbbenettel olvastam el. Úgy
voltam vele, hogy a kapott könyvben bár nincsenek források megjelölve és elég
fura a stílusa, de ha az olvasottaknak csak a fele igaz, akkor a hidegháború
nem egy passzív, kémkedős, atombombák üres fenyegetésében eltelt időszak volt,
hanem egy rendkívül eseménydús kor, rengeteg hatalmas változással. A szovjetek
aktivitása rendezett és tudatos volt, de legfőképpen majdnem teljesen globális.
Ráadásul az Egyesült Államok se volt akkora szent, mint amilyennek akkoriban a
közbeszéd tartotta. Úgyhogy alig vártam, hogy vége legyen a nyaralásnak, haza
mehessek, és végre utána nézhessek az olvasott információknak. Először csak
három, szúrópróba szerűen kiválasztott új információnak néztem utána és mind a
három stimmelt. Volt nagy megdöbbenés. Addig azért ódzkodtam ettől a
témakörtől, mert dög unalmasnak tartottam, hogy ki után kémkedtek, zsibbadtam a
kémsztorik álizgalmas egyhangúságától. De a könyv tisztázta, hogy a
kémsztorikat inkább a sajtó kergette. És a könyvnek ebben igaza volt. Úgyhogy
elkezdtem tüzetesen több forrásból utána nézni a hidegháború eseményeinek, a
főbb eseményekre már 2006-ban is találtam több forrást, de a mellékes
eseményekről alig volt egy-egy forrás, némelyikről egy sem. De így is
dokumentumfilmeket néztem, újságokat olvastam, az akkoriban még gyerekcipőben
járó internetet böngésztem. És egyre tisztább lett a kép: a megvett könyv
kiegészítésekre és forrásokra szorul, de stimmel...
Így utólag végigolvasva rájöttem, hogy a második kérdésedre végül is nem válaszoltam. 15 évig tartott az írás folyamata.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Logikusan és röviden: semennyire. De egy dologgal mindenképpen ki kell
ennek egészülnie. A modernkori történelem témaköre lehetőséget ad jóslatokra. A
témában nem sok könyv íródott, főleg nem magyar nyelven, de ami van, amellett a
Delphoi Jósda elbújhat. Úgyhogy a könyvemben tudatosan odafigyeltem, hogy ne
úgy tűnjön, mintha a Harry Potterben
a jóslástanórán ülnénk. Úgyhogy nem jósolgattam se jövőbeni háborúkat, se
pénzügyi válságok kitörési időpontjait. Egy-egy jövőbeni veszélyre felhívtam a
figyelmet, de ez a több mint 250 oldalból 10 sort se tesz ki.
Hogy miért tart jóslástanórát a témában számos író? Mert ha bejön valamelyik jóslat, akkor majd ettől okosnak érezheti magát. A könyv írása közben nálam nem az volt a cél, hogy megsimogassam az egómat, ő köszöni, jól van…
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Az írási fejlődésemre visszatérve, általános iskola elején írtam egy
rövidebb mesét, pár oldalon, de utána az oktatás annyira kiölte belőlem az
írási vágyat, annyira elrabolta az időmet, annyira meggyűlöltette velem az
olvasást, hogy sok évre elhallgattak a múzsák. Sokáig gondoltam úgy, hogy
életemben nem leszek író. Szó se lehet róla. Csak történelmi könyveket voltam
hajlandó előszedni szabadidőmben. Általános iskola ötödik osztályban megkaptam
a fent említett könyvet, a Harry Pottert,
ami megszerettette velem az olvasást. Enélkül, az olvasás megszeretése nélkül,
nem lennék az, aki.
Kedves olvasó! Hogyan folytatódik a művem megírásának története? A könyvemből kiderül…
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Igen. Egy társszerzővel közösen írt regényre gondoltam. Persze történelmi témakörben. De regényt teljesen másképp kell írni, arról még sokat kell tanulnom. Remélhetőleg az írótárstól tanulok is eleget. A témaköre olyan rendhagyó lesz, amilyen még nem jelent meg.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Nagy megnyugvás volt. Mielőtt leadtam a kéziratot a nyomdának, megvolt a lektor, a nyelvi átnézés, a tördelés és én emiatt elolvastam egymás után zsinórban tízszer. És be kell vallani, hogy egyszer elolvasni fantasztikus, kétszer elolvasni zseniális, háromszor elolvasni nagyon király, de tízszer elolvasni fárasztó…
Egyszer 250 oldal, de tízszer, az már 2500 oldal. A tízszeri elolvasás után megnyugvás.
Nem gondolkodtál még írói álnéven?
A történelmi tényirodalom műfajában az álnév egyenlő a megbízhatatlansággal és a komolytalansággal. Úgyhogy számomra szigorúan tilos.
Ha írok is egy másik könyvet, remélem nem lesz olyan ciki, hogy írói álnevet kelljen használnom.
Az írókat megnyugtatom, vicceltem… Értem a logikáját az álneveknek, de ez inkább romantikus/erotikus/kalandregényeknél szokás. Lehet, az van mögötte, hogy az olvasók valami nagyon „kúl” arcot képzeljenek a sikkes név mögé, nem egy fáradt háziasszonyt, aki egyévnyi író-szerkesztő birkózás után végre kiadta a könyvét. Minimum olyat képzeljenek el, aki géppuskával futkorászik Afrikában (vagy a Holdon). Úgyhogy oda kell egy frankó álnév, mint J. J. Tollking, vagy T. B. Colting. Ami még indokolhatja az álnév használatát, hogy ez a divat. Vagy az is lehet indok, hogy az erotikus regények írói nem szeretnék tudatni a környezetükkel, hogy milyen eseményekről fantáziálnak. De az én műfajomban a legerotikusabb terület a szexuális forradalom.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Amióta könyvíráson gondolkodok, azóta igen. Ez abból a szempontból egyszerű műfaj, hogy nem kell benne történeteket kitalálni, karaktereket felépíteni, beszélgetéseket összehozni. A történet kitalálásban nem vagyok jó, se párbeszédek írásában. Úgyhogy további könyvet csak társíróval együtt vagyok hajlandó megírni, főleg mivel történelmi regény lesz a következő könyvem műfaja (ha lesz következő könyvem).
Milyen érzés volt, amikor az első könyved
megjelent?
A nyomdában látni a kinyomtatott könyveimet elsőre nagy izgalommal járt. Sokkal szebb volt, mint amilyennek valaha is elképzeltem. Azonnal beleolvastam, a kiadóm (Smaragd Kiadó) kérte, hogy legyen pár előre dedikált példány, ezeket dedikáltam is, remegő kézzel. Amint hazaértem a könyv egy példányával (a többit a kiadóm vitte el rá pár napra eladásra) azonnal elolvastam kinyomtatva is. Nyomtatás után elolvasni teljesen más, számos olyan hibát is felfedez az ember a helyesírásban, a tördelésben, a megfogalmazásban, amiket gépen nem látott. Mert a nyomtatott könyvnek más a hangulata, helyenként más kép vagy szöveg illik hozzá, mint azt bárki is előre gondolná. Ezért is jó, hogy A hidegháború és még 30 év könyvem megélte a második kiadást, mert az elsőt szerencsére gyorsan elkapkodták. Másrészt azért is örültem a második kiadás lehetőségének, mert így 10 oldallal többet tudtam adni az olvasóknak (amit pluszba hozzáírtam 2022-ben a 2021-es első kiadáshoz).
A második kiadásnál már jóval több példányt nyomtattunk, az első kiadás volt számomra a próba, a könyvpiac próbája és a nyomtatás próbája. A második kiadásos könyv esetében a nyomdában már otthonosan mozogtam. A másodikból több példányt vittem magammal a nyomdából, mert sok könyvbemutatót terveztem és tudtam, hogy ott fogy majd tőlem is néhány darab. Másrészt volt több olyan könyvtár, ami személyesen tőlem vásárolta meg a könyvemet.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az
írás vagy impulzív?
Eleinte tudatos, aztán, amikor belelendülök, impulzív. De egy ilyen műfajú könyvnél nem ennyire egyszerű a dolog. Mert a belelendülés is csak tények alapján történhet meg és a tényeket több forrásból ellenőrzöm. Így a nagy meglendülés rendszerint egy-két mondatig tart. Aztán jöhetnek az újabb dokumentumfilmek, újabb könyvek és igazolásképp újabb újságcikkek. Egy nap alatt, ha írtam fél oldalt, akkor már óriásit haladtam a könyvvel. Gyakrabban volt, hogy csak két mondat jutott egy napra vagy annyi sem. Ha például kételkedtem egy forrás megbízhatóságában, akkor át is ugrottam az adott forrást, de ez mondjuk harminc fölöslegesen elolvasott oldalt jelentett (az adott forrásból).
De sosem úgy ültem neki a könyv írásának, hogy én most támadni fogom a könyvben a szovjeteket, az amerikaiakat vagy bárki mást. Ahogy esett, úgy puffant. Ha a források egybehangzóan állították (dokfilmek, könyvek, fotók, újságcikkek), hogy az amerikaiak Vietnamban vegyszerrel permetezték a dzsungelt (plusz a helyiek településeit) és emiatt a későbbiekben fél millió torzan született vietnami gyermek jött a világra, akkor közöltem az olvasókkal, hogy az Egyesült Államok emberiség elleni bűnt követett el. De nem úgy ültem le, hogy én most jól besározom az amerikaiakat, hagytam, hogy önmagukat sározzák be. Ahol összességében jót cselekedtek, azt is ugyanúgy közöltem az olvasóval. Nem gyártottam nagy értékítéleteket, hogy az egyik fél jó, a másik meg rossz. Végül is elmondható, nem volt előre tervezett, csak azt tudtam, hogy a jelenkorig el szeretném hozni a történelem fonalát…
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Most kezembe kellett vennem a könyvemet, hogy megmondjam, mik a kedvenc részeim. De tulajdonképpen a kedvenc részeim mindig a legfrissebb bekezdések, mert számomra mindig az az aktuális újdonság. Együtt tanulok az olvasókkal. De amit kiemelten szeretek, második kiadásból az a rész, ahol bemutatom a világ pozitív irányú változását.
Kéttípusú részt volt nehéz megírni, az egyik, ahol háborút vagy polgárháborút, tömegmészárlást kellett végignéznem egy-egy mondathoz vagy bekezdéshez. Utána le kellett nyugodnom és tényszerűen az olvasó elé tárni anélkül, hogy belementem volna a véres részletekbe, szóval, hogy a könyv olvasható maradjon, de persze úgy, hogy egyben mégse legyen érzéketlen…
A másik típusú rész, amit nehéz volt megírni az 1990 utáni időszak, mert 1989 és 1991 között összesen közel 140 országban volt rendszerváltás szintű változás, vagy forradalom, vagy háború, vagy egyéb alapvető politikai átalakulás. Ráadásul a világ népessége is robbanásszerűen nőtt. Ebből adódóan 1990 után annyi változást kellett egyszerre végigkövetni, hogy az lényegesen nagyobb feladat lett, mint amilyen a hidegháború időszaka volt.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
A történelmi eseményeket igyekszem úgy beválogatni a könyvbe, hogy a legnagyobb események, a legjelentősebb változások mindenképp benne legyenek. Továbbá azokat az eseményeket igyekszek beválogatni, amiről tudom, hogy egy távoli térség történetét alapvetően meghatározta. Tudom, hogy sokaknak irrelevánsnak tűnik, mondjuk az angolai szovjet-amerikai csatározás, de meghatározta a térséget és az 1970-es években a Szovjetunió és az USA külpolitikáját is nagyban lekötötte. Ráadásul, ha a későbbiekben Angolának nagyobb jelentősége lesz, akkor jó lesz az olvasóknak, hogy tudnak róla pár mondatot. Másrész, ha valaki nagy világutazó, vagy angolai cserediákkal találkozik és beszélgetni szeretne vele, vagy üzletkötő és afrikai vállalatokkal is foglalkozik, akkor is konkrét haszna van a fejezetnek. De persze mindig odafigyelek, hogy olyan hosszúságban írjak ezekről, hogy a nem érdeklődő olvasók ne unják el magukat. Ezért is van az, hogy egyes országokban lezajlott események csak 3-5 sort kapnak a könyvben. (Így születnek a történetek a könyvben – a kérdésre válaszként.)
Az inspirációt eleinte volt, hogy a véletlen adta. Például volt, hogy Szudánról már nagyon akartam hasznos információkhoz jutni és az akkori kedvenc újságomban pont aznap, amikor ez megfogalmazódott bennem, több oldalas cikk jelent meg Szudánról. Ilyen, amikor az érdeklődés keresi a tudást. Ilyen, amikor valakiben van annyi alázat, hogy kérdéseket tegyen fel, ahelyett, hogy azzal etetné önmagát, hogy ő már mindent tud.
A magyar oktatási rendszer két dologra ösztönzi a gyerekeket, az egyik, hogy maradjanak csöndben az óra 44 percében, és amikor felszólítja őket a tanár, akkor az egy percükben valami óriási bölcsességet mondjanak. Ez két dologtól fosztja meg a gyerekeket: a csoportmunkától (azt nem lehet csöndben végezni) és attól, hogy megtanuljanak kérdezni. Ezért is van az, hogy ennyire örülök a jó kérdéseknek, ez kivételes. Másrészt önmagamon is tudom, hogy csak akkor fejlődtem az élet bármely területén, amikor volt bennem annyi alázat, hogy kérdéseket tegyek fel. Aztán előbb-utóbb meg is találtam rá a választ. Aki nem tesz fel kérdéseket, az választ sem kap soha. A „hülye” szó helyett, használható az is, hogy „nem tesz fel kérdéseket”, ezért nincs szerencséje a gondolkodásban.
Az egyik legnehezebben megválaszolt kérdésem, hogy Japán mitől került válságba az 1990-es évek elején és miért tart a válság máig? Erre a kérdésre több mint fél évet vártam, kerestem a választ, mire meglett. A második kiadásban ez már benne van. (Szóval az inspiráció nálam így jön – a saját kérdéseimmel, de most éppen a Te kérdéseiddel kedves kérdezőm.)
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Mivel személyes felelősség nagyon magas a történelmi tényirodalom kategóriájában, így a kéziratot csak 100%-osan kész szakaszban mutatom meg, ami azt jelenti, hogy csak akkor olvashatják el, amikor már megvolt a részemről minden. Utána jön a külső vélemény. Ez természetesen azt jelenti, hogy ilyenkor újra átnézem az egészet, de a tartalom az én személyes felelősségem, ha úgy alakul, akkor a büntetőjogi felelősségem is. Ezt nem is akarom megosztani a szerkesztőmmel vagy bárki mással. Emiatt tartalmilag csak akkor nyúlok bele a kedvükért, ha tudják bizonyítani az adott forrás helytelenségét és az ebből adódó tartalmat helytelennek találjuk. De ilyenre nem került sor egyszer sem. Nyilván a helyesírási hibákat, megfogalmazási hibákat közösen javítgatjuk. A lektor ilyenkor az egyetlen, akinek adok érdemi beleszólást a tartalomba. A lektorom egy ghánai egyetemi tanár, aki Magyarországon végezte a doktori tanulmányait (és ezzel lett ő otthon egyetemi tanár). Angol nyelvre lefordítottam a könyvet, ő pedig átnézte az angol verziót. Igazából, amit kért, hogy lényegesen több forrást tegyek bele és több helyen jobban fejtsem ki az eseményeket (egyébként akkoriban még csak 860 forrás volt benne, most 1400, szóval tettem hozzá). Továbbá, hogy puhítsak a stíluson, helyenként legyen kevésbé ostorozó, ezt is megtettem.
Mint olvasmányt, mindig a barátnőmön tesztelem. Az első kiadásnál olyan barátnőm volt, aki nem tudta, hogy ki az a Kádár János vagy Nagy Imre, én pedig pont olyannal akartam leteszteltetni a könyvem érthetőségét, akinek halvány, lila gőze sincs a történelemről. Ez azért kellett, mert olyanoknak is íródott a könyv, akiknek akkori barátnőmhöz hasonló széleskörű történelmi ismeretei vannak. Persze a szakmai közeg számára is jó egyben átlátni ezt a korszakot, vagyis három korszakot: a hidegháborút (1945-1989), az USA egyeduralmának húsz évét (1989-2009) és a sokpólusú világot (2009-től máig).
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Büszke volt a csapat. Mivel mindenki nagy menedzselő, úgyhogy rá is álltak a könyvem reklámozására. Kérdezték, hogy megvegyék-e a könyvet, de mondtam, hogy ne. Piaci alapon akartam látni, hogy tényleges olvasók kezében mit jelent, mennyi fogy, milyen következményekkel jár…
Egy-egy könyvbemutatómra is eljöttek. Egyértelműen a könyvírásban voltak eddig a legtámogatóbbak, bármit is tettem. Ez jó irány, de a könyvtárat azért nem én akarom feltölteni.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése