Kornis Mihály
Minden ember
A könyvfesztiválra megjelenik!
Prae Kiadó, 2025
Szerkesztette: Péczely Dóra
Olvasószerkesztő: L. Varga Péter
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
Dedikálás a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon
Október 4., szombat 17 óra
KI7-es stand (Bálna Honvédelmi Központ, I. emelet)
Könyvbemutató az őszi Margón
Nemzeti Táncszínház, Könyves Magazin Színpad
A szerzővel és Péczely Dóra szerkesztővel Forgách András beszélget.
 |
| Szerzőfotó: Reviczky Zsolt |
A kötetről
„Az a világ, ahol a mese játszódik, az életem, amit előadok 11 és fél éves koromig, néha egy kicsit előreugorva benne, és amiben minden majdnem pont olyan, mint ebben a reális, nem költői, mindannyiunk által jól ismert világban…” – írja Kornis Mihály nagyregényének előhangjában. A Minden ember családregény és történelmi regény, amely egy, a második világháború után született érzékeny kisfiú szemszögéből meséli el családja egyszerre szépséges és fájdalmas történetét.
Az anya, az apa, a nagypapa és a még cseperedő, elbeszélő fiúcska életére egy elveszett szerelem, a haláltáborokból soha haza nem térő családtagok árnya vetül, és azok felelősségének kérdése, akik életben maradtak. A pesti zsidó család életének minden mozzanatát meghatározza a történelem, a második világháború és a holokauszt borzalma.
A kisfiú gyermekkorának lényeges időszaka az 1956-os forradalom, melynek eseményeit nemcsak rádión hallgatja, de sokakkal együtt – azok akaratlan résztvevőjeként – a kor egyik fontos tanújává válik.
A regény a saját hangját, nyelvét és identitását kereső gyerek szemszögéből meséli el ezeket a nagy horderejű történelmi kataklizmákat és családi tragédiákat. A történéseket azonban sokszor felülírják a hétköznapokban megtalált érzékelés és gondolkodás máig eleven örömei, egy-egy felszabadult életszerelmes pillanat. Kornis szerint élni az embernek: „isteni”. Mint az író ars poeticajában írja: itt a pokolban vagy, ebben az édenben: életben vagy.
Hallgasd a könyvet, ne csak olvasd! A kornismihaly.hu honlapon a szerző előadásában hallható a könyv szövegétől olykor-olykor játékosan eltérő változat.
Részlet a kötetből
Papa
Állandóan együtt vagyok a Papával. Ő a felelős.
Papa, menjen már arrébb!
Maradjon a helyén.
Ott.
Ne mozduljon.
Ne csináljon semmit.
Hát, hogy szerettem-e, azt nem tudom.
Körülbelül úgy, mint a vasrácsai és a büdös hálóbarlangja közé zárt farkast vagy a szakadék mögé kényszerített tigrist. Mit tehet ő arról! Nem cseréltem volna vele. De fájt.
Nem vagyok ő.
Előny, azt hittem.
Ő az egyetlen, aki felnőttnek lát, akár önmagát.
Nem tébolyodott meg.
Nem árul el naponta, mint őt én, és mindenki mindenkit.
Zsidó.
Azért hord kalapot.
Nem szeretem, ha látják, hogy hozzá tartozom.
De bámulom.
Éveket töltöttem avval, hogy azon gondolkodtam, megtehetem-e? Ne nézzem folyton. Hogy ne foglalkozzam vele egyáltalán! Jól érezzem magam, ne kínozzon a nem tudom, mi. Könyvei lapjait tépkedem a szobájában. Tényleg, ezt miért csinálom?
Mert tilos.
Hallani is élvezetes, hogy szakad a papír!
Rossz is.
Az a rossz, amit az okoz, aki rossz,
és az a rossz, aki okozza a rosszat,
az ugyanaz a rossz?
Nem épphogy rossznak lenni az egyetlen, ami felnőtté tesz?
Nézek felé. Mindig.
Abbahagyom.
Abba akarom.
Abbahagyok mindent!
Mindent abbahagyás, és… Nem tudom, mit lehet. Azért vigyáznak rám. Családi titok vagyok. Papa még nagyobb. Itt tartanak minket, a lakásban. Anya észrevette, hogy örökké lesem, rám is szólt, ne bámuljam folyton a Papát! Mi az, amit nekem nem szabadna tudnom Papáról? Papa nem veszi észre.
Nem vesz észre engem.
Úgy tesz csak?
Ma, amikor egyedül maradtunk, és kis darabig, unalmamban néztem, már megint, megfogadtam: e pillanattól megtiltom magamnak, hogy az ő tudtán kívül nézzem. Nem is megtiltom, hanem unom magam. Rábíztak ma is, begyulladt a torkom, azt mondtam.
Anya elhitte.
Megkaptam a torkom köré a gyapjúkendőt, azt a pirosat, bolyhosat, gyógyítson, nem kellett a Hogy Utálom!-óvodába menni. Mindjárt azt éreztem bűnnek, hogy már megint nézem.
Ő nem néz.
Semmit nem csinál.
Fekszik a paplan alatt, háton. Félig lerúgva a testéről a dunyha. Hogy kiszakítsam magamat ebből a nézésből, ebből a rossz szokásomból, kezdtem körberohangászni. Ha ők itthon vannak, szigorúan tilos.
A Papa nem tudja megakadályozni.
Jó ám felfedezni, csak úgy, mindent futással!
Sokszor szoktam futni.
Kimozgatom magam a Papából.
Azért csinálom a hintázást is.
Fejen állok is.
Vagy felülök a díványgurigára.
Bármit, ami nem a Papa.
Az jó. A csinálás maga. Annyira élvezet! Nem kötelező, az benne a játék. Meg hogy a Papa nem tudom, mit gondol. Rossz. Így és így kell!
Frászt.
Elmentünk Kicsapongóba, rohanni!
Megnézni milyen a forró bordás radiátorhoz simulni. Előtte egy nagy halálugrással! Olyat is tudok. Pörögni kell, míg el nem szédülök – és nem elesni. Leszúrni a spiccet! Vannak, akik úgy tartoznak hozzánk, hogy mi nem tartozunk hozzájuk. Eleinte érdekes, mint egy pókháló. Aztán kellemetlenné válik, hogy ahányszor ránézel, őt látod,
de
– leszúrtam a spiccet! –,
és
akkor is mindig más.
Nem annyiban, hogy máshogy fekszik, ha fekszik, vagy nem az ágyban ül, kiül az ágy szélére… De többnyire naphosszat fekszik, a szétrúgott ágynemű-tömkelegén látszik „a meztelen segge”, nem én hívom így, hanem Apa, akit dühít, ha az apja „így mutatkozik a nagyközönség előtt”.
Lúdbőrzik a puszta matracon!
Keveset forgolódik, de amint elrohannak a szüleim, sokat. Nem tudok rájönni, mikor mit fog akarni, behív maga mellé énekelni, vagy nem, öt perc vagy öt óra után felkel, két óra hosszat öltözködik, utána öltönyben leül Apa ágyára, elfelejti, hogy el akart menni. A nagyablakhoz közel olvas. Csak a kislámpát meri felkattintani, a szoba csillárgyertyaégőit nem égeti. Apa miatt a konyhában kucorog. Hálóköpenyben gubbaszt, kenyérből tördel a megtejezett malátakávéjába. De ha más is itthon van még, akkor a saját ágyán ül, ha egyáltalán felkel. Abban a félsötétben.
Nem szól senkihez.
Az orvoshoz sem, akit olykor kihív az édesanyám, ha Apa miatt, akkor is megnézeti mindig a Papát. Hogy vagyunk, Kertész bácsi? Vagyunk? Van-e panasza?
Hallgat.
Unalmamban ahányszor kimegyek hozzá, rögtön rosszkedvem lesz. Nem szól. Most nem akarok ezzel foglalkozni. Futni akarok. Kicsit abbahagytam, de már nem sokáig fogom visszatartani. Még egy kicsit.
Utálom magam.
Mintha nem őt lesném, mindig úgy teszek, vagy ha négykézláb kimászok a szobájába mégis, csak azért, hogy a könyvespolcain sorakozó régi könyveit nézzem. A gerincükön a címüket szótagolva kiolvassam, oldalra kell billenteni hozzá a fejem. Néha fejre állni, akkor se értem. Sejtem.
Ne menjek oda.
Mikor még kicsi voltam, és a Papa felé másztam, szüleim felkaptak, visszacipeltek a szobámba, és benyomtak a törpe nádfotelomba. Az az enyém.
Szűk.
Mostanság ha beteg vagyok, itthon maradhatok. Amint a bejárati ajtó becsapódik, egyedül maradunk, újra meg újra azon kapom magam, hogy lesem. Az apám szobájából az asztal alól a hallba lesegetek.
Nem szeretek a Papa közelében lenni.
Azt hazudom magamnak, nem is a Papa felé nézek, hanem a levegőt nézem a Papa szobájában, mert az is érdekel, minden levegő engem nagyon izgat, hogy a színe milyen szürke, mikor nem ég a villany, vagy ha ég!
Meg hát nézem a könyveit.
A végén nem bírom ki, és megközelítem.
Alszik.
Kirángatom az egyik Tolnai Lexikont, keresek benne képet, a képeket szeretem, mert tilos. Tépdesem a lapokat a sarkán. Serceg. Arra sem ébred fel. Középső csoportos vagyok. Bármikor áttehetnek a felső csoportba, nemsokára iskolába megyek. Anyának már nehéz vagyok. Azt mondja, téged nekem már nem szabad fölvenni, te sószsák. Cula. Felkapni egy ekkora culát?
Azért fölkap.
A szüleim újra és újra megmentenek. Érzem, rossz vagyok. Hazudok. Azt se tudom, mikor. Általában. Ők azt nem is tudják. Leesek. Elejtek. Ügyetlen vagyok. Követelődzöm!
Minden elveszett, az kezdettől világos.
Előttem titkolják. Az egész, az egész, de tényleg az egész rossz. A Papa harákol. Görbeszti a hátát. Köpőtálba köp. Lecsippentenek róla, mikor rámászok, mint egy álmatag legyet.
Átfeszülnek bőrén a bordái.
Meg a hátán az a szárnycsont. Már nincsen meg a szárnya. Nekem az még megvan. Amikor repülök, vagyis repülni akarok, a tollazatom tartócsontja abból vágódik elő! De a Papa háta is olyan árva, puszta és sovány!
Apa fél tőle! Én még sokkal jobban.
Már nincs meg a szárnycsonkja se.
Leszáradt.
Állítólag a Dob utcai gettóban veszítette el. Levágta egy zsidó, a karszalagos kápó. Mert akkor már félig leszáradt neki. Ne keltsen feltűnést. Akkora nagy volt még a szárnycsonkja is! De nem fájt, azt mondják.
Ha valakinek száraz a szárnytöve, levágni már nem fáj. Apa kisfiú korában látta még a Papát szárnyát csattogtatni a siófoki strandon, két karját a feje fölé emelve, hogy jól megropogtassa a csontjait, s akkor még kipattant a Papa háta mögül mind a két nagy szárnya, egy-egy elszabadult árbóc.
Az mi.
Fehér volt, fiam, a tollazata neki, öreg és selymes, amikor még megvolt, szürkésfehér. Miket csinált vele! Meg-megcsattogtatta, utána visszahúzta, szelet kavarva eltüntette. Nagy szárnya volt Papának, híresen szép, meg kell hagyni. Akkor miért nem hagyták? Arculcsapásként hatott, mikor megértettem, hogy bármennyire hihetetlen, Apa a Papának a fia.
Édesfia.
Így is mondhatják, akik kegyetlenebbek.
A legkegyetlenebbek úgy fogalmazhatnak, hogy Papa apámnak az apja. Mégpedig édesapja! Nem is hasonít rá. A világon nem haragszik senkire jobban.
Hozzám a Papa jó. Ezt a szüleim is elismerik. Nagy Papa. Hogy megfogja a kezem, ahhoz fölfelé kell nyújtani a tenyeremet. A Papa akkora. Kitérnek előlünk.
Megrendelhető a kiadó webáruházában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése