Beleolvasó: Garajszki Rozika: Amina - A szokás hatalma - ("Kikeresi Csaba számát, és hívja. A telefon hosszan kicsörög, Aminah türelmesen vár, de a srác nem veszi fel. Kicsit később megint újra próbálkozik. Most sem sikerül vele kapcsolatot teremteni. A lány megint elkezd kombinálni. Lehet, hogy már van új barátnője, hiszen nem találkoztak egész nyáron.")

Garajszki Rozika: Amina – A szokás hatalma című könyvéből hoztam egy hosszú részletet belőle. Emlékezés és fájdalmas részek következnek. Ha tetszett a részlet és olvasnád tovább a lenti bejegyzés alatt találhatod a vásárlási linkeket.

Garajszki Rozik:
Aminah- A szokás hatalma

Tartalom:

A ​befolyásos gazdag arab édesapa, Amir megerősített biztonsági kísérettel küldi Aminát vissza a Budapesti Orvosi egyetemre. A lánnyal a nyár folyamán olyan szörnyű dolog történt, ami ezt az őrzést megköveteli. Fényes nappal lőtték le a magyar édesanyját, aki pont a lány társaságában tartózkodott. Ez annyira megviseli Aminát, hogy képtelen a tanulásra. Vissza kell szereznie előző évi tanulótársát, akit az apa egy csók miatt máshová helyeztetett. Nehezen, de eléri édesapjánál, hogy Csaba ismét korrepetálja. Ám Amir olyan szerződést varr a férfi nyakába, ami még a lány érintését is megakadályozza, pedig a közöttük szárba szökkenő érzés nem múlt el. Kamerák hadával ellenőrzi az előírásainak betartását. A szerződés megszegése szigorú büntetéssel jár. Olyan szokás betartását követeli meg a lányától, ami elől maga is Európába menekült. Vajon képesek betartani az édesapa által előírt feltételeket? Mi lesz a szerelmükkel? És ki adott kilövési parancsot az édesanyára, Violára? Tud még boldog lenni Aminah, aki úgy kénytelen élni, mint egy kalitkába zárt madár?

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

Aminah – A szokás hatalma

Mónival a temetőben

Móni mindenképp ki szeretné egy kicsit rángatni barátnőjét ebből az állapotából. Már nincs mit tenni, és neki is jobb lenne, ha nem emésztené magát azóta is egyfolytában. Ez az őrületbe fogja kergetni!
Van egy ötlete.
– Mit szeretnél most csinálni?
Aminah hosszasan gondolkodik.
– Ne mondd, hogy nincs ötleted? – kérdezi újból Móni.
– De, már van. Kimenni a temetőbe. Vinnék virágot édesanyának.
– Jó. Akkor kimegyek veled. Mivel megyünk? – kérdezi, miközben arra gondol, nem biztos, hogy ez a legjobb terápia a felejtésre. De talán még ez is jobb, mintha most Aminah hazamenne, és az egész délutánját önsajnálattal, búskomoran töltené a budai villában. – Hát velük – biccent Aminah az őrök felé.
– Mindenhová ők visznek. Nélkülük nem létezhetek.
Közli velük, mit szeretne. Azok csak bólintanak. A feladatuk kiszolgálni a lány igényeit. Csak akkor mondhatnak nemet, ha a lány akarata veszéllyel járna az életére. Vagy ha azt Amir másként rendeli. Kimennek az épületből, és beülnek a sötétített üvegű golyóálló autóba. A magyar őr vezet, az arab pedig melléjük ül hátra. Még megállnak egy virágboltnál. Aminah a biztonságiak kíséretében, no meg Móniéban, hosszabb hezitálás után választ két gyönyörű csokrot. Az egyik fehér rózsákból, a másik rózsaszínű szegfűből van kötve. Kiérve a temetőbe a rózsákat az édesanyja, a másikat pedig nagyszülei sírjára helyezi. Majd egy puha anyagot vesz ki a zsebéből, és az egész márványfelületet áttörli a portól. Amikor végez, leül az édesanyja sírjának sarkára, és megint potyognak a könnyei. Móni próbál beszélgetni vele. Addig se sír talán.
– Te csajszi! Mikor voltál itt utoljára?
– Miért?
– Mert az előző csokrok is teljesen frissek! Mintha azokat is most hoztad volna. És most ezzel együtt van itt már három.
– Azokat tegnap hoztam.
– No, idefigyelj! Én megígérem, hogy máskor is kijövök veled, te meg azt ígérd meg, hogy hetente csak egyszer jössz!

– De én nem akarom édesanyát elhanyagolni. Gondoskodni szeretnék róla. Sajnos már másképp nem tudok – mondja halkan a lány. Nem hüppög, de a könnyei azért potyognak rendesen. Alig győzi törölni őket. – Én őt nagyon szeretem.
– Nem is azt kérem tőled, hogy elhanyagold! A heti egy alkalom az pont elég. Addig a virágok is kitartanak, és a sír is ápolt marad. Neked viszont más dolgod is akad. A többi napra mást kell programozni! Tavaly például rendszeresen, tanultál Csabával! Ahogy elnézlek, ezt az idén is be kell iktatnod. Biztosan rád fér! Ha így haladsz, még ő se tud rendbe kapni! Láttalak! Egy szót se voltál képes beírni a gépedbe.
– Kellene. De Csabát nem is láttam egész nap! Pedig hiányzik.
– Lehet, hogy közbejött neki valami, csak holnap kezd. Vagy átment másik szakra. Nem beszéltél vele?
– Még nem. Mást biztosan nem választott. Mindennél jobban szeretett volna orvos lenni. Meg talán mondta volna a nyáron.
– Akkor hívd fel! Kérdezd meg, miért nem jött be. Szerintem… tudod a számát!
Hatásszünetet tart a mondatban, és kacsint egyet a lány. Ő is tud a bimbózó kapcsolatról, és még támogatná is, de sajnos ő se okosabb Aminah-nál. Nem képesek kijátszani az édesapát.
– Tudom. Majd estére, ha egyedül leszek, felhívom.
– Oké! De el ne felejtsd!
Mónika előre arra gondol, ezzel barátnője legalább leköti magát, és addig se búslakodik. Hátha elüt legalább egy órát is a csevegéssel. Biztos lesz mit mondaniuk egymásnak ennyi idő után. Meg hátha Csaba jobb hangulatba tudja hozni. Esetleg visszaadná Aminah életkedvét, ami bizony nagyon kellene neki. Úgy tudja, a tragédia előtt már épp kezdődött közöttük valami, aminek szerinte folytatódnia kellene. Most nagyon kellene a lelkének egy picinyke boldogság. Otthon a budai villában Mónit visszaviszik az egyetemhez, Aminah-t pedig a budai villába fuvarozzák az őrök. A villa gyönyörű. Hatalmas, modern stílusú, rengeteg üveg felülettel, és gyönyörűen rendezett kerttel. Bent tágas terekkel, óriási szobákkal. A lány félrevonul a saját lakrészébe, és úgy helyezkedik el az ágyán, hogy az egyik kamera se lásson rá a mobiljára. Nem kell mindenkinek látnia, kit fog hívni.

Kikeresi Csaba számát, és hívja. A telefon hosszan kicsörög, Aminah türelmesen vár, de a srác nem veszi fel. Kicsit később megint újra próbálkozik. Most sem sikerül vele kapcsolatot teremteni. A lány megint elkezd kombinálni. Lehet, hogy már van új barátnője, hiszen nem találkoztak egész nyáron. Azon az egy híváson kívül, amit ő kezdeményezett, nem is beszéltek. Csaba nem engedheti meg magának, hogy külföldi számot hívjon. Az ő oktatását is először csak a pénz miatt vállalta. Hogy ki tudja fizetni az egyetemi költségeit, mert őt a szülei nem tudják segíteni. Míg nem ismerte a srác körülményeit, nem is akart mellette tanulni. Arra gondolt, őt ne oktassa az egyetem ügyeletes szívtiprója. Csak akkor kezdett belehúzni, mikor apja megfenyegette, ha rossz lesz az eredmény, Csaba repül, ő pedig megy az arab nagymamához, és ott kell majd egyetemre járnia. Na, az végképp nem lenne jó! Ott egész másként néznek a lányokra. Akkortájt tudta meg azt is, miért vállalta a korrepetálását Csaba. A két ok együttesen nagyobb odafigyelésre sarkallta. Meg közben a srácot is megkedvelte. Rájött, mégse olyan bunkó, sőt inkább érzékeny, és nagyon aranyos. A külső nem mindig meghatározó. Ezért inkább belehúzott a tanulásba. Ezek után sikerültek jelesre az akkori vizsgái. Lehet, hogy a srác csak örömében udvarolgatott neki? Nem is volt mögötte érzelem? Csak örült, hogy megmaradt a fizetése? És most ezért nem veszi fel a mobilt. Meg eltelt az egész nyár. Találhatott közben olyat, akit könnyedén meg is kapott. Veszélyek nélkül. Végül is több mint két hónap! Az is lehet, hogy csak ott hagyta valahol a mobilját. Ezt az utóbbit szeretné hinni. Behúzódik a takarója alá. Nem tud nyugodni, megpróbálja még egyszer, de ennek sincs eredménye. Közben a házvezetőnő vacsorázni hívja. Az is kicsit eltereli a figyelmét. A bátyjáról, Zakariáról kérdezgeti, mert a srác már régen nem járt Magyarországon. Miután a lány felvilágosítja, egyelőre nem is nagyon fog jönni, mert édesapjának a fő segítsége lett, megint visszavonul a szobájába, és újból hívni próbálja Csabát. Összesen vagy hatszor tett rá kísérletet, de a srác egyszer sem vette fel. Most ettől van elkenődve nagyon. Félredobja azt az átkozott mobilt, mert ugye az a hibás, és az ágyra dől. Újból csak sír. Sajnálja önmagát, sajnálja az anyját, és ezt az egész elcseszett világot, a sok szerencsétlen körülményt, amibe akaratán kívül keveredett. Majd megint erőt vesz magán, és eldönti, másnap reggel első dolga lesz kinyomozni, hol lehet Csaba. Ismer pár srácot a haveri köréből. Azoknál fog reggel kezdeni. Ám hamar rá kell jönnie, hogy ő hiába tervezett. Ezt egy pillanat alatt keresztülhúzta valaki.

  A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Holanp magazain (ekönyv)

Garajszki Rozika írói oldala ­ 

Líra (Nyomtatott)

Beleolvasó: Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról - ("– Tegnap is megmondtam, hogy felejtsd el! – Anyára néztem, aztán megfogtam egy kis ásót, és rádobtam a földkupacra a talicskában. – Nem tudtok annyi pénzt felajánlani, hogy a kölykökkel szarakodjak. Idén már nem. ")

Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról című könyvéből újabb részletet hozok nektek. Az előző részletben csajok beszélgettek, a mostani részletben Ábel és Gina gondolatait, érzéseit olvashatjátok.

Tiszlavicz Mária.
Madarat tolláról

Tartalom:

Gina ​és Ábel látszólag két külön világban élnek. Gina szeretne mindenkinek megfelelni: a családjának, a barátainak, csak a saját vágyainak nehéz. Ábel egy autóbaleset következtében hallássérültté válik, elveszíti a magabiztosságát és a céltudatosságát – egyetlen barátja marad, Feri, a szárnyaszegett harkály. 
Nyughatatlanul keresik a helyüket az emberek között, elfogadásra vágynak, amikor egy nyári táborozás során útjaik keresztezik egymást, és életük váratlan fordulatot vesz. Egy találkozás a medvével az erdőben olyan események sorozatát indítja el, melyek következtében Gina és Ábel kénytelen átértékelni eddigi vélekedéseiket. Mit jelent az őszinte barátság? Képesek vagyunk-e meghaladni egykori önmagunkat, tévedéseinket és hibáinkat? Meg tudunk-e bocsátani és nyitottabbá válni?

Tiszlavicz Mária már sokszor bebizonyította, mennyit jelentenek neki a hétköznapi színes mesék és az emberi lélek titkai. A Madarat tolláról jól bemutatja a fogyatékossággal kapcsolatos félelmeinket, ugyanakkor a nyitottsággal járó feloldozást is. A kisregény egy valódi és érzékeny történet a barátságról, az elfogadásról és a szerelemről.

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

– Dobd vissza! – kiáltotta Soma, és odakocogott. – Passzolj!
A fiú nem reagált semmit, csak lépett egyet hátra, egyenesen a labdára.

2. 

Ábel

– Nem kéne ezt csinálnod, nem te vagy a kertész! – mondta anya a fészerajtóban, amikor meglátta, hogy a talicskával babrálok.
– De én akarom csinálni.

Jött a szokásos Vigyázz magadra! dumával. Legalább arról már korábban letett, hogy üljem végig az eligazítást. Úgyis minden évben ugyanazt mondták el, csak most kiegészítették a medvével. Röviden: maradj a villanypásztoron belül! Ahogy azt Móricka elképzelte… Láttam Zsombor meg a haverja arcát, amikor kijöttek az ebédlőből az eligazítás után – a tanárok totál beletették a zabszemet a seggükbe.
– Biztos nem akarsz inkább a gyerekek között lenni? Olyan jó feladatokat szoktatok kitalálni Zsomborral! – próbálkozott még egyszer anya. Reméltem, utoljára.
– Tegnap is megmondtam, hogy felejtsd el! – Anyára néztem, aztán megfogtam egy kisásót, és rádobtam a földkupacra a talicskában. – Nem tudtok annyi pénzt felajánlani, hogy a kölykökkel szarakodjak. Idén már nem. – Kitoltam a talicskát a fészerből. Anya a vállamra tette a kezét, az álla megfeszült, miközben az alsó ajka vészesen lefelé konyult. Egek, el ne bőgje itt magát nekem! Igazán továbbléphetne már. Leráztam a kezét, és gyorsan kimondtam, ami eszembe jutott: – Majd elleszek Ferivel, összedobok valami madáretetőt meg egy harkályfát, vagy mit tudom én.
Anya nem szólt, csak pislogott rám a szemüvege mögül, azzal a könnyes, annyira-sajnállak-kisfiam! nézésével, amit úgy utálok! De most legalább nem borult sírva a nyakamba. Félsiker. Elindultam a talicskával. Igazából nem volt mit csinálni a kertben, de nem akartam a többi gimissel bratyizni, inkább úgy tettem, mint akit teljesen lekötött a virágföld. Innen legalább megnézhettem a csajokat, akiket Zsombor hozott. Nem is rossz a felhozatal. Az a barna kicsit véznának tűnt, de a sárga- vörös hajú elég dögösnek nézett ki. Kár, hogy úgy belezombult a mobiljába! Dorina jutott róla az eszembe, és akaratlanul is megszorítottam a lapátot. Hosszan kifújtam a levegőt. Azért még szar volt, sőt ha nagyon akartam, bevallhattam magamnak, hogy még fájt, amit a fejemhez vágott tavaly, de legalább egy sóhajjal le tudtam tenni a témát.
Valahol a közelben egy tücsök ciripelt. Fura, hogy az ilyen zajokra hogy felfigyelek. Mintha ezek is a dobozon belül lennének, velem együtt.
Nagyon meleg volt, a pólómmal töröltem le az arcomról az izzadságot. Ilyenkor aztán éreztem, hogy élek. Királyság, ja, de tényleg! Ezt kell mondani, nem? Még ha nem is éreztem úgy.
Felálltam, hogy valahol máshol keressek valami tennivalót. A sárga-vörös hajú csaj úgyis csak vihorászott a barátnőjével, Zsombor meg szokás szerint kosarazott a haverjával. Idén már helyből elérte a palánkot. Csalás.
Tettem egy lépést hátra, és azelőtt tudtam, hogy gáz van, hogy megéreztem a gömbölyű, instabil izét a lábam alatt. Aztán minden gyorsan történt. A talicska kiesett a kezemből, én megtántorodtam, kaszáltam a karommal, nehogy hanyatt essek, de csak azt értem el, hogy orra buktam. Próbáltam tompítani az esést, de a kezem lecsúszott a talicska földes pereméről, és óriásit zakóztam. Bevágtam a könyököm meg az oldalam. Elsötétült a világ, de azért éreztem, hogy oldalra dőlök, neki a virágládának.
Na, leértem. Mekkora bukás!
És hogy teljes legyen a lebőgés, váratlanul a virágföld, amit alig két perce lapátoltam a cserépbe, a nyakamba zúdult.
Kösz, tényleg, ez még kellett!
Megpróbáltam lesöpörni magamról a földet, de a kezemet elnézve, csak rontottam a helyzeten.
Felpillantottam. Mindenki rajtam röhögött, Zsombor meg a haverja, sőt a két lány is. Akkor már eljutott a fülembe a tompa nyekergés. A fekete hajú, medvealkatú srác alig bírt megállni a lábán, miközben felkapta a labdát, és felém fordult. Annyira röhögött, hogy egy szót sem értettem abból, amit mondott.
De baromira nem is érdekelt.
Feltápászkodtam, felrántottam a talicskát, belevágtam azt a rohadt ásót, és elindultam. A tábor kapujában a kiskölykök nem győztek elugrani az utamból, és valamiért ezt roppant jó játéknak gondolták – ez volt a szerencséjük, mert ha bármelyik is ott maradt volna előttem, kegyetlenül áttolom rajta a talicskát, az tuti.

3.
Gina

– Ez ehetetlen.
– Szerintem annyira nem.
Nem tudom, Reni megértette-e, amit mondtam, mert tele volt a szám. Nekem ízlett a paprikás krumpli, virslit főztek bele, nem mócsingos meg porcogós kolbászt, amilyet nagyi szokott. Ráadásul sokkal kellemesebb szagok terjengtek a levegőben, mint a suli menzáján. Inkább emlékeztetett egy étteremre, mint egy tábor étkezőjére. Műanyag, tiszta abroszok meg karcsú vázában színes művirágok az asztalokon, a falakon – mint megtudtuk – egy helyi művész festményei. Leginkább színes papírra mázolt még színesebb vonalakra emlékeztetett mind, de feldobták a fehér falakat. A nyitott ablakokon néha betévedt egy méhecske meg halvány virágillat. 

A könyvet itt tudod beszerezni: 

Tiszlavicz Mária írói oldala

Ez-Könyvek Kiadó

Igali Anikó: One Night Only - ("Mit is mondhatnék, nagyon bejött nekem, annyi szent. Humoros, vicces, szórakoztató, élmény volt olvasni. Viszont egyszerre szomorú és szívszorító is volt egyben a történet. Imádtam a két párost, R-t és Emmát. Imádtam a párost. Viccesek, aranyosak. Emmát sajnáltam, hogy így bánt a sors vele.")

 ~~~ Recenzió ~~~

Köszönöm Erawan Kiadónak és Igali Anikónak, hogy elolvashattam, One Night Only című fantasztikus könyvet. Imádtam minden sorát, szórakoztató és magával ragadó történet. Viszont egy kis szomorú dolog is beárnyékolta a főszereplő sorsát. De amilyen helyzetek voltak, mintha nem is lenne baja. Minden esetre tetszett és szívesen olvasnék még írónőtől

Igali Anikó
One Night Only

Tartalom:

R. ​rajong a szexért. Imádja a nőket, és a nők is imádják őt. Nem hagy ki egyetlen kóbor numerát sem, szakértője a prostituáltaknak, üres perceit pedig szexchattel dobja föl. Szenvedélye tönkreteszi a kapcsolatait és akadályozza a munkájában is, ezért próbál szabadulni tőle. Heti rendszerességgel például csoportterápiára jár, ahol látszólagos sorstársakkal beszéli ki a mindennapok megpróbáltatásait.
Amikor meggyilkolják a csoport egyik tagját, a titokzatos R. komoly slamasztikába kerül. Versenyfutásra kényszerül a saját kollégáival és az idővel a gyilkos kézre kerítéséért, és nem utolsósorban azért, hogy kompromittáló életvitelére ne derüljön fény.
Emma gyönyörű harmincas, akinek az életét váratlanul romba dönti egy súlyos diagnózis. A betegség érzelmi hullámvasútja olyan világba repíti, ahol azelőtt még álmában sem fordult meg.
Két vadidegen találkozik egy arc nélküli dimenzióban, ahol a legvadabb fantáziák is teret nyerhetnek.
Mindkettőjüknek szüksége van a másikra, de a kegyetlen valóság mindent felülírhat. A virtuális világon túl is lehet jövője a kapcsolatuknak?
Egy igazi modern románc; szívszorító, kacagtató, akciódús és pikáns – egy jó tollú, jó humorú szerzőtől.

Véleményem
5/5

Amikor megláttam a könyv borítóját a kiadó oldalán, azonnal szerelmes lettem. És csak azután olvastam el miről is szól valójában. Müller Péter szenzációs borítót alkotott.
Ezek után megcsóváltam fejem és azt mondtam magamnak, akkor is kell. Így nem kis meglepetésemre kézhez kaptam a könyvet, amiért nagyon köszönöm a kiadónak, és az írónőnek is.

Mit is mondhatnék, nagyon bejött nekem, annyi szent. Humoros, vicces, szórakoztató, élmény volt olvasni. Viszont egyszerre szomorú és szívszorító is volt egyben a történet. Imádtam a két párost, R-t és Emmát. Imádtam a párost. Viccesek, aranyosak. Emmát sajnáltam, hogy így bánt a sors vele. De bízom benne, hogy későbbiekben minden rendben lesz. Na de R., avagy Áron. Hát mit is mondhatnék… Igazi bunkó néha, arrogáns és öntelt fickó, aki mindent a dugással tudná elintézni. Kivéve Seherezádét. Kíváncsi voltam végig, hogy mikor futnak össze. Vajon lesz köztük tényleges fizikai kapcsolat? Szerelem is szövődhet egymás iránt?

Plussz még amit nagyon jó volt, hogy egy kis nyomozás is belefért a történetben, vártam, hogy hova fut ki az egész… Vajon lebukik vagy nem? Sok-sok kérdésem adódott olvasás közben. Voltak kedvenceim, de Reni szövegelései vitt mindent. Komolyan nem komplett az a nő. Na meg Emma barátai..

Egy szóval Igali Anikó és a könyve  is kedvencemmé vált. Sajnáltam, hogy vége lett, pont a legjobb résznél. Bízva remélem, hogy folytatni fogja történetet, mert úgy érzem nincs még teljesen vége kedvenc párosom történetének. Nagyon élveztem az olvasást, egy élmény volt. Szívből merem ajánlani mindenkinek One Night Only című könyvet. 

 

A könyvet itt tudod beszerezi:

Erawan Könyvkiadó

Igali Anikó Szerzői oldala

Beleolvasó: Garajszki Rozika: Aminah-A szokás hatalma-("Én hetekre padlót fogtam, apuka pedig a temetést intézte. Tudta, hogy itt szeretne nyugodni a szülők mellett. Hát most itt van. Idehozatta. Meg én is. Pedig lehet, hogy mellette kellene lennem. Vagy helyette. Én is ott voltam. Mi van, ha tévedtek? Én is tudok vezetni. Én is ülhettem volna a sofőrülésben. Ha én szállok ki arról az oldalról? Akkor most anyuka élhetne! Apuka pedig boldog lehetne vele. Rám úgyse figyel igazán.")

 Garajszki Rozika: Aminah-A szokás hatalma című könyvéből hoztam újabb részletet nektek. Ezúttal Aminah visszaemlékezik élete fájdalmas időszakára.

 Garajszki Rozika:
Aminah-A szokás hatalma

Tartalom:

A befolyásos gazdag arab édesapa, Amir megerősített biztonsági kísérettel küldi Aminát vissza a Budapesti Orvosi egyetemre. A lánnyal a nyár folyamán olyan szörnyű dolog történt, ami ezt az őrzést megköveteli. Fényes nappal lőtték le a magyar édesanyját, aki pont a lány társaságában tartózkodott. Ez annyira megviseli Aminát, hogy képtelen a tanulásra. Vissza kell szereznie előző évi tanulótársát, akit az apa egy csók miatt máshová helyeztetett. Nehezen, de eléri édesapjánál, hogy Csaba ismét korrepetálja. Ám Amir olyan szerződést varr a férfi nyakába, ami még a lány érintését is megakadályozza, pedig a közöttük szárba szökkenő érzés nem múlt el. Kamerák hadával ellenőrzi az előírásainak betartását. A szerződés megszegése szigorú büntetéssel jár. Olyan szokás betartását követeli meg a lányától, ami elől maga is Európába menekült. Vajon képesek betartani az arab édesapa által előírt feltételeket? Mi lesz a szerelmükkel? És ki adott kilövési parancsot az édesanyára, Violára? Tud még boldog lenni Aminah, aki úgy kénytelen élni, mint egy kalitkába zárt Madár?

 

ENGEDÉLLYEL

Visszaemlékezés a barátnővel

– Gyere, menjünk! Üljünk be a könyvtárba beszélgetni. Most úgyis alig vannak. Már mindenki a neten néz meg mindent.
– Nekem nincs semmi kedvem beszélgetni. Arrébb menni se, nemhogy a könyvtárig. Sőt. Még élni sincs. Karon ragadja Aminát, elindulnak a könyvtárba, és beülnek a sarokba. Ott biztosan nem háborgatja őket senki. Pláne, hogy a két testőr pont mellettük, a másik asztalnál foglal helyet, őket figyelve, és őrizve. A két hústorony láttán senki nem mer még csak közelíteni se.
– Anyuka a karomban halt meg! Olyan borzasztó volt, hogy le se lehet írni. Én azt az érzést még a legádázabb ellenségemnek se kívánom.
– Akkor meséld el! A temetés óta nem is találkoztunk. Te visszamentél Londonba, telefonon pedig nem akartam veled ilyenekről beszélni.
Meg azt mondják, amit az éteren áttárgyalsz meg, az nem titok többé. Most itt vagyok és hallgatlak. Hátha neked is jobb lesz, ha végre kiadhatod magadból. Esetleg megkönnyebbülsz!
– Talán sose lesz jobb. Soha! – kezdi Aminah, de megint könnyes lesz a szeme. Elég, ha csak visszagondol a tragédiára, már rögtön csak sírni támad kedve. – Éppen egy anyukával közös vásárlásból jöttünk haza. Vidámak voltunk, mert mindkettőnknek sikerült egy-egy szép ruhát venni. Meg Zakariának is találtunk egy jó pólót. Pont azon vacilláltunk, vajon mennyire fog majd örülni neki. Akkor éppen anyuka vezetett. Mert tudod, néha már én is szoktam. De akkor nem akartam. Csúcsforgalom volt. Ahogy a kapuhoz értünk, én távirányítóval nyitottam a kaput, és behajtottunk az udvarra. Akkor nekem nem volt semmi feltűnő. Beálltunk egészen a bejárat elé. Az a kaputól olyan huszonöt-harminc méter. Egyszerre nyitottuk az ajtót, és szálltunk ki. …Mély levegőt vesz a lány, és hüppögve mondja tovább.
– Ahogy becsaptam az ajtót, egy nagy durranást hallottam. Először azt hittem, én okoztam a csukással, de anyuka abban a pillanatban összeesett. Rohantam át az ő oldalára, közben egy motorost láttam elindulni, és elhajtani a kapunk elől. Én nem azzal, hanem anyucival foglalkoztam. Azt hittem, talán annyira megijedt, és azért esett össze. Elsőre semmit nem láttam rajta. Fel akartam emelni, de ahogy a hátát megfogtam, hogy megemeljem, a kezem csupa vér lett.


Torkom szakadtából kiabáltam, de addigra már ott volt a bejárati ajtótól a biztonságis. Ránézett, és azt mondta, „Sajnos menthetetlen.” … Érted?! Menthetetlen! … Csak tartottam térdre ereszkedve, és öleltem. Még mondani akart valamit, de nem jött ki érthető hang a torkán. Csak hörgött szegény. Hiába mozgott a szája. Sose fogom megtudni, mit szeretett volna még utoljára elmondani. Majd megfeszítette magát, és vége. Ráborulva sírtam. Nem sírtam, üvöltöttem! Addigra odaértek apukáék. Mellém térdelt, és elvette tőlem. Ölelte és csókolta. Hangosan zokogott, majd őrjöngött. „Ki merte ezt tenni? Esküszöm, meg fogom bosszulni, ha addig élek is!” Majd a bátyám is odatérdelt, és ketten ölelgették. Majd én melléjük. Hol egymást öleltük, hol édesanyát. … Fényes nappal! Délben! És hangtompító nélkül. A rendőrök azt mondták valószínűleg direkt, hogy megmaradjon a hanghatás. Hogy sose felejtsük el. Hát én nem is tudtam azóta se. Még mindig ott van az emlékezetemben az a hatalmas durranás. Meg a véres kezem! Szegénykét összekentem vele. Meg ahogy apuka öleli és csókolja az élettelen testét. Nagyon szerette őt. Anyuka volt a mindene. Azért költöztünk Londonba apu szüleitől, mert nem volt hajlandó anyuka mellé még egy arab nőt is feleségül venni, ahogy azt a nagymama szerette volna. Annyira szerette anyukát. És egy rohadt golyó, és nincs többé! Érted? … Dehogy érted! Én se értem.
– Nagyon sajnálom. Nem tudtam, hogy történt. Ez tényleg borzasztó.
Akkor nem beszéltünk róla.
– Nem. Én hetekre padlót fogtam, apuka pedig a temetést intézte. Tudta, hogy itt szeretne nyugodni a szülők mellett. Hát most itt van. Idehozatta. Meg én is. Pedig lehet, hogy mellette kellene lennem. Vagy helyette. Én is ott voltam. Mi van, ha tévedtek? Én is tudok vezetni. Én is ülhettem volna a sofőrülésben. Ha én szállok ki arról az oldalról? Akkor most anyuka élhetne! Apuka pedig boldog lehetne vele. Rám úgyse figyel igazán. 

– Ne emészd magad. Nem tudhatod a szándékot. Az ilyenek nem tévednek. És ha téged veszítenek el, akkor se lettek volna boldogok. Ilyet hogyan gondolhatsz? Tovább kell lépned! El kell felejtened!
– Nem tudom. Ezt nem lehet.
– Akkor ne gondolj rá! Gondolj valami vidám dologra! Mikor boldog voltál anyukáddal!

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni (Ekönyv)

Holnap Magazin   

Nyomtatott könyv

Garajszki Rozika írói oldala  

Líra

 

Beleolvasó:Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról - ("Nyakláncot fűzünk gyöngyből, száraz tésztából meg virágból, ujjal festünk… Majd a tanárok megmondják, mi lesz a dolgunk. Nekünk csak vigyorogni kell. ")

Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról című könyvből újabb részletet hoztam nektek. Hogy tetszett az előző? Várjátok a következőt? Mi lesz a csipetcsapattal vajon? Vajon ki lehet az a fiú akit Gina meglátott?

 

Tiszlavicz Mária:
Madarat tolláról

Tartalom:

Gina ​és Ábel látszólag két külön világban élnek. Gina szeretne mindenkinek megfelelni: a családjának, a barátainak, csak a saját vágyainak nehéz. Ábel egy autóbaleset következtében hallássérültté válik, elveszíti a magabiztosságát és a céltudatosságát – egyetlen barátja marad, Feri, a szárnyaszegett harkály.
Nyughatatlanul keresik a helyüket az emberek között, elfogadásra vágynak, amikor egy nyári táborozás során útjaik keresztezik egymást, és életük váratlan fordulatot vesz. Egy találkozás a medvével az erdőben olyan események sorozatát indítja el, melyek következtében Gina és Ábel kénytelen átértékelni eddigi vélekedéseiket. Mit jelent az őszinte barátság? Képesek vagyunk-e meghaladni egykori önmagunkat, tévedéseinket és hibáinkat? Meg tudunk-e bocsátani és nyitottabbá válni?

Tiszlavicz Mária már sokszor bebizonyította, mennyit jelentenek neki a hétköznapi színes mesék és az emberi lélek titkai. A Madarat tolláról jól bemutatja a fogyatékossággal kapcsolatos félelmeinket, ugyanakkor a nyitottsággal járó feloldozást is. A kisregény egy valódi és érzékeny történet a barátságról, az elfogadásról és a szerelemről. 

 

ENGEDÉLLYEL

– Hallottátok, kedves követőim, Georgina hercegkisasszony épp pihenőt tart!
– Tudod, ki a hercegkisasszony!
Próbáltam mérgesen nézni rá, persze sikertelenül. Reni letette a telefont, és egymásnak dőlve kacagtunk. Még az sem érdekelt, hogy a labda a lábunkhoz gurult, hagytuk, hogy Zsombor odaszaladjon érte.
– Beléd van zúgva – közöltem Renivel, miután kaptunk levegőt, és Zsombor visszament kosarazni.
– Nagyon helyes! – Reni vigyorgott, aztán az ajkába harapott, és rám nézett. – Szerintem Soma érdeklődik irántad…
– Inkább azt találjuk ki, mit csináljunk a kiskölykökkel! – vágtam közbe gyorsan. – Nézd, már meg is jöttek néhányan!
A bejárat felé fordultam, ahol időközben megnőtt a nyüzsgés. Negyedik osztályosok rohangáltak, néhány ötödikes a kavicsokat rugdosta fancsali képpel, miközben a szüleik a felügyelő tanárok segítségével megpróbálták őket szobákba osztani. Nagy volt a hangzavar, és ez csak még nagyobb lesz, ha megérkezik mindenki, emlékeztettem magam.
– Mit tudom én! – vont vállat Reni. – Nyakláncot fűzünk gyöngyből, száraz tésztából meg virágból, ujjal festünk… Majd a tanárok megmondják, mi lesz a dolgunk. Nekünk csak vigyorogni kell.
Egy darabig néztük a gyerekeket. Én lopva a fészer felé pillantottam, de már nem állt ott a nő és a srác sem.
– Már most utálom az összes kölyköt – fintorgott Reni. – A francba tudott Zsombor erre rávenni!
– Van egy-két tippem – vigyorogtam, mire a barátnőm könyöke a bordáim között landolt.
Zsombor anyukája is egy volt a tábort felügyelő tanárok közül, és a fiának minden évben itt kellett vigyáznia az alsósokra, immár ötödik nyara. Idén kibulizta az anyjától, hogy a Renivel és Somával mi is jöhessünk segítőnek. Előadta nekünk, hogy micsoda móka és kacagás lesz három hétig… Úgy gondoltam, a sok gyerkőc változatosságot fog jelenteni a másfél év önkénteskedés után az öregek otthonában. De rögtön azután, hogy megérkeztünk a táborba Renivel, rádöbbentem, hogy a barátnőmnek már tizedik óta tetszik Zsombor, és most elvárja, hogy legyek a szárnysegédje. Ettől kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy gigantikus, huszonegy napos dupla randira toppantam volna be, ahonnan nincs menekvés. Ám a délelőtti eligazítás helyre tett minket – itt bizony kőkemény munkát várnak tőlünk. Vezessünk foglalkozásokat a gyerekeknek, játsszunk velük, találjunk ki feladatokat sorversenyre, felügyeljünk az étkezéseknél, vigyázzunk rájuk a kirándulásokon…
Ennek ellenére szép kis erdei tábor lesz, a kirándulások kimerülnek abban, hogy felmegyünk a faházak fölötti domboldalra, egészen a kerítésig. Ugyanis a felnőttek úgy döntöttek, a medve miatt biztonságosabb lesz a villanypásztoron belül maradni.
Ők már csak tudják.
– Mi is a kifogásod Soma ellen? – kérdezte Reni, miután visszafordult a szóban forgó srác felé.

Elhúztam a szám. Oké, el kellett ismernem, Soma a fekete hajával meg az atlétatermetével tényleg jól nézett ki, és történetesen elég okos, hogy a megye legjobb kémiása legyen. Többszörösen. Rendszeresen korrepetált általános iskolásokat, pusztán jófejségből. Ledobta a pólóját, úgy kosarazott. Elnézve a hátát és mellkasát borító szőrtengert, azon a szelfin simán összekevernék a medvével. Mellette a nyakigláb, majdnem kétméteres, szőke Zsombor a keret nélküli szemüveggel úgy nézett ki, mint egy Norvégiából idesodródott programozójelölt. Pedig töriből volt iszonyat penge a srác.
– Miért nem te hajtasz Somára? – kérdeztem vissza.
– Itt most rólad van szó! – Reni nem hagyta magát. Sosem hagyta.
– Nem akarok pasizni, kész. Nem azért jöttünk.
– Oké, vettem – vonult vissza Reni.
Én figyeltem tovább a tábor bejáratát, és igyekeztem elűzni a régi emlékeket. A legutóbbi barátom elég gyökér módon szakított velem, és ugyan már túltettem magam a hazugságain, még mindig nem éreztem elérkezettnek az időt a randizásra.
A gyereksereg meg az aggódó szülők mellett észrevettem a fiút a fészerből. Magas volt, bakancsban trappolt, felkarján megfeszült az izom, ahogy talicskában egy kupac földet tolt maga előtt. A mozgása valahogy… nem bírtam megfogalmazni, de máshogy mozgott, mint a srácok a hátam mögött. Ahogy egyik lábát tette a másik után, amilyen komor figyelem uralta a vonásait… A virágágyásokhoz tartott, leguggolt, és kislapáttal elkezdte berakni a muskátli cserepébe a földet. Pontos, kiszámított mozdulatokkal, csak arra figyelt, amit csinált.
– Ő kicsoda? – böktem a srác felé.
Nem lehetett idősebb nálunk, de nem a mi sulinkba járt, az tuti. A szél belekapott a kócos, barna tincseibe.
– Az előbb mondtad, hogy nem akarsz pasizni, erre rögtön kiszúrsz magadnak valakit? – Reni előkapta a telefonját, én meg a szemforgatások közepette megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam.
– Hallgassátok, követőim, Georgina kisasszony kiszúrt magának egy fiút! – Megfordult, hasra vágta magát a fűben, és a kamerával ráközelített. A fiú kihúzta magát, beletörölte a homlokát a pólója aljába. Pár pillanatra kilátszott a lebarnult háta. – És nem is akármilyen fiút! Nos, édes követőim, kinek tegye rendbe a gazos kiskertjét ez a palántabajnok?
– Idióta vagy – vihogtam.
Na de beszéljek Reninek a kételyeimről, amik felötlöttek bennem a fiút nézve?
Reni előrébb kúszott, hogy közvetíteni tudja a fiú minden mozdulatát. Aki most éppen felállt, és belehajította a lapátot a talicskába.
– Fordulj meg, hadd lássuk az arcodat! – suttogta Reni, és még jobban ráközelített. A fiú alakja teljesen betöltötte a képernyőt.
Zsombor hirtelen felüvöltött, majd a kosárlabda átrepült a fejem fölött.

 Itt tudod beszerezni a könyvet ekönyv formájában.:

Tiszlavicz Mária írói oldala

Ez-Könyvek Kiadó

Beleolvasó: Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról - ("Tök mindegy! Ő meg a többi felnőtt csicskáztat minket, szegény, közmunkára kárhoztatott gimiseket három héten keresztül ")

Nemrég jelent meg ekönyvként Tiszlavicz Mária: Madarat tolláról című kis regénye, ezért egy kis részletet hozok nektek kedvcsinálóként. Hamarosan véleményemet is megírom nektek itt a blogomon könyvről. Bár már egyszer olvastam, megjelenés előtt, de újra elolvasom, hogy friss élményként elmesélhessem nektek.

Addig is olvassátok el Madarat tolláról c. könyvből egy kis részletet.

Jó olvasást!

Tiszlavicz Mária:
Madarat tolláról

Tartalom:

Gina ​és Ábel látszólag két külön világban élnek. Gina szeretne mindenkinek megfelelni: a családjának, a barátainak, csak a saját vágyainak nehéz. Ábel egy autóbaleset következtében hallássérültté válik, elveszíti a magabiztosságát és a céltudatosságát – egyetlen barátja marad, Feri, a szárnyaszegett harkály.
Nyughatatlanul keresik a helyüket az emberek között, elfogadásra vágynak, amikor egy nyári táborozás során útjaik keresztezik egymást, és életük váratlan fordulatot vesz. Egy találkozás a medvével az erdőben olyan események sorozatát indítja el, melyek következtében Gina és Ábel kénytelen átértékelni eddigi vélekedéseiket. Mit jelent az őszinte barátság? Képesek vagyunk-e meghaladni egykori önmagunkat, tévedéseinket és hibáinkat? Meg tudunk-e bocsátani és nyitottabbá válni?

Tiszlavicz Mária már sokszor bebizonyította, mennyit jelentenek neki a hétköznapi színes mesék és az emberi lélek titkai. A Madarat tolláról jól bemutatja a fogyatékossággal kapcsolatos félelmeinket, ugyanakkor a nyitottsággal járó feloldozást is. A kisregény egy valódi és érzékeny történet a barátságról, az elfogadásról és a szerelemről.

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

 

1.

Gina

– A medve nem játék!
A hülye Soma úgy rikácsolt, ahogy Tóth szokott emelt törin. Lehetetlen volt nem röhögni. Hát igen, ez nem egy szerencsés indítómondat egy veszélyre figyelmeztető plakáton. Én betojtam rendesen, hogy a tábor kerítésén túl medvék lófrálhatnak az erdőben, mert mint állították, egyre több helyen láttak már medvét Nógrádban, itt, Salgótarján körül is. Soma szeme erre felcsillant – le mertem fogadni, hogy minden tiltás ellenére simán ellőne egy szelfit a macival.
Idióta!
– Nem bizony, úgyhogy jobban tennétek, ha komolyan vennétek, amit az eligazításon mondtunk! – kiáltott vissza a szemüveges nő.
Bakker, ki gondolta, hogy hall minket?
– Igenis, tanárnő! – intett vissza neki Soma. – És persze, hogy betartjuk!

Vihogva oldalba lökte Zsombort, aztán elkocogtak a focipályára… kosarazni.
– Nem is tanárnő – jegyeztem meg. Utánafordultam, néztem, ahogy különválik a többi tanártól, és egy fészerszerűség felé sétált. – Állatorvos, nem azt mondta?
– Tök mindegy! Ő meg a többi felnőtt csicskáztat minket, szegény, közmunkára kárhoztatott gimiseket három héten keresztül – rántotta meg a vállát Reni, a barátnőm.
Fel sem nézett a telefonjából. Szerintem épp egy Insta-posztot diktált magának hangosan.
– Ez van.
Még mindig az állatorvosnőt néztem. Valakihez beszélt, aki bent állt a fészerben. Volt valami a nő mozdulataiban, ami miatt képtelen voltam elszakadni tőle. Túlságosan… finomkodó volt. Óvatos. Féltő.
Ki a fene lehet ott bent?
– Jössz? – karolt belém Reni.
Hagytam magam a focipálya felé húzni, de azért a vállam felett visszanéztem. A fészerből előlépett egy fiú. Nem láttam jól, a nap pont a szemembe sütött. Az állatorvosnő a fiú vállára tette a kezét, és ebben a mozdulatban kicsúcsosodott minden, amit az előbb észrevettem a nő mozgásában. Valamiért nagyon félti azt a fiút. Lehet, a fia? Akkor is, ez már túlzásnak tűnt!
Leheveredtem a fűbe, Reni mellém huppant, és szokás szerint videózott mindent: a kosarazó fiúkat, a tábort közrefogó hegyeket borító ezernyi zöldet, a bőrszandálomat, a lábát a flitteres papucsban, a szaladó felhőket az égen. Amint lehetősége lesz rá, tolja is fel Instára. Néha nagyon fárasztó tudott lenni, és nem mindig emlékezett rá, miket meséltem neki, de akkor is – ő a legjobb barátom.
– És… itt is vagyunk – kommentelt Reni, miközben lassan még egyszer körbeforgatta a telefonját, aztán átváltott az elülső kamerára. Ezúttal szőke és vörös ombre hajat festett magának. Egész jól állt neki, amivel totál tisztában volt. Egyfolytában csavargatta az egyik tincsét a felvételnek, és közben illegette magát. – Három hétig szórakoztathatjuk a kisiskolásokat erdei tábor címen.
Hűs szellő játszadozott a fák között, élvezhetőre hűtve a nyári hőséget. Tulajdonképpen egész jól nézett ki a hely a távoli kis faházak sorával meg a halványra meszelt kőházakkal. Hinta, csúszda és pingpongasztal is volt, meg egy homokozó, a bejárat mellett pedig hatalmas, rönkökből rakott ládákban virágok nyíltak. Az egyiken egy hatalmas cserép muskátli trónolt. A kerítésen túl a Tóstrand látszott. A fene tudja, miért hívták még mindig Tóstrandnak, szerintem vagy jó harminc éve senki sem fürdött benne. Legálisan.
Közben Reni visszatért hozzám, és az arcomba tolta a kamerát.
– Hogy érzed itt magad, kedves Gina?
– Hagyjál már, pihenni akarok! Még most, mielőtt ránk eresztik a kölyköket – hajtottam el nevetve a kezét.
Próbáltam minél többet befogadni a minket körülvevő dolgokból, de az első terepszemle után a gondolataim visszaszöktek a fészerből kilépő fiúhoz.

Ha tetszett a részlet itt tudd megvenni. 

Tiszlavicz Mária

Ez-Könyv Kiadó

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! G. F. Lancer -("Tisztában vagyok vele, hogy sokkal jobb történeteket lehetne alkotni tudatos tervezéssel, következetes munkával, de nekem sajnos nemigen megy.")

Az Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem G. F. Lancer írót, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak Expulzió című könyve jelent meg, amit Mogul Kiadó gondozásában, amit a shop.konyvmogul.hu webshop oldalán lehet megrendelni.

Íme az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

A legnehezebb kérdésed talán ez, mindig nehezemre esik magamról beszélni, de lássuk. Fekete Gábor vagyok, negyven éves férfiember, gyakorlatilag az összes eddigi munkahelyem összeköthető a fegyveres testületekkel, de erről a részéről az életemnek nem szívesen beszélek, igyekszem lezárni  a dolgot. Jelenleg külföldön igyekszem a boldogulást megtalálni, több kevesebb-sikerrel. Jelen állás szerint inkább kevesebb, remélhetőleg ez hamarosan változni fog. Széles érdeklődési körrel, számos hobbival bírok, természetesen egyik ezek közül az olvasás, kedvenc témaköröm a történelem, azon belül a hadászat, harcászat érdekel leginkább, illetve a fegyverek természetesen. Rajongok az ókorért, leginkább Róma mozgatja a fantáziámat. Emellett persze akad még néhány számomra tetszetős időtöltés, a sport gyermekkorom óta része az életemnek, a videotékás korszak menthetetlenül filmrajongóvá tett, de szívesen ülök be a PC elé is játszani, ha pangás áll be a kognitív rendszeremben. Magyarán, ha kissé le vagyok zsibbadva. Illetve a szerepjáték. Bármikor örömmel ülök asztalhoz kiváló csapatommal, hogy orkokat henteljünk halomra, vagy fussunk egyet az árnyakban. Egy javaslattal élnék irányodban e kérdést illetően. Az írói oldalamra feltettem néhány, „Töredékként” nevesített irományt, ezekből úgy gondolom hasznos információkat nyerhetsz.

Expulzió című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

A kéziratot kábé három hónapig írtam. Menet közben folyamatosan végeztem kutatómunkát, hiszen mégiscsak sci-fi a műfaj, de maga a történet és a világ nem igényelt extrém mennyiségű tudásanyagot. Kisregény, a sztori is egy szálon fut, és sok technikai adatot, bigyót, rendszert én találtam ki. Leginkább a radioaktivitás kapcsán kellett plusz tudásra szert tennem, ennek a témának kicsivel jobban utánaolvastam.

 

 

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Jó a kérdés. Maguk a sztorik egyértelműen a fantáziám szüleményei. A sci-fi esetében bizonyos dolgokban igyekszem nem túlságosan elrugaszkodni a valóságtól, például a fegyverkezelés és a harceljárások esetében, próbálok kicsivel következetesebb maradni. Nyilván a saját magam alkotta világ körülményei között. Számomra az érinthetetlen, szemmel gyilkoló, sebezhetetlen félisteni főhősök köré íródott történetek sosem voltak szórakoztatóak. Emiatt aztán sem a sci-fi, sem a fantasy témakörében nem „dolgozom” ilyen karakterekkel. Szeretem nyomorgatni őket rendesen.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Erre a kérdésre megközelítőleg pontos választ tudok adni. Általános iskola, negyedik osztály. Rónaszegi Miklós egyik Kartal kötetét olvastam újra úgy hetvenedjére és a regény egyik jelenetét újraírtam, a saját elgondolásom szerint. Aztán rákaptam a dologra. Képregényeket is rajzoltam egészen sokáig, de ez később a tankönyvek lapjairól rám tekintő híres és fontos személyek napszemüveggel, tolldísszel és cigivel való felékszerezéséig silányult.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Természetesen. A soron következő regényem például fantasy, dark fantasy zsánerben íródott, de a horror sem áll messze tőlem. Egyelőre azonban a sci-fi marad a fő csapásirány, mellette folytatom persze a fantasy vonalat is, de azt csak afféle „firkálásként” írnám le a jelenlegi munkatempót tekintve.

Milyen érzés számodra befejezni egy kéziratot?

Természetesen felemelő. Az igazi eufória azonban inkább akkor jön, amikor végre visszajeleznek, hogy a szerkesztő kézhez kapta a kéziratot és elkezdhetünk dolgozni vele.

Miért pont ez az írói álneved?

A Jason Slashert erősnek éreztek a kiadónál. Nem is értem... Igazából ezen a néven is hetekig kotlottam, nagyon nem vagyok jó ebben. Számomra nehezebb címet találni a kéziratnak, mint megírni azt. Így voltam a név kérdéssel is. Aztán gondoltam a monogramomból származtatok valamit. Így sikerült.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Nem volt bennem ilyesfajta céltudatosság. Mindig is több zsánerben írtam, illetve írok a mai napig. A sci-fi számomra „kényelmes”, ha mondhatom ezt, mert annyira képlékeny, hogy szinte bármi belefér.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Felemelő.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Az utóbbi. Egyértelműen látszik az Expulzión is szerintem. Tisztában vagyok vele, hogy sokkal jobb történeteket lehetne alkotni tudatos tervezéssel, következetes munkával, de nekem sajnos nemigen megy. Sokszor azt sem tudtam mi történik majd tíz mondattal később. Sokaknak ez imponál, de azt kell mondjam, hogy ami negatívnak mondható kritika érte eddig a kisregényt, az ezzel kapcsolatos. Természetesen jogos, igyekszem tudatosabban írni, de ez nem lesz gyors folyamat.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Igazából nincs kedvencem, én szeretem az egész sztorit. A végén sokat agyaltam, eléggé megosztóra is sikeredett. Nem törekszem a klisés történetvezetésre, ami azt illeti, ez a része tudatos volt.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Rátartiságnak tűnhet, hogy ezt mondom, de az elsődleges inspirációs körülmény a zavarodott elmém, amiben folyamatosan történet töredékek zajlanak. Született már írásom szerepjáték ülés hatására, például eddig két karakterem előtörténete jelent meg nyomtatásban. Jó, az egyik csak fog, ha a fantasy regényen elkezdünk ügyködni. Szóval a Kalandmesterünket nevezhetem Inspirátornak...

Hatással voltak rám természetesen írók, itt Harrison Fawcett, Nemes István (az összes írói álnevén kiadott alkotásai) és Szergej Lukjanyenko munkásságát említeném meg elsősorban, de magában a történeteim megszületésében semmi másnak nincs szerepe, mint hogy fényt kapok, leülök a gép elé és elkezdem verni a billentyűzetet. Ha órák elteltével még kikerekedett szemekkel dolgozom rajta, abból valószínűleg lesz valami. Ha rövid idő elteltével már az államat vakarom, az jó eséllyel törlésre ítéltetett. 

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít?

Van egy béta olvasóm, Kis Sárkány, minden „nyers” részlet rajta megy keresztül. Véleményezi a kéziratot, kemény szavakkal illeti olykor megingó munkakedvemet, tehát gyötör, hogy írjak már és sokat segít a háttérmunkálatokban. Eleinte másoknak is elküldtem előolvasásra a cuccot, de mivel sosem kaptam érdemi véleményt (a „Jó volt, jöhet még” nem sokat segített), így mára egy fő maradt meg ebben a belső körben.

Beleszólhat a szöveg, történet alakulásába?

Nem. Illetve annyiban legfeljebb, hogy ha az adott részlet sántít, érthetetlen, vagy logikai buktató került bele, akkor természetesen ezt tudatja velem és én javítom. De én írom a történetet, ehhez ragaszkodom. Már csak ilyen csökönyös vagyok

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Hírértékkel inkább a megjelenés bírt, az nem volt titok, hogy újra írok. Közel tíz év kihagyás előzte meg ugyanis a mostani időszakot. Természetesen örömmel, büszkeséggel eltelve fogadták.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Nos, a Fekete Kéz munkacímmel meghirdetett fantasy kéziratom szerkesztési munkálatait éppen a napokban kezdtük el. Munka az lesz vele bőven, kapkodni egész biztosan nem fogunk vele, az eredmény, ami számít. Nem ígérhetem, hogy idén még a könyvesboltok polcaira kerül, munka az lesz vele bőven, de dolgozni fogunk rajta, az biztos. Közben persze firkálgatok, illetve kacérkodom a Nuuvella nyújtotta lehetőségekkel is, de még nem jutottam dűlőre ebben a kérdésben.

Kövessétek a szerzőt:

G. F. Lancer írói oldala

Instagram

Nuuvella

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

shop.konyvmogul.hu

Bookline

Libri

Líra