Károlyi Csaba
Mondatokon múlik minden
ÉS-beszélgetések (2014–2024)
Könyvbemutató az Írók Boltjában november 10-én,
hétfőn 17 órától.
ESEMÉNY
Értőn kérdezni nehéz, de jó ritmusban hallgatni még inkább az. Károlyi Csaba négy évtizede keresi a válaszokat az irodalmi művekben elhangzó kérdésekre. Van, amikor kritikát ír róluk, máskor a szerzőikkel beszélget. Legújabb, immár tizedik kötete válogatás a 2014 és 2024 között készített interjúiból.
November második hétfőjén azonban az ÉS főszerkesztő-helyettese nem kérdez, hanem válaszol.
Beszélgetőtársai Hegedűs Claudia és Zelei Dávid.
A kötetről
Prae Kiadó, 2025
Szerkesztette: Balogh Endre
Olvasószerkesztő: L. Varga Péter
A borítót Nádler István Feketebács szeptember I. című képe felhasználásával Szabó Imola Julianna készítette.
Prae Kiadó
Jelen kötet válogatás a 2014 és 2024 között, az Élet és Irodalomba készített interjúimból. Szeretek beszélgetni szerzőkkel a mű és az élet dolgairól. Úgy tűnik, van értelme az írót megkérdezni a könyvéről, habár ő is csak egy olvasó. A kérdező meg egy másik olvasó. Akkor már ketten vannak. Habár minden szöveg párbeszédet folytat, a tényleges beszélgetés valódi esemény. Mondatokon múlik minden. Jó, persze, kérdés, mi az a minden.
Károlyi Csaba
A szerzőről
Károlyi Csaba (1962, Debrecen) irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, az ELTE Esztétika Tanszékének oktatója. 2009 óta vezetője az ÉS-kvartett irodalomkritikai beszélgetéseinek. Irodalmi portréinterjúkat készít a Városmajor 48 Alapítvány sorozatában.
Károlyi Csaba portréját Tóth László készítette.
Részlet a kötetből
A kötet appendixeként jelent meg Jánossy Lajos 2022-es interjúja Károlyi Csabával, ebből álljon itt ízelítőül egy részlet.
„Az élet sója”
Litera, 2022. február 23.
(...)
– 1986-ban végeztél az ELTE-n. Politikailag még kevéssé mozgalmas, noha mozgolódó időszak, szellemileg, a művészet bármely aspektusát nézve viszont sűrű és izgalmas. Az egyetemi éveket, a fentiekhez mérten a szemináriumokon túlmutatóan is, kérlek, hasonló perspektívából elevenítsd meg!
– Egy évet Debrecenben jártam egyetemre, az nagyon rossz volt, elmenekültem. Ehhez jó átlag kellett, bemagoltam hát a sok hülye felesleges évszámot, könyvcímet, adatot a régi magyar irodalomból. Különben mindazzal kapcsolatban, amit szeretek, a mai magyar irodalommal kapcsolatban, tanulás nélkül megjegyzem az összes hülye adatot. Történész akartam lenni. Magyar-történelem szakos voltam, történelemre felvételi nélkül fölvettek, mert harmadik lettem az országos középiskolai tanulmányi versenyen. De mi volt a témám? Az aktivizmus, Kassák avantgarde mozgalma, A Tett és a Ma évfolyamainak elemzése. Ehhez tanulmányoztam az 1910-es évek képzőművészetét, irodalmát, szellemi és politikai életét a Nyolcaktól a Nyugaton át a Galilei Körig, Tisza Istvántól Kun Béláig, a Huszadik Századtól Bartókig. Már amennyire egy gimnazista erre képes. Később a diplomamunkámat a magyar szecesszió kultúrtörténetéből akartam írni, mégpedig Szabad Györgyhöz! Pedig a Hanák Péter által akkor szervezett új művelődéstörténeti tanszék óráit is lelkesen látogattam, Németh G. Béla, Szabadi Judit, Gerő András és Szegedy-Maszák Mihály szemináriumait. De aztán elmentem Balassa Péter egy órájára, és kész voltam. Onnantól azt olvastam, amiről éppen ő beszélt. Kafka és Bulgakov, Bahtyin és Gadamer, Mészöly és Krasznahorkai, Esterházy és Nádas, Lengyel és Márton, Ottlik és Mándy. Nem mertem hozzá írni a szakdolgozatomat, mert akkor még féltem a nézésétől. Rónay Lászlóhoz írtam Kosztolányi novelláiból. Aztán Balassa kritikaíró szemináriumán Garaczi Plasztikjáról írtam. Pokorni Zoltán, évfolyamtársam, nekem akkor Zoli, mondta utána, hogy téged most a Balassa kritikussá fölavatott. Ezután Balassa beajánlott a folyóiratoknak, és elkezdtem írni a Jelenkorba, az Életünkbe, Rónay László ajánlott a Vigiliába. Így kezdődött, 1985-ben.
Később, 1988-ban Vig Monika jött, hogy lépjünk be a Fideszbe. Az még nem ez a Fidesz volt, de nem léptünk be, mert rendes irodalmár nem lép be egy pártba. Közben engem egyetem után is elvittek fél évre katonának, szerencsém volt, Pesten maradhattam, de csak azért, mert az állandó lakcímem még Debrecenben volt. Azért is szerencsém volt, mert egy irodában ülhettem, és valami rakétaelhárító rendszerekről szóló könyvet kellett fordítanom angolból, kegyelemből, egy szót se értettem a katonai nyelvéből. Járhattam viszont nyelvtanfolyamra, és a végén le tudtam tenni egy nyelvvizsgát, máig se értem, hogyan. Közben a ’80-as években számomra hatalmas lehetőségek nyíltak meg Pesten. A Katonába akkor az egyetemisták ingyen bemehettek a főpróbákra, a Vígben a kakasülőre, a Zeneakadémiára is simán be lehetett lógni, jazzkocsmákba jártam, végigpróbáltam az összes uszodát, sok jó filmklub volt. Egyszer a Zeneakadémián Keith Jarrett Bachot játszott. Kulin Ferenc éppen akkor volt tanárom, amikor a régi Mozgó Világot kinyírták, hamar bekerültem az irodalmi élet közepébe, Balassa szólt, mikor hová érdemes menni. Azért az nem volt semmi, amikor az ELTE Kosztolányi-konferenciáján 1985-ben a fülem hallatára mondta Esterházy az elnöklő Király István szemébe, hogy tessék mondani, én most milyen lapot unjak? Merthogy Kosztolányiék 35 évesen már kezdhették is unni a Nyugatot, amit persze előtte szabadon megalapíthattak… Lapot alapítani huszonévesen kell, mondta a túlkoros Esterházy. De hát nem tehetett róla, hogy hamar született. Az én generációm ebből a szempontból éppen jókor született.
– Mit történt veled 1989-ig? Mert onnan, erre a következőkben nagy hangsúllyal kitérünk, a Nappali ház magalapításától, már úgymond nyilvános szereplővé válsz, elismertté, ennek az alkotói közösségnek a tagjaként.
– Az ELTE esztétika tanszéken lettem doktorandusz, talán 1988-tól, akkor TMB-ösztöndíjnak mondták, még doktoráltam is, mert apám nagyon szerette volna, hogy én is doktor legyek, mint ő. De ő orvosok közt volt nem orvosként doktor, ez egész életében problémája volt, végül professzorként mehetett nyugdíjba, ennek máig örülök. Én meg mai napig nem használom a doktort, az irataimba sincs beleírva, most kezdem bánni, merthogy gyakrabban kell már orvoshoz mennem. Szóval, az egyetem legjobb tanszéke volt szerintem az esztétika, Almási Miklós legendásan liberális tanszékvezető volt, és hihetetlen a tanárgárda: Balassa mellett egyszerre tanított ott akkor Poszler György, Fodor Géza, Bacsó Béla, Spiró György, Szilágyi Ákos, György Péter, és mennyi kiváló oktató még, 1989 után visszatérhetett Radnóti Sándor, Heller Ágnes. Ezekre az órákra nem kötelességből jártam, hanem élvezetből. Közben én is elkezdtem tanítani, a ’80-as évek végén két évig az akkor még nem szent István Gimnáziumban is dolgoztam, a ’90-es évek közepén két évig a Miskolci Egyetemen, és 1995-től folyamatosan tanítok az ELTE esztétika tanszékén óraadóként, korábban műelemzést is, most már csak kritikaírást.
– És akkor a Nappali ház. Ha másért nem, a fiatalabb literátorok kedvéért, de miattunk, kortársakért ugyanúgy, érdemes menni ezzel egy komoly kört. Miként jött az ötlet, hogyan állt össze a szerkesztőség? Melyek voltak azok a kovalens kötések, amelyek összehozták a társaságot?
– 1988-ban a korosztályom egyik legaktívabbja és legkiválóbb elméje, Takáts József azt mondta, hogy most már lehet lapot alapítani, és ezért alapítsunk lapot. Összehozott a szegedi és a pesti egyetem környékéről néhány, erre alkalmasnak tűnő ifjú embert. Ilia Mihály és Balassa tanítványai többen is voltunk. Hévizi Ottó és Szijj Ferenc Szegedről jött, Kurdi Imre, Orsós László Jakab meg én az ELTE-ről, a laptervet Czeizel Balázs és Eperjesi Ágnes készítette, aztán Eperjesi Ágnes lett a képszerkesztő és a tipográfus, majd a legtöbbet és a leghosszabb ideig Hübner Teodóra dolgozott a lapon. Gyönyörű lap volt, a maga évtizedének legszebbje, és ezt nyugodtan mondhatom, mert az érdem Eperjesi Ágnesé és Hübner Dorkáé. A lap 10 évet élt, 1989–1999 között, negyedéves művészeti és irodalmi szemle volt, fönt van az Arcanumon, Puszta Dórával, aki olvasószerkesztő volt, ketten megszerveztük néhány éve, hogy fönn legyen a teljes anyag – szerkesztője volt még a lapnak hosszabb-rövidebb ideig Babarczy Eszter, Sebők Zoltán, Szőke Annamária, Keszthelyi András és Beck András, szerkesztőségi titkár volt Honecz Ágnes, majd Mester Dóra. Egy évtizeden át folyamatosan csupán ketten, Orsós László és én csináltuk. Lacinak millió remek ötlete volt, tüneményes víziói voltak, én voltam a gyakorlatiasabb. Szerintem elég jól kiegészítettük egymást. Leghosszabb ideig Szijj Feri volt még velünk, megfontoltan szerkesztette a verseket, fél évig is elgondolkodott, közöljünk-e valamit vagy sem.
A Nappali ház különleges volt, nemcsak azért, mert nagyon szép volt, hanem mert mindenre próbált figyelni, ami a szellemi, művészeti térben történt, Bruno Schulztól Pina Bauschig, Laurie Andersontól Tar Sándorig, Patti Smithtől Tandori Dezsőig, Dantótól Wittgensteinig, Balla Zsófiától Mesterházi Mónikáig, Ales Debeljaktól Gertrude Steinig, Misima Jukiótól Ilma Rakusáig, Megyik Jánostól El Kazovszkijig. Érdekelte az irodalom és a művészet, mindenféle művészet és mindenféle gondolkodásmód. Sokkal többet tudott a lap, mint amit egyenként mi, akik csináltuk, tudtunk. Ettől volt nagyszerű. Fülölmúlt mindannyiunkat. Csoda volt. Fiatalok voltunk. Berlinbe utaztunk tíz napra, hogy megnézzük, mi történt a várossal a Fal leomlása után. Ebből egy lapszám lett. Operaszámot, erotikaszámot csináltunk. A politikai filozófiáról csináltunk összeállítást, a lengyel, a cseh, a szlovén, az orosz, az amerikai irodalomról, ilyenek. Fölkértük, na jó, Orsós Laci fölkérte Nádas Pétert, írná meg, mit gondol szegény, szegény Sascha Andersonunkról, a lebukott kelet-német ügynökről, költőről. Közben a legfiatalabb költőket is közöltük, sok műfordítás is volt. Jelen volt a lapban például Szőcs Géza, Markó Béla, KAF, Visky András, László Noémi, sőt Orbán János Dénes is, korosztályunk erdélyi, vajdasági, felvidéki alkotói a világ akkor még nem legtermészetesebb módján voltak a lapban természetes módon jelen. Láng Zsolt, Balázs Attila. Ugyanabból a dossziéból kerültek a lapba, mint amelyikből Krasznahorkai László, Kukorelly Endre. És Magyarországról sem csak a pestiek voltak jelen, hanem Szilasi Lászlótól Papp Andrásig sokan sokfelől, nem volt belterjes a lap.
– Megyek tovább az évszámok szegélyezte életrajzon. JAK-füzetek szerkesztése Abody Ritával. Erre hogyan emlékszel? Különös tekintettel arra, hogy 1993-94-ben vagyunk, az irodalmi élet, az induló és a korábban háttérbe szorított szerzők színre lépnek. Nyílt esélyek és poétikai dilemmák jellemzik a periódust…
– A JAK-füzetek régi narancssárga sorozata elhalt a Magvetőnél, Takáts József élesztette föl 1992-ben a Pesti Szalon Könyvkiadónál, megcsinálta az első öt könyvet, majd pályázatot írtak ki, ezt nyertük meg Ritával, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni. Két év alatt tizenhat kötetet csináltunk. Mai szemmel érthetetlen, hogy egyetlen női szerző sem volt, de Takáts öt kötete közt sem. Később aztán másképp volt. Térey János, Bényei Tamás, Kemény István, Láng Zsolt, Szilasi László, Wirth Imre, Peer Krisztián köteteit adtuk ki többek közt. Majdnem én szerkesztettem Bartis Attila első kötetét, csak közben lejárt a mandátumunk, és átadtam az új szerkesztőknek. Rangja volt a sorozatnak, legalább száz könyvre való kéziratot kaptunk. Borbély Szilárd Hosszú nap el című kötetét én nem akartam kiadni. Mert nagyon rossz volt a szöveg állaga, csak nem tudtam, hogy azért, mert a szerző diszgráfiás, és azt sem tudtam, hogy mennyire labilis alkat, nem árult el semmit, közelről nem ismertem, visszaküldtem neki a kéziratot, hogy javítsa a rengeteg elütést, ugyanis én nem tudtam javítani, nem volt érthető, mi a szándékos rontás és mi a szándéktalan. Valaki aztán javította a szöveget, meg is jelent az akkori Jelenkor Kiadónál, hál’istennek. Mindenki kereste akkor a helyét, eléggé ösztönösen dolgoztunk, a szerkesztők is, a szerzők is. Új volt például az is, hogy mindent magadnak kell csinálnod, pénzt kell szerezni, ha valamit akarsz, menedzseld is azt, amit kitaláltál, és a korrektor is te magad légy. A karakteres borítókat Eperjesi Ágnes tervezte, az legalább profi munka volt. A végére mi is beletanultunk azért Ritával. A legjobb tán az volt, amikor a kéziratokról beszélgettünk. Neki nagyon jó a szeme, egyből lát mindent, bölcsen lát, én meg csökönyös tudok lenni, de szenvedélyes is.
– 1994–97 – JAK-elnökség. A nosztalgiát elkerülve, hogyan látod most, innen a korabeli irodalmi életet a tatai táboroktól kezdve a könyvbemutatók sokaságán át a vitákig?
– A József Attila Kör fontos volt a fiatal irodalmárok számára, segítette a belépésünket az irodalom világába. Amíg nem volt a FISZ, addig a JAK volt, később a FISZ lett a JAK. Könyvsorozatot működtetett, világirodalmi kiadványai is voltak, szervezte a rendezvényeket, műfordítótáborokat is, ahol nagyon sok fiatal író munkáit is megismerhették a világban magyarból fordítók. Jó látni, hogy az akkori projekteket kiválóan tovább működteti a FISZ, a műfordítótábort meg a Prae. A mindenkori JAK-elnök feladata volt a nyári tatai JAK-táborok megszervezése is, később ezek Szigligeten voltak. Három tábort szerveztem Csontos Erikával együtt, jó emlékezni a vele való közös munkára. Egyrészt komoly szakmai programok voltak, másrészt komoly bulik, mindkét programtípus mindig sikeresen megvalósult. Büszke vagyok rá, hogy én hívtam először a határon túli szerzőket „szervezetten”, külön pénzt szereztem erre (a Sorostól), viszont őket pont az Antall-kormány idején hozott törvények miatt nem lehetett rendes tagnak fölvenni, mert nem voltak magyar állampolgárok, ki kellett találni a tiszteletbeli tag fogalmát. Később a FISZ alapításának egyik fő érve az volt, hogy a JAK nem foglalkozik a határon túli magyar írókkal, de ez nem így volt. A határon túli, ez is milyen hülye szó, szóval, a nem anyás írók ugyanúgy jelent voltak a JAK programjaiban, mint az anyások. Emlékszem, az Éneklő Borz kitalálta, hogy a reggelihez vezető úton felolvasnak a menzára igyekvő másnapos táborlakóknak, felejthetetlen.
A JAK talán arra volt leginkább jó, hogy ha valaki akart valamit, a szervezet segítségével könnyebben megvalósíthatta, mint anélkül. Pályakezdő embereknek ez fontos. Ma a kritikavitát is nosztalgiával szemlélem már, mert hisz fiatalok voltunk. Az a szerencsétlen vita a pécsi JAK tanulmányi napokon robbant ki 1995-ben, egyrészt hülyeség volt, másrészt túl kellett esni bizonyos tisztázásokon. Ma már mosolyog rajta az ember. Máshol vannak most a tétek. Persze, fontos, hogy a kultúra szereplői vitatkozzanak, de sokkal fontosabb, főleg ma, amikor annyi nemtelen támadás éri a kultúrát, hogy alapvető dolgokban megegyezzenek, és ne vonják kétségbe egymás hozzáértését és jóakaratát. Azért szeretem nagyon az ÉS-kvartettet csinálni, mert ott komoly irodalmárok vitatkoznak, sokszor nem értenek egyet, ez tök jó, de soha nem söprik le a másik véleményét.
– 1996 óta vagy az ÉS könyvkritikarovatának szerkesztője. Leginkább az érdekel, miként látod immáron majd’ harminc év tapasztalatával az irodalomkritika történetét, a legfontosabb elmozdulási jellegeket? És persze az előbbi elbeszélésben hogyan a te saját történetedet, a kritikaírásod, a megannyi interjú kérdésirányainak a történetét? Mit őriztél meg, mihez ragaszkodtál, hol vagy csökönyös, és mely pontokon engedtél, változtál?
– Az ÉS reményeim szerint a művelt nagyközönséghez szól, mindenkihez, akit a közélet és a kultúra kérdései érdekelnek. Ennek jegyében igyekszem működtetni a könyvkritikarovatot, ennek jegyében szerkesztem a feuilletonrovatot és a kulturális interjúkat is, ennek jegyében írok kritikát. A lapban zsurnálkritikák vannak, amelyeket azonban szakmabeliek írnak, ám olyan nyelven, hogy minél többekhez szóljanak. Ez szolgáltatás, egyre inkább arról van szó, hogy emberek, figyeljetek erre és arra, olvassatok, gondolkozzatok, ne dőljetek be olcsó és hamis információknak. Ugyanakkor a hagyományos kritika híve vagyok, meg kell írni, ha valami jó, meg kell írni, ha valami nem jó, aztán érvelni kell, és szerintem lehet spoilerezni. Ahogy öregszem, egyre inkább azt szeretem megírni, ha valami tetszik. Persze, egy kritikusnak akkor van hitele, ha mindig elmondja rendesen a véleményét. Elég sokat írok, nincs időm elmélyedni hónapokig egy témában, és nincs módom hosszan írni, a hetilaptempó ezt nem teszi lehetővé, ellenben sok könyvről módom van elsőként kritikát megfogalmazni. Interjút csak akkor készítek, ha valami, valaki tényleg érdekel. Szerintem az interjú akkor lesz jó, ha érzi az olvasó, hogy a kérdező és a válaszoló akar valami személyeset mondani, és van is mondandójuk egymás számára, nem ragadnak le ott, hogy mi a véleményed a választási kampányról, és egyébként min dolgozol éppen. Akik engem interjúalanyként érdekelnek, azok ugyanazok, akik olvasóként érdekelnek, érdekel bennük a szerző és az ember, hisz ezek az interjúkészítés szempontjából bizony nem szétválaszthatók. Na jó, bevallom, leginkább mindig az izgat, hogy a fenébe csinálta meg az író azt a művet, amelyről szó van. Erről nehéz jól kérdezni, sokszor provokálni kell, hogy a nyulacska a bokorból kiugorjon. Van, hogy nem ugrik ki, de az is tud beszédes lenni.
(...)
Megrendelhető a kiadó webáruházában:
Prae Kiadó
