Ma
egy beleolvasót hozok nektek Helma Kiadó oldalán lehet beszerezni Lana V. Asol: A folyó túloldalán c. kötet, mely nemrég jelent meg. Ebből a
kötetből fogok hozni egy kis részletet, kedvcsinálónak. Igyekszem folyamatosan
hozni részleteket belőle.
Jó
olvasást!
Lana V. Asol:
A folyó túloldalán
Tartalom:
Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot
választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a
sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a
túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán
Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.
Stella, aki azt gondolta, ismeri a
múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy
percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek
világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a
képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már
csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben
előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik.
Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga,
hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen
környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek
köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az
elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre
keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket,
Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a
gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani
ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy
olvasni.
ENGEDÉLLYEL
1.
fejezet
A
palota
Ágyban ébredtem, és egy pillanatra már azt hittem, hogy a sajátomban. Ahogy megmozdultam, éreztem a húzódást a jobb vállamban. Hirtelen öntött el az emlékezés, az utolsó kép, hogy a folyóba esem. Felültem, szemrevételeztem a környezetem. Nagyon nem a saját, koszos kis szobámban voltam. Ez egy tágas, díszes szoba volt.
– Istenekre! – A kandallóban ropogott a tűz. A vállamból már nem állt ki nyílvessző, és a saját ruháimat sem találtam. Kicsúsztam az egyébként nagyon kényelmes baldachinos ágyból, és óvatos mozdulatokkal belebújtam abba a köpenybe, ami az ágyam mellé volt készítve. Sohasem viseltem még ennyire finom anyagot. Puha volt és kellemes, de fáztam.
– Hol a fenében lehetek? – gondoltam.
Az ablakhoz rohantam, amikor rossz érzés kezdett erőt venni rajtam.
Valami kastélyban lehettem, a kilátás parkra vagy inkább egy kertre nyílt. Undok, borús volt kint az idő.
– Ne, ne, ne... Kihalásztak, és most idehoztak, aztán felelhetek a bűneimért...
Csak azt nem értettem, hogy miért fektettek puha ágyba, és látták el a sérülésem? Nem állt össze a kép. De sürgetőnek éreztem, hogy lelépjek.
Először is, valami ruhát kellett kerítsek. Gyorsan körbenéztem, és az egyik faragott fa ruhásszekrényben találtam párat. A szürkét választottam, abban tudok majd a legkönnyebben kilógni innen. A szívem már a torkomban dobogott, hogy vajon mikor nyitnak rám.
Elképesztő, nem a saját fehérneműm volt rajtam. Ettől dühös lettem, és kétségkívül zavarba is jöttem. De volt most annál nagyobb bajom is, hogy került rám másik alsónemű.
Gyorsan öltöztem, a ruha egy kicsit nagy volt, de nem érdekelt túlzottan. Kilestem még egyszer az ablakon. Pont olyan volt az idő, hogy a francnak se volt kedve kimenni a szabadba, főleg nem az épület párkányán csoszogni. De a folyosó rizikós volt. Minél előbb jutok ki a kertbe, annál előbb vagyok szabad.
A hideg kőpárkány szinte égette a talpamat, és a vállam is fájt, ahogy a karomat mozgattam. De azt is el tudtam viselni, hogy a mászáshoz majd a jobb kezemet is használnom kell. Gyorsan csúsztattam a lábaimat a torony felé igyekezve, közben próbáltam nem tudomást venni az alattam lévő mélységről. Hálát adtam magamban, hogy a csúnya idő ellenére nem fúj a szél. Nem féltem a magasban, de, ha arra gondoltam, hogy egy palota csúszós kőpárkányán sétáljak végig úgy, hogy bármikor rám szakadhat az eső, hát nem voltam éppenséggel nyugodt. A torony úgy csatlakozott a palota falához, hogy a kettő között volt egy kis rés. A hátam a falnak vetettem, a lábaimat pedig a toronynak, és nekinyomva magam araszoltam lefelé.
A kezeimre szinte nem is volt szükség, csak annyira, hogy visszanyomjam magam, ha túlságosan oldalra billennék. Az utolsó métereket ugrottam, és amikor földet értem, elmormoltam egy fohászt az istenekhez.
Mászás közben túlságosan koncentráltam, nem tudtam körbenézni, ezért aszerint tájékozódtam, amit az ablakból láttam. A kertet céloztam meg, s úgy sejtettem, onnan valahogy csak el jutok valami kerítésig. Timoth ezért nagyon szorulni fog. Aztán belém hasított, hogy remélem, Bennek nem lett baja belőle.
Szitkozódtam, majd körbekémleltem, aztán bevettem magam valami gyümölcsösbe. Szaladtam a fák között, de olyan ismeretlen illat csapta meg az orromat, hogy megtorpantam. Finom volt, és aromás, és abból a gyümölcsből áradt, ami a mellettem lévő fákon függött.
Nem lettem volna igazi tolvaj, ha nem szakítottam volna le egy párat. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Körülbelül akkora volt, mint egy tojás, a külseje olyan színű, mint a sárgarépa, az alakja meg nagyjából olyan, mint egy paradicsomé. A ruha zsebébe mélyesztettem, azután rohantam tovább. Már láttam a falat, és nem lettem tőle boldog. Magas kőfal húzódott végig, előtte meg vastag, sűrű, szúrós növény. Közelebb érve megállapítottam, hogy ezen nem tudok átjutni. A sövény tele volt tüskékkel, ezért nem tudtam volna eljutni a falig, de nem szerettem volna rázuhanni se.
– Jól van, csak kijutok valahol... – gondoltam.
Továbbszaladtam, közben pedig egyre jobban fáztam. Cipő nélkül egyszerűbb volt a falmászás, de most azért nagyon jól jött volna egy. Aztán megpillantottam a szabadulásomhoz vezető utat. Egy évezredes tölgy nyújtogatta az ágait a kerítés felé. Onnan már át tudok ugrani.
A sebem miatt nem volt könnyű felkapaszkodni rá, az egész karomba kisugárzott a fájdalom. De nem érdekelt, csak már kint legyek! Reméltem, az ág nem törik el alattam, míg eljutok addig, ahonnan ugorhatom.
– Lyxre, te leány! Jössz le, de azonnal onnan! – rivallt rám egy hang, én meg annyira meglepődtem, hogy lecsúszott a talpam. Kemény volt a becsapódás.
Oldalra fordultam a földön, hátha könnyebben tudok levegőt venni, de egyelőre még nem sikerült a művelet. Az eséstől kegyetlenül megütöttem a hátam, és a tüdőm is összeszorult.
– Magasságos! – sápítozott a nő, akinek a nyomorúságos sorsomat köszönhettem.
– A rohadt életbe... – nyögtem. Fájt mindenem, ráadásul lefüleltek.
A nő segített talpra állni, majd tüzetesen végigmért olyan szúrós szemekkel, hogy már csak dacból is utánoztam. A nő idősnek tűnt, de valahogy még sem volt az. Barna, kissé vöröses haját szoros kontyba fogta, és sötétzöld, remekül szabott ruhát viselt. A szemei elképesztő zöldje szépen harmonizált az öltözettel. De mielőtt elbűvölhetett volna, ki kellett találnom, mit csináljak.
– Mi a fészkes frászt kerestél te azon a fán? Hogy jöttél ki egyáltalán a Palotából? – kérdezte dühösen, közben keményen karon ragadott, és kezdett visszahúzni a Palota irányába. – Nézd meg! A sebed is újra felszakadt! – mutatott a vállamra, ahol most egy nagy vörös folt árulkodott.
– Miért vagyok itt? – kérdeztem nyersen.
– Miért? Hagytunk volna az Urvi partján?
– Urvi? A folyó lenne? Miért hívja így? – töprengtem.
– Jóságos... Még cipő sincs rajtad... – sopánkodott, közben egyre csak húzott befelé. Kíváncsi voltam, mit szól a nyanya, ha lát a Palota falán mászni.
Egész végig dünnyögött, mígnem újra ott találtam magam a palotában.
– Csodálatos... – sóhajtottam.
Nem láttam értelmét elfutni, így már nem szökhettem meg. Inkább mindent megfigyeltem, rögzítettem, ki tudja mi az, ami még a segítségemre lesz.
A Palota hemzsegett a személyzettől, akik úgy néztek rám, mintha valami különlegesség lennék. Biztos nem szoktak hozzá az olyan leharcolt külsejű egyénekhez, mint amilyen most én voltam. Hirtelen mindenki abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és lehajtott fejjel várt. Nem értettem, mi bajuk, de az öreg szolgáló erőszakosan lehajtotta a fejemet, amire szinte vicsorogtam. Utáltam, ha valaki kényszerít, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.
Amikor égő tekintettel néztem felé, szigorú, megrovó szemeket meresztgetett rám.
– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan.
– Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm.
A nő pedig újra lenyomta a fejemet.
– Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
.png)
.png)
.png)
.png)
.png)
.png)
.png)