Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem az Hajdú-Antal Zsuzsanna írónőt,
hogy meséljen kicsit magáról, és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy
elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek három könyve jelent meg eddig Léggömbök,
Utánad, Visszatérünk címmel, amiket a Ciceró Kiadó oldalán lehet
megrendelni. A következő negyedik regénye az
Erawan kiadónál fog
megjelenni, Belvárosi srác címmel.
Íme az interjú, fogadjátok
szeretettel.
(Fotó: Enessey Melinda-Mosolyra fel)
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
36 éves koromra a Ciceró kiadónál
2016 óta három kötetem jelent meg (Léggömbök, Utánad, Visszatérünk), háromból
kettőt a HUBBY az Év Ifjúsági Könyve díjra jelölt, amit mindig örömmel idézek
fel.
Kicsit nehéz szigorúan egy
zsánerbe sorolni a könyveimet, mert a komolyabb témák és a stílus/írásmód miatt
nem kizárólag ifjúságiak; rám, mint szerzőre talán leginkább a kortárs realista
jelző illik. Az írás iránti elkötelezettség mellett emellett ember- és
állatbarát vagyok, multinál dolgozom, szeretem a folyó- és tópartokat, megszállottja
vagyok a tengernek, a nyüzsgő városoknak, a magyar nyelvnek, a zöldséges (főleg
a currys, indiai ízvilágú) kajáknak, és néha egyszerűen csak úgy vagyok;
lustálkodom, meditálok.
A könyveid sok kutatómunkát igényeltek? Meddig tartott az írás
folyamata?
A Léggömböknek, mivel a gyerekkori regényemet írtam újra, tizennyolc év
alatt sok-sok átírása született, ez nagyon sok idő, de ezeket az éveket
írásgyakorlatként fogom fel.
Az Utánad viszont mindössze három hónap alatt született (a fejemben
mindig is létezett egyfajta folytatása a Léggömböknek), a Visszatérünk pedig
nagyjából négy hónap alatt íródott. Utóbbinál szükség volt kutatómunkára, ami
eléggé meg is viselt.
A negyedik, megjelenés előtt álló regényem, ha mondhatom ezt, talán a
legtudatosabb koncepció az eddigiek közül, mert ez járt a legtöbb
kutatómunkával; szülőket és alapítványnál dolgozó szakembereket faggattam, akik
türelmesen válaszoltak a kérdéseimre.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Előfordul, hogy megihlet egy valós esemény, akár csak egy jelenet
erejéig; például az Utánadban az a bizonyos erdélyi stoppolás hasonló jópofa kalandokat
tartogatott számomra is, mint amilyeneket a főhős élt át.
A Visszatérünket két, hazánkat érintő busztragédia emlékére írtam; az
érdekelt, hogy hat évvel a baleset után milyen a túlélő fiatalok élete, és mi
történik, ha összetalálkoznak egymással, szembe tudnak-e nézni a múlttal, ha
arról van szó.
A nemsokára megjelenő kötetemet pedig egy újságban megjelent cikk
inspirálta, de hogy pontosan miről és kiről is szólt ez a cikk, azt fedje még
egy darabig homály; ígérem, hamarosan elárulom.
Az eredeti események mindenesetre olyanok, mint egy-egy fuvallat:
elindítanak bennem valamit, ami némiképp segít hitelesnek maradni írás során,
megadják a kezdőlökést, de minden más már a képzeletem szüleménye.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Technikailag jó korán (túl korán?), négyévesen tanultam meg írni és
olvasni, már akkor elbűvölt a betűk világa (a számok rovására...); az oviban
néha én olvastam mesét a többi gyereknek, tízévesen meg már összefűzött lapokra
történeteket körmöltem. A mániát később se nőttem ki, folytatódott általános
iskolában és gimnáziumban is, de az egyetem alatt kicsit hanyagoltam az írást,
akkoriban inkább az olvasás (magyar-pedagógia szakra jártam) és a szemináriumi
dogák kerültek előtérbe, mindenesetre ez a szenvedély nem mostanában kezdődött,
és makacsul kitart a mai napig.
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Egyelőre jól érzem magam a zsánerben, amiben írok, és nem tervezem, hogy
váltok; azt annál inkább, hogy lesznek még hasonló, leginkább felnőtteknek
szóló köteteim, amelyeket remélem, ugyanúgy szeretni fognak az olvasóim, mint a
korábbiakat.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Csupa-csupa stressz! Komolyra fordítva a szót, szerintem nincs olyan,
hogy befejezni egy kéziratot. Olyan van, hogy most már le kéne, adni,
most már el kéne engedni, most már átírtam negyvenszer, kitöröltem, hozzáírtam,
alakítgattam, mint egy szobrot, amit tennék talán a végtelenségig, ha nem
kellene hamarosan kiengednem a kezem közül. Számomra semmiképpen sem jelent
lezárást az a pillanat, amikor leírom az utolsó mondatvégi írásjelet: olyankor
kezdődik az igazi munka: újraolvasni, jelölni a hibákat, és bizonyos részeknek
akár ismét nekivágni; addig a pontig, amíg valamennyire már én is elégedett
vagyok az eredménnyel, hogy na, ezt már én is vállalom, ezt már ilyen formában el
merem küldeni a szerkesztőnek.
Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem
gondolkodtál még ezen?
Nincs írói álnevem, és nem is látom értelmét,
hogy legyen.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Igen is, meg nem is.
Fiatalon nyilván az ifjúsági témákban mozogtam otthonosabban, tanárként pedig
érdekelt a diákok lelkivilága. Később magára a felnövés folyamatára helyeztem a
hangsúlyt; ahogy az ember érik, úgy találják meg a korosztályát érintő, érdekes
témák, a hétköznapiságban rejlő szépségek.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Amikor öt évvel ezelőtt a Ciceró kiadó főszerkesztője felhívott, kiugrottam
a bőrömből örömömben, mert addig csak magánkiadásban jelent meg írásom. Épp a
munkahelyemen voltam az irodában, de nem igazán tudtam aznap a feladataimra
koncentrálni az izgatottságtól: azon agyaltam, hogyan tudnám megvalósítani az
ötleteket, amiket a főszerkesztő javasolt.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Egyetértek azzal, hogy fontos a rutin, de ezt egy hozzám hasonlóan kissé
szétszórt embernek néha nem egyszerű megvalósítani, ráadásul hétközben a napi
nyolc-kilenc óra munka sokat kivesz belőlem, így az esték és a hétvégék
maradnak az írásra. Sokakkal ellentétben én tényleg hiszek az ihletben: akkor
írok a leggördülékenyebben, amikor rám köszönt. Nekem ez az egész ihlet-dolog
kicsit olyan, mint egy vadló: nehéz betörni, hogy akkor jöjjön, amikor nekem is
alkalmas, de néha muszáj.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket
nehezen tudtál megírni?
Nehéz egyet-egyet kiragadni, spoilerek nélkül; a Léggömbökben talán az
egyik, amikor Matyi és Dorka kiülnek a tízemeletes panelház tetejére. Ez
valahogy visszahozza a tinédzserkoromat.
Az Utánadban egyértelműen az erdélyi jeleneteket volt a legjobb megírni,
a Visszatérünkben pedig az a bizonyos pesti rakparton tartott esti osztálytalálkozó
érint meg a mai napig, valahányszor eszembe jut, vagy kinyitom a könyvet.
A megrázóbb részeket inkább érzelmileg nehéz számomra megírni, semmint
írástechnikailag, bár igaz, hogy ezeken a részeken dolgozom a legtöbbet;
finomítok, alakítom, hogy szépen megformált mondatok mögé rejtsem a
mondanivalót; ne csak elmeséljek, hanem a megfelelő hangulatot teremtsem meg;
ami néha nem könnyű, de annál jobban szeretem csinálni.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet,
amihez nyúlsz?
Ihletet adhat bármi: egy zene, egy álom, egy ismerős által elmesélt
sztori; de kell hozzá egy titkos összetevő: ez pedig egy bizonyos érzés, amit
nem tudok máshoz hasonlítani, csak a szerelemhez. Hogy ez a téma az enyém, a
sajátom. Ha nagy szavakkal akarnék dobálózni, azt mondanám, hogy olyan
történeteknél ébred ez fel bennem, amit a magaménak hiszek, amit talán csak én
tudok úgy megírni, ahogy más esetleg nem; amiért a végtelenségig tudok
lelkesedni, küzdeni, és utólag visszatekintve, a kész könyvet a kezemben tartva
néha komolyan nem is tudom, honnan volt erőm mindehhez.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Szakmai oldalról a cicerós főszerkesztőm volt az, aki a megjelenések
előtt bátorított, hogy a szövegeimből – és magamból – a legjobbat hozhassam ki.
A barátnőm és az édesanyám szintén elolvassák, amiket írok, és ellátnak
jótanácsokkal. Ez nálunk már hagyomány.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
2015-ben túl voltam egy csúnya, szövődményekkel járó vetélésén – tudom, félig-meddig
tabu ilyesmiről beszélni, de hátha ebben is változunk mi, emberek –, és ezt
követően olyanom volt, hogy nekem márpedig maradandót kell alkotnom, tehát mi
lenne, ha végre kiadnám magánúton a Léggömbök elődjét. Én ezt a lépést is
mérföldkőként tartom számon, mert ekkor láttam először könyv formában az
írásomat. A családom szerintem ugyanúgy örült annak a kis kötetnek, mint később
annak, hogy a Léggömbök országos terjesztésbe kerülhetett, pedig ez óriási szerencse,
nem is mindenkinek adatik meg, csak ezt nem biztos, hogy ugyanúgy éli meg a
család minden egyes tagja, mint a szerző maga, akinek fontos szakmai
visszajelzés, ha egy kiadó bizalmat szavaz neki. Amikor pedig már látták, hogy
csak írom és írom a többit, biztosan rájöttek, nem csak egy múló hóbort ez
nálam, hanem tényleg menthetetlen vagyok.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Nemsokára új, felnőtteknek szóló
kötettel jelentkezem az Erawan kiadónál
Belvárosi srác címmel (annyit talán
már most elárulhatok, hogy egy 41 éves, Down-szindrómás kisfiát egyedül nevelő
apuka, Balázs bőrébe bújok, aki egy igazi humoros, harcos, önreflektív figura,
imádtam az ő szemszögéből írni), és nagyon-nagyon remélem és izgulok, hogy ezt
a könyvemet is szeretettel olvassátok majd.
A könyveket itt tudjátok beszerezni:
Hajdú-Antal Zsuzsanna: Léggömbök - Utánad
Hajdú-Antal Zsuzsanna: Visszatérünk
Hajdú-Antal Zsuzsanna: Belvárosi srác című könyvvel kapcsolatban itt olvashattok bővebben.
Erawan Kiadó
Hajdú-Antal Zsuzsanna írói oldala