2021. július 14., szerda

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Hajdú-Antal Zsuzsanna - ("Előfordul, hogy megihlet egy valós esemény, akár csak egy jelenet erejéig; például az Utánadban az a bizonyos erdélyi stoppolás hasonló jópofa kalandokat tartogatott számomra is, mint amilyeneket a főhős élt át.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem az Hajdú-Antal Zsuzsanna írónőt, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek három könyve jelent meg eddig Léggömbök, Utánad, Visszatérünk címmel, amiket a Ciceró Kiadó oldalán lehet megrendelni. A következő negyedik regénye az  Erawan kiadónál fog megjelenni, Belvárosi srác címmel.

Íme az interjú, fogadjátok szeretettel.

 

 (Fotó: Enessey Melinda-Mosolyra fel)


Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

36 éves koromra a Ciceró kiadónál 2016 óta három kötetem jelent meg (Léggömbök, Utánad, Visszatérünk), háromból kettőt a HUBBY az Év Ifjúsági Könyve díjra jelölt, amit mindig örömmel idézek fel.

Kicsit nehéz szigorúan egy zsánerbe sorolni a könyveimet, mert a komolyabb témák és a stílus/írásmód miatt nem kizárólag ifjúságiak; rám, mint szerzőre talán leginkább a kortárs realista jelző illik. Az írás iránti elkötelezettség mellett emellett ember- és állatbarát vagyok, multinál dolgozom, szeretem a folyó- és tópartokat, megszállottja vagyok a tengernek, a nyüzsgő városoknak, a magyar nyelvnek, a zöldséges (főleg a currys, indiai ízvilágú) kajáknak, és néha egyszerűen csak úgy vagyok; lustálkodom, meditálok.

A könyveid sok kutatómunkát igényeltek? Meddig tartott az írás folyamata?

A Léggömböknek, mivel a gyerekkori regényemet írtam újra, tizennyolc év alatt sok-sok átírása született, ez nagyon sok idő, de ezeket az éveket írásgyakorlatként fogom fel.

Az Utánad viszont mindössze három hónap alatt született (a fejemben mindig is létezett egyfajta folytatása a Léggömböknek), a Visszatérünk pedig nagyjából négy hónap alatt íródott. Utóbbinál szükség volt kutatómunkára, ami eléggé meg is viselt.

A negyedik, megjelenés előtt álló regényem, ha mondhatom ezt, talán a legtudatosabb koncepció az eddigiek közül, mert ez járt a legtöbb kutatómunkával; szülőket és alapítványnál dolgozó szakembereket faggattam, akik türelmesen válaszoltak a kérdéseimre.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Előfordul, hogy megihlet egy valós esemény, akár csak egy jelenet erejéig; például az Utánadban az a bizonyos erdélyi stoppolás hasonló jópofa kalandokat tartogatott számomra is, mint amilyeneket a főhős élt át.

A Visszatérünket két, hazánkat érintő busztragédia emlékére írtam; az érdekelt, hogy hat évvel a baleset után milyen a túlélő fiatalok élete, és mi történik, ha összetalálkoznak egymással, szembe tudnak-e nézni a múlttal, ha arról van szó.

A nemsokára megjelenő kötetemet pedig egy újságban megjelent cikk inspirálta, de hogy pontosan miről és kiről is szólt ez a cikk, azt fedje még egy darabig homály; ígérem, hamarosan elárulom.

Az eredeti események mindenesetre olyanok, mint egy-egy fuvallat: elindítanak bennem valamit, ami némiképp segít hitelesnek maradni írás során, megadják a kezdőlökést, de minden más már a képzeletem szüleménye.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Technikailag jó korán (túl korán?), négyévesen tanultam meg írni és olvasni, már akkor elbűvölt a betűk világa (a számok rovására...); az oviban néha én olvastam mesét a többi gyereknek, tízévesen meg már összefűzött lapokra történeteket körmöltem. A mániát később se nőttem ki, folytatódott általános iskolában és gimnáziumban is, de az egyetem alatt kicsit hanyagoltam az írást, akkoriban inkább az olvasás (magyar-pedagógia szakra jártam) és a szemináriumi dogák kerültek előtérbe, mindenesetre ez a szenvedély nem mostanában kezdődött, és makacsul kitart a mai napig.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Egyelőre jól érzem magam a zsánerben, amiben írok, és nem tervezem, hogy váltok; azt annál inkább, hogy lesznek még hasonló, leginkább felnőtteknek szóló köteteim, amelyeket remélem, ugyanúgy szeretni fognak az olvasóim, mint a korábbiakat.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Csupa-csupa stressz! Komolyra fordítva a szót, szerintem nincs olyan, hogy befejezni egy kéziratot. Olyan van, hogy most már le kéne, adni, most már el kéne engedni, most már átírtam negyvenszer, kitöröltem, hozzáírtam, alakítgattam, mint egy szobrot, amit tennék talán a végtelenségig, ha nem kellene hamarosan kiengednem a kezem közül. Számomra semmiképpen sem jelent lezárást az a pillanat, amikor leírom az utolsó mondatvégi írásjelet: olyankor kezdődik az igazi munka: újraolvasni, jelölni a hibákat, és bizonyos részeknek akár ismét nekivágni; addig a pontig, amíg valamennyire már én is elégedett vagyok az eredménnyel, hogy na, ezt már én is vállalom, ezt már ilyen formában el merem küldeni a szerkesztőnek.

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Nincs írói álnevem, és nem is látom értelmét, hogy legyen.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Igen is, meg nem is.

Fiatalon nyilván az ifjúsági témákban mozogtam otthonosabban, tanárként pedig érdekelt a diákok lelkivilága. Később magára a felnövés folyamatára helyeztem a hangsúlyt; ahogy az ember érik, úgy találják meg a korosztályát érintő, érdekes témák, a hétköznapiságban rejlő szépségek.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Amikor öt évvel ezelőtt a Ciceró kiadó főszerkesztője felhívott, kiugrottam a bőrömből örömömben, mert addig csak magánkiadásban jelent meg írásom. Épp a munkahelyemen voltam az irodában, de nem igazán tudtam aznap a feladataimra koncentrálni az izgatottságtól: azon agyaltam, hogyan tudnám megvalósítani az ötleteket, amiket a főszerkesztő javasolt.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Egyetértek azzal, hogy fontos a rutin, de ezt egy hozzám hasonlóan kissé szétszórt embernek néha nem egyszerű megvalósítani, ráadásul hétközben a napi nyolc-kilenc óra munka sokat kivesz belőlem, így az esték és a hétvégék maradnak az írásra. Sokakkal ellentétben én tényleg hiszek az ihletben: akkor írok a leggördülékenyebben, amikor rám köszönt. Nekem ez az egész ihlet-dolog kicsit olyan, mint egy vadló: nehéz betörni, hogy akkor jöjjön, amikor nekem is alkalmas, de néha muszáj.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Nehéz egyet-egyet kiragadni, spoilerek nélkül; a Léggömbökben talán az egyik, amikor Matyi és Dorka kiülnek a tízemeletes panelház tetejére. Ez valahogy visszahozza a tinédzserkoromat.

Az Utánadban egyértelműen az erdélyi jeleneteket volt a legjobb megírni, a Visszatérünkben pedig az a bizonyos pesti rakparton tartott esti osztálytalálkozó érint meg a mai napig, valahányszor eszembe jut, vagy kinyitom a könyvet.

A megrázóbb részeket inkább érzelmileg nehéz számomra megírni, semmint írástechnikailag, bár igaz, hogy ezeken a részeken dolgozom a legtöbbet; finomítok, alakítom, hogy szépen megformált mondatok mögé rejtsem a mondanivalót; ne csak elmeséljek, hanem a megfelelő hangulatot teremtsem meg; ami néha nem könnyű, de annál jobban szeretem csinálni.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Ihletet adhat bármi: egy zene, egy álom, egy ismerős által elmesélt sztori; de kell hozzá egy titkos összetevő: ez pedig egy bizonyos érzés, amit nem tudok máshoz hasonlítani, csak a szerelemhez. Hogy ez a téma az enyém, a sajátom. Ha nagy szavakkal akarnék dobálózni, azt mondanám, hogy olyan történeteknél ébred ez fel bennem, amit a magaménak hiszek, amit talán csak én tudok úgy megírni, ahogy más esetleg nem; amiért a végtelenségig tudok lelkesedni, küzdeni, és utólag visszatekintve, a kész könyvet a kezemben tartva néha komolyan nem is tudom, honnan volt erőm mindehhez.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Szakmai oldalról a cicerós főszerkesztőm volt az, aki a megjelenések előtt bátorított, hogy a szövegeimből – és magamból – a legjobbat hozhassam ki. A barátnőm és az édesanyám szintén elolvassák, amiket írok, és ellátnak jótanácsokkal. Ez nálunk már hagyomány.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

2015-ben túl voltam egy csúnya, szövődményekkel járó vetélésén – tudom, félig-meddig tabu ilyesmiről beszélni, de hátha ebben is változunk mi, emberek –, és ezt követően olyanom volt, hogy nekem márpedig maradandót kell alkotnom, tehát mi lenne, ha végre kiadnám magánúton a Léggömbök elődjét. Én ezt a lépést is mérföldkőként tartom számon, mert ekkor láttam először könyv formában az írásomat. A családom szerintem ugyanúgy örült annak a kis kötetnek, mint később annak, hogy a Léggömbök országos terjesztésbe kerülhetett, pedig ez óriási szerencse, nem is mindenkinek adatik meg, csak ezt nem biztos, hogy ugyanúgy éli meg a család minden egyes tagja, mint a szerző maga, akinek fontos szakmai visszajelzés, ha egy kiadó bizalmat szavaz neki. Amikor pedig már látták, hogy csak írom és írom a többit, biztosan rájöttek, nem csak egy múló hóbort ez nálam, hanem tényleg menthetetlen vagyok.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Nemsokára új, felnőtteknek szóló kötettel jelentkezem az Erawan kiadónál Belvárosi srác címmel (annyit talán már most elárulhatok, hogy egy 41 éves, Down-szindrómás kisfiát egyedül nevelő apuka, Balázs bőrébe bújok, aki egy igazi humoros, harcos, önreflektív figura, imádtam az ő szemszögéből írni), és nagyon-nagyon remélem és izgulok, hogy ezt a könyvemet is szeretettel olvassátok majd.

 A könyveket itt tudjátok beszerezni:

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Léggömbök - Utánad

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Visszatérünk

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Belvárosi srác című könyvvel kapcsolatban itt olvashattok bővebben.

Erawan Kiadó

Hajdú-Antal Zsuzsanna írói oldala 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.