Újabb beleolvasót hoztam nektek, ezúttal egy sci-fi történetet, Tarcsai Szabó
Tibortól a Galaxisok háborúja című könyvéből. Egy kis részlet a könyvből,
ha tetszik, lent megtalálod a linket a könyv vásárláshoz.
Tartalom
ENGEDÉLLYEL
Törlés
Újabb beleolvasót hoztam nektek, ezúttal egy sci-fi történetet, Tarcsai Szabó
Tibortól a Galaxisok háborúja című könyvéből. Egy kis részlet a könyvből,
ha tetszik, lent megtalálod a linket a könyv vásárláshoz.
Tartalom
ENGEDÉLLYEL
Törlés
Kovács Krisztián:
A fény magányossága
A tehetség lehetőség és kísértés is – Kovács Krisztián új regénye a tudomány és a hatalom veszélyes kapcsolatáról
Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 336 oldal
Miről szól a könyv?
A fény magányossága egy magyar csillagász története a hetvenes évek Budapestjén, az űrverseny utáni korszakban. A tudományos hírnév, a személyes lojalitás és a politikai elvárások között lavírozó főhősnek szembe kell néznie azzal a kérdéssel, meddig őrizhető meg a szakmai és erkölcsi függetlenség egy olyan rendszerben, ahol a tudásnak ára van.
Miért aktuális most?
A regény egy múltbeli történeten keresztül vizsgálja a tehetség és a hatalom viszonyát: mit kezd a rendszer azokkal, akik kiemelkednek, és milyen kompromisszumokra kényszerül az, aki érvényesülni akar. A kérdés ma sem veszített aktualitásából.
Leírás
A fény magányossága a magyar tudományos élet egy különös korszakába vezet vissza: a hetvenes évek közepére, amikor az űrverseny láza már csillapodóban volt, a hidegháború mégis minden szakmai kapcsolat fölé árnyékot vetett. Ebben a világban a tudomány nem csupán kutatás és felfedezés kérdése volt, hanem intézményi érdekek, politikai elvárások és személyes kompromisszumok bonyolult hálója.
Kovács Krisztián regénye egy csillagász életén keresztül vizsgálja ezt a közeget. A történet középpontjában egy olyan tudós áll, aki a nyilvánosság előtt a tudomány lelkes népszerűsítője, miközben a háttérben folyamatosan mérlegelnie kell, milyen árat hajlandó fizetni a szakmai előrejutásért. A múlt eseményei, egy elveszett barát kutatása és a hatalom felől érkező elvárások egyaránt arra kényszerítik, hogy újragondolja saját döntéseit.
A fény magányossága egyszerre történelmi regény és lélektani dráma. A budapesti tudományos élet, az űrkutatás hőskora és a hidegháború hétköznapjai egy olyan történet hátterét adják, amely a tudományos kíváncsiság, a személyes lojalitás és az erkölcsi felelősség határterületeit vizsgálja. A regény végső kérdése egyszerűnek tűnik, mégis nehéz válaszolni rá: vajon megőrizhető-e a függetlenség egy olyan világban, ahol a tehetség gyakran nemcsak lehetőség, hanem kísértés is.
Fülszöveg
1975, Budapest, az űrverseny végén. A hidegháború enyhülni látszik, az Apollo–Szojuz-korszak a technológiai együttműködés illúzióját kínálja, a hétköznapokat mégis az alkalmazkodás, a hallgatás és a kimondatlan határok szabják meg.
Kajetán Andor csillagász a magyar tudományos élet egyik legismertebb arca: a Csillagvizsgáló Intézet büszkesége, a televízió kedvence. A felszín alatt ugyanakkor gyász és depresszió gyötri, rossz döntések és kétes alkuk következménye, melyek mélyen a múltjába nyúlnak. És hamarosan ismét útelágazáshoz érkezik, egy újabb rossz döntés pedig már az egész hátralévő életére és szakmai munkájára végzetes kihatással lehet.
Andor ugyanis a munkáján túl a katonai felderítés informátora, aki külföldi útjairól hazatérve beszámol a történésekről, és jelentéseket ír kinti kollégáiról. Egyik este a tartótisztje megkeresi azzal, hogy a rendszer meghálálná eddigi tetteit, és arra kérik, fejezze be volt kollégája és barátja, Kemenesi György tanulmányát, mely jelentős tudományos felfedezést ígér a Végső Sors-elmélet kutatásában, ami az univerzum tágulását vizsgálja.
Kovács Krisztián valós eseményeken alapuló történelmi regénye lélektani tanulmány tudományos kíváncsiságról és lojalitásról, apaságról és elhallgatásról, nagyívű története Budapest második világháborús bombázásától a Szputnyik fellövésén át egészen a holdra szállásig, majd még annál is tovább vezet. A fény magányossága ugyanakkor feszült thriller arról, hogyan válik erkölcsi csapdává a határok feszegetése, és milyen árat fizet az, aki áruba bocsátja tehetségét a politikai hatalom számára.
A fény ugyanis nem válogat: nemcsak megvilágít, hanem le is leplez.
A regényről mondták
„Kovács Krisztián briliáns regénye nyugtalanítóan pontosan rezonál a jelenre, és hogy a kezdetben jelentéktelennek tűnő, apró kompromisszumok idővel hogyan ejtik csapdába az embert a hatalom, az ambíciók és a lelkiismeret útvesztőiben.” - Al Ghaoui Hesna
“A fény magányossága a döntések könyve. De dönthetünk-e valaki helyett, aki már nincs? Mit kezdünk a másik munkájával, emlékével, a közös idővel? Kovács Krisztián regénye megmutatja, hogy az igaz barátság ereje akár kozmikus távolságokat is áthidalhat.” - Juhász Anna
„Kérem, ne féljenek a sötétségtől. A sötétség csak annyit kér, figyeljenek rá.” – kéri Kovács Krisztián csillagász főhőse a pódiumon állva a közönségtől, és voltaképp a szerző is ezt kéri tőlünk, olvasóktól a legújabb könyvével. A fény magányossága ugyanis leginkább a sötétségről szól. A sötétségről, ami úgy borul barátság, tudomány, hűség és kétség fölé, hogy néha lehetetlennek tűnik kitérni előle, pedig a sötétségtől nem szabad félni. De figyelni mindig muszáj rá.” - Szlavicsek Judit
A szerzőről
Kovács Krisztián 1987-ben született Zalaegerszegen, főiskolai tanulmányait Szombathelyen végezte. 2018-ban megalapította az Ectopolis Magazin online kulturális portált, melynek 2022-ig főszerkesztője volt. Ugyanebben az évben jelent meg az első regénye Hiányzó történetek címmel, amit azóta további három követett. A 2024-es Ablakok az ébrenlétben bekerült a Nők Lapja Irodalmi Díj döntőjébe. Feleségével, kislányával és tacskójukkal Gyömrőn él.
Idézetek a kötetből
„1956 októbere van, Andor huszonnégy éves. Már közel két éve nem diák, de a kollektív hevület miatt annak érzi magát. Bár tudja, hogy egzisztenciája az államtól függ, mégis húzza a lába, a szíve, menne, ha tehetné, ki a közterekre, a Műegyetemhez, vagy meghallgatni Sinkovits Imrét a Nemzeti lépcsőjén. Mindig is tartózkodott a politikai vitáktól, de most érzi, hogy történelmi pillanatot él át. Érti a forradalom célját, hisz abban, hogy a tudomány fejlődését csupán annak függetlensége és teljes szabadsága képes biztosítani. Bűntudatot érez, amiért cserben hagyja a fiatalságot, ha nem indul el, de ha elindul, ugyanezt érezné a kollégái miatt. Ifjonti idealizmusa és szakmai lojalitása vív harcot egymással szüntelenül azokban a napokban, kívülről azonban nyugodtnak tűnik, mint aki pontosan tudja, mit csinál. A forradalom már zajlik, de ő továbbra is végzi a munkáját. Fotólemezeket hív elő a laborban, katalogizál, pályaszámításokat végez, jelentéseket ír, és azzal, hogy nem változtat a napi rutinján, hiába az elvágyódás, tulajdonképpen állást is foglal. Ezt persze sosem ismerné be. Fiatal még, nem hisz a balsorsban, ahhoz kell még pár év.”
„Egy Münchenből Washingtonba tartó repülőgépen ül. Már az első pillanattól úgy érzi, barátok közé csöppent, pedig a velük utazó pártmegbízott mást se csinál, csak az információk adagolásáról szóló óvintézkedéseket sorolja. Andornak sokszor az az érzése támad, hogy ellenséges vonalak mögé készülnek, és hogy ez túlzás. Járt ő már hasonló úton, nem is egyszer. Alig egy évvel a diplomaosztó után Innsbruckban Wernher von Braunt hallgatta egy közel ezer férőhelyes ovális teremben, ahogy az amerikai rakétatechnológiát ecseteli. Rá egy évre Amszterdamban Kármán Tódor beszélt a lamináris áramlás stabilitásának szerepéről. Újabb egy évvel később Londonban megállt mellette egy ismerős, erősen kopaszodó, szemüveges férfi a piszoárnál, és megkérdezte, hogy tetszik neki a kongresszus. Az előadások az űrjog és a nemzetközi együttműködés kérdései körül forogtak, különös tekintettel a világűr békés felhasználásának lehetőségeire. Andor nem igazán élvezte, és ennek hangot is adott.
– Érthető, amit mond, no de ha nincs jogi szabályozás, akkor nem lennénk többek, mint Victor Frankenstein és Dr. Moreau szerelemgyerekei, nem gondolja? – kérdezte a kopaszodó férfi kimért angolsággal. Andor eltöprengett, miközben Arthur C. Clarke felhúzta a cipzárját, kezet mosott, és távozott.”
„A fogadáson mégis kénytelen szóba elegyedni a megjelentekkel. Egy Knoll Gyula nevű férfi különösen lelkes a társaságában. Elmeséli, hogy tulajdonképpen merő véletlenségből keveredett oda: két hónappal korábban még veterán repülőezredesként MiG–21-esekkel repült Taszáron. Romló látására hivatkozva kérvényezte az áthelyezését. Így került a Híradó Csoportfőnökséghez. Feladata a rádióelektronikai felderítés lett, felettesei úgy vélték, jó hasznát veszik a tapasztalatainak. Első hivatali megjelenése az a nap, erre összehozza a véletlen Kajetán Andorral. Ismeri az érdeklődési körét, mondja, és ez Andornak úgy hangzik, mint egy fenyegetés. Olvasta a cikkeit a földönkívüli élet kutatásáról meg a Fermi-paradoxon cáfolatáról. Még az egyik Mázlis Virgo-regényt is dicséri. Andor érzi rajta, a férfi vágyott rá, hogy találkozzanak, anélkül, hogy tudta volna, megtörténik-e valaha. Figyelmet színlel, de valójában ő vágyik figyelemre. Minden tagja vibrál, szavai keresik a kiutat.”
A Küszöb – Szántó Áron első regényének
bemutatója Győrben, a Betonban május 9-én
Időpont: május 9., szombat 17 óra
Helyszín: Győr, Puskás Tivadar út 8.
A szerzővel és dr. Dávid Gyula szerkesztővel, a Figura Könyvkiadó vezetőjével Tanács Dóra beszélget.
A kötetről
A frissen elárvult, érettségi előtt álló Kriszti gyámjával, alkoholista nagybátyjával a Bakony egyik eldugott kis falujában kezd új életet nagyszüleinek régi házában. Szomszédjuk magának való, de kedves, békés öregember, aki a pincéjében egy idegen eredetű tárgyat rejteget. A régi majorsági épületben, a „Kastélyban” egy zavaros ideológiájú new age szekta jelenléte borzolja a kedélyeket, amelynek vezetője nem nézi jó szemmel a frissen érkezetteket. Nagyon úgy tűnik, a helyi boszorkányhistóriák is többnek bizonyulnak egyszerű mendemondánál.
Figura Könyvkiadó, 2026
Szerkesztette: dr. Dávid Gyula
Borítóterv és grafika: Szántó Áron
Szántó Áronról
A szerző portréját Szántó Nikolett Vivien készítette.
1989-ben született Veszprémben. Gyermekkora a város legendás lakótelepén, a Haszkovón telt anyagilag szerény, de érzelmileg kiegyensúlyozott és biztonságos, kulturálisan pedig kifejezetten pezsgő környezetben. Iskolái után – amelyekért nem igazán rajongott –, újságíróként dolgozott. Kreatív energiáit elsősorban a zene és képzőművészet terén kamatoztatta. A Küszöb az első regénye.
Részlet a regényből
„Félelmetes villám hasított a Hártyás csúcsába, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna – ahogy mondani szokás. Péntek volt, már besötétedett, este kilenc felé járt az idő. A falu egyetlen temetőjét szokatlan módon a hegy oldalában létesítették, a jó ég tudja, hány évszázaddal ezelőtt. A hegy tetejére épült ravatalozó kápolna villámhárítóját érte a csapás. Óriási dörrenés hallatszott, egy-két modernebb autó riasztója is bekapcsolt. A hirtelen kékes fényben egy pillanatra megvillantak a meredek lejtőn sorakozó gránit sírkövek, márvány obeliszkek és azok az öreg, szúette fejfák, amelyeken már a neveket is csak bajosan lehetett kiolvasni. A temető bejárata a falu központjából nyílt, két házzal odébb a közkedvelt Szivárvány presszótól. A kocsma kerthelyiségét ponyva fedte. Két öreg fröccsözött és cigizett alatta.
– Nem mondod, hogy ott hagytad a gázon, bazmeg!
– Dehogynem. Most mi van? Tudod mennyi idő, amíg a csülök meg az a lóbaszó csótánybab megfől? Három óra minimum! Mér’ kéne ott üddögélnem mellette? – értekezett a hobbiszakács már kicsit kapatosan.
– Hát te tudod…
– Jaj, ne károgj már Józsikám! Faszt érdekli! Gyere, igyunk inkább még egy szilvát! Én fizetek!
– Oké.
Elnyomták a csikkeket a hamusban és bementek. Az ajtó fölött egy elnyűtt szivárvány neonlámpa ívelt. Hét csík formált egy félkört, amelyek a hét szín kissé megfakult árnyalataiban világítottak: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. A citromsárga és a legalsó, az ibolya folyamatosan, kiszámíthatatlan ritmusban pislákolt.
Bent a tévében egy mulatós műsor ment, épp egy csinos, barna hajú nő énekelt egy közhelyes számot, minden bizonnyal a szerelemről, szakításról vagy valami ilyesmiről. Senkit nem érdekelt, de háttérzajnak oké volt. Az emberek csak ültek és beszélgettek az életről. Orsi, a kocsmáros lány kilépett a pultból, hogy dobjon pár fahasábot a kályhába. A régi, nagy cserépkályha tavaly kiégett, a lángok majdnem a kocsmát is elpusztították. Ennek a drámának a nyomait láthatták a vendégek a plafon kiterjedt koromszigetein. Egy sokkal kisebb, hordozható vaskályha állt a tönkrement régi előtt, amelybe képtelen módon illeszkedett a füstelvezető cső. Ormótlan látványt nyújtott, a célnak mindenesetre megfelelt. November eleje volt, pont fizetésnap után, és már épp elég hideg ahhoz, hogy bedurrantsanak a kályhába. Viszonylag sokan, úgy húszan gyűltek össze a falusiak, ráadásul a kint tomboló felhőszakadás miatt még hazajutni is bonyolultnak tűnt. Nem volt más választásuk, inni kellett.
Jani a pultnál ült és egy ötven év körüli cigány formával, Bovdennel beszélgetett felszínes dolgokról. Valójában Bogdánnak hívták, Bogdán Ferenc, de mivel mindenhova állandóan a Csepel kempingbiciklijével járt, ez a találó becenév ragadt rá. A biliárdasztalnál huszonévesek lökdösték a golyókat. Páran söröztek, de akadt, aki csak üdítőt ivott. A jobb sarokban, egy hosszúkás asztalnál ült a falu krémje: Karcsi (a hentes), Jóska (gyári munkás Móron), Misi (munkanélküli), Pista és Jácint (mindketten villanyszerelők közös vállalkozással), illetve Bandi (aki pásztorként került fel a Bakonyba). A bal oldalon négy öreg kártyázott a fröccseik felett. Középen egy kancsó, amelyből újra meg újra töltögették a kiürült poharakat. A tévé előtt hárman szotyiztak csendesen.
– Feles jöhet, Fecó? – kérdezte Jani Bovdentől.
– Pe’.
– Két kis Unicumot, lécci – mondta a pultos csajnak. – Meg egy Kőbányait.
Orsi haja hátul tüsire volt nyírva, Judy Jetsonosan. Bal kézfején egy nagyon béna, feltehetőleg már ezerszer megbánt nonfiguratív tetkó éktelenkedett. Töltöttgalamb testalkattal bírt, amely egyébként abszolút jól állt neki, de a kisugárzásában volt valami kimondottan maszkulin. Régóta pletykálták róla, hogy leszbikus és hogy Győrben van a nője, akit sose hoz le Csólyányosra, egyébként teljesen érthető okokból. Csávóval sosem látták. A népek imádtak ilyesmin csámcsogni, főleg egy ilyen ingerszegény környezetben, de mivel Orsi mindenkivel kedves volt és alapvetően jó természetű, nem nagyon baszogatták ezzel. Egy-két nincstelen, részeg fasz néha megpróbálta bekóstolni, de mivel még agya is volt, simán felmosta velük a padlót. Egy szó, mint száz, tisztelték őt.
– Ezerkétszáz lesz – töltötte ki az italokat.
– Ezernégyből, lécci.
Újabb villám csapott be a közelben. Az ajtó, mintha csak ennek következtében, hirtelen kivágódott. Egy magas, enyhén kopaszodó esőkabátos alak lépett be.
– Jó estét kívánok! – köszönt kicsit túl illedelmesen.
Valamit visszamorogtak rá, senki nem ismerte. Egy ideig méregették a gyüttmentet, aztán mindenki visszatért bokros teendőihez. Három bárszék állt a pultnál, az egyik még szabadon. Az idegen felakasztotta az esőkabátját a fogasra, leült Bovden mellé és kért egy sört. Szépen, egyenletesen duruzsolt a kályha. Barna, recés lambéria futott végig a kocsma falán, amelyre évtizedes zsír és retek tapadt. Közvetlenül a söntés mellett egy plakátot szúrtak rá egy rajzszöggel:
Márton-napi bál
– November 11, péntek, 20h –
Helyszín: Bakonycsólyányos, kultúrház
– Fergeteges party! – Tombola! – Libacomb párolt káposztával! (korlátozott mennyiségben) –
Zenél: Seriff Junior és Gömbi.”
Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Budapesten élek, a 32 felé csordogálok. Az írás régi útitársam, hivatásosan is hasonlókkal foglalkozom. Most ütöttem meg azt a mércét, amit közönségre méltónak érzek. Néha elkövetem azt a hibát, hogy elmegyek egy sakkversenyre. Írnom kéne inkább helyette!
Hány éves kortól ajánlod a Szivárványpitypang novellásköteted?
Felnőtt-irodalom, de remélem, ugyanazt a csillogást idézi vissza az olvasók szemében, mint a régi meseélmények. Ha gyerekként szeretted a Momo-t vagy a Végtelen történetet, és szoktál arra gondolni, bárcsak felnőttek volna veled ezek a könyvek, otthon fogod érezni magad a világomban.
Kicsit komolyabb, kicsit furcsább Rejtő Jenő – de ha Harry Potter nagykorú unokatestvérét keresed Budapest utcáin, a Szivárványpitypangot akkor is biztosan szeretni fogod.
Egy-egy novellás történet mennyi ideig tart meg írni?
Volt, ami két évbe tellett, volt, ami két napba. Én is változtam, a történetek is.
Miért pont novellák?
Széles skálát, sok színt, izgalmas sokféleséget szerettem volna bemutatni a debüt kötetemben. Egymás mellett áll az Élet Filmstúdió forgatókönyveket olvasó vad angyala és a financiális hüpszikétől félő rózsadombi idős hölgy. Az egyik a világ összes emberére frászt hoz, a másik meg retteg a LEVÉLtől a konyhaasztalán. És hányan vannak még, hányféle történetben! Regényekre még van időm.
Ha valaki novellát szeretne, hogyan álljon neki? Mit tanácsolsz?
Ismerd fel a korlátokat! Kevés időd van, kevés
helyed, hogy maradandót alkoss. Ami egy regényben hosszas leírás, az egy
novellában maximum egy gondolatfolt.
Több zsánerben íródó novellák, melyik a
kedvenced?
Tizennyolc gyermek közül nehéz választani. Mindet másért szeretem nagyon. A legnagyobb ötletek a Halasztott halálokban vannak, a legjobb emberek az Exklusávban. Azt mondják, a Fagyis bácsin szoktak sírni. Gondolom, az jó dolog.
Miért pont Szivárványpitypang a címe?
Kötetszinten azért, mert sok színes és szokatlant ötletet fújok vele szerteszét most a világba, és ahogy a pitypang, én is csak reménykedni tudok, hogy a jövőben termékeny talajra hullanak a szürke beton helyett. Hogy a címadó novellában mit művelnek a szivárványpitypangok, és mi köze ehhez a varázsdarazsaknak, annak kiderítése már az olvasó feladata.
Miért pont ez az álneved? Ha esetleg nem az, gondolkodtál ezen?
Nem álnév – ha valamit, az anyakönyvezettet érzem
annak. Koraszülött voltam, a harmadik trimeszter előtt érkeztem. Úgy nézett ki,
nem fogok megmaradni. Édesanyám mellett lesütött szemmel sétáltak el a nővérek
az osztályon. Az inkubátorban úgy viselkedtem, mint Lucifer. Ezt nemesítettem
egy darabka fénnyé. Emlékeztet, hogy túlélek dolgokat, amiket más nem, és hogy mindent
a magam módján csinálok. Sok furcsa kérdés forrása, de olyan kereszt, amit
önként és boldogan viselek.
Mikor
kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Nagyon korán. 1999,
isaszegi kockaház. Az előszobában ülök a számítógép előtt, le sem ér a lábam a
műanyag kerti székről, úgy pötyögök egy. txt fájlba. Regény, fejezetekkel,
flashback-jelenetekkel, de a szereplők nevei azért még oda vannak ragasztva kis
cetlin a monitor szélére, nehogy elfelejtsem őket. Négy fejezetig jutott akkor,
tizenhárom évesen visszatértem hozzá, akkor tízezer szóra duzzadt. Nyilván nem az
volt a legelső, de az az első emlékezetes.
Milyen
érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Csendes, nyugodt
mosoly egy márciusi reggelen. Egymillió szónyi inasoskodás és több mint huszonöt
év csendes próbálkozgatása. És végre valami olyan készült el, amivel nem vártam
görcsösen a barátok és írótársak megerősítését. Mert egyszerűen csak tudtam,
hogy jó.
Kik
láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít,
akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Mindig is leendő
író voltam. Nem tudsz a barátom lenni,
ha ez neked testidegen. A beleszólás talán rossz szó – az írás bányamunka, a
sötétben kaparsz ki a körmöddel valamit. Miután a felszínre hozod, kiderül,
drágakő-e. A barátok, olvasótársak a fény, akik tudnak ebben segíteni. De nekik
csak jó kérdéseik lehetnek, a válaszokat neked kell megtalálnod.
A
családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Büszkék rám, és nem
azért, mert kész van, hanem azért, mert megugrottam a saját mércémet.
Perfekcionistának mond mindenki, de szerintem csak igényes vagyok. De azt
hiszem, minden perfekcionista ezt mondja magáról.
Zárásképpen,
mit üzennél a jelenlegi/jövőbeli olvasóidnak?
Maradjanak nyitottak és kíváncsiak! Csak így lehet csodákra bukkanni.
Egy friss adalék, a könyve megjelenése óta megjelent két novellája a Defenestration és The Cafe Irreal magazinban, angol nyelven. A novellákat itt tudjátok elolvasni:
Mutasd a könyved!
Vízió
Könyvkiadó Egyesület szervezésébe indult útjára Magánkiadó Írók Könyvbörzéje.
Az
esemény Budapesten lesz megtartva héten, hétvégén.
2026.05.09-2026.05.10 között
Belváros Közösségi Tér
Budapest,
Meleg utca 9.
Eseményen
személyesen találkozhatsz írókkal, szerzőkkel és dedikálhatod a kedvenc
könyvedet. Sőt van lehetőséged vásárlásra is a helyszínen.
A Maia család
A romantikus élet epizódjai
Megjelenik május 7-én, a Portugál Nyelv Világnapján!
Prae Kiadó, 2026
Fordította: Pál Ferenc
Szerkesztette: L. Varga Péter
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
Könyvbemutató az ELTE Portugál Nyelvi és Irodalmi Tanszékén május 7-én, csütörtökön 12.30-tól!
A kötetről
Egy hanyatló világ ragyogó krónikája – szerelemről, illúziókról és egy család végzetéről.
A Maia család története több mint egy nemzedék sorsa: egy egész korszak tükre. A fiatal, művelt és tehetséges Carlos da Maia előtt minden lehetőség nyitva áll – ám élete hamarosan olyan szenvedélyek és titkok hálójába fonódik, amelyek elől nincs menekvés.
A 19. századi Lisszabon elegáns szalonjai, kávéházai és arisztokrata körei mögött lassú erkölcsi és szellemi hanyatlás húzódik meg. Eça de Queirós finom iróniával és részletgazdag realizmussal rajzolja meg egy társadalom portréját, amely képtelen szembenézni saját gyengeségeivel.
A Maia család egyszerre nagy ívű családregény és éles társadalomkritika, a portugál irodalom egyik legjelentősebb alkotása, amely ma is érvényes kérdéseket tesz fel sorsról, felelősségről és az elvesztegetett lehetőségekről.
Egy történet, amely magával ragad – és nem ereszt.
José Maria Eça de Queirós nagy XIX. századi portugál családregénye Pál Ferenc fordításában jelenik meg.
A könyvet L. Varga Péter szerkesztette, a borítót Szabó Imola Julianna készítette.
Részlet a regényből
„Kedélyes és fényűző időszak vette kezdetét, amely, ahogyan Alencar, a ház barátja és a ház asszonyának bizalmasa kijelentette, „csaknem olyan kifinomultan romlott volt, mint Byron költeményei”. Valóban Lisszabon legvidámabb soirée-i voltak: hajnali egykor kezdődtek a pezsgős vacsorák, későig ott ültek a monte mellett, kártyaasztaloknál, élőképeket rendeztek, amelyekben Maria ragyogóan szép volt Helena klasszikus ruháiba vagy Judith komor keleti gyászába öltözve. Szűkebb baráti körében csatlakozott a férfiakhoz, és elszívott egy illatos cigarettát. A biliárdszobában többször felcsattant a taps, amikor egyfalas karambolban legyőzte D. João da Cunhát, a kor nagy játékosát.
Ezekben az egymást követő mulatságokban, amelyeket átjárt a Regeneração korának romantikus érzülete, mindig ott lehetett látni a hallgatag és visszahúzódó Monforte papát magasra kötött nyakkendőjében, ahogy két kezét a háta mögött összekulcsolva behúzódott egy-egy sarokba, vagy megbújt az ablakmélyedésekben, s csak akkor jött elő, amikor valamelyik csepptálcában túlfolyt a viasz – közben önelégült tekintetével, csepegős áhítattal csak a lányát figyelte.
Maria soha nem volt ennyire szép. Az anyaság még tökéletesebb ragyogással ruházta fel őt, és valósággal betöltötte az Arroios-palota magas termeit, belengte sugárzó lényének fényével, amikor szőke Junóként jelent meg, gyémántokkal ékes hajában, meztelen vállának elefántcsont és tejfehérségével, nehéz selymeinek suhogásával. Amikor pedig a reneszánsz hölgyek példáját követve lényét megtestesítő virágot választott, a telt virágú és égővörös tulipán mellett döntött.
Mindenfelé beszéltek kifinomult fényűzéséről, a fehérneműiről, vagyonokat érő csipkéiről. Volt rá módja, a férje gazdag volt, ő pedig gátlás nélkül kifosztotta őt is, akárcsak Monforte papát.
Pedro barátai természetesen odavoltak érte. Alencar fellengzősen „lovagjának és költőjének” nyilvánította magát. Állandó vendége volt az Arroios-palotának, ott rendezte be dolgozószobáját: a nagy termekben zengte el hangzatos kijelentéseit, és a pamlagokon pozőrködött kiszámítottan mélabús testtartással. Mariának ajánlotta (azt hallani kellett volna, mennyire ernyedt, panaszos hangon, milyen elborult, végzetes tekintettel ejtette ki ezt a nevet – MARIA!) annyiszor emlegetett, annyira várt versét, A mártíromság virágát, és a korban divatos, éneklő modorban hangzottak fel a hozzá írt verssorok:
Alencar rajongása ártatlan volt, de a ház többi barátjáról, különösen pedig egyről már az a szóbeszéd járta, hogy szerelmi vallomást tett a kék budoárban, ahol Maria délután háromkor fogadta a látogatóit tulipánokkal teli vázái között; ám a barátnői, még a legélesebb nyelvűek is csak annyit mondhattak, hogy soha nem történt több, mint hogy egy szál rózsát adott valakinek egy ablakmélyedésben, vagy hosszan, merengőn pillantott rá a legyezője mögül. Pedrónak mégis voltak rossz órái. Nem kínozta féltékenység, néha azonban úgy érezte, elege van abból a sok fényűzésből és mulatságból, szerette volna kikergetni a termeiből ezeket az embereket, jó barátaikat, akik olyan odaadással tülekedtek Maria meztelen vállai körül.
Ilyenkor behúzódott egy sarokba, és dühödten rágta a szivarját, a lelkét fájdalmas, kimondhatatlan érzések gyötörték.
Maria mindig felfigyelt rá, ha a férje arca „elfelhősödött”, ahogy mondta. Odafutott hozzá, erősen, határozottan megfogta két kezét:
– Mi van veled, szerelmem? Rossz kedved van?
– Nem, nincs rossz kedvem…
– Akkor nézz rám!
Szép keblével odasimult a férfi melléhez, kezével lassú, meleg cirógatással végigsimogatta a karját csuklójától válláig, majd gyengéd pillantással az ajkát nyújtotta. Pedro hosszan megcsókolta, és ettől teljesen megvigasztalódott.
Ezalatt Afonso da Maia egyszer sem mozdult ki Santa Olávia árnyas fái alól, olyan elfeledve élt ott, mintha sírban nyugodna. Az Arroios-palotában már nem emlegették, hagyták, hadd rágódjon a vadember magában. Pedro néha megkérdezte Vilaça-tól, „hogy van a papa”. Az intéző hírei mindig felbosszantották Mariát: a papa nagyszerűen érezte magát, szerzett egy kiváló francia szakácsot: Santa Oláviában egymást érték a vendégek, Sequeira, André da Ega, Don Diogo Coutinho…
– Az az otromba tuskó jól érzi magát! – mondogatta mérgesen az apjának.
Az öreg rabszolgakereskedő elégedetten dörzsölte a kezét a Santa Oláviából érkező jó hírek hallatán; igazából mindig tartott attól, hogy az a komor és példás életű nemes egyszer megjelenik az Arroios-palotában, és szembe kell vele néznie.
Amikor Maria újabb gyermeknek adott életet, egy kisfiúnak, az Arroios-palotára rátelepedő nyugalomban Pedro előtt megint egyre gyakrabban megjelent a Douro vidékén szomorú elhagyatottságban élő apja képe. Óvatosan megemlítette Mariának a kibékülés lehetőségét, kihasználva a gyermekágyban fekvő kismama gyöngeségét. Nagy volt az öröme, amikor Maria rövid gondolkodás után így válaszolt:
– Azt hiszem, örülnék, ha itt volna velünk…
Pedro annyira fellelkesült ettől a váratlan engedékenységtől, hogy máris indult volna Santa Oláviába. De Mariának jobb terve volt. Afonso, Vilaça szerint, készült már rá, hogy nemsokára felutazzon Benficába; nos, akkor ő a kisdeddel a karjában, tetőtől-talpig feketébe öltözve felkeresi, és hirtelen térdre veti magát előtte, kérve, hogy áldja meg az unokáját. Ennek nem lehet ellenállni! Nem is lehet; Pedro látta, mire képes az anyai ösztön.
Pedro, hogy már előre meglágyítsa az apja szívét, a kicsit Afonso névre akarta keresztelni. De Maria ebbe nem egyezett bele. Éppen egy regényt olvasott, amelynek a hőse, az utolsó Stuart, a romantikus Carlos Eduardo herceg volt, és annyira megigézte az alakja, a kalandjai és a szenvedései, hogy ezt a nevet akarta adni a fiának. Carlos Eduardo da Maia! Úgy érezte, ezzel a névvel szerelmekkel és kalandokkal teli élet lesz a fia osztályrésze.”
Megrendelhető a kiadó webáruházában