Megjelenés: október 10.
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 432 oldal
Leírás
Kovács Krisztián új regénye azt kutatja, vajon miként hatnak egymásra életek, melyek valójában sosem érintkeztek közvetlenül, valamint, hogy az évtizedekkel ezelőtti családi impulzusok és a ma családjának mechanizmusai közt létezik-e bármiféle átfedés, és azt vajon regnáló politikai rendszerek önzése, vagy épp egyének saját döntései okozták?
A két főszereplő, Kende Zalán és Novák Hunor bizonyos szempontból talán testvéreknek is nevezhetők holott évtizedek választják őket egymástól: mindketten nehezen találják önmagukat a világban, és még nehezebben birkóznak meg családjuk árnyékával és környezetük előítéletével.
Zalán, akit anyja csecsemőkorában elhagyott, és apja és nagyanyja nevelt, testi fogyatékkal él egy szerencsétlen gyermekkori baleset következtében; az írói ambíciókat dédelgető Hunor mindig a bátyjához méri magát, zsarnok anyja és rendőrként dolgozó alkoholista apja neveli. Mindketten menekülnének az országból, egyikőjüket azonban a 80-as évek politikai berendezkedése, másikat saját gyávasága és honvágya akadályozza.
Mindketten döntéseket hoznak, egyiket a másik után, melyek befolyással bírnak egymásra. A jelenben alig pár napig, míg a múltban évtizedekig követjük nyomon a sorsukat, hogy azok végül láthatatlanul, tragikus események során át fonódjanak mégis egymásba.
Fülszöveg
1993-ban a budapesti állatkert agg hímtigrise egy éjszakai etetés alkalmával megöli a személyzeti igazgatót. Kende Zalán az éj leple alatt elbujdosik a helyszínről, mert szentül hiszi, hogy ő tehet a tragédiáról. 2017-ben a Boráros téren leég egy könyvesbolt, az elszenesedett romok közt holttest fekszik. Novák Hunor épp csak megmenekül a lángok elől, meggyőződése, hogy miatta lobbant fel a tűz.
Két, egymástól térben és időben is látszólag független esemény, melyek mégis kapcsolatban állnak egymással. A tragédiák valójában nem ott és akkor vették kezdetüket, okaik évtizedekre nyúlnak a két fiatalember múltjába: testszagú kollégiumi szobák, koszos pesterzsébeti műhelyek, dzsungel közepén álló kalyibák, eldugott, dohos antikváriumok színtereire, kusza és olykor kibogozhatatlan családi kapcsolatok mélyére. Zalán és Hunor soha nem találkoztak, mégis hatással vannak a másik életére.
Kovács Krisztián, a Hiányzó történetek szerzője második regényében négy évtized mozaikszerű eseményeiből tárja fel az emberi életeket mozgató és egymáshoz láncoló apró összefüggéseket és törvényszerűségeket, miközben arra keresi a választ, minden döntésünk a sajátunk-e, hogyan tudunk szembenézni a múlt hibáival, és saját kezünkbe venni sorsunk irányítását.
A szerzőről
Kovács Krisztián 1987-ben született Zalaegerszegen, főiskolai tanulmányait Szombathelyen végezte. 2018-ban megalapította az Ectopolis Magazin online kulturális portált, melynek 2022-ig főszerkesztője volt. Jelenleg az Agave Könyvek kommunikációs igazgatójaként dolgozik, első regénye az Európa Könyvkiadónál Hiányzó történetek címmel 2022-ben jelent meg. Feleségével, kislányával és tacskójukkal Gyömrőn él.
A Hiányzó történetekről írták
„Kovács Krisztián könyve nem torz ideológiákról vagy kollektív bűnökről mesél, hanem nagyon is emberiekről, amelyeket az egyén követ el másokkal, és legfőképp önmagával szemben.” – Könyves Magazin
„Sokszínű kitekintés a világba ez a könyv, amely egyszerre izgatja, elgondolkoztatja, néha bosszantja, mégis meghatja az olvasót.” – Index.hu
„A Hiányzó történetek egy sokrétegű modern próza, Caracastól Afrikán át Tokióig az egész világon átívelő kitekintés, amely egyszerre megérinti, elgondolkodtatja, sőt, olykor bosszantja is az olvasót, a regény végére azonban úgy érezhetjük, mintha egy kicsit a saját családunkról is szólt volna.” – Libri Magazin
„A Hiányzó történeteket azért is szeretni fogja az olvasó, mert mindenkinek a családjában vannak hiányzó történetek, amelyek talán pontosan Kovács Krisztián regényének köszönhetően kezdik érdekelni.” – Tiszatáj Online
„Olyan történelmi összefüggésekre mutat rá, amik eddig ismeretlenek lehettek az olvasók számára.” – Hamu és Gyémánt
„Kovács Krisztián nagyon beletalált abba, hogyan szóljon egyszerre a máról és a történelemről, arról a világról amelyben élünk és arról, amelyből jövünk.” – Péterfy Gergely
„Korok, generációk, kontinensek között átívelő nagy történet néhány kisemberről.” - Krusovszky Dénes
Idézetek az új kötetből
„Azokban az első hetekben csupán a lángok jártak az eszemben; ott sem voltam, de így is hallottam, ahogy finoman sercegve elemésztik a papírt, és egy hónap is eltelt – meg kellett várjam, míg elpárolog a kezdeti düh és elkeseredettség – amikor a bonyolult ok-okozati viszonyok hálójából valamiféle átlátható rendszer mutatta meg magát.”
„Anyám egyszer azt mondta, minden történet körbeér egyszer, de akad, amelyik csomót köt a szereplők cipőfűzőjére, így gáncsolva el őket.”
„Sosem nőtte ki az anyja hiányát, csupán egy idő után már nem kérdezgette folyton az apját arról, mikor jön vissza, és hova ment, és az öregnek sem kellett újra és újra fájdalomtól elcsukló hangon ismételnie ugyanazt. Különös kimondatlan kompromisszum született, és tartotta is magát hosszú éveken át. Oszkárnak nem volt könnyű dolga, ügyelnie kellett rá, hogy ne izzon a hangja a dühtől minden egyes alkalommal, amikor a volt felesége szóba kerül.”
„Zalán csak később ismerte be magának, de érezte a zavart a pillanatban, mintha egy megtört, hűvös légáramlat vágtázott volna keresztül az ablaktalan helyiségen, ami képtelenség. Talán árnyék volt, valami eljövendő rossznak a kísértete, de nem vette észre, átlépett rajta, annyira koncentrált Melinda arcára, és annyira küzdött ellene, hogy kiszúrja vonásain az alig leplezett idegességet. Csupán egy dologban volt biztos: abban, hogy hibázott, és hogy a lányt csak az iránta érzett szeretete akadályozza meg abban, hogy ezt szóvá is tegye, örökre elrontva a pillanatot. Így aztán nem szólalt meg, csak nézegette a lapot, forgatta az ujjai közt a fénylő borítót, és bele-belelapozott a tartalomba. Csak később tépte ki az előzéklapot, mielőtt hazaért – az anyja ismerte a lakás rejtett zugait, nem volt értelme kincskeresőt játszani vele –, aztán úgy rejtette el a Galaktikát, hogy Zalán akkor se vegye észre, ha netán egyszer újra náluk járna.”
„Valójában persze nem csupán Adél hűtlensége volt az egyetlen, ami úgy telepedett rá, mint egy visszatérő rémálom emléke. Elkeserítőbbnek találta a környezetében élők sikerszériáját: a bátyja neves előadó és bestselleríró, Gergő aprócska marketingügynökségét igazgatja, aztán ott voltam én, aki akkoriban a második bolt megnyitásán lamentáltam, és persze Adél, aki bár a pedagógusok nem épp hálás mindennapjait élte, a munkát a legteljesebb szeretettel és szenvedéllyel végezte, ezt a szenvedélyt pedig bármikor felcserélte volna a gyereknevelés fárasztó mindennapjaira. Hunor volt e tengely másik fele, a kívülálló, aki nem tudott elég messzire menekülni ahhoz, hogy bizonytalanságát maga mögött hagyja, pedig azért ment a dzsungelbe, hogy ott veszítse el, mint egy slusszkulcsot, vagy egy tömött pénztárcát.”
„A Bosnyák téri vásárcsarnokban pihentek meg először, a nyugati oldal egyik talponállójánál, apja itt itta meg a napindító vodka-kólát – soha nem naranccsal, mindig kólával, Hunor emlékezett a pezsgő fekete folyadékra –, Zalán pedig elmajszolta az első sportszeletet vagy Kapucínert, és az apjával kötött megállapodás keretében egy almát: minden csoki mellett egy gyümölcs. Árpi csekély szülői ösztönének megnyilvánulása. Így jártak kocsmáról-kocsmára; Hunor minden pultosnak és tulajnak hangosan köszönt: csókolom Jenci bácsi, csókolom Icu néni, csókolom Tata bácsi, csókolom Klári néni; délben egy dohos kricsmiben ebédeltek a Róna utcában, az apja egy körasztalnál ultizott sűrű dohányfüstben, míg Hunor egy oldalsó asztalnál papírtálcáról ketchupos hasábkrumplit evett fogpiszkálóra tűzve a piros trutymóban ázó aranysárga szálakat, és egy műanyag Tini Nindzsával játszott a nikotinfüsttől megsárgult abroszon.”
„Hunor szomorúságot érzett, de ez a szomorúság már nem kapcsolódott személyhez, ennél sokkal általánosabb volt; egyszerre tudott volna sírni és üvölteni, dolgok kiáltottak megoldásért, tettek igazolásért, elhallgatott szavak kimondásért, és ez olyan erő volt, ami felülírta a valós és vélt veszteségeket. Azon a napon Hunor vett egy mély levegőt, és bár ki nem mondta, azt hiszem, lépett egyet előre. Odahaza kivette a polaroidot és a kritikát a tárcájából, beletette a dedikált Axelrod-könyvbe, és feltette a könyvespolcra.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése