Egill Bjarnason: A megkerülhetetlen Izland – Vendégünk a szerző a Margó Irodalmi Fesztiválon – Könyvbemutató október 12-én

 Egill Bjarnason

A megkerülhetetlen Izland

Hogyan változtatta meg egy kis sziget a világ történelmét

 (How Iceland Changed The World. The Big History of a Small Island)

 

Könyvbemutató és dedikálás az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon

Esemény 

Október 12-én, szombaton 15-16 óráig a Nemzeti Táncszínház (Millenáris Park) Könyves Magazin Színpadán

 

A szerzővel, Egill Bjarnasonnal Navarrai Mészáros Márton újságíró, szerkesztő, író beszélget angolul, szinkrontolmácsolással.

A könyvből Csákvári Krisztián színművész olvas fel részleteket.

A kötetről

Libri

Bookline 

Figura Könyvkiadó, 2023

 

Fordította: Fejérvári Boldizsár

Főszerkesztő: dr. Dávid Gyula

Borító és kötésterv: Kiss Barnabás

 

Kötelező olvasmány mindenkinek, aki arról álmodik, hogy Izlandra utazzon.

 

Fülszöveg

 

Izland története 1200 évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy kiábrándult viking kapitány és haszontalan navigátora zátonyra futott az Atlanti-óceán északi részén. Ettől kezdve a sziget már nem csak a sarkvidéki madarak fészkelőhelye volt. Egy olyan nemzet otthona lett, amely csendesen, ám kulcsszerepet játszott az általunk ismert világ alakításában. Kezdve azzal, nem Kolumbusz, hanem az izlandiak fedezték fel először Amerikát, de túl szerények ahhoz, hogy beszéljenek róla. Ha nincs Izland, az ember nem tette volna be a lábát a Holdra, és Tolkien soha nem írta volna meg A Gyűrűk Urát. Ez a könyv történelmi körútra vezeti az olvasókat, bemutatva, hogy Izland milyen döntő szerepet játszott olyan változatos eseményekben, mint a francia forradalom, Izrael állam megalapítása vagy a női egyenjogúság kivívása. Ez a szerény nép újra meg újra a történelmi események frontvonalában találta magát és formálta az általunk ismert világot.

 

Ajánlások

 

„Egill Bjarnason Izlandot helyezi mindennek a középpontjába, és története nem csak szórakoztat, hanem megvilágosít és váratlan összefüggéseket tár fel.”

– Andri Snær Magnason, az Időről és a vízről szerzője

 

„Figyelmeztetés: lehet, hogy az olvasók azt kívánják, bárcsak ők is izlandiak lennének!”

– Helen Russell, az Egy év a világ legboldogabb országában – Hogyan éljünk dán módra című könyv szerzője

 

Egill Bjarnason és a pillangó-effektus

 

Izland történelme és kultúrája számtalan módon alakította a nyugati világot, bizonyos szempontból Izland az északi pillangóhatás.

Egill Bjarnason nagy hírnevet szerzett magának újságíróként, olyan lapoknak ír, mint a New York Times, az Al Jazeera, az Associated Press és a Lonely Planet. Részmunkaidőben médiát és politológiát tanít az Izlandi Egyetemen. How Iceland Changed The World című könyvét a Penguin Random House adta ki, majd az angol kiadást bolgár, cseh, észt, francia, lengyel, német, orosz, szlovák fordítások követték.

„Írtam három fejezetet, és küldtem néhány hideg e-mailt az Egyesült Államok irodalmi ügynökeinek” – magyarázta Egill, amikor arról kérdezték, hogyan került a világ legnagyobb kiadójához. A könyv olvasását követően persze nem meglepő, hogy ez a kiadó vette meg – tulajdonképpen aukciót rendeztek a kiadási jogért –, a kötet szellemes és nagyon élvezetes olvasmány.

A szerző portréját Hafthor Hreida készítette.

 

Egill mindent leír egy izlandi (eredetileg norvég) vikingtől, Leifur „A szerencsés” Eiríkssontól, Észak-Amerika felfedezésétől és újra elvesztésétől kezdve. A könyvet olvasva megismerhetünk egy történetet arról, hogy egy fiatal izlandi nő, Arndís Þorbjarnardóttir hogyan befolyásolta Tolkient, amikor beszélt neki az izlandi népmesékről, amelynek motívumait egyértelműen felismerik az izlandiak, amikor A Gyűrűk Urát olvassák (vagy nézik). Megtudhatjuk, más nemzetek milyen felbecsülhetetlen értékű tanulságokat vonhatnak le Izland a nemek közötti egyenlőségre vonatkozó reformjaiból.

 

Könyvében Egill elmagyarázza, hogy egy izlandi vulkán hogyan váltotta ki az éghajlatváltozást a 18. század végén, ami valószínűleg hozzájárult a francia forradalomhoz, s ezáltal a modern köztársasághoz. És persze megismerhetünk egy érdekes történetet arról, hogy Izland milyen nagy szerepet játszott az Egyesült Államok űrkutatásában. Egill emlékeztet a kis sziget és Izrael közötti különös kötelékre. Izland ENSZ-nagykövete vezette azt a bizottságot, amely benyújtotta az új izraeli állam létrehozásáról szóló határozati javaslatot.

 

Mivel az izlandiak időnként nagyon egocentrikusak, fontos kérdés, hogyan reagált a világ a könyvre. „Meglepő módon még a kiadót is váratlanul érte az érdeklődés” – nyilatkozta Egill szerényen. Bevallotta, nem számított arra, hogy bárkit is érdekelhet ez az apró kis sziget és hosszú története. A New York Times és a Wall Street Journal is írt a kötetről, és jelenleg ez a skandináv történelemről szóló legnépszerűbb könyv az Amazonon.

 

Részlet a könyv bevezetőjéből

 

„Ez a könyv úgy beszéli el Izland történetét, hogy a nyugati történetírás kánonját is újra megvizsgálja. Ránézésre merész gondolat lehet globális történelemalakító jelentőséget tulajdonítani Izlandnak. Elvégre sosem rendelkezett hadsereggel. Egyszer sem lőtt rá másik országra. Sosem szőtt összeesküvést külföldi vezetők ellen, nem viselt proxyháborút, és semmiféle hegemón hatalomra sem formált jogot. Akkor mégis hogy hagyhatta rajta kézjegyét a nyugati történelmen? Ha az izlandiak nem lennének, senki sem jegyezte volna le az északi mitológiát és a skandináv királyok középkori történetét. Izland nélkül az egész világ – Angliától Egyiptomig – megúszta volna a történelem egyik legpusztítóbb éhínségét, és a kényes egyensúly sem borult volna fel, elhozván a francia forradalmat. Az imperializmus elleni küzdelem egyik leghősiesebb bajnoka sem jött volna világra. Neil Armstrong nem gyakorolhatta volna földi keretek közt a holdra szállást. Nem kerülhetett volna sor a hidegháború egyik meghatározó sakkmérkőzésére. Sok évet kellett volna még várnunk arra, hogy valamelyik országban végre női államfőt válasszanak. Sőt, nem kizárt, hogy az észak-atlanti térség is a nácik kezére került volna a II. világháború folyamán, aminek lehetséges következményeit aligha kell itt ecsetelnünk.

Új szemszögből mutatom tehát be Izland történetét, kitérve a híres és névtelen izlandiak hosszú sorára. A legfrissebb kutatásokból éppúgy merítek, mint az eddig figyelmen kívül hagyott narratívákból. A fejezetek egymásutánja elbeszéli Izland egészen rendkívüli történetét, amely ezerkétszáz évvel ezelőtt egy frusztrált viking kapitány letelepedésével indult, aki tehetségtelen navigátorának köszönhetően az Északi-Atlanti-óceán kellős közepén sodródott partra. Innentől fogva Izland már nem csupán a sarki csér költőhelye volt többé. Diplomaták és muzsikusok, tengerészek és harcosok nemzete sarjadt ki a telepesekből, akikre egyszeriben hatalmas felelősség is hárult – és akik suttyomban örökre megváltoztatták a földgolyó arculatát.”

Részlet a kötet 9. fejezetéből

 

Nemi egyenlőség

Izland 1972-től napjainkig

„Nem szoptatni akarom az izlandi nemzetet, hanem vezetni.” (Vigdís Finnbogadóttir egy kampánygyűlésen, amikor megkérdezték tőle, hogy befolyásolja-e elnöki alkalmasságát a rákkezelés miatt elveszített egyik melle.)

„Eljön az én időm.” (Jóhanna Sigurðardóttir a választási vereségét elismerő beszédben, két évtizeddel azelőtt, hogy a világ első nyíltan meleg miniszterelnöke lett.)

Két izlandi besétál egy londoni kocsmába. A nyolcvanas években járunk, Izlandon még mindig tilos a sör, így természetesen két sört rendelnek – gondolom én. A történet részletei kissé homályosak. Glutty, glutty, glutty! Jöhet még egy kör, és már kezdődhet is a többi fizetővendég gyorstalpalója Izlandról, hiszen Skandinávián kívül mi, izlandiak előszeretettel terjesztjük az igét.

Milyenek az izlandi nők? Hát, ők a legszebbek a világon! Bizonyíték: Izland nyerte a Miss World szépségversenyt 1985-ben és 1988-ban is, amikor Hólmfríður Karlsdóttirt, illetve Linda Pétursdóttirt koronázták meg a „világ legszebb hölgyeiként”. És a férfiak? Nincs náluk erősebb! Nemzeti sportunk a világ legerősebb embere verseny. Az meg mi? Egy nemzetközi megmérettetés – igen, olyan, mint az olimpia, csak a fárasztó doppingtesztek nélkül –, ahol a résztvevők görög szobornyi méretű sziklákat emelnek fel és autóbuszokat huzigálnak kötelekkel. Az izlandi Jón Páll Sigmarsson rekordot jelentő négy alkalommal nyerte el a világ legerősebb embere címet, és még egy szállóige is fűződik a nevéhez, amit akkor mondunk, ha valami nehéz feladatot teljesítettünk: „Ekkert mál fyrir Jón Páll” – „Jón Pállnak nem gond!” Az egyik versenyen egy néző eszkimónak nevezte. Mire ő: „Nem vagyok eszkimó. Viking vagyok!” – azzal megemelt egy féltonnás kocsit.

Közeledik a kocsmában a záróra. Kifizetik az utolsó kört, egymás vállát lapogatják az újdonsült ismerősök. Valaki szóba hozza Margaret Thatchert. Á, a politika! Hallottatok már a mi vezetőnkről, Vigdís elnök asszonyról? Szingli anyuka, van egy örökbefogadott gyereke, no meg irdatlan a hatalma, ráadásul ő a világ első női elnöke. Az már valami, nem igaz? Elhangzott az utolsó szó, az izlandiak elégedetten dőlnek hátra: vége a különórának.

Vigdís Finnbogadóttir volt a világon az első nő, akit közvetlen szavazással államfővé választottak, vagyis nem pártelnökként vagy parlamenti szavazással nyerte el a posztját. A nép választotta őt vezetőnek. Egy iszákos tengerésznemzet, amely sajátos lelkesedéssel övezi a legerősebb férfiak és a legszebb nők versenyét, politikai támogatását egy egyedülálló, elvált, munkanélküli anyának szentelte.

Az említett választás eredményét 1980. június 30-án reggel hat óra körül hirdették ki. Aznap délelőtt, pár óra alvással a háta mögött, Vigdís gyapjúpulóvert húzott, és kilépett a csendes Aragatára néző erkélyére. Dübörgő taps fogadta. Hatalmas tömeg gyűlt a háza köré.

„A szavak az egyetlen fegyverünk” – mondta a tömegnek. – „De ezekkel a szavakkal rengeteg mondanivalónk lehet.”

A tömeg éljenzett: „Elnök Asszony!” Ez a két szó a demokrácia történetében közvetlen választások után még sohasem hangzott el ebben a kombinációban. Az egyik operatőr a kamerától elfordulva törölgette a könnyeit. Akik szemtanúi voltak e pillanatnak azon a csendes izlandi utcán, a politikai változás ritka példáját láthatták. Még a gyapjúpulóver sem volt mellékes. Egy észak-izlandi támogató kötötte kézzel, Vigdís pedig hálából megígérte, hogy győzelme esetén fel fogja venni.

„Remélem, lát a televízióban” – mondta Vigdís a beszédet követően a DV délutáni lapnak adott interjúban a pulóvert kötő támogatójáról. Az öltözködését illető kérdés az elsők között volt, és az újság címlapsztorijának negyedik bekezdésében jelent meg. Elvégre 1980-at írtak. Aznap reggel, amikor Vigdís a háza előtt lelkesítette a tömeget, a legendás rikkancs, Óli, aki negyven éven át a belváros legforgalmasabb utcasarkán dolgozva tett szert össznemzeti hírnévre, így kiáltotta világgá a nap főcímét: „Egyedülálló nő a Bessastaðir rezidencián! Egyedülálló nő a Bessastaðir rezidencián!”

Vigdís mindössze 1911 szavazattöbbséggel írt történelmet.

Kapható az ország könyvkereskedelmi hálózataiban:

Libri

Bookline

Cora Reilly Gyűlölet (A maffia végzet 3.) - ("Szeretem az olyan történeteket, amikor eleinte ki nem állhatják egymást, később lassan épülő szenvedélyes szerelemmé alakul át.")

 ~~~ Recenzió ~~~

Szeretném megköszönni az Álomgyár Kiadónak, hogy elolvashattam Cora Reilly: Gyűlölet című könyvét, az A maffia végzet 3. részét, ezt a részt nagyon, de nagyon vártam. Nagy kedvenc lett.

Cora Reilly

Gyűlölet

(A maffia végzet 3.)

Tartalom

Ellenségből szeretők.

Gianna Scuderi kénytelen végignézni, ahogy nővérét egy elrendezett házasságba kényszerítik. Megfogadja magának, ő sosem jut erre a sorsra.

Abban a pillanatban, amikor Matteo – A penge – Vitiello meglátja Giannát a fivére esküvőjén, meg akarja szerezni magának. A lány apja beleegyezik a frigybe, de a fiatalabb Scuderi nővérnek esze ágában sincs szerelem nélkül megházasodni. Ezért néhány hónappal az esküvő előtt megszökik, és új életet kezd Európában, távol a maffiától. Ám az egyik legjobb embervadász és bérgyilkos a nyomában van, aki nem más, mint A penge.

Amikor elkapják Giannát, nemcsak a szabadsága kerül veszélybe…

Hazaviszik, és házasságba kényszerítik Matteóval. Az ifjú feleség elhatározza, hogy pokollá teszi férje életét. A férfi azonban mestere az elmejátékoknak, és a hatalomért folytatott harcuk hamarosan gyűlölettől fűtött szenvedélyes éjszakákba torkollik.

Véleményem

5/5

Őszintén megmondom Luca és Aria óta nagyon vártam ezt a párost. Már akkor az első résznél belopta ez a páros a szívemben. Annyira, nem is tudom mi jellemző rájuk. Szenvedély?

Gianna és Matteo egyik legizgalmasabb páros idáig. Van még egy kötet illetve hamarosan megjelenik az 5.rész is, de egyelőre most Matteo és Gianna páros jár a fejemben. Egyszerűen imádnivalók.

Mostanában egyre többször azt olvasom, hogy maffia románc mennyire romantikusnak van írva a rosszfiúk, ez tény. De ha valaki képes a fantáziát és a valóságot szétválasztani egész szórakoztató is tudd lenni. Nagyon hálás vagyok az Álomgyár Kiadónak, hogy megismerhettem ezt, zsánert ezzel a sorozattal.

Cora Reilly kedvenc, megnyert engem, hogy továbbra is olvashassam többi könyveit. Izgalmas, szókimondó, szórakoztató. Most, hogy lassan végére érek a sorozatnak (van még két rész), elmondhatom, hogy féltem hozzá kezdeni a sorozathoz. De adtam egy esélyt. S lám nagy rajongó lettem.

Elvarázsolt, beszippantott és azon se csodálkoznék, hogy film is készülne belőle, vagy épp még több könyv. Ki tudja? Nem bánnám, hogy több könyv születne róluk.

Luca és Aria, Dante és Val imádtam őket, de Matteo és Gianna legjobb páros. Frenetikus, észbontó, harcias és érzelmes.

Szeretem az olyan történeteket, amikor eleinte ki nem állhatják egymást, később lassan épülő szenvedélyes szerelemmé alakul át.

Egyszóval ez a könyv nagyon ott van. Amennyire vártam, totál felülmúlta a várakozásaimat. Hál Istennek, van még két rész ebből a sorozatból, így nagy várakozással tekintek neki.

Álomgyár Kiadó

Hayley Campbell: Minden élők és holtak - A balzsamozóktól a hóhérokig - Mindazokról, akiknek mestersége a halál - MEGJELENT!

 Hayley Campbell

Minden élők és  holtak

A balzsamozóktól a hóhérokig – Mindazokról, akiknek mestersége a halál

(All the Living and the Dead)

Megjelent!

Multiverzum Kiadó

Líra

Multiverzum Kiadó, 2024

Fordította: Novák Gábor

Szerkesztette: Péczely Dóra

Fülszöveg

Ebben a mélyen megindító és figyelemre méltó könyvben Hayley Campbell újságíró a társadalom halálhoz való viszonyát, és azok életére gyakorolt hatását vizsgálja, akiknek munkája a halálhoz kapcsolódik. Ha rájuk ruházzuk át ezt a terhet, mert nekünk túl sok lenne – teszi fel a kérdést a szerző –, ők hogyan birkóznak meg vele? Vajon a halállal való közvetlen szembenézés csökkentené a félelmünket?

 

A szerző gyerekkori kíváncsiságából merítve találkozik balzsamozókkal és egy egykor a halálsoron dolgozó hóhérral, tömeges halálesetekkel foglalkozó nyomozóval és egy gyászkezelő bábával. Beszél sírásókkal, akik már saját sírjukat is megásták, és interjút készít egy férfival, akinek a munkája megtisztítani a bűnügyi helyszíneket.

 

Campbell éleslátó és őszinte interjúiban olyan dolgozóknak teszi fel a kérdést, akiknek mestersége a halál: vajon megváltoztatja az embert a halállal való napi kapcsolat? És vajon nem veszítünk-e el valami létfontosságút azáltal, hogy a halált rejtve hagyjuk?

Ajánlások

„Érdekfeszítő, őszinte és gyakran megrendítő könyv, amely azt a kérdést feszegeti, mire taníthat meg minket a halál üzletága. Az olvasók olyan intim kapcsolatba kerülnek Campbell meglátásaival, mint ő maga a halandósággal.”

– Lindsey Fitzharris, a The Facemaker írója

„Hayley Campbell a Halál Világának egyik legfontosabb szószólója. Az élők és a holtak iránti szenvedélye kiemeli őt a számos szerző közül, akik mostanában a halálról és a haldoklásról írnak. A Minden élők és holtak nagyon fontos mű mindenki számára, akit érdekel, mi történik egy emberrel a halála után. Komolyan hiszem, mindenkinek el kellene olvasnia, hogy meg tudja becsülni azt a tiszteletet, amit a halottakkal dolgozó láthatatlan munkások tanúsítanak nap mint nap.”

– Dr. John Troyer

„Hayley Campbell definiálta a halál filozófiáját azzal, hogy közel került hozzá, megragadta, és érdekes kérdéseket tett fel olyan embereknek, akik egész életükben a halál közelében voltak. Alapvető, érzékletes, őszinte elemzés arról, hogyan viszonyulunk a halálhoz, és a halál hogyan változtatja meg az élőket.”

– Audrey Niffenegger

„Campbell csodálatos író, képes megragadni azoknak az embereknek a rendkívüli hevületét és akasztófahumorát, akik egész életükben halottakkal dolgoztak.”

– Caitlin Doughty, a New York Times sikerlistás írója, a Smoke Gets in Your Eyes és a From Here to Eternity szerzője

„Megható, vicces, és váratlanul csalt könnyeket a szemembe.”

– Neil Gaiman

„A könyv legerősebb része az a fejezet, amelyik a londoni St. Thomas Kórház technikusairól szól, akik boncolásra készítik fel a holttesteket. Briliáns írás, az egyik legjobb esszé, amit az utóbbi időbe olvastam; provokatív, szeretetteljes és őszinte.”

– Helen Rumbelow, The Times

„Érdekfeszítő, őszinte és gyakran megrendítő könyv, amely azt a kérdést feszegeti, mire taníthat meg minket a halál üzletága életünk közepén. Az olvasók olyan intim kapcsolatba kerülnek Campbell mondanivalójával, mint ő maga a halandósággal.”

– Lindsey Fitzharris, a The Facemaker írója

„Campbell a halál iparágának filozófiájával és történetével kapcsolatos, okos meglátásokat sző bele riportkönyvébe… Egy pillanatig sem hátborzongató… Ugyanakkor megrendítő és személyiségformáló…”

– Financial Times

„Campbell csodálatos író, képes megragadni azoknak az embereknek a rendkívüli hevületét és akasztófahumorát, akik egész életükben halottakkal dolgoztak.”

– Caitlin Doughty, a New York Times sikerlistás írója, a Smoke Gets in Your Eyes és a From Here to Eternity szerzője

„Az újévet ennek a könyvnek szenteltem. Alapvető írásmű, amennyiben életet birtokló emberi lény vagy. Lenyűgöző, perzselően őszinte és meglepően tapintatos rálátást nyújt azokra az emberekre, akik halálunkban foglalkoznak velünk. Nagy szükségem volt rá, hogy elolvassam.”

– Tuppence Middleton

„Bátor utazás az árnyak völgyén keresztül. Örömmel üdvözlöm Hayley Campbellt a Halál közösségében.”

– Catharine Arnold, a Necropolis: London and Its Dead szerzője

„Campbell elmerülése a halálban mentes a traumától… meglepő és megindító, őszinte, együttérző.”

– London Review of Books

„Együttérző és magával ragadó könyv. Egyformán lenyűgöző és megrázó.”

– Charlie Gilmour, a Featherhood szerzője

Részlet a kötet bevezetőjéből

Az első valódi halott, akit ismertem, Harriet barátnőm volt, aki tizenkét éves korában fulladt bele egy elárasztott vízmosásba, amikor a kutyáját akarta kimenteni. A temetésből szinte semmire sem emlék­szem, sem a gyászbeszédre, sem a jelen lévő tanárokra, vagy hogy sírt-e valamelyikük. Nem emlékszem, hol ült Belle, az életben maradt fekete labrador, vagy hogy egyáltalán ott volt-e, netán otthon hagyták. Csak arra emlékszem, hogy ott ültem a padban, és a lezárt, fehér ko­porsóra meredtem, mert tudni akartam, mi van benne. Minden bűvész tudja, hogy egy lezárt doboz egy csapatnyi ember között a fenntartott feszültség biztos receptje – így én csak bámultam. A barátnőm ott volt, alig néhány lépésnyire tőlem, de elrejtették előlem. Frusztrált a dolog, és nem igazán tudtam értelmezni, hogy valaki ott van, aztán már nem, és nincs semmi, ami ezt határozottan igazolná. Látni akartam őt. Hiányoltam valamit amellett, hogy hiányzott egy barát. Úgy éreztem, valamit titkolnak előlem. Látni akartam, és ismerni a tényeket, de nem volt rá módom, valami blokkolta a gyászomat. Vajon úgy néz ki, mint a barátom, vagy megváltozott? Olyan szaga lehet, mint a szarkának?

Nem féltem a haláltól, egyszerűen megbabonázott. Tudni akartam, mi történt a macskákkal, amikor elástuk őket a földbe. Tudni akar­tam, miért bűzlenek a madarak, és miért esnek le a fáról. Tele voltam emberi, állati, dinoszaurusz-csontvázakat ábrázoló könyvekkel, és mindenáron megpróbáltam elképzelni a sajátomat. Otthon sután, de őszintén válaszoltak a kérdéseimre. Megdicsértek, amikor lerajzoltam, és a macskák szívszaggató sorsa megmutatta, hogy a halál elkerülhe­tetlen, és néha nagyon mocskos, máskor pedig nem az. Az iskolában azt mondták, fordítsam el a tekintetem – a madarakról, a rajzokról, a halott barátnőmről –, és minden órán, meg a templomban is más képe­ket mutogattak nekem, amelyek azt mondták, a halál csupán átmeneti dolog. Számomra több igazságot hordoztak a Hasfelmetsző áldozatairól készített fényképek: róluk senki sem mondta, hogy vissza fognak jönni, az iskola viszont azt állította, Jézus megtette, és újra meg fogja tenni. A kezembe adtak egy előre elkészített felfogást, hogy helyettesítsék vele azt, amit felépítettem magamnak, amit saját tapasztalatomból állítottam össze. A válaszok megkerülésével, az általam egyszerű té­nyeknek tekintett dolgokra adott reakciókkal arra tanítottak, hogy a halál tabu, olyasvalami, amitől félni kell.

Körülvesz minket a halál. Ott van a hírekben, a regényekben, a vi­deójátékokban és ott a szuperhősös képregényekben, ahol akár vissza is fordíthatják havi rendszerességgel, ha úgy tartja kedvük. Ott van az egész internetet átszövő, megtörtént bűnügyeket feldolgozó pod­castekben. Ott van a gyermekmondókákban, a meggyilkolt, gyönyörű nőkről szóló mozifilmekben. A felvételeket azonban megszerkesztik, az újságíró levágott fejét kitakarják, a régi dalok szavait kilúgozzák a modern ifjúság számára. Hallunk emberekről, akik halálra égtek a lakásukban, a tenger felett eltűnő repülőgépekről, gyalogosokat elgá­zoló kamionokról, de az egészet nagyon nehéz felfogni. A valóság és a képzelet összemosódik, háttérzajjá válik. A halál ott van mindenhol, de elfátyolozva vagy fikcióként. A holttestek eltűnnek, akárcsak a vi­deójátékokban.

De a testeknek kerülniük kell valahová. Ahogy ott ültem a templom­ban, barátnőm fehér koporsójára meredve, tisztában voltam vele, hogy valakik, más emberek kihúzták őt a vízből, megszárították, idehozták; törődtek vele ott, ahol mi nem tudtunk.

A világon átlagosan 6324 ember hal meg óránként – ez 151 776 naponta, körülbelül 55,4 millió évente. Vagyis hathavonta több ember tűnik el a bolygóról, mint amennyi Ausztrália lakossága. A nyugati világban megtörtént haláleseteknél általában van egy telefonhívás. Valaki egy hordággyal begyűjti a testet, és elviszi a halottasházba. Ha szükséges, egy másik személyt is felhívnak, hogy takarítsa ki a helyet, ahol a test csendesen oszlásnak indult, amíg a szomszédok panaszt nem tettek, miután a körvonala beégett a matracba, akár Pompeji cseppfolyó­sodott áldozataié. Ha nincs család, megfizetnek valakit, hogy tüntessen el a lakásból mindent, egy egykori magányos élet kellékeit: a cipőket, az előfizetett újságokat a lábtörlőn, a könyveket, amelyek már sosem lesznek elolvasva, a tulajdonosuk szavatossági idejét túlélő élelmisze­reket a hűtőszekrényből, mindent, amit árverésre lehet bocsátani vagy kidobni. A ravatalozóban egy balzsamozó megpróbálja elérni, hogy a test ne tűnjön annyira halottnak, inkább csak alvónak. Olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyekre mi ránézni sem bírnánk, vagy legalábbis ezt feltételezzük. Ami számunkra szörnyűség, az nekik a napi rutin része.

A legtöbbünknek nincs kapcsolatunk azokkal az átlagemberek­kel, akik ezeket a szükséges feladatokat elvégzik. Távol tartjuk őket magunktól, elrejtve, mint magát a halált. Halljuk a híreket a gyilkossá­gokról, de azokról soha, akik kitisztítják a szőnyeget és letörlik a falra fröccsent artériás vért. Elhajtunk a torlódás mellett, de nem hallunk azokról az emberekről, akik az autópálya melletti árokban kutatnak a roncsokból kirepült testrészek után. Amikor gyászolunk a Twitteren, nem gondolunk azokra, akik leszedték hőseinket az ajtókilincsről, ahová felakasztották magukat. Ők szürkék, elfeledettek, ismeretlenek maradnak.

A halál, illetve a halállal foglalkozó emberek váltak az időtölté­semmé a pókhálóként elnyúló évek során. Ők naponta találkoznak az igazsággal, amit én csak elképzelni tudok. A szörnyeteg mindig félelmetesebb, amikor csak a motozását hallani a szellőzőrendszerben, de ez minden, amit tudunk, nem kapunk valós információkat. Én tud­ni akartam, hogyan néz ki egy átlagos, emberi halál – nem a fotók, a filmek, a madarak és a macskák érdekeltek.

Ha te magad nem is vagy olyan ember, mint én, valószínűleg is­mersz valaki hasonlót. Aki elvisz sétálni a régi, borostyánnal átszőtt temetőkbe, és elmondja, hogy ez itt egy olyan nő sírja, aki túl közel állt a tűzhöz, és élve elégett könnyen meggyulladó ruhájában; aki orvo­si kiállításokra invitál, hogy olyan, rég halott emberek fehér, sápadt testrészeit nézegessétek, akiknek a szeme mereven bámul vissza rátok a tartályból. Bizonyára elgondolkodtál rajta, mi vonzza őket az ilyen helyekre. Ők – mint Alvy Singer, aki az Annie Hallban Ernest Becker A halál tagadása című könyvével ajándékozza meg barátnőjét – köz­ben azon gondolkodnak, hogyan lehetséges, hogy te nem vagy ilyen. Hiszem, hogy a halál iránti érdeklődés nem holmi morbid dolog, hanem semmi máshoz sem hasonlítható mentális gravitációs vonzás. Becker a halált egyszerre tekintette a világ végső fázisának és hajtóerejének.

Amikor az emberek válaszokat akarnak, a templomban, a terá­piás szobában, a hegyekben vagy a tengereken találják meg őket. Én azonban újságíró vagyok, és amikor a munkád a kérdések feltevése, elkezdesz hinni – vagy reménykedni – benne, hogy a válaszokat más emberek rejtik. Azt terveztem, hogy felkutatok olyan embereket, akik napi szinten kapcsolatban állnak a halállal, és megkérem őket, mutassák meg, milyen munkát végeznek, és hogyan – hogy ne csak egy iparág működéséről tájékozódjak, de arról is, hogy a halálhoz való viszonyu­lásunk milyen szerepet kap a folyamataikban, hogyan képez alapot mindahhoz, amivel foglalkoznak. A nyugati világban a halált övező gondolkodás azt az elméletet követi, hogy nekünk nem kell vagy nem szabad ott lennünk. De ha a teherkiszervezések oka az, hogy túl sok lenne számunkra, akkor ők hogyan birkóznak meg vele? Elvégre ők is emberek. Nincs olyan, hogy mi és ők. Csak mi vagyunk.

Tudni akartam, hogy ez az eljárás vajon önbecsapás-e, hogy ezál­tal megfosztjuk-e magunkat valami alapvető emberi tudástól. Azzal, hogy a tagadásnak ebben a gyárilag előállított formájában élünk, az ártatlanság és a tudatlanság határmezsgyéjén, olyan félelmet dédel­getünk, amit a valóság nem igazol? Ha tudjuk, pontosan mi történik, az gyógyszer lehet a haláltól való félelemre? A halál nem romanti­kus, nem költői, nem fertőtlenített látásmódjára vágytam. A meztelen, banális valóságot akartam erről a dologról, ami egyszer mindannyiun­kért eljön. Nem eufemizmusokat szerettem volna hallani, vagy hogy kedves emberek tea és sütemény felett beszéljenek nekem a gyászról. Le akartam hatolni a gyökerekig, és saját meglátást növeszteni belőlük. „Honnan tudod, hogy tényleg a haláltól félsz? – kérdezi Don DeLillo Fehér zaj című könyvében. – Hiszen a halál olyan homályos dolog! Senki sem tudja, mi is az valójában, sem azt, milyen érzés meghalni, és azt sem, hogyan néz ki a halál. Én elképzelhetőnek tartom, hogy neked valójában valami egészen közönséges, személyes problémád van, csak éppen az emberiség egyik nagy, általános kérdésében nyer kifejezést.” Le akartam csökkenteni a halál méretét, kézbe fogható, kezelhető, emberi nagyságúra.

De minél több emberrel beszéltem, annál több kérdésem támadt: mit gondolsz, mit fogsz találni ezen a helyen, ahol nem is kéne lenned? Miért zaklatnád fel magad ilyen módon?

Van egy hamis biztonságérzet abban a meggyőződésben, hogy újságíróként kiállhatsz oda, tudósíthatsz, betolakodhatsz minden szi­tuációba, és külső szemlélőként nem hat rád semmi. Sebezhetetlennek hittem magam, pedig nem voltam az. Abban igazam volt, hogy valami hiányzik, de naivan nem láttam át, milyen mélyre hatol a sérülés, hogy a halálhoz való viszonyulásunk mennyire kihat a mindennapi életünkre – mennyire korlátozza azt a képességünket, hogy ne csak megértsük, de mély fájdalommal át is éljük, amikor minden a darabjaira hullik. Végül megláttam, milyen az igazi halál, és a felismerés átalakító erejét szinte lehetetlen szavakkal kifejezni. De ott, a sötétben rátaláltam valami másra is. Akárcsak a búvárórákon és a gyermekszobák csillagokkal telefestett mennyezete esetében, le kell kapcsolnod a villanyt, hogy meglásd a ragyogást.

A szerzőről

Hayley Campbell író, tudósító, újságíró. Munkái megjelentek a BuzzFeeden, a WIRED-ben, a The Guardianben, a New Statesmanben, az Empire-ben és sok más helyen.  2014-ben a Harper Design publikálta a The Art of Neil Gaiman című könyvét – Gaiman és munkásságának illusztrált életrajzát. Campbell a BBC Unpopped podcastjának házigazdája. A londoni Highgate-ben él macskájával, Neddel, a temető közelében.

A szerző portréját Ellen Rogers készítette.

Megrendelhető a kiadó webáruházában

#szabadirodalmat - Mi lesz okt.1-től? Mi változik számomra? Hogyan érint ez számomra? - ("Igyekszem felemelni a hangom, hogy igenis most kell a nagy támogatás, most kell mellé állni. Én ezzel tudok, posztolok, írok, ajánlok, elmondom a kedvenc könyveimet, és nem hátrálok meg.")

Ahogy az előző posztomnál, itt is személyesebb hangvételű posztot írok. Akkor az előzőnél az volt a kérdés Mit add nekem az olvasás? Miért fontos az irodalom szabadsága? Miért lettem Nagykövet?

Most pedig az árkötöttségről, fólia és egyebekről fogok írni.  Mit gondolok, érzek ezzel kapcsolatban?

Őszintén? Semmit. Vagyis, de! Csalódottságot, dühöt. Viszont tenni nem sokat fogok tudni, max annyit, hogy 1 évet kivárom, és akkor veszek könyvet vagy könyvtárba megyek, bár felejtős, mert elfelejtem visszavinni.  Vagy elolvasom, ami jelenleg vannak könyveim, hisz évek alatt jócskán felhalmoztam, nem beszélve, hogy rengeteg recenziós könyveim vannak, így lesz mit pótolni. Viszont így sajnos nem fogok hozzájutni az új könyvekhez.

Sokan nem tudják, hogy nemcsak könyves bloggerként/tartalomgyártóként foglalkozom, hanem kézművesként is. Az ebből befolyó összegből tudok venni könyvet. Igaz online rendelem és Líra könyvesboltban veszem át. Illetve régebben Libriben, de közel egy éve már nem, vagyis mióta Szolnokra jött a Líra. A postaköltséget szeretném elkerülni, ami sajnos az sem olcsó. Főleg, hogy minimum 1-2 könyvet tudok/tudtam venni. Meg ugye ingyen van az utazás, jó kimozdulni. De okt 1-től már ez sem lesz. 

Jelenlegi árakon sem mindig tudtam venni könyveket. Hiszen iszonyat drága. Tudom, megértem, értem is miért drágák a könyvek. Tudom, miért drága egy könyv, hisz oly sokan levezették már. Ezt teljesen meg tudom érteni. Igazándiból nem is az árral van a gond, hanem a pénzel, amit kapom/kapunk, van, akinek telik, akinek nem.. Én megfogadtam, hogy abból veszek könyvet, támogatom az írókat, amit a rendelésből bejön. 

De sajnos az utóbbi hónapokban, igencsak kevés rendelés jött be. Ha be is jött is vettem is párat. Régebben nagy sok könyvet vettem közvetlenül az íróktól/szerzőktől, illetve a kiadóktól. Mostanában, az elmúlt évben tudatosan kerültem a közvetlen rendeléseket, néhánytól eltekintve, a szállítási költség miatt.

2017 óta minden hónapban mindig tudtam 4-5 könyvet venni, ma már sajnos jó, ha egy vagy kettő bejön.

Egy könyv kb 5 ezerben van, plusz a szállítási. Ez nagyon sok. Annak függvényében, hogy én csak 35 ezret kapok, a rendelésem meg hullámvölgyben van. 

Mezei olvasónak, pl. egy tini, aki nem dolgozik még, nem biztos, hogy megengedheti magának az olvasást. Aztán ott vannak, akik létminimum alatt vannak, szinte még jobban elszakadnak attól, hogy olvashassanak. Vagy a fogyatékkal élő, akik vagy dolgoznak, vagy nem.

Könyvtár sem jelent már annyit, hisz van olyan falu, ahol ez nincs is. Ráadásul szabályozva lesz az is, hogy milyen könyvek legyenek. 

Nemrég olvastam, hogy a tiltott könyvek már bolti átvétellel sem lehet beszerezni. Hát, erre nem tudok mit mondani. Elkeserítő a helyzet. Még nehezebbé teszik, hogy olvasó olyat olvasson, ami neki tetszik. Félek, hogy mi lesz most, mi jöhet még. Szabadnak kell, hogy legyen az olvasás, szabad döntésnek kell, hogy legyen.

Nem bekorlátozni az olvasást, sem árkötöttséggel, tiltással, fóliázással. Mert ez nem megoldás.

Október 1-től lemondok a könyv vásárlásról. Legalábbis innen most így látom, így érzem. Bármennyire is szeretnék új könyvet venni, nem fog menni. Ha csak annyi rendelésem nem jön be, hogy megérje.

Nem is tudom, mit mondhatnék, nekem ezek a tapasztalataim. Nekem ezek a nehézségek fognak lenni okt.1-től. Kivárom. Teszem továbbra is dolgom. Támogatom továbbra is a hazai írókat, mert most van nagy szükség rájuk. Igyekszem felemelni a hangom, hogy igenis most kell a nagy támogatás, most kell mellé állni. Én ezzel tudok, posztolok, írok, ajánlok, elmondom a kedvenc könyveimet, és nem hátrálok meg.

 

Csatlakozz te is! 

Így neveld a regényed oldal

#szabadirodalmat összefogás szerzői és támogatói moly zóna

#szabadirodalmat összefogás írói moly polca

Demszky Gábor: A visszakapcsolt diktafon - Könyvbemutató és dedikálás a Magvető Caféban október 2-án!

 „Mindenki polgármestere akartam lenni."

 

Demszky Gábor

A visszakapcsolt diktafon

Életútinterjú

Megjelent!

Multiverzum Kiadó

Libri

Lira

Könyvbemutató és dedikálás a Magvető Caféban!

(Budapest VII., Dohány u. 13.)

Esemény

Október 2-án, szerdán 18-20 óráig

Demszky Gáborral Betlen János újságíró beszélget. Trombitán játszik Hargitay Péter.

A kötet a helyszínen kedvezménnyel megvásárolható.

Fülszöveg

 

Kiadónknál szeptember végén megjelenik Demszky Gábor legújabb kötete, A visszakapcsolt diktafon. Életútinterjú a szerzővel, Budapest egykori főpolgármesterével, az SZDSZ volt elnökével, a ma is aktív liberális politikussal. A könyvben felmenőiről is mesél, apai nagyapja és nagybátyja történetén keresztül bemutatva a XX. század eleji baloldali illúziók szertefoszlását. Részletesen taglalja és összegzi a Kádár-rendszer ellenzékeként „belső disszidensként” megélt ifjúkori éveinek eseményeit, a későbbi politikusi pályáját meghatározó eszméinek és motivációinak kialakulását. A történet végigkíséri polgármesteri éveit, de kitér a 2010 óta eltelt időszak politikai és személyes eseményeire is. Új munkájával kiegészíti a több mint egy évtizede megjelent könyveit, írásait, az eltelt idő távlatából újraértékelve a korábban publikáltakat, valamint reagál a magyar politikai élet legfrissebb változásaira is.

A gazdag képanyaggal ellátott kötetet – az ifjabb olvasókra is gondolva – az egyes történelmi eseményeket röviden bemutató „szövegdobozok” és a „főbb szereplőkről” tájékoztatást nyújtó névmutató egészíti ki.

Multiverzum Kiadó, 2024

Az interjúkat készítették: Maróti Zsolt és Dr. Szőts Zoltán Oszkár

Fotók: Csalavári László, Jávor István, Müller László és Demszky Gábor

A kötetet szerkesztette: Péczely Dóra, Tarcsa Zoltán

Könyvbemutató és dedikálás az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon

Esemény

Október 13-án, vasárnap 14.00–14.45-ig a Nemzeti Táncszínház (Millenáris Park) Kávézó Színpadán.

Résztvevők:

Demszky Gábor, a kötet szerzője

Iványi Gábor, a A Magyarországi  Evangéliumi Testvérközösség vezető lelkésze

Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere

Moderátor: Mink András történész, archivista, Blinken OSA Archivum, Közép-európai Egyetem

Dedikálás a Láng Tékában

Esemény

(Budapest XIII., Pozsonyi út 5.)

Október 15-én, kedden 16.30-tól

Ajánlások

„Demszky Gábor egész életútja a szabadság gyakorlatias szeretetéről és a szolidaritás érvényesítéséről szólt. Budapest, ha akarna sem tudna nem szabad vagy nem szolidáris lenni, mert akkor megszűnne Budapestnek lenni. A szabadság és a szolidaritás egyik legfontosabb záloga pedig a szabad fővárosi önkormányzat, amelynek megteremtése és két évtizedes működtetése miatt Budapest örökké hálás lesz Demszky Gábornak.”

Karácsony Gergely

„Jancsó Miklós megkérte Demszky Gábort, beszéljen az életéről. A filmrendező rákérdezett a családra, a nagyszülőkre, dédszülőkre, akik a soknemzetiségű Magyarországon éltek. Jancsó jó kapcsolatban volt Nyikita Mihalkovval, és javasolta neki, hogy filmesítse meg ezt a történetet. Sajnos a film nem készült el, de a magnóra vett elbeszélés megmaradt, könyv lett belőle, amelyet csak azért nem lehet kalandregénynek nevezni, mert a történet minden részlete igaz.”

Kőszeg Ferenc

„Demszky Gábor a XX. század második felétől napjainkig terjedő időszak egyik kiemelkedő magyar közéleti szereplője, gyorsan elfutott szépséges életünk egyik fontos, megkerülhetetlen egyénisége. Jó szívvel ajánlom kötetét, amelyben személyes emlékeit szedte csokorba. Hálásak vagyunk azért, hogy nemcsak politikusként, hanem élete föltárásával is nekünk szentelte magát.”

Iványi Gábor

A szerzőről

Demszky Gábor portréját Magyar Bálint készítette.

Félelem és üdvözülés

Egy korábbi posztomban írtam arról, hogy nem ismerem a félelmet. Ellenzéki tevékenységem radikalizmusának magyarázatául írtam le ezt a mintegy általános magyarázatul szolgáló mondatot.

Röviden: el mertem menni a falig.

Egy évtizeden át rendszeresen elmentem a falig, vállaltam a házkutatást, verést, elzárást, utazási korlátozásokat, hisz még a szocialista országokba szóló útlevelemet is bevonták.

Annál rosszabb nekik, gondoltam, és még keményebben folytattam.

Ám most mással szeretném folytatni.

Az egzisztenciális félelmet sem ismertem soha.

Akkor sem féltem, amikor elvesztettem a hivatalos megélhetési forrásaimat, mert mindenhonnan kirúgtak.

Nem azért, mert fatalista lettem volna, hanem azért, mert hittem magamban, és hittem a piac, akkoriban a „feketepiac" hatékonyságában, tudtam, hogy jogosítványommal vagy egyszerűen a kétkezi munkámból meg tudok élni, és ez sikerült is.

Amikor kirúgtak az egyetemről, taxisofőrként kerestem a kenyeremet.

Amikor publikációs tilalom alá kerültünk, megcsináltuk barátaimmal a szamizdatot. (Nem tettem meg azt a szívességet a rezsim általam lenézett és semmibe vett nacsalnyikjainak, hogy féljek tőlük.)

Amikor 2010 után itthon nem jutottam munkalehetőséghez, öt éven át pályáztam külföldön ösztöndíjakra.

Sikerrel jártam, s ezekből még két gyermekem továbbtanulásának költségeit is elő tudtam teremteni. (Hollandiában, majd egy éven át Amerikában.)

Amúgy azoknak, akiknek egzisztenciális vagy egyéb félelmeik vannak, a jelenlegi autokratikus rendszer keretei között azt tanácsolom, hogy inkább ne menjenek a politikába, keressenek más megélhetést, mert ha nem mernek állásukat, képviselőségüket kockáztatva elmenni a falig és ezáltal radikálisan ütközni a rezsimmel, soha nem lehet belőlük hatékony, eredményes, változást generáló vezető.

Ám nem erről akarok igazán írni, hanem a félelem és a halál témaköréről.

Három éven át éltem Amerikában, ahol azt tapasztaltam, hogy az amerikaiak többség képtelen szembenézni a halál és az elmúlás gondolatával, egyszerűen azzal a ténnyel, hogy halandóak vagyunk.

Ennek enyhébb megfogalmazása az, hogy gondolkodásukat bizonyos apátia jellemzi. Pedig a halál, minden élő szervezet számára olyan természetes vég, amit egyszerűen el kell fogadni.

Pedig fel kell tennünk a kérdést: félelem, hol és miben rejlik a te hatalmad? Halál, honnan a te fullánkod, mely félelem eszközével teszi tönkre az ember életét? Mert a halál teljesen normális, emberi bizonyosság.

És ha még hozzá kívánunk tenni valamit, akkor azt is el kell mondanunk, hogy az egész euroatlanti civilizációban folyamatosan nő a várható emberi élettartam.

Ezzel pedig megnő a teljes emberi élet megélésének lehetősége is.

Ráadásul azok a nagy gondolkodók, mint Kant, Marx, Freud, Einstein vagy Kepler, akik egész életüket a munkának szentelve utódaikra és az emberiségre, életünk és az univerzum értelmezésére alkalmas, hatalmas tudást hagytak, az élet minőségén is javítottak, mert tágították a megértett és megélt univerzum kereteit.

Számomra is így van ez, rengeteget tanultam tőlük és általuk.

A reneszánsz ember az ideálom, az az archetípus, aki kilépett a kereszténység nagy mítoszának keretei közül, és nem hisz az üdvözülésben, mennyben és pokolban, túlvilági létben.

Itt és most, a földi valóság korlátait feszegetve keresi és keresem én is a közjó megvalósításának lehetőségeit.

 

Demszky Gábor

 

Részlet a kötetből

2006–2010

Ördögikörben

- Hogyan látod főpolgármesteri tevékenységed utolsó ciklusát? Tudtad, hogy az lesz az utolsó?

- Az utolsó ciklus ördögi körré vált: bárhol igyekeztem kitörni belőle, újabb problémahalmaz, konfliktusok újabb darázsfészke várt. Az öt ciklus közül ez volt önkormányzati szempontból is a legkomplikáltabb, a leginkább átpolitizált; az utolsó évben pedig egyenesen kriminalizált vált. Ami a kérdés másik felét illeti: húsz év bőven elég a főpolgármesteri szerepből - két évtized nagyon hosszú idő. Leköszönő liberális városvezetőként nyugodt szívvel hagytam el a posztomat. Elkészült Közép-Európa legnagyobb környezetvédelmi beruházása, a csepeli szennyvíztisztító, megépült a 4-es metró első szakasza. Budapest kapuinál hatalmas raktárbázisok, hipermarketek épültek, amelyeket lehet szidni, nem szeretni, de nélkülözni alig. Ugyancsak nélkülözhetetlen az M0-s északi Duna-hídja, amelyet egy magazin, különleges látványa miatt, a modern világ katedrálisának nevezett, miközben az internetes szavazók azt vitatták, kiről legyen elnevezve: Chuck Norrisról, Stephen Colbertről, netán Zrínyi Miklósról; végül aztán a Földrajzinév-bízott a Megyeri híd elnevezést fogadta el.

Ezt a húsz évet, amelyet magam mögött hagytam, egyelőre csak a publicisták és a politikusok nevezik Demszky-korszaknak. Hogy történelmi viszonylatban pozitív jelentéstartalmat kap-e később ez a kifejezés, mint Örkény híres egyperces novellájában a "magyar" szó, amely igévé változva jelentette mindazt, amire vágyunk, az talán majd csak újabb húsz szabad év múltán dől el.

- 2006 őszét Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde tette emlékezetessé. Rád hogyan hatott? Egyáltalán hogyan szereztél tudomást róla?

- Emlékeim szerint Molnár Gyulával karikáztunk egy tandemen az Andrássy úton, közben megállítottak kamerákkal, hogy mit szólok hozzá, hogyan kommentálnám. Akkor hallottam róla először. Abban a helyzetben még nem lát világosan, de azt tudtam, azonnal éreztem, hogy itt valami alapvetőfordulat lesz, hogy ezután nem lehet ugyanúgy politizálni, ugyanúgy kormányozni, mint addig. Ez volt számomra az a pillanat, amikor megértettem, hogy most egy új korszak jön.

- Milyen értelemben?

- Tudtam, hogy ez mindent meg fog változtatni: elszabadulnak az indulatok, a szélsőjobboldal teret nyer, az ellenzék kezébe olyan fegyver kerül, amihez fogható nem lesz a másik oldalon. Gyurcsány beszédét én magam is ambivalensen ítéltem meg: saját tapasztalatomból tudtam, mekkora feladat egy reformidegen frakcióval elfogadtatni a megszorításokat, csak nagyon kemény kiállással lehet - ha szemléletüket nem is – legalább pillanatnyi érdekviszonyaikat befolyásolni. Miniszterelnök azonban nyilvánosság előtt így nem beszélhet - még egy korlátozott nyilvánosság előtt sem, akkor sem, ha meg sem fordul a fejében, hogy a zárt ülésről szavai (talán épp saját ellenlábasai révén) kikerülnek. Volt egy tucatnyi olyan kijelentése, amely - bármennyire is világos szándékkal hangzott el, s bármennyire is jól mérte fel Gyurcsány, hogy a szocialista frakcióval csak annak saját nyelvén lehet beszélni - a nyilvános beszéd politikai és erkölcsi normáinak gyökeresen ellentmondott. Őszödön Gyurcsány brutális őszinteséggel beszélt a reformok elmaradásáról azzal a szándékkal, hogy előkészítse a fájdalmas megszorításokat. Valójában az őszödi helyzetértékelés, a politikában abszolút megengedhetetlen szófordulataival, csak arra világított rá, ami addig tabunak számított A túlköltekezés következményeire és az addigi retorika és a valóság közötti félelmetes távolságra. Ha Gyurcsány következetes lett volna, akkor a "hazudtunk reggel, éjjel meg este" elhangzása pillanatában azonnal visszaadja mandátumát a frakciójával együtt. Ezt azonban nyilvánvalóan nem tehette meg, hiszen ez a választók kétszeres becsapása, a felelősség kétszeres elhárítása lett volna. Bár azt is hozzátenném, hogy véleményem szerint már az is őrültség, hogy valaki azt gondolja, ha 170 ember előtt elmond egy beszédet, az titokban marad. Így nem lehet titkot tartani. Én konspiráltam, és volt egy alapelvem: ha két ember tud valamit, az már nem titok.

-Úgy érezted, ez végzetes hatással lesz az önkormányzati választásokra?

-Azt sejtettem, hogy az őszödi beszéd a helyhatósági választásokon Budapestet nem rendíti meg, de a "billegő" körzeteket a szocialisták is, a liberálisok is elveszíthetik. Arra az erőszakhullámra azonban, amelyet a beszéd elindított, illetve amely a beszéd ürügyén felszínre tört, nem számítottam. A tévéostrom még csak megdöbbentett az értelmetlen agresszióval, az október 23-ai brutalitás azonban már arról győzött meg, hogy az elszabadult indulatok olyan megrendült politikai bizalmat jeleznek, ami ellenkezőjére fordítja az addigi folyamatokat.

- Ezt elmondtad párton belül vagy valamilyen fórumon valakinek, aki döntéshozó helyzetben van, megosztottad az aggályaidat?

- Igen, és nem voltam ezzel egyedül. Szerintem annak, hogy az SZDSZ kiszállt két év múlva, köze volt ehhez, az egy folyamat része volt.

- És miért csak két év múlva szállt vajon ki az SZDSZ?

- Hát ez jó kérdés. Talán addigra vált tarthatatlanná a helyzet.

- Nem célunk részletesen felidézni az eseményeket, de nem kerülhetjük meg az MTV-székház ostromát. Szeptember 18-án egy tízezer fős tömeg vonult a székházhoz, amelynek tagjai közül egy kemény mag összecsapott a székház védelmére kirendelt rendőrökkel. A kialakult csetepaté nem nyújtott hízelgő képet a kivezényelt rendőrökről és az irányításukról.

A Magyar Televízió ostromának másnapján

- Gyalázat, ami ott történt. A televízió épületét egy konszolidált rezsim,

amelyik rendelkezik megfelelő roham-, készenléti rendőrséggel és minden egyébbel, meg kell tudja védeni. Itt olyan közrendőröket vetett be, akik, nem voltak erre felkészítve, nem erre valók, nem erre voltak kiképezve. Gyakorlatilag nekem úgy tűnt, hogy mintha nem akarnák megvédeni a

televíziót. A tévét elfoglalták, és méghozzá úgy, hogy brutálisan megvertek rendőröket. Ez azon múlott, hogy nem volt ott, a helyszínen megfelelő rendőri készültség. Nem vezényelték oda azonnal őket, mert akkor 10 perc alatt odaértek volna. A tévészékházat meg kellett volna védeni. Nincs

hiteles válasz mindmáig arra, miért nem sikerült megvédeni az MTV székházát.

#szabadirodalmat következő posztom, az árkötöttség, 10% kedvezmény, fólia és a többi...

Egyre több kiadó tájékoztatja az olvasóit, hogy 2024.szept.30-a után már nem lehet 10%-nál nagyobb kedvezménnyel vásárolni az adott könyvüket. Bár tudatosan kezdtem kicsit visszafogni a vásárlásomat, de a tényt mint sem változtat, hogy sok dühös olvasó van, aki október után vannak előrendelt könyveik.

Vannak, akik inkább lemondják, vannak, akik így is megveszik. De mit is jelent? Az alábbi ábra segít elmagyarázni.Teljesen elképeszt, hogy ma 2024-ben ilyesmi megtörténhet. Fóliázás, könyvek eldugása vagy ki nem rakása. Egyszóval borzasztó.

Én mindig kezdettől fogva elmondtam, hogy érdemes az adott könyv kiadóján keresztül vásárolni a könyvet. Vagy... Közvetlenül az írótól. Én évek óta így vettem könyvet. Ilyen pl Sylvia Rivertől a Reményhajsza sorozatát, Mike Menderstől a Hangulatkeringő sorozatát, kivéve a három az egyben részt, azt nem. Nagyon sok írót/szerzőt sorolhatnék fel, akiktől az elmúlt években rendeltem. Volt olyan i, akinek 13 ezret költöttem, jó mondjuk az több kötetes volt.

Ráadásul nemcsak LMBTQ könyveket, de romantikus erotikus könyveket sem fogjátok megtalálni a könyvesboltokban, mert közelben lesz a templom és iskola is. Meg van erről is a véleményem, de nem szeretném itt megejteni. Nem rólam szól az egész, hanem az egész irodalom, kultúráról szól, hogy megvonják a szabad olvasás lehetőségéről.

Úgy tudod a hazai kiadókat, írókat támogatni, hogy ha tőlük vásárolsz. Sajnos ott tartunk, hogy mi olvasók tartjuk életben őket. Támogasd őket! Írj, beszélj, reklámozd a hazaí írókat, hogy tőlük közvetlenül vásároljanak.

Én amennyire tudok, támogatni fogom. De sajnos október 1 után, másképp fogok tervezni. Ahogy mindenki. Szomorú vagyok. Szomorú, mert azért vannak rajtam kívül mások is, akiknek luxus lesz a könyv vásárlás. Sokan kivárják az egy évet.

Gyere, támogasd a #szabadirodalmat mozgalmat. 

Így neveld a regényed