Robin O’Wrightly – Tripiconi sztori 1. rész: Az amulett rejtélye
(Beleolvasó)
Újabb történetet hoztam nektek szerző engedélyével. Robin O’Wrightly szerzőnek eddig 5 könyve jelent meg. :
Tripiconi sztori 1. rész: Az amulett rejtélye
Andrea & Andrea
Erelem
#Weetoo
Emlékkönyv
És most pedig Tripiconi sztori 1. részéből fogok hozni 10 oldalt belőle, heti 2 részt.
Ha tetszett nektek a történet, bátran ajánlom nektek a vásárlási lehetőséget.
( Szerző engedélyével )
Részlet a könyvből:
1. Matteo
- A nevem Matteo, Matteo Ponti. Egy hónap, egy hét és öt nap múlva tizenkét éves leszek. Egy hót unalmas szigeten lakom. Ja, és koronaherceg vagyok… Ez még hót unalmasabb, mint a sziget! El akarok menekülni innen, mielőtt megesz a penész! Aki ezt a felvételt megtalálja, könyörgöm, jöjjön el és mentsen meg! S.O.S.! S.O.S.!
Az utolsó mondatokat már csak suttogta a diktafonba, utána pedig egy régi szalag gyors csévéléshangja hallatszott, ahogy visszatekert az elejére. A gombot megnyomva visszajátszotta a vékonyabb, vicces hangon felmondott szöveget, és sebtiben kikapcsolta a szerkentyűt, majd bedugta a párnája alá.
– Hát te itt vagy? Gyere már ebédelni!
Ijedten fordult az ismerős hang irányába: a húga volt az, Daniella. De mire odanézett, a lány már eltűnt, csak a felszólítás ereje maradt meg utána a fiú gondolataiban. „Kis pukkancs.” Szerette ezeket a személyzet nélküli időszakokat, amikor úgy élhetett a családjával, mint ahogyan ő elképzelte az egyszerű közemberek életét. Nem volt se szobalány, se komornyik, se hordár, csak egy szakácsnő a csendes palotában és egy lovász az udvari istállóban. Így maguknak kellett bevetni reggel az ágyat, kitakarítani a szobájukban vagy kihordani a szemetet, étkezés után elmosogatni, mosás után kiteregetni. Szegény volt a hercegség, mint a templom egere – helyén a falban a lyuk. Csak ősztől tavaszig alkalmaztak személyzetet, mikor Matteo és Daniella tanult, a hercegi szülők pedig dolgozni jártak – mint a köznép. Matteo nem tudta, hogy ezt a helyzetet a felnőttek szerették-e, ha egyszer neki nem tetszett – de legalább a nyári szünetre visszakaphatta kedvelt életterét. Idén nyáron ez az élettér kezdett egyre unalmasabbá válni a számára – amellyel leginkább ilyen végtelenül szürke szombatokon nem tudott mit kezdeni, mint ez a mostani. Az egész unatkozás még aznap délelőtt elkezdődött, és úgy tűnt, nem akart vége szakadni. Ilyen esetekben „retrónapot” tartott: elővette régi, kopott diktafonját, amellyel különböző komolyságú szövegeket vett fel. Néha vicces rádióműsorokat rögtönzött, máskor örökzöldeket énekelt direkt a hetvenes évekből, és nagyon ritkán – mint most is, amikor elfogta a kétségbeesés hajótöröttek vagy repülőgép szerencsétlenség túlélői szerepébe bújva segítségért könyörgött. A palotát, ahol élt, az Unalom Szigetének hívta, és ő volt rajta Robinson Crusoe… Tény, hogy szerette túldramatizálni a dolgokat, de csak szigorúan magának játszotta el ezt. A külvilág nem sokat láthatott a szenvedéséből, és másoknak sem beszélt róla. Titkon persze remélte, hogy valaha, valahogyan elküldheti hangüzenetét a nagy óceánon át, ha valahol, valamikor ez elérhetné a túlpartot, ha megtalálná bárki is ezen a földkerekségen, és ha meg is hallgatná – ez a sok ha! –, akkor…
Még utoljára előkapta az elbújtatott felvevőt, és gyorsan rámondta a szalagra:
– Én lennék a világon a legboldogabb srác!
– Matteo!!! – harsant fel a hosszú folyosó legvégéről az ellentmondást nem tűrő testvéri hang. Nincs mese, ha menni kell, hát menni kell, így a hangfelvevő a párna alatt landolt – volna, ha a sietség nem kényszeríti az ágy alá, de akkorra Matteo már kifelé tartott a szobából, így ezt nem vette észre.
A könyvet itt lehet beszerezni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése