No meg is hoztam nektek egy kis részletet Francesca H. Nielk: Elit bőr c. könyvből. Köszönöm a szerzőnek, hogy engedélyezett egy kis részletet megosztani az olvasóknak. Ha tetszett a részlet, akkor a bejegyzés alján találsz egy linket, ahol megrendelheted a szerzőtől a könyvet. Heti két részt hozok ebből is. Jó olvasást nektek!
Francesca H. Nielk: Elit bőr
Tartalom:
VAN, HOGY A DOLGOK JÓVAL ÖSSZETETTEBBEK, MINT AZT GONDOLNÁD
Mit tennél, ha a szüleidet a szemed láttára gyilkolnák meg? Ha a húgoddal egy nálad alig pár évvel idősebb férfi fogadna örökbe? Mit tennél, ha az egész világod romba dőlne, és még azt is elveszítenéd, ami egész életedben éltetett? Mi történne akkor, ha teljesen váratlanul elit bőrbe kellene bújnod?
A tizenhat éves Christian Edwardson szülei elvesztése után a jómódú Isaac Williamshez kerül, ám ezt cseppet sem veszi jó néven. Úgy érzi, egy senki akar neki parancsolgatni. Mikor végre kezdene megbékélni a helyzettel, hirtelen azon kapja magát, hogy többé már azt sem tudja, kiben bízhat. Rá kell jönnie, semmi nem az, aminek látszik.
Vajon az egész eddigi élete csupán egy jól megrendezett színjáték volt? Miért pont a fiatal férfi fogadta őket magához? Hogyan talált rájuk? Talán a szüleit is okkal ölték meg?
Részlet a könyvből
(Szerző engedélyével)
1. fejezet
A napsugarak enyhén átszűrődtek a félig leeresztett redőny
rései közt, megcsillanva az üvegasztal fényes lapján, aminek a látványa
könnyedén elvonta a figyelmét a kanapén ülő tizenhat éves Christian
Edwardsonnak. A fiú viszont ezt nem is bánta, hiszen bárhol máshol szívesebben
lett volna, mint ezen a helyen. Ezen a helyen, ahol mind bolondnak nézik,
ráadásul emlékeztetni próbálják a szörnyű valóságra, amit legszívesebben örökre
a feledésbe merítene.
– Chris… – kezdett bele újra a vele szemben ülő pszichiáter,
Dr. Vincent Hills. – Tudom, hogy ez most
nehéz…
– Nem! Maguk bolondok… – jelentette ki a fiatal fiú,
miközben egy pillanatra még a szemét is behunyta, hogy türtőztetni tudja magát.
– Csak engedjenek haza a családomhoz! – duzzogott karba tett kezekkel, akár egy
kisgyermek, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét az előtte álló
üvegasztalról. Mintha egy kis megnyugvást adott volna számára. Addig is volt
valami, ami lefoglalta gondolatait a jelenlegi helyzetről. Úgy érezte, azzal,
hogy csak az asztalt nézi, kizárkózhat a körülötte lévő szörnyű világból. Vagy
ha az egész világból nem is, de a szobában történő fejleményekből mindenképp,
és már az hatalmas könnyebbséget jelentett. Pontosan ez volt az, ami az elmúlt
majd’ egy hónapban végig a vigaszt nyújtotta számára. Talán, ha ez az asztal
nem lett volna itt, akkor már tényleg megbolondult volna. Akkor könnyen lehet,
hogy sikerült volna bemászniuk a fejébe, és belé beszélni valami olyat, amiről
hallani sem akar.
– Chris, nem mehetsz haza – folytatta türelmesen a negyven
év körüli ember.
– Már miért ne mehetnék haza?! – vonta kérdőre a férfit
felháborodottan, majd élesen felpillantott, és a tekintetével gyilkolni lett
volna képes. Nem is csoda, hiszen semmivel nem tudtak volna neki több fájdalmat
okozni, mint ezekkel a szavakkal. A szavakkal, amiknek a súlyát már nem bírja
el. A szavakkal, amikkel mindig egy újabb és újabb darabot téptek ki a
lelkéből. A szavakkal, amiket senki nem vonhat vissza, amiknek a jelentésével
csakis neki kell megbirkóznia. Teljesen egyedül, pedig még mindig nem állt rá
készen, hogy szembe nézhessen a valósággal. Nem, hiszen, ha csak egyszer is
megteszi, akkor vége mindennek. Csak egyszer kell látnia a szörnyű valóságot,
és soha többé nem tudja kizárni. Ha a mostani tagadott emlékekkel szembenéz,
azt jelenti, hogy elbukott a csatában. Akkor mindent elveszít, ami valaha is
fontos volt a számára. Mindenkit elveszít, akit csak szeretett.
– Nem mehetsz haza, hiszen a szüleid meghaltak… –
zökkentette ki a férfi gyengéd, és empatikus hangja, miközben ösztönösen
közelebb hajolt.
– Nem! – rázta hevesen a fejét a fiú. – A szüleim nagyon is
élnek! – köpte ki dacosan a szavakat, bár a szeme könnybe lábadt, és még
védekezőbben összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Chris – kezdett bele ismételten a férfi, hogy már vagy
ezredjére megpróbálja szembesítni a fiút a ténnyel – amit igencsak ideje lenne
már elfogadnia –, hogy a szülei meghaltak.
– Elegem van ebből a szarból! – ugorott fel Chris
indulatosan, miközben lassacskán már úgy szuszogott, akár egy felhergelt bika.
– Chris, ülj vissza, kérlek – kérlelte a pszichiáter
türelmesen.
– Igen, és mégis minek?! – kérdezte undorral az arcán.
– Chris…
– Nem… – csóválta meg közönyösen a fejét. – Én erre nem
vagyok kíváncsi… – fordított hátat, majd elindult az ajtó felé.
– Chris, lassan el kell fogadnod – szólt utána a férfi
finoman.
A fiú dermedten megállt, és hitetlenül megrázta a fejét.
Képtelen volt elhinni, hogy tényleg ezt művelik vele. Hogy nincs elég baja, még
direkt fájdalmat okoznak neki. Türkizkék szemeiben könnyekkel, lassan
megfordult, még ha isten igazából ez volt az utolsó dolog is, amit tenni
szeretett volna.
– A szüleid meghaltak… – ismételte újból a férfi hatalmas
együttérzéssel.
– Nem! – tiltakozott tovább Chris a kilincset szorongatva és,
bár pontosan tudta, hogy minden szó igaz, teljes erejével tagadni próbálta. Bár
ő maga is tudta, hogy mindez gyerekes, egyszerűen nem érezte elég erősnek magát
ahhoz, hogy szembenézzen mindazzal, ami vele történt. Mindazzal, amit nemrég át
kellett élnie. Amit még most is kristálytisztán lát a szeme előtt…
– Chris? – állt meg a nő a lépcső alján, és hatalmas
melegséget érezve a szívében, fiára pillantott, aki szokásához híven teljes
mértékben el volt merülve a saját világában, élete legnagyobb szenvedélyében.
– Igen? – fordult hátra a zongoránál ülő fiú, viszont az
ujjai még mindig kecsesen a billentyűkön pihentek.
– Nem kéne már lefeküdnöd aludni? – lépett oda a nő törődő
szidalmazással, mire Chris enyhén elpiruló arccal az alsó ajkába harapott, és
szégyenlősen lepillantva összedörzsölte a kezét.
– Na, fiatalember, úgy érzem, sikerült rátapintani a
lényegre – vigyorodott el a nő, összekócolva a fia haját, aki viszont ekkor a
kottára mutatott:
– Ezt még meg kell tanulnom – sóhajtott, majd már vissza is
helyezte az ujjait a tökéletes pozícióba.
– Igen, de nem ma – ölelte anyja hátulról körül, és még a
két kezét is gyengéd tiltással megragadta, Chris pedig mosolyogva felnézett az
édesanyjára. – Késő van, feküdj le, az ösztöndíj megvár… – puszilta meg fia
szőke haját.
– Ugyan már… – vörösödött el Chris arca, miközben
szégyenlősen lepillantott az őt fogó kezekre. Bár már sokan elismerték a
tehetségét, még mindig nehézkesen fogadta a dicséreteket, pedig ő maga is
tisztában volt a képességeivel, de cseppet sem mert kérkedni vele.
– Elég a kishitűségből… – zökkentette ki az anyja, miközben
biztatóan megpaskolta a vállát, aztán pedig játékos szigorúsággal hátrébb
lépett. – Most pedig irány az ágy, mert holnap az isten sem fog tudni
kirángatni onnan… – tárta ragyogó arccal az emelet felé a karját.
– Még egy perc, és megyek – nézett az anyjára könyörgő
szemekkel. Bár tényleg hulla volt, a mai napra betervezett mennyiséget még nem
teljesítette, így pedig hiába is feküdne le, képtelen lenne aludni, hiszen csak
ezen kattogna az agya. Pontosan tudta, hiszen ilyenkor semmi másra nem tudott
koncentrálni a néma csöndben és a sötét szobában, csak a fejében csengő
ütemekre.
– Na jó – egyezett bele végül az anyja, hiszen ismerte a
fiát már annyira, hogy tudja, ilyenben nem lehet vitatkozni vele. – De tényleg
csak egyetlen perc – nyomatékosította.
– Igenis – válaszolta a fiú komolytalanul, majd vissza is
fordult a zongorához.
– Jó éjszakát – puszilta meg finoman a nő még egyszer
utoljára a fiát, aki azért még gyorsan reagált:
– Neked is…– ejtette ki halkan a szavakat, de már ismét
teljes lényével a hangszerre koncentrált.
A fiatal nő a lépcsőről hátranézve, büszkén pillantott gyermekére,
majd visszasétált a saját hálószobájukba.
A könyvet itt tudod megrendelni:
