2026. május 4., hétfő

José Maria Eça de Queirós: A Maia család – A romantikus élet epizódjai Ide kattintva megtaníthatja a Gmail szolgáltatásnak, hogy ez a beszélgetés fontos

 José Maria Eça de Queirós

A Maia család

A romantikus élet epizódjai

 

Megjelenik május 7-én, a Portugál Nyelv Világnapján!


Prae Kiadó



Prae Kiadó, 2026

 

Fordította: Pál Ferenc

Szerkesztette: L. Varga Péter

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

 

Könyvbemutató az ELTE Portugál Nyelvi és Irodalmi Tanszékén május 7-én, csütörtökön 12.30-tól!


A kötetről 


Egy hanyatló világ ragyogó krónikája – szerelemről, illúziókról és egy család végzetéről.

A Maia család története több mint egy nemzedék sorsa: egy egész korszak tükre. A fiatal, művelt és tehetséges Carlos da Maia előtt minden lehetőség nyitva áll – ám élete hamarosan olyan szenvedélyek és titkok hálójába fonódik, amelyek elől nincs menekvés.

A 19. századi Lisszabon elegáns szalonjai, kávéházai és arisztokrata körei mögött lassú erkölcsi és szellemi hanyatlás húzódik meg. Eça de Queirós finom iróniával és részletgazdag realizmussal rajzolja meg egy társadalom portréját, amely képtelen szembenézni saját gyengeségeivel.

A Maia család egyszerre nagy ívű családregény és éles társadalomkritika, a portugál irodalom egyik legjelentősebb alkotása, amely ma is érvényes kérdéseket tesz fel sorsról, felelősségről és az elvesztegetett lehetőségekről.

Egy történet, amely magával ragad – és nem ereszt.

José Maria Eça de Queirós nagy XIX. századi portugál családregénye Pál Ferenc fordításában jelenik meg.

A könyvet L. Varga Péter szerkesztette, a borítót Szabó Imola Julianna készítette.

 

Részlet a regényből


„Kedélyes és fényűző időszak vette kezdetét, amely, ahogyan Alencar, a ház barátja és a ház asszonyának bizalmasa kijelentette, „csaknem olyan kifinomultan romlott volt, mint Byron költeményei”. Valóban Lisszabon legvidámabb soirée-i voltak: hajnali egykor kezdődtek a pezsgős vacsorák, későig ott ültek a monte mellett, kártyaasztaloknál, élőképeket rendeztek, amelyekben Maria ragyogóan szép volt Helena klasszikus ruháiba vagy Judith komor keleti gyászába öltözve. Szűkebb baráti körében csatlakozott a férfiakhoz, és elszívott egy illatos cigarettát. A biliárdszobában többször felcsattant a taps, amikor egyfalas karambolban legyőzte D. João da Cunhát, a kor nagy játékosát.

Ezekben az egymást követő mulatságokban, amelyeket átjárt a Regeneração korának romantikus érzülete, mindig ott lehetett látni a hallgatag és visszahúzódó Monforte papát magasra kötött nyakkendőjében, ahogy két kezét a háta mögött összekulcsolva behúzódott egy-egy sarokba, vagy megbújt az ablakmélyedésekben, s csak akkor jött elő, amikor valamelyik csepptálcában túlfolyt a viasz – közben önelégült tekintetével, csepegős áhítattal csak a lányát figyelte.

Maria soha nem volt ennyire szép. Az anyaság még tökéletesebb ragyogással ruházta fel őt, és valósággal betöltötte az Arroios-palota magas termeit, belengte sugárzó lényének fényével, amikor szőke Junóként jelent meg, gyémántokkal ékes hajában, meztelen vállának elefántcsont és tejfehérségével, nehéz selymeinek suhogásával. Amikor pedig a reneszánsz hölgyek példáját követve lényét megtestesítő virágot választott, a telt virágú és égővörös tulipán mellett döntött.

Mindenfelé beszéltek kifinomult fényűzéséről, a fehérneműiről, vagyonokat érő csipkéiről. Volt rá módja, a férje gazdag volt, ő pedig gátlás nélkül kifosztotta őt is, akárcsak Monforte papát.

Pedro barátai természetesen odavoltak érte. Alencar fellengzősen „lovagjának és költőjének” nyilvánította magát. Állandó vendége volt az Arroios-palotának, ott rendezte be dolgozószobáját: a nagy termekben zengte el hangzatos kijelentéseit, és a pamlagokon pozőrködött kiszámítottan mélabús testtartással. Mariának ajánlotta (azt hallani kellett volna, mennyire ernyedt, panaszos hangon, milyen elborult, végzetes tekintettel ejtette ki ezt a nevet – MARIA!) annyiszor emlegetett, annyira várt versét, A mártíromság virágát, és a korban divatos, éneklő modorban hangzottak fel a hozzá írt verssorok:

 

Elnéztelek ma éjjel a tündöklő termekben
Hol szenvedélyesen örvénylő szőke fürtjeid…

 

Alencar rajongása ártatlan volt, de a ház többi barátjáról, különösen pedig egyről már az a szóbeszéd járta, hogy szerelmi vallomást tett a kék budoárban, ahol Maria délután háromkor fogadta a látogatóit tulipánokkal teli vázái között; ám a barátnői, még a legélesebb nyelvűek is csak annyit mondhattak, hogy soha nem történt több, mint hogy egy szál rózsát adott valakinek egy ablakmélyedésben, vagy hosszan, merengőn pillantott rá a legyezője mögül. Pedrónak mégis voltak rossz órái. Nem kínozta féltékenység, néha azonban úgy érezte, elege van abból a sok fényűzésből és mulatságból, szerette volna kikergetni a termeiből ezeket az embereket, jó barátaikat, akik olyan odaadással tülekedtek Maria meztelen vállai körül.

Ilyenkor behúzódott egy sarokba, és dühödten rágta a szivarját, a lelkét fájdalmas, kimondhatatlan érzések gyötörték.

Maria mindig felfigyelt rá, ha a férje arca „elfelhősödött”, ahogy mondta. Odafutott hozzá, erősen, határozottan megfogta két kezét:

– Mi van veled, szerelmem? Rossz kedved van?

– Nem, nincs rossz kedvem…

– Akkor nézz rám!

Szép keblével odasimult a férfi melléhez, kezével lassú, meleg cirógatással végigsimogatta a karját csuklójától válláig, majd gyengéd pillantással az ajkát nyújtotta. Pedro hosszan megcsókolta, és ettől teljesen megvigasztalódott.

Ezalatt Afonso da Maia egyszer sem mozdult ki Santa Olávia árnyas fái alól, olyan elfeledve élt ott, mintha sírban nyugodna. Az Arroios-palotában már nem emlegették, hagyták, hadd rágódjon a vadember magában. Pedro néha megkérdezte Vilaça-tól, „hogy van a papa”. Az intéző hírei mindig felbosszantották Mariát: a papa nagyszerűen érezte magát, szerzett egy kiváló francia szakácsot: Santa Oláviában egymást érték a vendégek, Sequeira, André da Ega, Don Diogo Coutinho…

– Az az otromba tuskó jól érzi magát! – mondogatta mérgesen az apjának.

Az öreg rabszolgakereskedő elégedetten dörzsölte a kezét a Santa Oláviából érkező jó hírek hallatán; igazából mindig tartott attól, hogy az a komor és példás életű nemes egyszer megjelenik az Arroios-palotában, és szembe kell vele néznie.

Amikor Maria újabb gyermeknek adott életet, egy kisfiúnak, az Arroios-palotára rátelepedő nyugalomban Pedro előtt megint egyre gyakrabban megjelent a Douro vidékén szomorú elhagyatottságban élő apja képe. Óvatosan megemlítette Mariának a kibékülés lehetőségét, kihasználva a gyermekágyban fekvő kismama gyöngeségét. Nagy volt az öröme, amikor Maria rövid gondolkodás után így válaszolt:

– Azt hiszem, örülnék, ha itt volna velünk…

Pedro annyira fellelkesült ettől a váratlan engedékenységtől, hogy máris indult volna Santa Oláviába. De Mariának jobb terve volt. Afonso, Vilaça szerint, készült már rá, hogy nemsokára felutazzon Benficába; nos, akkor ő a kisdeddel a karjában, tetőtől-talpig feketébe öltözve felkeresi, és hirtelen térdre veti magát előtte, kérve, hogy áldja meg az unokáját. Ennek nem lehet ellenállni! Nem is lehet; Pedro látta, mire képes az anyai ösztön.

Pedro, hogy már előre meglágyítsa az apja szívét, a kicsit Afonso névre akarta keresztelni. De Maria ebbe nem egyezett bele. Éppen egy regényt olvasott, amelynek a hőse, az utolsó Stuart, a romantikus Carlos Eduardo herceg volt, és annyira megigézte az alakja, a kalandjai és a szenvedései, hogy ezt a nevet akarta adni a fiának. Carlos Eduardo da Maia! Úgy érezte, ezzel a névvel szerelmekkel és kalandokkal teli élet lesz a fia osztályrésze.”

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában

Prae Kiadó


2026. május 2., szombat

Megjelenik, május 15-én Brett O'Conor legújabb könyve A Szekta (Vérengzők 3.)

Brett O'Conor írótól érkezik hamarosan Vérengzők 3.része az A Szekta címmel. Tovább folytatódik a történet. Újabb szörnyűséggel áll szembe Jim Donaghue ügynök. Ha szeretted az A Vérengzőt és az A Mészárost, akkor ez is a kedvenced lesz. Számomra az egyik kedvenc könyvem. 


MEGJELENÉS

2026. május 15-én.


Brett O’Conor
Szekta
(Vérengzők 3.)


Tartalom

’A tetthelyen lévő vérnél csak egy rémisztőbb dolog van. Ha nincs vér...’

Rituális gyilkosság történik Washington szívében. Jim Donaghue különleges ügynök látott már elég borzalmat, de a legújabb ügye minden eddigi mintának ellentmond. A nyomok egy olyan szektára utalnak, amelynek már a puszta létezése is kérdéses.

A szálak hamar összekuszálódnak. A média kiéhezett, a politika feszülten figyel, a levegő pedig egyre fogy a hajszolt ügynök körül. Miközben a nyomozás a mélybe rántja, Donaghue ráébred, a rendszerek sosem omlanak össze, csupán alkalmazkodnak. A felszín alatt egy torz világ képe rajzolódik ki, ahol a hatalom, a kapzsiság és a vakhit kéz a kézben járnak. Egy világ, ahol az emberek nem azért ölnek, mert muszáj... hanem mert megtehetik.

Ahogy a bizonyítékok gyűlnek, úgy mosódnak el a határok is. Ki az áldozat és ki a tettes? Csak egyetlen dolog világos: ebben a játszmában senki sincs biztonságban, és a valódi veszély sosem ott lapul, ahol keresik.


A könyvével kapcsolatos infót itt tudjátok követni:

Brett O'Conor írói oldala


Ingyen letölthető könyvjelző 3. rész - ( Igazi nyár, igazi könyvmoly)

Hozom is nektek az ingyen letölthető könyvjelzőket. Ezúttal most igazi tavaszias/nyárias könyvjelzőket választottam. Pluszként becsempésztem egy könyvmolyos könyvjelzőt is. 














 

2026. április 28., kedd

Bodor Ádám kapja a Hummel & Prae Irodalmi Díjat 2026-ban – Átadó az Ünnepi Könyvhéten június 12-én – Sajtóközlemény

 Bodor Ádám kapja a Hummel & Prae Irodalmi Díjat 2026-ban

Átadó az Ünnepi Könyvhéten június 12-én, pénteken 16 órakor


Horst Hummel, a Hummel Pincészet tulajdonosa és a Prae Kiadó hozzávetőlegesen 10.000 euró értékű, új szépirodalmi díjat alapítottak 2025 őszén Villányban, melyet először 2026-ban az Ünnepi Könyvhéten nyújtanak át a jelentős életművel rendelkező, magyar nyelven író szerzőnek, Bodor Ádámnak.

A díjátadóra 2026. június 12-én, pénteken, 16 órakor kerül sor a Vörösmarty téren, a könyvheti színpadon. Bodor Ádámot Kulcsár Szabó Ernő professor emeritus, az MTA rendes tagja laudálja, a díjat pedig Horst Hummel, a Hummel Pincészet vezetője és Balogh Endre, a Prae Kiadó vezetője adja át – legalábbis szimbolikusan. 

Az idén 90 esztendős Bodor Ádám írásművészete kapcsán tájékozódni lehet többek közt a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat Bodor-különszámából, valamint A körzet poétikái – Tanulmányok Bodor Ádám életművéről című, Prae Kiadónál megjelent tanulmánykötetből (szerkesztette Lőrincz Csongor és Smid Róbert). A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek projektjében Zöllner Anna Júlia készített interjút Bodor Ádámmal.

A zsűri tagjai voltak: Péczely Dóra (Prae Kiadó irodalmi szerkesztő), Horváth Florencia (prae.hu művészeti portál főszerkesztő-helyettes), L. Varga Péter (Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat főszerkesztő) és Balogh Endre (Prae Kiadó kiadóvezető), Méhes Károly (író-költő), Horst Hummel (Hummel Pincészet).

A nagy értékű díj egy hordónyi (228 liter) bor palackozott formában az ökológiai tanúsítvánnyal rendelkező Hummel Pincészettől, amely biodinamikus gazdálkodást folytat Villányban. Pénzben kifejezhető értéke hozzávetőlegesen 10.000 euró (a palackokat eltároljuk, és kiszállítjuk, amikor a díjazott kéri), valamint egy berlini fellépés a berlini Magyar Kultúra Háza közreműködésével.



A bor a Hummel Pincészet számára olyan gondolkodásmódnak, gazdálkodásnak és létezésnek a szimbóluma, amely összhangban áll a természettel és az azt létrehozó szellemmel, hiszen mindannyian ebből származunk, beleértve az irodalmat is. Magyar nyelven alkotó írók-költők kapják az elismerést, akiknek munkássága felszabadít, kiutat mutat a dogmák és ideológiák fogságából, amelyek romboló következményeit az emberiség különösen a 20. században szenvedte el, és akik műveinek szellemisége teret nyit az erkölcsi szemléleten alapuló ember számára.

Az új elismeréssel a felek szándékában áll ápolni a 2021-ben és 2022-ben Kukorelly Endrének, majd Márton Lászlónak átadott Hummel – Jelenkor Szépirodalmi Díj emlékét is.

Ez volt a hír a díj megalapításáról.

Bodor Ádámról a Magvető Kiadó weboldalán.

Bodor Ádám fotóját Bodor Anikó készítette.

2026. április 27., hétfő

Híres magyar jövőkutató a transzhumanizmusról, és arról, hol és miért válik elavulttá az ember

 Kömlődi Ferenc: 

Öröklétek

Az emberiség útja a kreatív szuperintelligencia és a csillagok felé



Híres magyar jövőkutató a transzhumanizmusról, és arról, hol és miért válik elavulttá az ember



Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 464 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

Kömlődi Ferenc kötete azt vizsgálja, hogyan jutott el az emberiség oda, hogy már nem pusztán alkalmazkodik az evolúcióhoz, hanem aktívan alakítja azt. A mesterséges intelligencia, a biotechnológia és más, egymásba fonódó tudományterületek révén egy olyan korszak küszöbére érkeztünk, ahol az ember és a gép közötti határ egyre inkább elmosódik. A könyv nemcsak a technológiai áttörések hátterét tárja fel, hanem azt is, milyen új létformák, identitások és közösségek rajzolódnak ki ebből az átalakulásból.

 

Miért aktuális most?

Az utóbbi évek látványos technológiai fejlődése sokak számára hirtelen ugrásnak tűnik, valójában azonban egy régóta zajló folyamat fordulópontjához érkeztünk. A kérdés már nem az, hogy megváltoztatja-e az életünket a mesterséges intelligencia, hanem az, hogy milyen mértékben engedjük át neki a döntéseinket és a jövőnket. A könyv éppen ezért nemcsak jövőképet kínál, hanem értelmezési keretet is ad ahhoz, hogy a jelen bizonytalanságában eligazodjunk: miközben a technológia egyre nagyobb hatalmat ad a kezünkbe, egyre sürgetőbbé válik annak eldöntése, hogyan élünk vele.

 

Leírás

 

Az Öröklétek nem klasszikus jövőjóslat, hanem személyes hangú, mégis széles látókörű gondolkodási kísérlet arról, hogyan alakult át az elmúlt évtizedekben a világképünk, és vele együtt az emberről alkotott elképzelésünk. Kömlődi Ferenc saját élményein és kulturális referenciáin keresztül vezeti végig az olvasót Szingapúrtól Szöulon és Londonon át Latin-Amerikáig, miközben azt vizsgálja, milyen jelekből rajzolódik ki egy új, poszthumán korszak körvonala.

 

A könyv egyik legizgalmasabb rétege, hogy nem csupán technológiákról beszél, hanem arról a kulturális közegéről is, amelyben ezek megszületnek: elektronikus zenei szubkultúrák, kortárs képzőművészet, digitális nomád életformák és globális városok szolgálnak példaként arra, hogyan változik meg az érzékelésünk és a valósághoz való viszonyunk. A szerző szerint a jövő már nem egy távoli, egységes narratíva, hanem egymás mellett létező, egymást átfedő valóságok rendszere.

 

Az Öröklétek egyszerre kultúrtörténeti áttekintés és jövőfilozófiai útikalauz. A mesterséges intelligencia, a big data vagy a transzhumanizmus kérdéseit nem elvont szinten tárgyalja, hanem konkrét társadalmi és politikai folyamatokkal kapcsolja össze, a populizmus erősödésétől a technológiai óriáscégek hatalmáig. Így válik a könyv tétje világossá: nem az, hogy milyen lesz a jövő, hanem az, hogy képesek vagyunk-e értelmezni azt a jelenben, mielőtt végleg kicsúszik a kezünkből.

 

Fülszöveg

 

Az ember ma már nem az evolúció végterméke, hanem saját jövőjének tudatos tervezője. E képességünk a legjobbkor jön, ugyanis épp létezésünk legnagyobb kihívásával nézünk szembe.

 

Az olyan mindennapi technológiai szenzációk, mint a ChatGPT vagy a generatív képalkotók csupán a jéghegy csúcsa. Ami ma látványos áttörésnek tűnik, az valójában évtizedek óta zajló, mélyreható folyamatok következménye. A mesterséges intelligencia, a szintetikus biológia, a kvantum-számítástechnika és más technológiák összefonódásával az emberiség saját kezébe vette a fejlődését. Elindítottuk a gépi evolúciót, és megkezdtük a kísérletezést olyan hibrid létformákkal, amelyekben a szerves és a szervetlen már elválaszthatatlan egységet alkot.

 

Kömlődi Ferenc jövőkutató azt vizsgálja legújabb könyvében, hogyan lett képes az emberiség az irányított evolúcióra a technológia és a tudományok fejlődésével, a gépekkel való együttműködés által. Ez a könyv alapos látleletet ad a jelen hibrid valóságáról, ahol már a biológiai határokon túli létezés formáit kutatjuk. Nem csupán technikai leírást kapunk, hanem átfogó elemzést arról, miként válhatunk a mindenható adatok korában sokdimenziós személyiségekké és közösségekké.

 

Ez az „evolúciós útikönyv” a technológiai diadal bemutatása mellett megkerülhetetlen válaszokat keres a jelen káoszára is. Hogyan őrizhető meg a személyiség és a közösség szabadsága az orwelli technofeudalizmus árnyékában? Vajon képesek vagyunk felelősséggel kezelni azt a hatalmat, amellyel saját fajunkat és a gépi értelmet formáljuk újjá? Miként válhat a kreatív szuperintelligencia szövetségessé többek közt a klímaválság elleni harcban?

 

Az Öröklétek: Az emberiség útja a kreatív szuperintelligencia és a csillagok felé nélkülözhetetlen útmutató azoknak, akik érteni akarják a holnap utáni világot és az emberi faj következő nagy lépését.

 

A kötetről mondták

 

“Kömlődi Ferenc abba a jövőbe kalauzol bennünket, amely már jelen, és amelynek a megjelenését persze, mint oly sokszor, későn vettük észre: amikor már ijesztővé vált. Ijesztő, mert kontrollálhatatlan, ijesztő, mert ismeretlen, és mégis lenyűgöző: ebben fogunk élni. Mint a jó újságíró, végigkalauzol bennünket a poszthumanista univerzum előéletén, hogy végül felvesse a végső kérdéseket, milyen lesz vajon az élet az emberiség elavulása után?” - Babarczy Eszter

 

A szerzőről

 

Kömlődi Ferenc jövőkutató, író és képzőművész; világutazó, Latin-Amerika rajongó, gourmand, macskabarát és hollandfoci-drukker. Tibeti-magyar szakon végzett az ELTE-n 1985-ben, majd bő egy évtizedig Franciaországban élt. Dán filmiskolában filmes (1995), a prágai UNIDO tanfolyamon (2006) pedig jövőkutató-képesítést szerzett. Könyvei jelentek meg technokultúráról és zenéről, mesterséges intelligenciáról és az amerikai némafilmről, emellett több IT-témájú tanulmánykötet társszerzője.

 

Idézetek a kötetből

 

„Az 1990-es évek közepe, a technokultúrát bemutató, a Fénykatedrálishoz  végzett anyaggyűjtés óta foglalkozom a transzhumanizmussal. Akkor ismertem meg a jellegzetesen kaliforniai, jövőorientált eszmeáramlatot, és azonnal beszippantott. Teljesen azonosulni egyetlen gondolatrendszerrel sem lehet, mert az már hit, és nem racionális világkép, de a távolságot és a kritikus szemléletet megtartva, a mai napig transzhumanistának tartom magam.”

 

„Az ember-gép viszony a kései 1940-es évek, Norbert Wiener óta a számítástudomány egyik legtöbbet elemzett/vitatott kérdése. Hagyományos világképek dualista ellentétpárokkal (organikus-mechanikus, lélek-test) magyarázzák. Ha igazuk lenne, az emberi szervezet semmiféle mechanikus részt nem tartalmazna, és gépeknek sem lennének hozzánk hasonló tulajdonságaik. A biokémia rájuk cáfol: szöveteink, sejtjeink speciális funkciókkal rendelkező gépekből, riboszómákból, RNS-ből (ribonukleinsav) állnak. Agyunkban ötven-százmilliárd idegsejt lehet, ezeken kívül szinapszisok, neurotranszmitterek, szubatomikus részecskék dolgoznak serényen. Mind mozgásban lévő kvarkok vagyunk, szervezetünk működése számos gépi vonást mutat.”

 

„Elfogadom alapvetését, hogy az evolúció nem ér véget az emberrel, hogy mostani és közeljövőbeli csúcstechnológiákkal nemcsak beavatkozunk, hanem irányítani is tudjuk a folyamatot. Transzhumanista megoldásokkal (MI, ember-számítógép interfészek, szintetikus biológia, nanotech) szellemi és fizikai képességeink jelentősen feljavíthatók, az élettartam meghosszabbítható. Az emberi állapot nem végleges: Homo sapiens és high-tech közös fejlődésével új létformák alakulhatnak ki, miközben már útjára indítottuk a természetesnél gyorsabb gépi evolúciót. Ha megértjük őket, ezekkel a technológiákkal megakadályozható a klímakatasztrófa, és a világűrbe is kirajzhatunk.”

 

„Szöul, 2018. szeptember. Dél-Korea fővárosa kelet-ázsiai referenciapont, mint Szingapúr és Hongkong. Vagy Tokió. Ezekben a metropoliszokban formálják a jövőt, ami Szöulban egyelőre új kezdet nélküli „poszt”, mert ott még nem ért véget bizonyossággal egy korszak, egy világ, mint a sterilen tökéletes, hibátlanul jólfésült Szingapúrban. Az első jövősokk az Incshon reptér: poszt-cyberpunk és transzhumanizmus sokadszorra találkozik, ezúttal a kávéfőző és információs robotok, áttetsző humanoidfej és jégkrém ATM, cizellált fémszerkezetek és absztraktfehér üres felületek, csúcstechnológia- és csúcsdesign-bemutató, tompa színű objektumok mértani rendjében.”

2026. április 24., péntek

Beleolvasó:Brett O'Conor:A Mészáros (Vérengzők 2.) 3.-4.fejezet

Brett O'Conor írótól újabb beleolvasót hoztam a Vérengzők sorozatának a 2.részéből az A Mészáros címmel. A sorozatnak, hamarosan megjelenik májusban A Szekta címmel.

3.-4. fejezetet hoztam el, jó olvasást.




Brett O'Conor
A Mészáros
(Vérengzők 2.)


Tartalom

A Vérengző ügyének sikeres lezárása után, Jim Donaghue már saját ügyosztályát vezeti Washingtonban. Feladata, hogy tömeg-, és sorozatgyilkosokat kapjon el, illetve kiemelt bűnügye-ket derítsen fel. Zsebében az FBI legmagasabb rangú vezetőinek felhatalmazásával, a vezető különleges ügynök és a részlege hatékonyabb, mint valaha.
Donaghue, egy eredményesen lezárt nyomozás végeztével, jól megérdemelt szabadságát tölti a világtól távol eső hétvégi házában, amikor váratlan üzenetet kap egy régi ismerőstől. Ellen-érzéseit leküzdve, felveszi a kapcsolatot az informátorral, aki hajmeresztő állításokkal áll elő és a vezető ügynök hamarosan úton van Kentucky felé. Személyesen akar meggyőződni róla, lehetséges-e, hogy valóban igaza van a kapcsolatnak? Mert a pakliban az is benne van, hogy a múltból előkerült ismerős csupán így akarja csapdába csalni Donaghuet, mert elégtételt akar venni rajta egy hajdani sérelemért.
A helyszínen Donaghue hamar rájön, hogy az informátor által közölt feltételezéseknek nagyon is van valóságalapjuk. Miután beleveti magát az ügybe, rájön, hogy bár mindenki szívélyesnek látszik, közel sem olyan összetartó a közösség, mint azt magukról állítják. Mindenki tud valamit a másikról és a legtöbben ezt a tudást a mindenkori érdekeiknek megfelelően használják fel. A lakosok között egyetlen dologban van teljes egyetértés: Itt soha, semmi nem marad titokban!
Amint Donaghue megkezdi a munkát, a Mészáros is belendül és látszólag válogatás nélkül gyilkol. Az ügynöknek minden tapasztalata azt súgja, hogy sietnie kell, mert a Mészáros nem ötletszerűen öldököl, hanem okkal válogatta ki az áldozatait. És ha már mindet elkapta, akkor örökre felszívódik…

ENGEDÉLLYEL

Harmadik fejezet
 
Vasárnap már érezte, hogy az elmúlt hetek feszültsége lassan alább hagyott. Kifejezetten jól érezte magát. Örömmel elfogadta James vacsora meghívását. Utána megittak néhány sört, beszélgettek, nagyokat nevettek. Rendkívül hálás volt a házaspárnak, hogy azok soha nem faggatták a munkájáról. Hétfőn elment a gáthoz, horgászott, nézelődött, gyönyörködött a tájban. Nem fogott semmit, de nem is azért ment oda. Élvezte a nyugalmat.
Kedden ismét lesétált a gáthoz, aztán az egy évvel ezelőtt felfedezett ösvényen, a tó partján elment az állami rendőrség lőteréig, majd onnan vissza. Ez a kellemes négy mérföldes séta elég volt hozzá, hogy előkészítsen egy még kellemesebb délutáni szunyát. Este kiment a dombhoz és bekapcsolta a telefonját. Nem hitte, hogy bármi fontos történt volna a távollétében és Butler biztosan megtalálná a módját, hogy előkerítse ha kell, de azért meg akart adni minden segítséget az embereinek, ha azoknak szükségük lenne rá. A telefon feljelentkezett a hálózatra, aztán nagyjából egy perc múlva érkezett egy üzenete. A központból jött. Nem tűnt fontosnak. Egy Thomas Wilbur nevű férfi kereste telefonon és kérte, hogy hívja vissza. Elküldték a számát is. Újra elolvasta az SMS-t, de hirtelen fogalma sem volt róla, hogy ki ez az ember és miért akart vele beszélni. Kikapcsolta a készüléket és visszament a házba. Evett, olvasott, aztán lefeküdt aludni.

Másnap, a reggeli kávé után ugrott be neki a név. Thomas Wilbur, azaz Tom Wilbur. A Vérengző ügyének egyik kulcsfigurája. Az egykori akciós zsaru, aki megzsarolt egy FBI ügynököt, hogy felvetesse magát az irodához. Donaghue előtt felrémlett az epizód, amikor kiprovokálta, hogy Wilbur rátámadjon és ezzel ürügyet adjon neki arra, hogy letartóztassa. Aztán a fickót piedesztára emelték, majd az FBI nyomására kigolyózták a rendőrségtől.
- A francba! - szűrte a fogai között.
Vajon mit akarhat tőle? De annyira nem érdekelte a dolog, mert sokkal nagyobb szükségét érezte a felhőtlen kikapcsolódásnak.
Megpróbált megfeledkezni az üzenetről, de időről időre visszalopakodott az agyába a gondolat. Valamiért úgy érezte, utánanyúlt a múlt. Miért pont akkor jelentkezett Wilbur, amikor Maraccio meghalt? Vajon csak véletlen? És egyáltalán miért lépett vele kapcsolatba ez a bukott zsaru, akit lényegében ő fosztott meg a karrierjétől azzal, hogy elkapta egy rakás törvénysértésért.
Végül, csütörtök este bevágta magát a Volvoba és elindult a Woodlands felé, hogy bevásároljon. Csak később vallotta be magának, hogy ez a bevásárlás pusztán ürügy volt Tom Wilbur visszahívására.

Több kisebb üzletet is maga mögött hagyott a Liberty-n, mert arról győzködte magát, nem biztos, hogy mindent megkap, amit venni akar. Ez a városrész már bőven Baltimore külvárosa volt, de végül megállította a kocsit a Food Lion parkolójában. Leállította a motort, felhúzta az ablakot, végül újra elindította és újra lehúzta az ablakot. Kimásolta az SMS-ből a megadott telefonszámot, letiltotta a hívószámkijelzést és rányomott a hívásra. A hatodik csengetésre vették fel és egy ellenszenves férfihang szólt bele.
- Tessék, Johnny gumi! - a háttérben furcsa zajok keveredtek valami felismerhetetlen beszéddel.
Donaghue értetlenül nézett a kijelzőre. Mi a franc? Wilbur vagy valaki szórakozik vele és egy amatőr pornó stúdió számát adta meg neki? Mi az, hogy Johnny gumi?
- Halló? - szólalt meg újra a hang.
- Tom Wilburt keresem. - mondta Donaghue.
- Wilburt? Mindjárt szólok neki. - a férfi elvette a szájától a kagylót és elkiáltotta magát. - Wilbur! Hé, Wilbur! Telefon!
Donaghue várt, de a fickó az udvariasság legcsekélyebb jelét sem nyilvánította ki azzal, hogy szóljon neki, mindjárt jön a hívott. Végül, vagy fél perc múlva, kissé tompán, újra hallotta az ellenszenves hangot.
- Mi van te seggfej, már megint az irodára irányítottad a hívásaidat?
- Kapd be John! - hallotta a választ a Donaghue és ez a hang ismerősnek tetszett a régmúltból, aztán Wilbur végre átvette a kagylót. - Tessék, Wilbur?!
- Jim Donaghue vagyok.
- Egy pillanat! - mondta neki Wilbur és aztán elhallgatott.
Donaghue nem értette, végül rájött. Az exzsaru arra várt, hogy magára maradjon. Ezt erősítette John elfojtott hangon érkező mondanivalója is.
- Ajánlom, hogy ne lógj órákig a ’fonon Wilbur!
Néhány másodperc múlva Wilbur beleszólt a kagylóba.
- Itt vagyok Donaghue ügynök. Örülök, hogy visszahívott.
- Ezt nehéz elképzelnem Wilbur tiszt! - csúszott ki Donaghue száján, de már mindegy volt. - Mit szeretne tőlem?
- Nem vagyok már rendőr ügynök úr de ezt maga nagyon jól tudja. - Wilbur egy pillanatra elhallgatott, aztán kicsit halkabbra fogva folytatta. - Azt hiszem van itt egy ügy, ami érdekelheti.
- Miért nem fordul a helyi hatóságokhoz Tom? - tette fel a kézenfekvő kérdést Donaghue, mert kezdett nem tetszeni neki ez a beszélgetés.
- Vissza tud hívni két óra múlva? Akkor nyugodtabban tudnánk beszélni.
Donaghue az órájára nézett. Wilbur szórakozik vele? Hajlott rá, hogy igennel feleljen saját kérdésére, de az ösztöne azt súgta, tegye meg amit a másik kér tőle.
- Rendben! Két óra múlva hívom.
- Köszönöm! - felelte Wilbur, aztán köszönés nélkül letette.

Idegőrlő két óra volt. Donaghue bevásárolt. Annyira elhúzta az időt, hogy már a pénztáros is gyanakodva méregette, mikor fizetett, de így is volt még majdnem ötven perce a határidőig. Átment az út túloldalára és a Savoy Plázában keresett egy éttermet. Rendelt, de csak turkálta az ételt. Végül kiment a kocsijába, megint letiltotta a hívószám kijelzést a telefonján és tárcsázott.
- Wilbur!
- Itt Jim Donaghue! - felvette a beszélgetés fonalát ott, ahol korábban abbahagyták. - Szóval? Miért nem a helyi hatóságokhoz fordul az észrevételeivel Tom?
- A helyi hatóságok szart sem csinálnak.
- Miről van szó Tom? Rátér a lényegre vagy leteszem?!
Wilbur sóhajtott, aztán végre kimondta.
- Azt hiszem, egy sorozatgyilkos ténykedik itt.
Most Donaghuen volt a hallgatás sora. A háttérből hosszú dudaszó hallatszott, majd egy autó süvített el.
- Ott van még Donaghue ügynök?
- Itt vagyok. Miből gondolja ezt és miért engem keresett meg vele? Egyáltalán hol van most?
- Nézze Donaghue ügynök, tudom …én tudom, hogy nem indultunk túl jól egymással, de… az az én hülyeségem volt. Itt viszont valami nagyon nincs rendben. - Wilbur most majdnem fél percig hallgatott, de a mivel a légzése behallatszott a mikrofonba, Donaghue tudta, hogy a vonal még él. - Mindenféle pletykák keringenek, de …olyan, mintha itt mindenki tudna mindent. Itt… itt soha nem vagy egyedül és …és négy különös haláleset is történt. Meghalt egy nő tavaly ilyenkor. Elütötte egy aratógép. A nő, aki vezette… aki elgázolta, öngyilkos lett. Aztán tavasszal meghalt a pap. Elütötte a vonat. Éjjel a sötétben… Most meg meghalt az a fatelepi fickó. Ez nem …nem balesetek voltak!
Donaghue nem tudta eldönteni, hogy Wilbur részeg vagy bedrogozott. Számára teljesen érthetetlen volt ez a szöveg és a volt akciós zsaru úgy beszélt, mintha neki ismernie kéne a részleteket és a helyszíneket. Meg kellett kérdeznie.
- Iszik, Tom?
A válasz megint nagyon lassan jött.
- Nem vagyok részeg.
- Nem ezt kérdeztem.
- Igen, néha iszom… Olyankor, amikor …amikor magam előtt látom az áldozatokat és…
Nem fejezte be a gondolatot és Donaghue fejében felrémlett, hogy Wilbur esetleg megbuggyant. Mondjuk nem csodálkozott volna rajta. Úgy gondolta, hogy a férfi csak ki akart mondani valamit, valaki olyannak, aki ismeri a történetét. Márpedig ő aztán ismerte. Hirtelen megszánta az egykori rendőrt, akit az ambíciói belehajszoltak a bukásba.
- Nézze Tom…, talán az lenne a legjobb, ha megpróbálna igénybe venni valamiféle segítséget.
- Nem kell nekem segítség! De itt akkor is történik valami és …és ezt fel kell deríteni, mielőtt még többen meghalnak. Hinnie kell nekem Donaghue ügynök! Nézzen utána, maga megteheti.
- Honnan veszi, hogy én megtehetek bármi ilyesmit, Tom? Nem tudom hol van most de ha úgy érzi, hogy a helyi hatóságok nem boldogulnak egy esettel vagy figyelmen kívül hagynak bizonyító erejű tényeket, akkor felkeresheti a helyi FBI irodát is.
- Ez a maga asztala Donaghue ügynök! Olvasok újságot és …néhány srác a régi gárdából még szóba áll velem olykor… Szóval tudom, hogy a maga részlege viszi az ilyen ügyeket. Itt egy sorozatgyilkos dolgozik. Nézzen utána ennek a három esetnek! Mindegyiket balesetként kezelték.
- Hogy nézzek utána bárminek, ha azt sem tudom, hogy hol van most, Tom?
- Kentucky, Hardin megye. White Hill környéke. A Sheriff hivatala…
Ekkor a vonal megszakadt. Donaghue próbálta visszahívni Wilburt, de nem járt sikerrel. Más az sem érdekelte, ha Wilbur megtudja a mobilszámát, úgyhogy hagyott neki egy hangüzenetet és küldött egy SMS-t is. De nem jött rá válasz. Még egy fél órát várt, akkor újra próbálta de semmi. Dühös lett és a pokolba kívánta Tom Wilburt a lázálmaival együtt. Átkozta magát, amiért hagyta, hogy egy alkoholista, kigolyózott rendőr így beleszarjon a szabadságába. Míg haza felé autózott, azt kívánta, bárcsak visszapörgethetné az időt. Beúszott a szeme elé a kép, ahogy az akciós zsaru az ő egykori társával birkózott a védett ház konyhájában és megpróbálta leszúrni a Vérengzőt. Ha újra ott lenne, most inkább lelőné Tom Wilburt.

Másnap újra kiment a gáthoz horgászni, de két halat is elszalasztott, mert nem figyelt oda. Állandóan elkalandoztak a gondolatai és hol a Vérengző ügyét idézte vissza, hol a tegnap esti telefonbeszélgetés zagyvaságait. Néhány óra múltán dühösen összeszedte a felszerelését és inkább visszament a faházba. Evett, lefeküdt pihenni, de alig fél óra múlva felébredt. Céltalanul rakosgatta a dolgait és a berendezési tárgyait, aztán kávét főzött. Olvasni próbált, de harminc oldal után rájött, hogy egy sort sem jegyzett meg a könyvből. Végül öt óra után átöltözött, magához vette a legszükségesebb dolgait, bevágta magát a kocsiba és elindult. Vissza Washingtonba.

Negyedik fejezet

Az esti csúcsforgalom erősen akadályozta a haladásban, így jóval a hivatali munkaidő után érkezett csak meg az irodához. Az éjszakai őrség nagyon komolyan vette a munkáját, de Donaghuenak ez ellen soha nem volt kifogása. Igazolta magát és megválaszolta a kérdést, hogy mi a látogatása célja. Arra viszont nem tudott még mit mondani, hogy meddig marad. Miután átestek ezen a procedúrán, az őr előtt a pulton felvillant két tenyér sematikus rajza, majd rövid idő múlva a bal kéz gyűrűs és a jobb kéz hüvelykujjánál kivörösödött a képernyő. Donaghue ráillesztette az ujjait a pontokra. Mikor az ujjbegyeknél zöldre váltott a jelzés, beléphetett. Tudta, Butler értesítést kap majd róla, hogy ő hivatali időn kívül, ráadásul szabadság alatt belépett az épületbe, de ez nem zavarta. Felliftezett az irodájába és elővette az elzárt laptopját. Bejelentkezett, majd lekérte az adatokat, amikre kíváncsi volt. Elsőként Tom Wilbur aktáját.
A leszerelése óta, az FBI folyamatos megfigyelés alatt tartotta az exrendőrt. Az iratokból megtudta, hogy Tom Wilbur nagyjából nyolc hónapig maradt Idahoban miután eltanácsolták. A hivatal azt is tudni vélte, hogy ekkorra fogyott el a pénze. Munkát sehol nem kapott és a bár egészen Cassia megyéig elment, egyetlen rendőrség vagy sheriff hivatal sem volt hajlandó felvenni. Ezen mondjuk Donaghue nem csodálkozott. Az FBI megjelölte Tom Wilburt és ez már-már stigmának számított rendvédelmi körökben. Nagyjából egy évvel ezelőtt minden ingó és ingatlan vagyonát pénzzé tette és Kentucky államba költözött. Hogy miért, az a papírokból nem derült ki. A Vérengző ügye óta nem volt vele gond, hacsak az nem, hogy háromszor is letartóztatta a Hardin megyei sheriffhivatal verekedésért és egyszer garázdaságért. Legutóbb két hete. Ez mondjuk nem lepte meg Donaghuet, az viszont annál inkább, hogy mindig megúszta pénzbírsággal. Nem sok további érdekességet talált az aktában, úgyhogy behívta a másik anyagot. A Hardin megyei sheriffhivatal elmúlt évi ügylistáját. Elég tisztességes mennyiség volt, de ennek a legnagyobb része az ő számára érdektelen volt. Az ingatlanadó beszedésével kapcsolatos problémák nem érdekelték. A közlekedési szabálysértések sem. Szűkítette a keresést az őt érdeklő esetekre. Hamar megtalálta, amit keresett. A négy haláleset aktáját. Úgy találta, hogy a sheriff nyomozói jó munkát végeztek, bár egy jelentésből ezt nem volt könnyű megítélni.
Abigail Hayes-t valóban egy aratógép ütötte el. A baleset során a test súlyosan roncsolódott. Ezt Donaghue el tudta képzelni. A gond csak az volt, hogy a nő szervezetében nagy mennyiségű altatót és nyugtatót találtak. A nyomozás megállapította, hogy ezekhez a gyógyszerekhez könnyedén hozzájuthatott, mert Abigail Hayes a White Mills patika tulajdonosának volt a felesége. A nyomozók jelentéseiből kiderült, hogy a nő minden bizonnyal öngyilkossági szándékkal készült a tettére, mert a halála idején a férj Louisville-ben volt egy gyógyszerészeti konferencián. Amikor a sheriff hivatal a visszaérkezése után kihallgatta, a férj azt mondta, hogy nem érti a felesége tettét, mert semmi nem utalt rá, hogy depressziós lenne vagy bármi más oka lett volna rá, hogy eldobja az életét.
A kórboncnoki jelentés elég gyomorfogató volt. A nőt valósággal szétkaszabolta a jármű, majd a maradványok egy részén át is haladt, mert a vezetője a sokktól nem tudott reagálni és így megállni sem. A legfurcsább talán az volt, hogy kombájnt szintén egy nő vezette. Mrs. Levi Hunt, lánykori nevén Emily Ferguson, a föld tulajdonosa. A jelentésből kiderült, hogy amikor Abigail Hayes egyik letépett keze a vezetőfülke ablakának csapódott, Mrs. Hunt elájult. Csak jó száz yarddal a baleset tényleges helyszíne után tudott megállni és segítséget hívni. De az is ott állt, hogy Mrs. Hunt enyhén ittas volt a baleset idején. Az elsőként kiérkező sheriffhelyettes sokkos állapotban talált rá a járműtől ötven jardnyira. A nő egy régi kút mellett ült és annak vasállványába kapaszkodott. Két hónappal a baleset után, Mrs. Hunt öngyilkos lett. Felvágta az ereit egy, a birtokukon álló, használaton kívüli épületben. A holttestet a férj, Mr. Levi Hunt találta meg másnap, mikor a felesége keresésére indult. A kórboncnoki jelentés itt is egyértelmű volt. Mrs. Hunt ivott és beszedte azokat az antidepresszánsokat, amiket az utókezeléskor kapott, majd szabályos vágásokat ejtett a kezein és elvérzett. A nyomozás során a férjet is kihallgatták, de ő egy alkalmi munkással és egy állandó alkalmazottal együtt a saját húsüzemében dolgozott a halál idején, így gyanún felül állt.

Donaghue elgondolkozott. Ez elég abszurd, de semmi nem utalt rá, hogy egy sorozatgyilkos első áldozatáról vagy áldozatairól lenne szó. Nem volt igazán egyértelmű, hogy Abigail Hayes mit keresett azon a földön de a körülmények alapján simán lehetett öngyilkosság. Persze, hogy miért, az más kérdés de ez akkor sem mutatott tovább egy szerencsétlen drámánál. Donaghue behívta a második aktát.
Caleb Perkins lelkész tavasszal halt meg egy sajnálatos balesetben. Donaghue azonnal megállapította, hogy Wilbur nem volt képben teljesen a történtekkel, mert neki papot mondott és nem lelkészt. Még ha az exzsaru nem is tudja, hogy pontosan mi is a különbség a két titulus között, tíz év rendőri munka után ez akkor is megmaradhatott volna a fejében. Donaghue elhessegette a Wilburrel kapcsolatos kifogásait és inkább az ügy irataira koncentrált.
A lelkész felesége elmondta a nyomozóknak, hogy késő este hívták a férjét, mert egy haldoklónak kellett segítenie. A lelkész tíz perccel a hívás után el is indult és a feleség nem aggódott, mert egy ilyen vigasztalás sokáig eltarthat. Hajnalban a sheriff kereste fel és közölte, hogy a férjét halálos baleset érte. Át akart kelni a síneken, hogy a haldokló házához menjen de elbotlott. Beverte a fejét, elvesztette az eszméletét és elütötte a vonat. A nyomozás megállapította, hogy a hívás rossz tréfa volt, mert akikhez a lelkésznek mennie kellett volna, nem tudtak semmiről. A híváslistáik igazolták a feltételezést.
Ez a körülmény óriási felháborodást váltott ki a közösség tagjai között. Az egyik tanú, a közösség egy tevékeny tagjának állítása szerint, sajnos nem egyedi eset volt, mert többször is előfordultak ilyen otromba viccek. Nem csak velük, hanem más közösségek és egészen más tevékenységet folytató állampolgárok kapcsán is. Ezt az állítást látszott igazolni, hogy Wyatt Hamilton sheriff, aki maga is aktívan részt vett a nyomozásban, elrendelte egy korábbi ügy újabb vizsgálatát, amikor egy másik egyház képviselőjét hasonló módon csalták el a paplakból és amíg úton volt, betörtek a házba és kifosztották a helyet. Mint kiderült, a szál vakvágány volt. Abban az ügyben nem történt haláleset. Az, ellentétben Caleb Perkins esetével, egyszerű, trükkös-betörés volt.
Ezek a körülmények utalhattak volna gyilkosságra, leginkább azért, mert a lelkész nem autóval indult el éjszaka, hanem gyalog. Ráadásul nem is az úton, hanem a házuk mögötti keskeny erdősávon át, ahol aztán át kellett mennie a vasútvonalon, majd egy szántóföldön. Viszont az áldozat felesége elmondta, hogy a férje a vacsorához megivott két pohár bort és a ház ahová hívták, alig hatszáz jard azon az útvonalon, amin a lelkész elindult. Donaghue megítélése szerint, a magyarázat elfogadható volt. Nem kívánta minősíteni senki italozási szokásait de azt mindenesetre értékelte, hogy a férfi nem ült autóba ittasan. Nem mintha ez számított volna most már.
A kórboncnoki jelentés egyértelmű volt. A fejet ért ütés miatt halt meg az áldozat. Már nem élt, amikor a vonat elütötte és derékban kettészakította, illetve levágta az egyik kezét. A boncolás során bebizonyosodott, hogy fém szilánkok vannak a fejen lévő sebben, amit megmagyarázhatott a holttest vélt pozíciója és egy, kimutathatóan a sínre került, már megalvadt vérnyom. Utóbbi kétségtelenül az áldozattól származott és az állagából a szekértő kiderítette, hogy legalább 45-60 perccel a gázolást megelőzően került oda.
Donaghue agyán hirtelen átfutott, hogy Caleb Perkins fejének elég nagy erővel kellett odacsapódnia, hogy fémszilánkok fúródjanak a bőrbe. Viszont ha így volt, akkor hogy-hogy nem csattant szét a koponya? Egyelőre félretette ezt a kérdést és olvasott tovább.
Azt, hogy a mozdonyvezető miért nem vette észre a síneken fekvő áldozatot, igazolta a helyszíni szemle. A lelkész lámpája ott volt, de az esés következtében eltört, nem világított. A fényviszonyok gyengék voltak és a vonat annál a sebességnél akkor sem tudott volna időben megállni, ha a vezető történetesen időben észleli a sínen fekvő testet.
Donaghue számára ez sem tűnt kirívónak. Ott volt persze az a hívás, amivel elcsalták otthonról a lelkészt de mivel a sheriff saját maga is vizsgálta ezt a szálat egy másik ügy kapcsán és több tanú állította, hogy voltak hasonló esetek, ezért nem volt értékelhető a nyom. Donaghue kezdte úgy érezni, hogy Tom Wilbur valóban orvosi eset. Akár paranoiás, akár alkoholbeteg vagy drogos, minden bizonnyal rémeket lát és túllihegi az eseteket. Az ő előéletével ez persze akár érthető is lenne de Donaghue azért elég morbid fordulatnak tartotta a dolgok ilyentén alakulását. Viszont ha már belekezdett, nem akart félmunkát végezni, úgyhogy behívta a negyedik aktát.
Ez már érdekesebb volt. Legalábbis a körülményeket tekintve, ugyanis itt felvetődött a gyilkosság lehetősége is. A haláleset két héttel ezelőtt történt. Az áldozat, Roger Hicks egy helyi fafeldolgozó telep vezetője volt. Többször is összetűzésbe került a törvénnyel. Hat alakalommal bírságolták meg különböző okok miatt és ült is négy hónapot csalásért. Több ügyfele tett panaszt ellene, hogy átverte őket és komoly adósságokat is felhalmozott. A halála előtti héten az egyik favágó vállalkozás tulajdonosai, két testvér, alaposan összeverték Mr. Hickset a telep udvarán. A verésnek a kiérkező rendőrök vetettek véget. Amikor járőrök kiérkeztek, a verekedő testvérek éppen azt üvöltözték, hogy megölik a sértettet. Állításuk szerint, Hicks átverte őket egy szállítmány fa árával. A következő héten Hicks meghalt.
A vizsgálat szerint ittas volt és az egyik fűrészgéppel levágta a kezét.