K. D. Niki: A sors hullámain (Beleolvasó)

Mai naptól kezdve egy újabb beleolvasót hoztam nektek. K. D. Niki: A sors hullámain c. kötetből pár részletet. Igyekszem heti kétszer feltenni nektek a blogra. Jó olvasást!

K. D. Niki: A sors hullámain

Tartalom:

Együtt ​lehet élni a múlt árnyaival? Lehet-e egyszer boldog az, akit egész életében keserűség és megvetés vett körül? Mit teszel, ha az égiek összesúgnak a hátad mögött? 
Linett a nagyszüleinél nevelkedik, akik őt okolják a családot ért tragédiákért, ezért kegyetlenül bánnak vele. Egyetlen támasza a szomszéd fiú, Brad, aki mindenben mellette áll, és elválaszthatatlan szövetségese lesz a lánynak, de mégsem ő az, aki igazán boldoggá teheti. 
Egy nap felbukkan Gabe, a nyers és faragatlan fiatalember, és a fejébe veszi, hogy elcsábítja a gyönyörű, de zárkózott Linettet. Kettejük kapcsolata viharosan indul, de hiába küzdenek, végül be kell látniuk, a szerelem magával ragadta őket, bármennyire is tiltakoztak az érzés ellen. 
A sors néha kegyetlen és ott rúg az emberbe, ahol csak tud. Linettet súlyos múltbéli titkok nyomasztják, Gabe pedig külföldre készül, hogy segítsen édesanyján, és ez véget vethet közös jövőjüknek. 
Lehetséges az, hogy még nincs minden veszve? Kitarthat a szerelem akkor is, ha el kell szakadniuk egymástól? Elég erősek lesznek, hogy megküzdjenek az előttük álló gondokkal? Milyen meglepetés várja Gabe-et, ha hazatér?

Részlet a könyvből

(Szerző engedélyével)

1. Fejezet

Teljes csönd volt, csak az esőcseppek koppanásait hallottam néha. Csillogó tekintettel néztem ki az ablakon, bámulva az elsuhanó épületeket, és azt találgattam, vajon most hol vagyunk, és mennyit kell még utaznunk, hogy a nagyszüleim házához érjünk.

– Lassan odaérünk – szólt apa, mintha hallotta volna a gondolataimat. A szívem nagyot dobbant, ahogy az autó hirtelen lassítani kezdett. Ráharaptam a számra, mert tudtam, itt az idő. – Linett… készen állsz? – kérdezte pár perc elteltével. Bólintottam, de cseppet sem éreztem, hogy készen állok. – Megérkeztünk!

– Rendben – válaszoltam megszeppenve.

Először ő lépett ki a kissé sáros földre, majd kinyitotta nekem is az ajtót. Nagyot sóhajtottam, a jéghideg kinti levegő teljesen megtöltötte a tüdőm. Kecsesen kinyújtottam az egyik, majd a másik lábamat is. Ruhám alját felemeltem, hogy ne lógjon bele a sárba. Úgy éreztem, mintha valami hercegnő lennék, akinek mindenki várja az érkezését, pedig erről szó sem volt. Felemeltem a fejem és körbenéztem. Egy fehérre festett, egyszintes házat láttam magam előtt. A lábam a földbe gyökerezett, rémülten meredtem az épületre, mely napokig, talán hetekig az otthonom lesz.

– Ugyan kicsim, nincs mitől félned! – szólt rám apa, majd nyugtatóan megsimogatta a hajam.

Vállat vontam, majd engedelmesen követtem. Amint felért a lépcsőn megnyomta a csengőt. Hallottam bentről a mozgolódást. Biztos már vártak ránk, mert pillanatokon belül egy nagydarab, őszülő hajú férfi nyitott ajtót.

– Isten hozott, fiam! – ölelték át egymást mosolyogva, majd az idősebb férfi – a nagyapám, akit eddig még sosem láttam – mogyoróbarna szemeit le sem vette rólam.

– Jó estét! – köszöntem félénken.

– Szóval, ő az? – Érdeklődött mély hangon.

– Igen, ő a kislányom, Linett – mosolygott rám apa, miközben maga elé tolt, hogy nagyapám jobban szemügyre vehessen.

Kellemetlenül éreztem magam, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva félelem fogott el attól, ahogy végignézett rajtam.

– Gyertek beljebb! – fordult a szélesre tárt ajtó felé.

Apa maga elé engedett. Ő még kint maradt nagyapával, és a bőröndjeimmel a kezében.

Lassan lépkedtem előre a keskeny folyosón, ami a nappaliba vezetett. Odabent kellemes meleg fogadott. A helyiség régimódi és szegényes bútorokkal volt telezsúfolva, a falak fehérre voltak festve, fehér csipkés függöny fedte az ablakokat, középen csak egy roskatag faasztal állt két székkel. Amikor beljebb léptem megpillantottam egy idős hölgyet, akiről rögtön tudtam, hogy a nagyanyám. A kanapén ült és varrt, majd a zajra felnézett és találkozott a tekintetünk. Rámosolyogtam, de ő nem mosolygott, csak szúrósan pislogott. Olyan furcsán nézett rám, hogy attól féltem, valami nincs rendben az arcomon vagy a ruhámon. Összeszorult a gyomrom, ahogy közeledett felém.

– Hát, itt vagy! – Hangja rekedtes és félelmetkeltő volt.

Nem kedvelt, ezt rögtön éreztem. Érthető, megzavartam őket, teher vagyok a számukra.

– Most érkeztünk apával – válaszoltam bátortalanul, mire kimondtam, apa is megjelent a hátam mögött.

– Drága, fiam! – ugrott elé, miközben mosolyogva átölelte és puszilgatta, amitől már nem is tűnt annyira félelmetesnek. – Gyertek beljebb, készítettem vacsorát!

Elindultunk az étkező felé, és helyet foglaltunk egy ovális faasztalnál, ami körbe volt rakva hat különböző színű és formájú székkel. Nagyanyám feltálalta az ételt, majd sietve közölte, hogy szól Emilynek is. Kíváncsi voltam, ki az az Emily, de nem mertem megkérdezni. Pár perc múlva nyílott az ajtó és egy lány szalad be rajta. Az arca ki volt pirulva, világosbarna haját rózsaszín gumival a feje tetejére kötötte, de néhány tincs kiszabadult belőle és az arcára tapadt, amit mosolyogva simított ki a szeméből. Talán egy, esetleg két évvel lehetett fiatalabb nálam. Meglepődve nézett körbe, végül kék szeme rajtam állapodott meg. Én is kitartóan néztem őt, és mosolyogtam rá.

Nagyanyám nyájasan kérte, hogy üljön le, aminek azonnal eleget tett, és a mellettem lévő székre huppant, miközben megkérdezte, hogy kik vagyunk.

– Ő a fiam Cristian… anyádnak a testvére. Ő pedig – mutatott rám nagyapa – az unokatestvéred, Linett.

– Milyen nagy lett, utoljára a születésekor láttam – szólalt meg apa. – Nagyon hasonlít, Dinára – tette hozzá elgondolkodva. Az arcára fájdalom ült ki, miközben láthatóan visszaemlékezett valamire. Nem szerettem, amikor bánatosnak láttam, de akkoriban folyton tele volt a szeme szomorúsággal. – Mennyi idő is telt el... hét-nyolc év? Hány éves vagy? – szegezte a kérdést a mellettem ülő lánynak.

– Nyolc! – kiáltotta büszkén.

Jól tippeltem, tényleg két évvel voltam idősebb nála.

– Már igazi nagy lányok vagytok, ezért bízom benne, hogy jól kijöttök majd egymással, amíg Linett nálatok fog lakni – mosolygott rá apa, mire ő helyeslően bólogatott.

– És, te miért nem maradsz? – hallottam nagyanyám reszelős hangját.

– Nem tehetem – hangzott az ismerős válasz.

Nekem is mindig ezt mondta, amikor megkérdeztem, miért nem marad itt velem.

– Legalább pár napot maradj! – kérlelte indulatosan. – Már csak te vagy nekünk, fiam… – könyörgött tovább.

A könyvet itt tudjátok beszerezni: 

K. D. Niki Szerzői oldala