K. D. Niki: A sors hullámain (Beleolvasó)

Újra hoztam beleolvasót. K. D. Niki: A sors hullámain c. könyvből 2. fejezetből kis részletet. Ezután már a Szerelmem a tanárom c. könyvből fogok hozni.  Ma két részletet hozok, ha tetszik a bejegyzés az alján találod, hol tudod megvásárolni a könyvet. Jó olvasást kívánok!

K. D. Niki:  A sors hullámain

Tartalom:

Együtt ​lehet élni a múlt árnyaival? Lehet-e egyszer boldog az, akit egész életében keserűség és megvetés vett körül? Mit teszel, ha az égiek összesúgnak a hátad mögött?
Linett a nagyszüleinél nevelkedik, akik őt okolják a családot ért tragédiákért, ezért kegyetlenül bánnak vele. Egyetlen támasza a szomszéd fiú, Brad, aki mindenben mellette áll, és elválaszthatatlan szövetségese lesz a lánynak, de mégsem ő az, aki igazán boldoggá teheti.
Egy nap felbukkan Gabe, a nyers és faragatlan fiatalember, és a fejébe veszi, hogy elcsábítja a gyönyörű, de zárkózott Linettet. Kettejük kapcsolata viharosan indul, de hiába küzdenek, végül be kell látniuk, a szerelem magával ragadta őket, bármennyire is tiltakoztak az érzés ellen.
A sors néha kegyetlen és ott rúg az emberbe, ahol csak tud. Linettet súlyos múltbéli titkok nyomasztják, Gabe pedig külföldre készül, hogy segítsen édesanyján, és ez véget vethet közös jövőjüknek.
Lehetséges az, hogy még nincs minden veszve? Kitarthat a szerelem akkor is, ha el kell szakadniuk egymástól? Elég erősek lesznek, hogy megküzdjenek az előttük álló gondokkal? Milyen meglepetés várja Gabe-et, ha hazatér?

Izgalom, fordulatok, titkok és szerelem…

Részlet a könyvből

(Szerzői engedéllyel)

Pont két hónapja volt, hogy a Nyugat-Virginia állambeli Rainelle-ben éltem, apám szüleinél. Itt nem szerettek engem, csak elviseltek. Elvárták, hogy tökéletesen tisztán tartsam a házat és az udvart, ha ezzel meg voltak elégedve, akkor semmi gond nem volt, ellenben, ha valami nem nyerte el a tetszésüket kíméletlenül ordítoztak velem és szobafogságra ítéltek. Az ilyen alkalmakkor, csak addig hagyhattam el a szobámat, amíg kitakarítottam a lakás többi részét és, amikor étkeztünk. A lényeget összefoglalva nem bántottak, de nem is vettek emberszámba. Emilyt ellenem hangolták, de sokszor láttam a tekintetén és az arcán, hogy szeretne velem lenni. Volt, hogy átszökött a szobámba játszani, amikor nem vették észre, de nem túl gyakran, mert ő is tartott tőlük, pedig őt nem kényszerítették házimunkára, amellett vele sosem veszekedtek semmiért sem. A szomszéd fiú is folyton a nyomomban járt. Már kezdtem megszokni, hogy állandóan odabiciklizett a fához és beszélt hozzám, mit sem törődve azzal, hogy semmire sem válaszoltam neki.

Bő fél óra múlva, amikor kikukucskáltam a szobám ajtaján, Emilyt láttam a folyosón, ahogy a lila fodros ruhájában körbe-körbe forgott és nevetett. Elkapott a hányinger. Utáltam a lilát.

Rajtam is lila ruha volt akkor...

Brad szülinapi bulijára készülődtek, ahová engem is meghívtak, de a nagyszüleim nem akarták, hogy velük tartsak.

Nem mintha menni szerettem volna.

Visszazárkóztam és az ablakból néztem, ahogy kiöltözve elindultak a szemben lévő házhoz.

Régen nekem is mindig nagy szülinapi bulim volt, rengeteg finomsággal és játékokkal, de amióta Rainelle-ben éltem, még egyszer sem kaptam édességet.

Lassan kimerészkedtem a szobámból, és elindultam a kijárati ajtó felé. Leültem a lépcsőre, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve átsétáltam az úton és belestem Bradék ablakán. Nagyon sok gyerek volt a nappalijukban, szépen megterített asztaloknál ültek és boldogan eszegették az ünnepelt tortáját. Brad az egyik velem szemben lévő asztalnál ült, de hiába őt ünnepelte mindenki, valamiért mégsem tűnt boldognak. Lehajtott fejjel, mosoly nélkül meredt az előtte lévő papírtálcára, amire egy szelet Feketeerdő torta volt rakva. Szemrebbenés nélkül figyeltem őt, nagyot nyeltem, amikor a szájához emelt egy kisebb falatot. Szinte éreztem az ízét. Evés közben váratlanul felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett, mire azonnal megfutamodtam. Villámgyorsan rohantam az ajtónkig, majd beérve a szívemre szorítottam a kezem és mélyen sóhajtoztam. Amikor ismét normális ütemben vert a szívem, hallottam, hogy kopogtatnak. Félve nyúltam a kilincsért, szinte éreztem, hogy Brad fog az ajtó előtt állni. Pár pillanatig tétlenül álltam, majd erőt véve magamon kinyitottam a sötétbarnára festett külső ajtót.

Ahogy megéreztem, ő állt a lépcsőn egy papírtálcával a kezében, rajta egy jókora szelet tortával. Elámulva néztem mogyoróbarna szemeibe, amikor elém nyújtotta. Azt hittem, veszekedni jött, amiért pár perccel ezelőtt még az ablakban állva leskelődtem, de nem, ezek szerint csak megsajnált vagy tudom is én miért, de édességet hozott nekem. Arrébb álltam, hogy bejöhessen. Mosolyogva lépett be, majd az asztal elé érve megállt és szembefordult velem.

– Neked hoztam, vedd csak el! – nyújtotta közelebb.

– Köszönöm – néztem rá hitetlenkedve, miközben már a kezemben tartottam a sütit, majd kóstolás nélkül letettem az asztalra.

– Miért nem jöttél át? – kérdezte szinte támadóan, majd gyengédebb hangon hozzátette: – Vártalak.

– A nagyszüleim megtiltották, amúgy sem illenék közétek – válaszoltam halkan, miközben végignéztem rajta. Fekete szmokingot, és ropogósra vasalt fehér inget viselt, akárcsak a többi gyerek odabenn. – Miért nem mész vissza hozzájuk? – kérdeztem, mire rám mosolygott, megfogta a kezemet és az asztal mellé ültetett.

– Mert veled akarok lenni – felelte egyszerűen.

Kicsit meglepődtem az érintése és a szavai miatt, de tagadhatatlanul jó érzés volt, hogy valaki törődik velem. A konyhába ment, ahonnan két villával tért vissza. Szorosan mellém ült, majd a kezembe adta az egyiket, és a torta felé bólintott, jelezve, hogy lássunk neki. Szégyellősen emeltem oda a villám és szeltem le egy kisebb darabot a kedvenc tortámból. Ismét csak meglepődtem, amikor mindenféle magyarázkodás, illetve kérés nélkül, jóízűen enni kezdett az előttem lévő tányérból.

– Köszönöm, nagyon finom volt! – mosolyogtam rá, amikor befejeztük az evést.

– Szívesen – mosolygott ő is. – Bár, annyit megérdemelnék, hogy felköszönts egy puszival – oktatott ki játékosan.

Hirtelen megmerevedtem, mert ami neki játéknak tűnt, nekem nagyon is komoly dolog volt.

Érintés. Puszi.

– Boldog szülinapot! – suttogtam a földet nézve. – Sajnos ajándékot nem tudok adni – néztem a szemébe, mire közelebb lépett, szorosan magához húzott és megpuszilta az arcom.

Nem viszonoztam sem az ölelést, sem a puszit. Összezsugorodott gyomorral vártam, hogy eleresszen.

– Eressz! – kértem végül. – Tiszta piszkos vagyok, összekenlek – hárítottam, miközben odébb toltam magamtól.

Végignézett rajtam, mire összeszorult a szívem. Nem kellett lehajtanom a fejem, hogy lássam, világoskék felsőm és szürke, térdig érő szoknyám csupa szakadás és zsírfolt, ellenben az ő makulátlan ruhájával.

– Nem érdekel, hogy tiszta-e a ruhád! – emelte meg szégyenérzettől lehajtott fejem az állam alá nyúlva – Csak veled szeretnék lenni. Mit szeretnél csinálni? – kérdezte csillogó szemekkel.

– Semmit – válaszoltam halkan.

– De hisz szülinapom van! – emlékeztetett nevetve.

– Akkor találj ki valamit te – adtam meg magam.

– Lepj meg! – dobta vissza a labdát.

– Taníts meg biciklizni – néztem rá merészen, mert szinte biztos voltam benne, hogy a drága ruhájában nem fog nekiállni engem tanítani.

– Rendben, menjünk! – bólintott, mire leesett az állam.

– De nekem nincs biciklim – próbáltam tovább hárítani.

– De nekem van! Szívesen kölcsön adom, én úgy is csak tanítani foglak – vágta rá gondolkodás nélkül.

Ezek után már tényleg nem találtam semmilyen kifogást, amivel kimenthettem volna magam.

– Rendben! – bólintottam keservesen.

A hátsókertbe mentem, ahová kis idő múlva Brad is követett, maga mellett tolva a kék biciklijét.

– Kezdhetjük? – kérdezte mosolyogva, amikor észrevette az ijedtséget az arcomon.

Bólintottam, majd elvettem tőle a bicajt és megpróbáltam egyedül felülni, ami természetesen nem sikerült, mert eldőltem oldalra a biciklivel együtt.

– Várj, segítek! – lépett azonnal mellém és a derekamnál fogva megtartott az ülésen, miközben én a kormányhoz hajoltam és hajtani próbáltam.

Ahogy tekertem, ő úgy haladt futólépésre mellettem. Egy pillanatra sem eresztette el a csípőm. Úgy egy óra elteltével kezdtem ráérezni, hogyan tartsam meg az egyensúlyom, és megkértem, hogy engedjen el, hadd próbáljam meg egyedül. Pár véres horzsolás lett a bátorságom következménye, amit Brad ijedten, én viszont nevetve nyugtáztam. Már készültem ismét felülni, amikor Brad anyukája odajött hozzánk és leszidta a fiát, amiért szó nélkül eltűnt és magára hagyta a vendégeit. Brad megszeppenve hallgatta a kioktatást, majd elindult az édesanyja után, én pedig ő utána.

A könyvet itt tudod megvásárolni.

K. D. Niki Szerzői oldala