Itt tudod meg rendelni őket:
Daniel áriájára ébredtem. Elalélva beszélt hozzám, az egekbe magasztalva a szépségemet, újra és újra elismételve, hogy én vagyok az élete értelme, és a legcsodálatosabb létező az egész teremtésben.
– Ó, de gyönyörű vagy! Egek, hogy mennyire gyönyörűséges vagy! Soha-soha-soha, senkinek nem adlak oda. Te csak az enyém vagy! Csak az enyém, gyönyörűséges virágszálam. Adjál egy puszit! Egy jó nagy puszikát!
Már-már a felhők között szárnyaltam, és a szemeimet még nem volt erőm kinyitni, de a számmal máris csücsörítettem. Szinte már éreztem, ahogy Daniel édes, vattacukor ízű csókja kényezteti az ajkaimat, ahogy elárasztja az egész testemet az a hatalmas szerelem, amit irántam érez, de hiába várakoztam lelkesen, az olyannyira vágyott csók nem kívánt megérkezni. Kikukkantottam a szemhéjam alól, hogy megnézzem, mi történhetett, és azon nyomban ráeszméltem, hogy immár nem én vagyok az első számú nő Daniel életében.
Életem párja félülő helyzetben feküdt mellettem, felhúzott térdekkel, a hasán pedig ki más is vigyoroghatott volna, ha nem apuci pici királylánya? Nagyban puszilkóztak, és újra meg újra összedörgölték az orrukat, amitől Sophie két idióta copfocskája – bennük a hatalmas, rózsaszín masnikkal – ide-oda rugózott, miközben az apja megunhatatlanul magasztalta a szépségét.
Daniel feminin énje igencsak felszínre törhetett, mert ráadott Sophie-ra egy ciklámen bodyt, amin egy hatalmas, „Szeretlek, apuci” felirat díszelgett, és még volt olyan abnormális, hogy egy hatalmas, rózsaszín tütüt is ráhúzott, ami olyan habos-babos volt, hogy alig látszott ki belőle a gyerek. Fogalmam sincs, honnan szerezte, de hogy el fogom égetni, abban máris biztos voltam. A nyakába és a csuklóira rózsaszín, gyöngyös karkötőt aggatott, és hacsak nem rosszul láttam, akkor még a körmeit is kifestette rózsaszínre, nem csak a kezecskéin, de a lábacskáin is. Az egész gyerek úgy festett, mint egy nagy, masszív vattacukor. De még mindig inkább őt nézegettem volna, mint a transzvesztita Danielt. Nem az, hogy nevetséges volt, egyenesen ijesztő. Kicsi copfokat csinált magának, meg mindenféle színes csatokat aggatott a hajába, giccses gyöngynyaklánc csüngött a nyakában, és könyékig tele volt ízléstelen karkötőkkel, amik össze-vissza csillogtak és csörögtek. De a pontot az i-re a rózsaszín kismamaruhám tette fel, amit szégyenérzet nélkül húzott magára. Anyutól kaptam, egy hasonlóan undorító, ciklámen ruha társaságában, mert „milyen cuki”, és már akkor tudtam, amikor a kezembe nyomta, hogy soha az életben nem leszek hajlandó belebújni, még akkor sem, ha pucéron kell járnom. Gondoltam, szétcibálgatom, és jó lesz majd porrongynak, de úgy tűnt, Daniel új stílust avatott, és megtartja magának; talán még a cikláment is.
Azt se tudtam, mit mondjak. Perceken át gondolkoztam rajta, hogy meg merjek-e szólalni egyáltalán, olyannyira sokkolt a látvány. Komolyan attól féltem, hogy ha kinyitom a számat, menten behányok. Sophie és Daniel pedig egyre csak mászták egymás, kuncogtak, össze-összedörgölték az orrukat és életem párja újra és újra hangot adott neki, hogy mennyire tökéletes a kislánya, milyen csodaszép, és soha, egyetlen férfi sem mehet még csak a közelébe sem, apucin kívül.
– Öhm… khm… – köszörültem meg a torkomat. – Halloween van?
– Szia, álomszuszékom! – borult oldalra Daniel, gyerekestől, hogy szabályosan beterítsen a rózsaszín giccsfelhő. Mindketten rám másztak és össze-vissza nyálaztak, ami más esetben még cuki is lett volna, de így, hogy Daniel nőnek öltözött, pöppet extrém volt.
– Kezdjek félni? – toltam el magamtól, hogy elrettenve mérjem végig az arcán honoló rózsaszín pirosítót, a dús, kimázolt szempillákat és a rózsaszín körömlakkját.
– Hercegnők vagyunk – nevette el magát.
– De miért? – fakadtam ki. – Miért nem lehetsz herceg?
– Mert Sophie úgy döntött, hogy hercegnő leszek.
– De hát nem is tud beszélni – mondtam elborzadva.
– De nagyon jó érzékkel választja ki a ruhát és a kiegészítőket.
– Istenem, Daniel! Na, most látnának azok a nők, akiket meghúztál.
– Most mit izélsz? Tökre élvezem. Sokkal jobban, mint anno a random luvnyák kefélgetését.
– Ugh! Fúj! Ezt el ne mondd senkinek, mert még én szégyellem magamat helyetted. Jaj! Ugye, nem töltöttél fel képet a Facebookra?
– Nem, de a postást már sokkoltam.
– Jerryt? Ó, ne már, baby! Már háromszor próbált öngyilkos lenni, mert nem bírja elviselni „a fertőt, amiben a mai világ dagonyázik” – idéztem Jerry szavait.
– Hát, akkor azóta már lóg – rántott egyet a vállán. – Gyere, kelj fel! – mondta lelkesen. – Sophie választott neked is ruhát.
– Mondd, hogy gonosz mostoha leszek, kopp feketében – intéztem a vigyorgó Sophie-hoz a szavaimat, már-már esedezve.
– Neeem! – vihogta Daniel.
– Csak a cikláment ne! Csak azt ne! – martam végig az arcomat.
– Jó lesz az, cicus – cuppantott egy nagy puszit a számra. – Befonom a hajadat, Sophie kifest… Tök ügyes, nézd meg! – mutatott az össze-vissza mázolt képére. – És ha kész leszel, Disney betétdalokra táncolunk és éneklünk. És képzeld – rázta a kezeit izgatottan. – Végre megjött a nagy, rózsaszín póni is. Ott van a nappaliban. Nem bontottuk ki, hogy ne maradj ki a buliból.
– De jó… – mímeltem ujjongást.
Ha kiváncsi vagy a többi részletre ,tarts velem. Vagy rendeld meg a könyveket. Jelenleg 1-2 rész kapható. Amint kapok hírt a 3-ig részről értesítelek benneteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése